Harangoznak a mi kis falunkban 3.

3. Megtámadták a századot

Olyan érzése volt, mintha lépteket hallana a fák irányából. – Biztosan az őr – gondolta, de ekkora zörgést egy ember nem tud véghezvinni. Erőltette a szemeit a lassan világosodó erdő felé, de nem látott semmit, és a zörgések is abbamaradtak. Ismét hanyatt feküdt, tekintetét az ég felé irányította, amikor az első sorozat belehasított az éjszaka nyugalmába. Amennyire csak lehetett belelapult a mellette lévő sekély árokba, a golyók egyre sűrűbben fütyültek a feje fölött.

- Megtámadtak bennünket – villant át agyán – most mit tegyünk? Fel kellene venni a harcot a támadókkal, de azt sem tudom, hogy kik támadnak és, honnan! Most légy okos Jóska! – bíztatta magát – de jobbnak látta nem nyúlkálni a puska után, ami ebben a helyzetben az öngyilkossággal lenne egyenlő. A lövések zaja közepette emberek rohantak a tábor felé, kezükben fegyverrel és idegen nyelven ordítoztak.

- Itt vannak az oroszok – gondolta, és óvatosan hasra fordult, két kezét a tarkójára helyezve várta a továbbiakat.

- Mindenkinek sorakozó a sátrak előtti tisztáson! – hallotta a magyarul kiadott utasítást. Azon gondolkodott, hogy kik lehetnek ezek? Megtalálták őket az oroszok?  Az oroszok másfajta ruhában vannak, ezek mások. Némelyiken valami idegen katonaruha, a többségük azonban civilben. Feltűnően sok nő van köztük. Hamarosan választ kaptak, hogy kik a támadóik, miután egy parancsnokféle tiszta magyarsággal megszólalt:

- Magyar katonák! Mi a Jugoszláv Felszabadító Hadsereg katonái vagyunk.  Az általunk ellenőrzött területre tévedtetek, ahonnan nektek haladéktalanul el kell mennetek. Gyertek elő felemelt kézzel, fegyvertelenül. Ha nem ellenkeztek, nem esik bántódásotok. 

Elsőként a százados jött elő a sátrából. Körülnézett és látta, hogy ezek az emberek nem tréfálnak. Sokan is voltak és fegyvereik csöve a lövések hangjára felébredt magyar bakákra szegeződött. Látta, hogy az ellenállás lehetetlen, abban bízott, hogy egyik katonája sem fog hősködni, mert az a végzetüket jelentené. Az idegeneknek sorozatlövő fegyvereik voltak: géppuskák, golyószórók, géppisztolyok.

Odalépett a szónokló egyenruhás elé, és megkérdezte:

- Ön a parancsnok?

- Igen én! – felelte – magyarul - az idegen katona, majd megmondta a nevét és a rendfokozatát.

- Adamovics százados. - Péter tisztelgett, amelyet a jugoszláv tiszt viszonzott, és a magyar tiszt is bemutatkozott:

- Epres Péter százados vagyok, ők pedig a századom – intett fejével katonái felé. Mi a tervük velünk?

- Hadifogolyként kellene kezelnem önöket, de nem vállalhatok fel egy ilyen bonyolult procedúrát, hanem egészen mást találtam ki.

- Százados úr a genfi egyezmény értelmében a hadifoglyokat megillető jogok vonatkoznak ránk.

- Mondom, hogy nem hadifoglyok, hamarosan szabadon elvonulhatnak. Természetesen a felszerelésük nélkül.

- Mit vihetünk magunkkal? – kérdezte Péter.

- Mit szeretnének?

- Az élelmet és a sátrakat.

- Jó, hogy már a fegyvereiket nem kérik vissza! Aztán meg valami meggondolatlanságot követnének el - ugye?

- Százados úr, nekünk csak egy vágyunk és célunk van, mielőbb hazajutni a családjainkhoz.

- Na, látják, ebben én a segítségükre leszek. Fél órán belül innen eltávozhatnak, mégpedig ebbe az irányba – mutatott a térképén egy tőlük két kilométerre lévő szűk hegyi átjáróra. Ez az út a legbiztonságosabb. Ha másfelé mennek, angolokba vagy oroszokba futnak. Ennyit tudok tenni önökért.

- Köszönjük az emberségét százados úr! – hálálkodott Péter.

- Nekem azonban vannak fenntartásaim is a magyar katonákkal kapcsolatban, ezért úgy rendelkezem, hogy a felszerelésüket hátrahagyva indulhatnak el.

- Ezzel is egyetértek – szólt Péterből a kénytelen beletörődés.

- Most pedig megkérem, hogy szerelje le a századát! – szólította fel a magyar parancsnokot a fegyveresek vezére. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem katonai alakulat, hanem csetnik vagy partizáncsapat ejtette foglyul katonáinkat.

- Ki tudja, hogy kik ezek az emberek. Az is lehet, hogy csak fegyveres rablók, akik kihasználják a háború okozta zavarokat, akik belebotlottak a kiszolgáltatott magyar századba. Péter elmerült gondolataiba, a vezér újra felszólította:

- Szedjen el mindent a katonáitól! Mindent!

Epres Péter százados odaállt a felsorakozó százada elé és remegő hangon szólította meg őket:

-Katonák! A jugoszláv parancsnok szabad elvonulást engedélyezett számunkra, amelyet azonban ahhoz a feltételhez kötött, hogy semmit nem vihetünk magunkkal, még a személyes tárgyainkat sem. Kérem, ne ellenkezzenek, mindenki rakjon le minden holmit maga elé a fűbe!

Bicskák, zsebórák és egyéb személyes tárgyak huppantak a földre.

- Végeztek? – szólalt meg kis idő elteltével a csetnik vezér.

- Igen, végeztünk! – válaszolt a magyar tiszt.

- Én nem úgy látom! – ellenkezett amaz.

- Százados úr, minden tárgyunkat leraktunk, a fegyvereinket átadtuk, már semmi sem maradt nálunk – érvelt Péter.

- Hát, akkor ez mi? – fogta meg az idegenek parancsnoka az egyik magyar katona zubbonyát.

- Ezt nem teheti! – emelte fel Epres százados a hangját.

- De, igen, megtehetem! Ing és gatya maradhat, ezen kívül vessenek le mindent! – dörögte a szerb. A magyar parancsnok jobbnak látta nem ellenkezni, ki tudja, mire képes ez a rablóvezér.

- Hajtsák végre! – szólt a katonákhoz, akik ingben, gatyában, mezítláb álltak az erdő harmatos, hideg füvében. A rablóvezér gyönyörrel az arcán nézte végig, amint Péter vezényszavára megindultak a megalázott emberek nyugatnak, minden lépésükkel távolabb kerülve ezzel otthonuktól.

Siralmas látvány volt a didergő, öltözetüktől megfosztott katonák menete. Elértek egy erdei útelágazást. A százados megállította a menetet:

- Tehát, nekünk ezen, a jobbra elágazó úton kellene haladnunk, ahogy a csetnik mondta. De mi ezen a másik úton megyünk, amely egyenes terepen folytatódik. Az a másik út nekem nagyon nem tetszik!

- Mi a gond azzal a másik úttal? – kérdezte Hollai őrmester, akinek kérdéséből kiviláglott, hogy ő inkább az útonállóvezér által meghatározottat választaná.

- Nekem két gondom is van azzal az úttal. Az egyik, hogy meredek sziklák mellett vezet, a másik pedig a bandából ebbe az irányba eltávozó jó néhány géppuskás és golyószórós. Nem szoktam rémeket látni, de most valami azt súgja, hogy ezek a gazemberek az egész századot lekaszabolnák a sziklák mögül.

- De hát megígérték, hogy bántódás nélkül távozhatunk – erősködött Hollai őrmester.

- Ez, eddig rendben is lenne, mert valóban távozhattunk bántódás nélkül – ha a megalázásunkat nem számítjuk. Ami arrébb történik, már nincs bent az ígéretükben, így a lovagiasságukon nem eshet csorba. A szakadékokban pedig  könnyedén eltüntetik a holttesteinket. Higgyék el nekem, ezek gazemberek, az alakulatuk pedig egy szabályos rablóbanda.

- Százados úr, parancsba adja, hogy ellenkező irányba menjünk, mint ahogy meghatározták számunkra?

- Nem adom parancsba, szavazásra teszem fel a kérdést: aki arra szavaz, hogy ne arra menjünk, amerre a banditák meghatározták, kérem, emelje fel a kezét. – Hetvenhárman értettek egyet parancsnokuk akaratával, és kilencen támogatták Hollai őrmester véleményét.

- Emberek, itt valami nem stimmel! A megmaradt létszámunknak nyolcvannégynek kellene lenni, hol van két katonánk? – kérdezte ijedten a százados.

- Alázatosan jelentem, még az este kiküldtem őket a fenyves felé megfigyelésre és a nagy felfordulásban nem tűnt fel, hogy nem érkeztek vissza – magyarázta a szolgálatvezető.

- Talán belebotlottak a banditákba! Még az is lehet, hogy megölték őket. Kik voltak?

- A Juhász Géza és a Németh Gergely. Adja isten, hogy életben legyenek! – felelte az őrmester.

- Látják emberek! – szólt a tőlük elszakadni akarókhoz Péter – nem szabad szét válnunk, és főleg nem szabad szót fogadni a csetnik vezérnek: nem szabad az általa megjelölt útvonalon haladni!

- Százados úr, ha megengedi, mi nyolcan mégis erre jobbra mennénk!

- Nagyon sajnálom, hogy így döntöttek, nagy veszélyben vannak, féltem magukat! Gondolják még át a dolgot!

- Nekem az a véleményem – magyarázta Hollai őrmester -, hogy Önök vannak veszélyben. Kérem, jöjjenek velünk! A két tábor nem tudott közös nevezőre jutni, elváltak útjaik. Péter fájó szívvel búcsúzott a kilenc katonától, akik szerinte a biztos halált választották. Még egy darabig gondolataiba merülve állt megfogyatkozott, becsületében megtaposott százada előtt, aztán kiadta az indulási parancsot. Mentek, dacolva a hideggel, a harmattal, de reménykedve, hogy előbb-útóbb kikeverednek az őket elnyelő farengetegből, és abból a másik veszélyekkel tele erdőből is, amit mi emberek úgy hívunk, hogy háború.

A távolban – a jobb kezük irányából – felugatott egy géppuska, majd még egy és néhány golyószóró is belerecsegett az erdő csendjébe.

- Isten veletek barátaim! Isten nyugosztaljon benneteket! – szólalt meg a parancsnok. – Nem lett volna szabad elengednem őket! – okolta magát a történtekért.

- Te nem vagy hibás Péter – nyugtatta a szolgálatvezető – te szabad választást adtál nekik, és próbáltad is meggyőzni őket. Sajnos ezt választották.

Bánatosan mentek tovább, szaporázták a lépteiket, a legfőbb vágyuk volt, hogy mielőbb meleg helyre érjenek, de később már azzal is megelégedtek volna, ha kiérnek az erdő fái alól és végre kisütne a nap.

- Soha se lesz vége ennek a rengetegnek komám? – dörmögte Márvány tizedes a mellette lépkedő Kiss Pistának.

- Legalább tudnánk, hogy hol a széle! Már az is megnyugtatna – válaszolt a katonatárs.

- Vagy még jobban elkeserítene! – szólt közbe egy katona, valahonnan a sorból.

- Azért van, aminek örülhetünk is fiúk – hallatszott a százados hangja a menetoszlop elejéről– örülhetünk, hogy nem akácoson át vezet az utunk! Képzeljék el, mekkora élmény lenne mezítlábasan menetelni a tüskékkel borított talajon.

Késő délután végre kiértek a fák közül. Az erdő szélétől egy kilométernyi távolságra nagy kazlak látszottak.

- Látják azt a sok szalmát? Azt mindenképpen el kell érni, ha nem akarjuk, hogy a szabad ég alatt esteledjen ránk. Katonák, még egy nekirugaszkodás, és ott már megpihenhetünk.

Több nagyméretű szalmakazal állt a hatalmas szántó szélén, patkó alakban elhelyezve. A patkó belsejébe éppen besütött a délutáni nap, érthető, hogy a bakák azonnal arra a helyre telepedtek le. Hátukat nekivetették a kazlak oldalának és élvezték a nap meleg sugarait. Az erdő hűvösében annyira lehűltek, hogy még jó darabig vacogtak.

- Tüzet kellene rakni, hogy minél előbb felmelegedjünk! – fejezte ki óhaját Horváth Jóska.

- Mi az akadálya? – kérdezte Kiss Pista – van itt tüzelő bőven. Apró tábortüzeket gyújtunk, amelyet tízesével körülülünk.

- Igen ám, de nincs gyufánk! – hallatszott kórusban a katonák részéről.

- Akkor tüzet csiholunk, mint valamikor az ősember – jött az ötlet és már többen éppen indulni akartak a szükséges kellékek beszerzésére, amikor megszólalt a szolgálatvezető:

- Ilyen tűzre gondoltak fiúk? – mosolygott a tapasztalt katona egy lobogó kisebb szalmakupac mellől.

- Mivel gyújtotta meg őrmester úr? – kérdezték álmélkodva a bakák.

- Szemüveggel.

- De, hát nem is vagy szemüveges! – szólalt meg a százados.

- Nem vagyok szemüveges, csak felvettem az erdei úton, ezt a törött okulárét, gondoltam, talán jó lesz valamire. – Ebből a beszélgetésből a többiek már vajmi keveset hallottak, mert saját kis tábortüzük meggyújtásával voltak elfoglalva. Pillanatokon belül apró lángnyelvek lehelték vissza a lelket az elcsigázott és megfázott katonákba. A százados magához intette az alegységparancsnokokat és felvázolta a közeljövőre vonatkozó elképzelését:

- Szabadtéri kályhánk már van, de nincs ruhánk, nincs élelmünk, és amivel kezdenem kellett volna, itt vagyunk egy szem víz nélkül. Úgy gondoltam, hogy ezen a helyen eltöltjük az éjszakát és várunk. Két németül beszélő önkéntesünk ezalatt felderíti a helyzetünket és annak megfelelően cselekszünk. Ha vége van a háborúnak, elindulunk hazafelé, de együtt! Ha kell, halljunk meg együtt, vagy meneküljünk meg együtt. Megígérem, hogy a századból megmaradt hetvenhárom katonát biztonságos helyre vezetem, amihez szükségem van az önök támogatására és Isten segítségére is.

- Százados úr, előfordulhat, hogy Juhász Géza és Németh Gergő életben vannak, lehet, hogy sikerült kikerülniük a csetnikeket! – fejezte ki reményét a szolgálatvezető.

- A jó isten szóljon ki belőled Ferikém! – felelte gondterhelten Péter.

Két katona jelentkezett, hogy az éjszaka folyamán belopakodik a két kilométerre lévő faluba és megpróbál tájékozódni a helyzetről. Az egyik egy sváb fiú, Schteinbacher Márton, a másik pedig Boldizsár Ignác, aki a polgáriban szedett össze némi német tudást. Rejtőzködve, kúszva-mászva közelítették meg a házakat, de csak olyan távolságra, hogy a kutyák figyelmét ne hívják fel magukra. Eltelt vagy háromórányi idő, amire visszaértek megfigyelésük eredményével: a faluban láttak járőrözni angol katonákat egy terepjáróval. Katonai egységet nem láttak. A falu néhány utcából álló település, becslésük szerint, a házak számából ítélve, ezer fő alatti lélekszámú lehetett.

-Őrmester úr! – hívta magához a százados a szolgálatvezetőt – légy szíves állíts őrséget, nehogy álmunkban lepjenek meg bennünket, a többieknek pedig takarodó! Úgy készüljenek, hogy holnap bemegyünk a faluba. Előbb-utóbb meg kell tennünk ezt a lépést, és szerintem jobb lesz, ha mielőbb túl leszünk rajta. – A kifáradt emberek befészkelték magukat a kazlakba és rövid időn belül mindenki elaludt. Márvány Józsefet hajnalban a közeli bokrokról madarak lármázása ébresztette. Kinézett a szalma rejtekéből és hallgatta a rigófüttyöt. Az elé táruló kép kicsit a Kiliti és Papkuta közötti dűlőútra emlékeztette. Becsukta a szemét és megjelent előtte a Huszár tanya, ami akár bele is illene ebbe a gondosan művelt osztrák tájba. József nagyon nehezen viselte a szeretteitől való távollétet, sokat gyötörte a honvágy, gondolatai folyton otthon jártak:

-Mi lehet az én kis családommal? Élnek e még egyáltalán? – itt ezen a helyen a kazalba vájt vackában határozta el: amint teheti, hazamegy. Neki otthon a helye Balatonkilitin. Eddig bárhová is került az életben, a szíve ide mindig visszahúzta. Papkuta pusztán született, gyerekkorát Kilitin töltötte. Édesanyja korán meghalt, hatéves korától ette az árvák keserű kenyerét. Felnőttként néhányszor a sors messzire vetette szülőfalujától, de a jóisten mindig hazasegítette. Tudta, érezte, hogy ismét hazatalál, mert neki ez van megírva a nagykönyvben, neki Kilitin kell élni és, ha eljön az idő, meghalni.

Nézte a hajnali tájat, tetszett neki a zöld búzamező, élvezte a madárhangokat és egyszer csak a szeme megakadt valamin abban az irányban, ahová az imént a Huszár tanyát képzelte.

- Mintha a távolban mozogna valami! – állapította meg. Szemeit megdörzsölte és egyre jobban biztos volt benne, hogy abból az irányból valami vagy valaki közeledik feléjük. Ahogy múltak a percek, a mozgó alak egyre jobban látszott és lassacskán már láthatóvá vált, hogy két ember jön velük szemben, egyik a másik mögött lépked és ezért tűnt úgy, mintha egyedül lenne.

- Most lenne jó egy távcső! – gondolta, de hamarosan a kukker nélkül is tisztán kivehető volt a saroglya félét cipelő atyafi, és nemsokára olyan közel kerültek, hogy tisztán látszott, két magyar katona közeledik hozzájuk. Ekkor már az egész század kint állt a kazlak mellett és a százados rohant az elveszettnek hitt bajtársak elé.

- Juhász Géza, Németh Gergő! Hát élnek fiaim?

- Igen százados úr el tudtunk rejtőzni a támadók elől – felelte Németh honvéd. Elbeszélésükből kiderült, hogy a felderítésből akkor érkeztek vissza, amikor a támadók már lőtték a századot. Először arra gondoltak, hogy beavatkoznak a harcba és hátba támadják az ellenséget, de a hatalmas túlerővel szemben eredménytelen lett volna minden kísérletük, ezért elbújtak az erdőben és vártak, hogy a csetnikek mikor vonulnak el a területről. Ekkor óvatosan, kúszva megközelítették azt a helyet, ahol lefegyverezték a századot. Remélték, hogy találnak valami használhatót a helyszínen. Meglepődve látták, hogy a katonaruhákat mind egy szálig ott hagyták a fűben, ahová a megalázott magyar bakák ledobták. Úgy látszik még a kopott, szakadozott bakancsokat sem tudták használni a szerbek.  Elhatározták, hogy követik a század nyomait és megpróbálják utolérni őket. Juhász Géza kitalálta, hogy vigyenek magukkal annyi egyenruhát, amennyit csak tudnak, hogy legalább néhányan tudjanak felöltözni, és ők már a többiért vissza tudnak menni. Készítettek erős faágakból egy saroglyát, amelyre fel tudtak rakni tíz öltözet ruhát, köztük a századosét és a két tiszthelyettesét.

- Öltözzön be, aki felismeri a ruháját! – kérte a szolgálatvezető a katonákat, akik most értették meg, hogy milyen fontos volt a göncök belsejébe vésni a monogramokat. A százados is magára öltötte előkerült ruháját és csak ezután köszönte meg két katonájának a leleményességüket. Intézkedett, hogy a felöltözött emberek visszamenjenek a többi holmiért, meghagyva nekik, hogy legyenek nagyon óvatosak, nehogy beleszaladjanak a banditákba.

- Fiúk! –állt a szolgálatvezető Juhász és Németh honvédek elé – hogy, hogy nem észlelték az ellenséget, amikor kiindultak felderítésre? – a katonák helyett a százados adta meg a választ:

- Ferikém, hogy észlelhették volna, amikor én nyugati irányba küldtem őket, azok meg délről támadtak. A felderítőink nem hibáztak, ők megtették a dolgukat. Most pedig jelentést kérek, hogy mit tapasztaltak, sikerült e valamit megállapítani a helyzetünkkel kapcsolatban? – kérdezte a két felderítőt.

- Csak a nagy erdőt láttuk mindenhol. Kissé távolabb találtunk egy elhagyott, kifosztott vadászházat. Itt járhattunk, amikor hallottuk a lövöldözést – felelte Juhász Géza.

Elmúlt dél, amire az emberek visszaérkeztek a ruhákkal. Időbe tellett, amire mindenki megtalálta a sajátját és végre katonásabb kinézetet mutatott a század. A parancsnok sorakozót rendelt el és felvázolta elképzelését:

- Két katona – Boldizsár Ignác és Schteinbacher Márton honvédek - kíséretében bemegyek a faluba. Jelentkezünk a falu előjárójánál és megpróbálunk segítséget kérni, ami elsősorban élelmet jelent, és tájékozódunk a helyzetről. Távollétemben a szolgálatvezető Farkas Ferenc őrmester úr a parancsnok. A feladat: várakozni, amíg visszaérünk.

Dudás Károly

Folytatása következik...

Fotó: Magyar katonák a fronton.

          Balról az első: Takács József, hősi halált halt, Balatonkilitiről.