Harangoznak a mi kis falunkban 10.
10. Emberek az erdőben
Néhány kilométerrel arrébb egy magasabb domb tetején, sűrű fákkal és bokrokkal körülvett kis tisztáson hajtották álomra fejüket. Nagy rikácsolásra ébredtek.
- Mi volt ez? – kérdezte az álmából felriadt Varga Jancsi.
- Csak egy Mátyás madár – felelte József.
- Azt hittem, hogy Szajkó – jegyezte meg Jancsi.
- Jól hitted – mosolygott József – ez a madár mindkét névre hallgat.
- De, hiszen, ha rikácsolt, akkor valami idegent vett észre! – nézett ijedten a fehérvári gyerek.
- Az is lehet, hogy valakit, ezért most nekünk csendben kell maradnunk, mert nagy a valószínűsége, hogy valaki, vagy valakik felénk közelednek. Józsefnek nem kellett megismételni az intő szavakat, mindenki hallotta, hogy vigyázni kell, nehogy elárulják az ittlétüket. Amennyire csak lehetett, lelapultak a bokrok aljába. Nemsokára beszédhangokat hallottak a bozótoson túlról. Ketten voltak, két férfi. Még nem lehetett látni őket, de hallani igen, Magyarul beszéltek.
- Tehát, most már tudjuk, hogy a házban ketten laknak. Egy öregember és a felesége. Sötétedés után felvesszük a ruszki halottakról levetett ruhákat, meglátogatjuk őket és azt a néhány orosz szót, amit tudunk ismételgetve, bedörömbölünk hozzájuk az ajtón – mondta az egyik.
- De, hogy értik meg, ha csak magyarul tudnak? – aggodalmaskodott a másik.
- Na, jó! Azt, hogy kinyitni, rendőrség, majd magyarul mondjuk. Amint kinyitják az ajtót, berontunk és elintézzük őket. Összeszedjük, amit csak lehet és lelépünk. Érthető?
- Érthető! - felelt a másik. József kikémlelt a bokrok mögül, és két fiatal férfit látott, mindketten 30-35 év körüliek lehettek. A két jómadár közben eltűnt az erdei gyalogúton és beszélgetésük gyengülése jelezte, hogy egyre távolodtak.
- Hallottátok? – kérdezte a többieket József.
- Igen, hallottuk – felelték.
- Mi a véleményetek róla?
- Ezek banditák, akik orosz ruhában követik el a rablásokat – állapította meg Fodor Jóska.
- Jó lenne tudni, hol akarnak támadni! – morfondírozott az öreg.
- Sok választás nem lehet, mert errefelé házból sincs sok. Talán arra kellene keresni, ahonnan jöttek. Most lehettek terepszemlén, és este hajtanák végre a disznóságukat.
- Fater, mi a véleménye, ha egy kicsit körülnéznénk Gézával abban az irányban? – kérdezte Tóth Feri.
- Menjetek, de óvatosan! – adta áldását József a javaslatra. A két fiatal egy óra múlva ért vissza, azzal, hogy a környéken egyetlen épületet találtak. Egy öreg házaspár lakik benne, mindketten már elég idősek. Éppen kis tehénkéjüket engedték ki legelni a ház körüli gyepre, amikor arra jártunk.
- Nem vettek észre benneteket?
- Biztosan nem, nagyon vigyáztunk.
- Jól van fiúk, most – igaz, hogy nappal van, de pihenünk egy kicsit, és még sötétedés előtt meglátogatjuk a két kis öreget. Kényelmesen reggelizzetek meg és pihenjetek!
- Fater, magának nem tűnt fel valami a gazemberekkel kapcsolatban? – kérdezte Fodor Jóska.
- Dehogyisnem Jóska fiam! A mi nyelvünket beszélik. Több, mint valószínű, hogy magyar földön vagyunk. Úgy átjöttünk a határon, hogy észre se vettük.
- Talán nincs is határ! Ki tudja, hogy létezik-e még a hazánk!
- Mindig is volt és mindig is lesz hazánk. Majd meglátod, előbb, utóbb rendbe jönnek a dolgok.
- Adja a Jó Isten! – fejezte ki vágyakozását Jóska. A kis csapat tagjai késő délutánig kipihenték magukat. Akkor azonban felkerekedtek és óvatosan megközelítették az öregek házát. A hosszúkás, fazsindelyes épület középen egy konyhából, elől és hátul egy szobából állt. A hátsó szoba végében volt a padlásfeljáró, az mögött a kicsinyke istálló, és a legvégén a takarmányos pajta. Az udvaron példás rend, a kertben pedig szorgos munka nyomai látszottak. A kert területéből látszott, hogy valamikor nagyobb területen volt a veteményes, most azonban – talán az öregség, de lehet, hogy a háború miatt – kisebb területet műveltek. József ráköszönt az udvaron serénykedő idős emberre:
- Adjon Isten Jó napot!
- Maguknak is! – felelt a 60-65 év körüli férfi. - Keresnek valakit gyerekeim? – kérdezte.
- Igen, de főleg a hazáig vezető utat – válaszolta József.
- Hová igyekeznek? – érdeklődött az időközben a konyhából kilépő idős asszony.
- Heten hét felé. Ahányan vagyunk, annyi felé lakunk – felelte József, miközben beleszippantott a friss kenyérillatú levegőbe. – Érzitek? – fordult társaihoz – kenyérillat. Igazi magyar kenyér illata! - és elfordult, nehogy a házigazdák észrevegyék a könnyeit.
- Jaj, de figyelmetlen vagyok, jöjjenek beljebb gyerekeim! – hívta be a vendégeket az idős parasztasszony. – Bizonyára éhesek, van egy aludttejünk és ma sült ki a kenyérkénk. Jöjjenek, jó szívvel adjuk! – tárta szélesre előttük a kiskaput a néni.
A hét menekült szégyenlősen lépett be az udvarba.
- Gyertek beljebb fiúk! – tegezte le őket a házigazda, és ki a tulipános ládára, ki egy-egy székre, vagy a lócára telepedett. A háziasszony azon sajnálkozott, hogy az aludttejet csak borospohárba tudja tölteni, mert, hát nagyobb poharuk nincs.
- Hány kenyeret sütött kedves néném? – érdeklődött József.
- Most csak egyet. Tudják, mi csak ketten vagyunk, nekünk az egy kenyér kitart egy hétig is.
- Főleg, ha főzünk egy kis krumplis vagy mákos tésztát is, néha tócsit, pogácsát, akkor még tovább is – egészítette ki a ház gazdája, a feleségét.
- Őröltek már az idén? - faggatózott József.
- Még nem hozták meg az új lisztet, tudjátok, most még minden akadozik.
- És, a tavalyiból kitart az újig? – kérdezősködött tovább József.
- Persze, hogy ki! – vágta rá a kis öreg, homlokának barázdái, és a szeme furcsa játéka azonban elárulta, nagy baj van a kamrában.
– Talán még kétszer sütünk kenyeret – felelte szomorúan a néni.
- Hány kenyér fér a kemencéjükbe egyszerre? – kérdezett közbe Varga Jancsi.
- Négy! – felelte az asszony.
- Ha most megkérnénk, sütne nekünk holnap néhány darab kenyeret?
- Kedveskéim, annyit tudok sütni, amennyi lisztünk van, talán egy vagy két kenyeret – válaszolta szomorúan az öregasszony. Jancsi elkezdte kioldani hátizsákjának száját. Társai megértették a szándékát és hasonlóan cselekedtek. Mindegyik zsákból előkerült két kiló liszt, kilós zacskókban. A háziasszony csak nézte a hirtelen soknak tűnő kenyérnekvalót.
- Segítetek gyerekeim? – tegezte le ő is a volt hadifoglyokat.
- Még szép, felelte Jancsi, aki bevonulása előtt péksegédként dolgozott az egyik Fejér megyei pékségben. Előkerült a vászonzacskóban tárolt kovász és Jancsi nekilátott a kenyér előkészítésének. Alaposan megdolgozta a kemencébe valót, Eszter néni a háziasszony mosolyogva rakta elé a szakajtó ruhákat és a kosarakat.
Amíg Jancsi és a háziasszony a kenyér készítésével foglalatoskodtak, József, és Horváth Géza a ház urával beszélgettek a konyha sötétebb, kívülről nem látható sarkában. Az ajtó üvegén, vagy az ablakon át, az udvarról csak a kenyérrel foglalatoskodókat lehetett látni. Éppen végeztek a munkával, amikor valaki dörömbölt az ajtón és orosz szavakat lehetett hallani, majd törve a magyart kiabált be valaki:
- Kinyitni! Orosz rendőrség, kinyitni! – Kisvártatva kicsit távolabbról, az udvaron lévő szénakazal árnyékából Tóth Feri hangja hasított bele a késő estébe, először oroszul, majd magyarul.
- Kezeket fel, arccal a falnak! – Az ajtóban álló két gazfickó ijedtében szinte belesüppedt a ház falába. A sötétből előlépett Nagy Pista és Hosszú Pali, akik néhány vaskos pofon kíséretében hátrakötötték a banditák kezeit.
- Kiket öltetek meg az orosz egyenruhákért? – kérdezett rájuk – oroszul és magyarul Tóth Feri.
- Senkit! Halott katonákról szedtük le – nyöszörgött az egyik, miközben a konyhában lévők is kijöttek az udvarra.
- Ismerem a két gazembert, a Kiss Jenő és a Boldizsár Péter, a hegy másik felén laknak. Piti kis tolvajok voltak, úgy látszik, már a rablástól sem riadnak vissza – szólalt meg a házigazda.
- Na, idefigyeljetek patkányok! – mordult rájuk József -, most felírjuk az adataitokat, és ha Gergő bácsinak és Eszter néninek, vagy bárkinek a környéken bántódása esne, mi megkeresünk és felkötünk titeket a legelső fára. Megértettétek?
- Igen, tekintetes úr! – felelt remegő hangon az egyik.
- Most, pedig elindultok, és ezen a környéken többé nem szeretnénk találkozni veletek! Mi itt leszünk, és sokkal többen, mint, ahány embert itt láttok. Lelépni!
A gazemberek úgy megijedtek, hogy vaktában nekifutottak a sötét erdőnek.
- Biztos, hogy nem jönnek vissza? – aggódott Eszter néni.
- E felől nyugodt lehet néném! Ezek még ezt a környéket is elkerülik ezután – simogatta meg az öregasszony ráncos arcát Fodor Jóska.
- Akkor jó! – nyugodott meg a nénike.
- Gergő bácsi, mi a helyzet a környéken? – tette fel József a nagyon is fontos kérdést.
- Ezt, hogy érted? – kérdezett vissza az öreg.
- Úgy értem, hogy mennyire ellenőrzik az embereket a falvakban, városokban?
- Néha vannak razziák, de a járókelőket már csak szúrópróbaszerűen ellenőrzik.
- És mit ellenőriznek ilyenkor?
- Először is, hogy tud-e mutatni valamilyen elfogadható igazolványt.
- És, ha nem?
- Akkor beviszik a parancsnokságra. A többit ne kérdezd, mert én még ott nem voltam. Nekem van igazolványom, amivel mozoghatok itt a környéken, de még a megyeszékhelyre is bemehetek vele. Megvan a gyerekeinké – Laci fiamé és Miklós fiamé is.
- Hol vannak a gyerekek? – érdeklődött József.
- Eltűntek szegénykéim két hónappal ezelőtt. Talán egy akna, de az is lehet, hogy rablók ölték meg őket az erdőben. Minden nap siratjuk, de várjuk is őket. Az igazolványaikat le kellett volna adni, de úgy tudják, hogy velük együtt elvesztek a papírok is.
- Bátyám, ugye maga ismerős ezen a tájon? – kérdezte József.
- Minden utat, minden fát ismerek – válaszolt Gergő bácsi.
- Van ide, nyugati irányban egy fából épített erdészház..
- Vadászház – helyesbített az öreg. Mi van vele?
- Kik használták azt a legutóbbi időkben?
- A németek rendezték be maguknak. Ők voltak bent egészen addig, amíg ide nem értek az oroszok. Ide, hozzánk négy kilométerre van.
- Meg kellene látogatni majd ezt a házat! – folytatta József.
- Miért, mi van ott?
- Ilyen dolgok – kezdte el pakolni az asztalra hátizsákja tartalmát József.
- Hű, a mindenit a kamerádok jól el voltak látva. De illik ezt nekünk onnan elhozni?
- Az jobb lesz, ha ott megy veszendőbe? Vagy az jobb lesz, ha a haramiák találják meg?
- Hát, nem! Akkor inkább az éhes, szegény emberek egyék meg! – tért jobb belátásra Gergő bácsi.
- Jó lenne valami jármű, mert elég komoly teherről van szó – folytatta a beszélgetést József.
- Nekem van egy lovam és hozzá egy lőcsös szekerem, az megfelel?
- Tökéletesen! Jó lenne minél előbb elhozni a cuccokat, nehogy olyan gazemberek is felfedezzék, mint az előbbi vendégei! – sürgette József a házigazdát, és most áldotta igazán magukat, hogy a fegyvereket eltüntették a megtalált készletből.
- Most aludjunk egyet, és holnap mindent megoldunk! – javasolta Gergő bácsi. A fiúk elhelyezkedtek a pajtában és végigaludták az éjszakát. Reggel egymás után bújtak elő a szénából. A háziak már az udvaron és az istállóban tüsténkedtek.
- Segíthetünk valamit Gergő bácsi?
- Igen gyerekeim, valaki eljöhetne velem a vadászházhoz, és megmutathatná, hová vannak elrejtve a „kincsek”.
- Mikor indulunk? – kérdezte Fodor Jóska.
- Most lenne jó, amíg nem esik az eső. Úgy számítom, hogy visszaérünk még az égi áldás előtt, utána pedig hadd essen, legalább eltünteti az útról a nyomainkat– nézett az égre a házigazda.
- Nem is reggeliztek? – kérdezte Eszter néni.
- Nem, mama, mi hárman, akik elmegyünk a dolgokért, majd a kocsin eszünk – felelt asszonyának az öreg és bement a szobába, ahonnan hamarosan két papírral tért vissza. – Ezek az igazolványok a gyerekeimé voltak. Nézzük csak, kik hasonlítanak leginkább az én drága gyerekeimre? – végignézett a hat fiatalemberen és kiválasztotta Tóth Ferit és Nagy Pistát. Ha nektek szakállatok volna, mint az én fiaimnak, akár össze is lehetne téveszteni velük benneteket.
Feri és Pista betanulták a magyarul és oroszul megírt okmányok tartalmát, zsebükbe rakták a levélszerű igazolványokat és elhelyezkedtek a lovas kocsin, Gergő bácsi mellett. Úgy álltak be az elhagyott vadászházhoz, hogy takarja őket az épület és az azt körülvevő buja növényzet. Kibontották a falat és amilyen gyorsan csak lehetett kihordták a kincseket érő ládákat. Nyolc láda tartalma és a négy zsák liszt fért el a kocsin. Előbb az élelmiszert rakták fel, és a végén a többit. A magukkal hozott néhány villányi szénával eltakarták a rakományt. Visszarakták a kirámolt rejtekhelyre a fából készült falat, és megindították az egyest Gergő bácsiék háza felé. A három férfi a kocsi mellett lépkedett, az öreg a gyeplőt a földről kezelte. Gyakran mentek völgynek, ezért a kocsikereket néha be kellett akasztani az oldalhoz erősített kampóval, nehogy ráguruljon a szürkére. Ló és ember egyaránt erőn felül teljesített, amire hazaértek. Begördültek az udvarra, és egyenesen a nyitott ajtajú pajtába hajtottak. József behúzta a pajta ajtaját és azonnal megvizsgálták a zsákmányt. 10 hátsó sonkát, tíz oldal szalonnát, 100 doboz fél kilós húskonzervet számoltak meg. Harminc kiló volt a rizs, ládában találtak 20 kiló lisztet, valamint azon kívül még 4 zsákkal. Egy ládában gyümölcsíz volt, egy másikban kristálycukor, egy nagy kartondoboz palackozott borral, egy kisebb pedig sóval volt tele.
- Ennyi élelem elég egy kisebb falunak – csodálkozott rá a sok finomságra Eszter néni.
- Jól mondod mama, mert ebből sok éhes száj fog enni – vágta rá csillogó szemekkel Gergő bácsi. – Amint lehet el is juttatom a rászorulóknak. Sok szegény ember él a környéken.
- Addig is el kellene rejteni illetéktelen szemek elől mindent – javasolta József. Gergő bácsi helyeslően bólintott, fogott egy vasvillát és arrébb rakta a pajta egyik felében felpúpozott szénát, egy lapáttal elkotorta a szabaddá vált földet, amelynek helyén egy csapóajtó jelent meg.
- Jó nagy ez a rejtekhely, az oroszok se találták meg a front idején, talán ezután is jó szolgálatot tesz ez a verem – mondta és felemelte az akácfából készült ajtót. A gödörben elfértek a ládák, a lisztes zsákokat azonban kénytelenek voltak a kamrában és a padláson elhelyezni.
- Bátyám, mikor osztják szét a cuccokat a rászorulóknak? – kérdezte József, Gergő bácsit.
- Arra gondoltam, hogy holnap el kellene kezdeni, hogy minél előbb enyhítsünk az éhségen.
- Ezt mi már nem várhatjuk meg, szeretnénk elkerülni, hogy valakinek feltűnjön, hogy idegenek vannak a háznál.
- Én még szívesen maradnék – szólt közbe Hosszú Pali. Megmondom őszintén, egy kicsit félek, a Pesten való átkeléstől. Ha Délen, Dunaföldvárnál akarok átjutni a Dunán, ugyanolyan veszélyes. A hidakon biztosan ellenőrzik az átkelőket. Azt a nagy vizet pedig nem tudom átúszni sehol.
- Ugyanezek az én gondolataim is – támogatta társa véleményt Tóth Feri.
- Maradjatok nálunk, amíg teljesen nem rendeződik a helyzet, de örökre is itt maradhattok, van hely a számotokra. Ha oroszok jönnek erre, majd azt mondjuk, hogy a gyerekeim vagytok, a magyaroktól meg nem kell tartanotok, legfeljebb nem mutatkoztok előttük.
- Ne mondja még egyszer Gergő bácsi, mert a szaván fogjuk – ujjongott Ferkó.
- Komolyan gondoltam, nálunk jó helyen lesztek – erősítette meg az invitálást az öreg.
- Én maradnék! – adta meg a választ elsőként Hosszú Pali, majd Ferkó fejezte ki szándékát:
- Én is! - Gergő bácsi nem tudta véka alá rejteni örömét.
- Erre innunk kell egy pohárkával - szedegette elő a poharakat a kászli üveges ajtaja mögül.
- A kamerádoktól „zsákmányolt” borból kellene koccintanunk! – javasolta József, és a maga érdekes, a Kiliti- Papkuta pusztán tanult módján nyitott fel egy palackot. A falra helyezett egy kicsire összehajtogatott szakajtóruhát, és az üveg alját addig ütögette a textíliával kipárnázott falhoz, amíg a parafa dugó el nem hagyta a butellát. Töltöttek és koccintottak.
Az öt továbbinduló összepakolta úti poggyászát, elköszöntek hátramaradó társaiktól, megköszönték a házigazdáknak a szíves vendéglátást. Már éppen elindultak, amikor József a fejéhez kapott:
- Kedves bátyám, elfelejtettünk megkérdezni egy nagyon fontosat.
- Mit fiam? – kérdezte Gergő bácsi.
- Hát, azt, hogy hol is vagyunk jelenleg.
- Zala megyében vagytok, a Kerka vidéken.
- Milyen messze vagyunk Nagykanizsától? – érdeklődött Fodor Jóska.
- Pontosan nem tudom, de lehet úgy 30-40 kilométer.
- Ide kellene eljutnunk, itt már biztosan találnék valakit, aki tudna segíteni a továbbiakban – sóhajtott Jóska.
- Milyen irányba esik ide Nagykanizsa? – kérdezte Varga Jancsi.
- Délkeleti – mutatta a Gergő bácsi az általa helyesnek vélt irányt. – No, de megálljatok, van nekem egy régi iránytűm és egy még régebbi térképem, rögtön hozom, magatokkal is vihetitek – és átnyújtotta a hazaigyekvő katonáknak a kincset érő eszközöket. József leterítette a földre a térképet, betájolták a helyes irányt és újult erővel indultak neki a vissza lévő út megtételének.
Dudás Károly
...folytatása következik...