Harangoznak a mi kis falunkban...12.

2015.03.19 07:52

12. Végre haza segített az Isten

 

- Hogyan tovább? – zakatolt a kérdés az öt hazaigyekvő agyában. Fodor Jóska fejtette ki először a véleményét:

- Ha igaz a hír, hogy az angolok kitárták a fogolytáborok ajtaját, akkor nagy bajba nem kerülhetünk.

- Ha igaz a hír! Van még itt egy másik kérdés is: vajon az oroszok is úgy gondolják, mint a szövetségesek? – morfondírozott József.

- Tájékozódnunk kell! – javasolta Nagy Pista.

- Igen, azt kéne, de most itt, a semmi közepén, a vasúti töltés oldalában ez nem is annyira egyszerű dolog – gondolkodott hangosan József. Mindannyian egy véleményen voltak: emberekkel kell találkozni, akik ismerik a mostani helyzetet, és fontos, hogy megbízhatók legyenek, nehogy rájuk küldjék a hatóságokat. Most, azonban egyelőre csak egyet tudtak tenni, ballagni a sínek mentén Kanizsa felé.

- Rosszabb ez az út, mint az erdőben! – dohogott Nagy Pista.

- Hát, persze, hogy rosszabb, mert ez voltaképpen nem is út, hanem a sínek menti bazaltkővel meghintett terület.

- Ne panaszkodj Pista! - szólt rá József – az lebegjen előtted, hogy ilyen közel még nem voltál az otthonodhoz, mint most!

- Ez igaz, de tudja fater, kicsit könnyebb, ha háboroghatok – felelte a bácskai gyerek. Erre mindegyik elnevette magát. A nagy hahotázásban alig vették észre a feléjük közeledő vasúti járgányt. A gépezet lassított, majd megállt. Két vasutas ült rajta, közülük az idősebb szólította meg a sín mellett haladókat.

- Jó napot emberek! Hová igyekeznek?

- Kanizsára – válaszolta Fodor Jóska. – Nem vinnének el bennünket egy darabon?

- Dehogynem, akár Kanizsáig is. Hárman felszállhatnak erre a járgányra, a maradék kettő pedig az utánunk érkezőre. De van ám egy feltétele a vonatozásnak!

- Gondolom az, hogy nekünk kell hajtani az egyest! – tapintott Jóska a lényegre.

- Nem nagy kunszt ám! – kezdett bele a technikai ismertetőbe a vasutas, de Jóska leintette:

- Azért egy 424-esnél, vagy egy 375-ösnél valamivel egyszerűbb ugye?

- Tyű, de ismeri a mozdonyokat a fiatalember, bizonyára sokat utazott vonattal!

- Az ám, de a legtöbbször én voltam legelöl – mosolygott Jóska.

- Csak nem masiniszta vagy barátom? – ment hozzá közelebb a hajtányos.

- De bizony az vagyok. Igaz leginkább a 275-öst koptattam, de vezettem már nagyobbakat is.

- Melyik vonalon?

- Mindenfelé, de főleg a dél- Dunántúlon – válaszolta Jóska, miközben a figyelme az éppen akkor érkező másik hajtányra terelődött. Azon a gépen is két vasutas ült, az egyik negyven, a másik 30 év körüli. A fiatalabb nagyon ismerősnek tűnt.

- Valahonnan én ezt az embert ismerem – gondolta, és akkor lepődött meg, amikor a kormos képű vasutas nekiszegezte a kérdést.

- Ne haragudjon, nem találkozhattunk már valahol?

- Hát, ha te vagy a Kelemen Miska, akkor igen!

- Te pedig a Fodor Jóska vagy, akivel együtt tanultuk a vasutas mesterséget! – ugrott le gépéről a hajtányos. – Mi járatban vagytok erre barátom?

- Hosszú az én történetem, ezért röviden mondanám. Klagenfurtból, a hadifogolytáborból jövünk és haza igyekszünk.

- Te még most is Dombóváron laksz?

- Igen, de jó lenne megtudni, hogy melyik vonattal juthatnék haza.

- Ha megengeded, azt javasolnám, hogy a Kanizsai vonatról szállj át Fonyódon a Kaposvárira. A papírjaitok rendben vannak? – súgta a kérdést Jóska fülébe a felismert iskolatárs.

- Hát persze! – felelte. Mit is válaszolhatott volna ennyi ember füle hallatára. A barátja azonban átlátott a helyzeten és nagyon halkan, úgy, hogy a többiek semmit se észleljenek belőle ismét a fülébe súgta:

- Ha beértünk Kanizsára, ne menjetek sehová, ameddig nem beszéltünk! Rendben?

- Rendben! – felelte Jóska. Az első hajtány vezetőjének recsegő hangja vetett véget a beszélgetésnek:

- Járműre, indulunk! – és a nagyobb súllyal, de a lényegesen nagyobb teljesítménnyel meglódultak a vaskerekűek Kanizsa felé. Több helyen is meg kellett állniuk, de így is hamarosan beértek a zalai városba.

- Sehová se menjetek, maradjatok itt a hajtányon. Tegyetek úgy, mintha az állomás dolgozói lennétek. Megpróbálok papírokat szerezni nektek, hamarosan visszaérek. –Kis idő elteltével visszaérkezett.

- Gyertek velem, beülünk egy félretolt vasúti kocsiba! Viselkedjetek természetesen, hadd higgyék, akik látnak benneteket, hogy a vasúthoz tartoztok! – és Jóskának a kezébe nyomott egy kalapácsot, aki minden kérdés nélkül is tudta a dolgát, mielőtt beszálltak a vagonba, a szerelvény néhány kocsijának végig kocogtatta a kerekét. A fülkében, miután elhelyezkedtek, Miska a vasutas kivett a zsebéből három – vasúti dolgozók számára kiállított igazolványt.

- Hármat tudtam szerezni. Döntsétek el, ki legyen közületek az a három, akihez hozzáigazítsuk az okmányokat!

- Nekem nem kell! – szólalt meg Horváth Géza, én a közelben lakom, hamarosan hazaérek, de Nagy Pistának sem kell, mert a Bácskába semmilyen körülmények között se tud hazajutni, ezért nálunk fog lakni, amíg a dolgok egyenesbe nem jönnek.

- Rendben, kell még egy kis idő, és hamarosan készen lesznek a papírok – mondta Miska, és valóban, fél óra sem kellett, és Márvány Józsefnek, Fodor Józsefnek és Varga Jancsinak olyan magyar és orosz nyelven kiállított igazolás volt a kezében, amellyel, mint a vasút alkalmazottja szabadon utazhatott.

A Nagykanizsáról Budapestig közlekedő személyvonat eközben beállt az indulóhelyre. A vasutas ismerőssel egy gyors búcsúzásra, és levélcím cserére jutott csak idő, a vonat lassan indult. A vagonok megteltek utasokkal. Az öt jó barát a legutolsó kocsi hátsó peronján helyezkedett el, mellettük három fiatalember állt és szurkoltak a vonat után, nagy csomagokkal futó asszonynak, aki elérte a hátsó vagont, de a felszálláshoz segítségre volt szüksége..

- Nyújtsa ide a cuccot néném! – kiáltotta le az egyik férfi, és az asszony felnyújtotta a két nagy pakkot. Adta volna ő is a kezét, de a három ember hirtelenjében megfeledkezett róla, ők már a csomagokkal voltak elfoglalva. József és társai azonnal észrevették, hogy egy csomaglopásra szakosodott bandával állnak szemben. Gyorsan kellett cselekedni, mert a vonat egyre távolodott az átvert asszonytól, ezért Varga Jancsi és Horváth Géza felkaptak egy-egy batyut és óvatosan leejtették a vonat mögött a sínek közé, aztán elkapták a három gazembert és jó erősen hátrakötötték a kezüket. Az utolsó kocsiból többen látták a történteket és valaki odahívta a szerelvényen tartózkodó rendőröket.

- Mi történt? – tette fel a kérdést a járőrparancsnok. Fodor Jóska válaszolt a tiszthelyettesnek:

- Jó napot kívánok őrmester úr! Hálaisten, hogy itt vannak, így nem kell vigyáznunk ezekre a haramiákra a Déli pályaudvarig. Arra lettünk figyelmesek, hogy kicsalták a csomagjait a vonat után futó asszonynak, nyilvánvalóan azért, hogy ellopják, mert már el is kezdték kibontani.

- Nem így volt! – próbálta menteni magát az egyik tolvaj.

- Dehogyisnem! – szólalt meg az egyik, majd egy másik utas. Kérem szépen, mi mindent láttunk. Úgy volt, ahogy a fiatalemberek elmesélték.

- Jó, rendben van! Maguk kicsodák? – kérdezte Fodor Jóskát az egyik rendőr.

- Vasutasok vagyunk őrmester úr. Én mozdonyvezető, a társaim pedig pályamunkások.

- Kérem, mutassa meg az igazolványát!

- Tessék parancsolni – nyújtotta át a nem rég szerzett papírját Jóska. Az őrmester beleolvasott. Látszott az arcán, hogy már sokszor láthatott ilyen okmányt.

- Milyen mozdonyt hajt fiatalember? – kérdezte, Jóska meglepetésére.

- 275-öst, de a legjobban a 375-öst szerettem, az már bírja, majdnem úgy, mint a 424-es.

- Ez így van! Mielőtt rendőr lettem, én is mozdonyt vezettem.

- Merre, melyik vonalon szolgált őrmester úr?

- A legtöbbet Kaposvár és Fonyód között.

- Az öreg Takács Frigyes meg van még Kaposban?

- Él még az öreg, a nyár elején találkoztam vele.

- Ha összefutnának, legyen szíves átadni az üdvözletemet.

- Mit is mondjak, ki üdvözli? – pillantott a rendőr, a még a kezében lévő igazolványba – tehát Szabó Mihály üdvözli.

- Úgy van, a Misi üdvözli, ebből is megérti, mert a vonalon szolgáló négy Mihályból, egyedül csak engem szólított Misinek.

- Átadom – felelte a rendőr, és lekezelt az öt szökött hadifogollyal. A vonat megállt, és még arra se jutott idejük, hogy elbúcsúzzanak a leszálló – hazaért – Horváth Gézától és a vele tartó Nagy Pistától.

- Már csak hárman maradtunk! – kesergett József.

- Fater, annak örüljön, hogy nemsokára hazaér! – vigasztalta Fodor Jóska.

- Örülök, nagyon is örülök, de tudod fiam, nagyon hiányoztok majd nekem.

- Tudom papa! Maga is hiányzik majd nekünk, de nem olyan nagy ez az ország, felkeressük néha egymást. Minden hová megy vonat.

Csendben álltak egymás mellett. Állomások jöttek, állomások maradtak le.

-Fonyód állomás következik – hallatszott a hangosbemondóból. József összerezzent. Tudta, hogy itt ebben a pillanatban valami véget ért és ugyanakkor el is kezdődött a számára. Elbúcsúzott egy nagyszerű baráttól, Fodor Jóskától, akit a fiaként szeretett, majd Siófokra érve búcsút intett a Fehérvárra tartó Varga Jancsinak és elindult haza Kilitire, hogy magához ölelhesse rég nem látott családját.

 

Dudás Károly

Siófok

2015.

Felhasznált irodalom: Szirovatka Károly: Balatonkiliti története, Kiliti a II. világháborúban c. fejezetéből idézetek.