Harangoznak a mi kis falunkban 4.

4. A fogságba esés

A faluba érve néptelen utcák fogadták a három magyart.

- Hol vannak az emberek? – tette fel a kérdést a parancsnok.

- Talán pihennek, mivel vasárnap van. Megebédeltek és most visszahúzódtak a házaikba – adott magyarázatot Gergő a nagy csend miértjére. Már a falu központjában voltak, amikor néhány beszélgető embert pillantottak meg az egyik ház előtt. Illedelmesen, németül köszöntötték őket, majd Péter azonnal a tárgyra tért:

- Uraim, tudnának abban segíteni, hogy hol találjuk a polgármestert?

- Igen, jöjjenek velem! – invitálta egyikük a jövevényeket. Az egyik közelben lévő ház előtt álltak meg, és a kísérő hangosan beszólt a nyitott utcai ablakon:

-  Francz, gyere ki, téged keresnek!

- Máris megyek – érkezett a válasz – és egy hatvan körüli férfi jött ki a lakásból. - Miben segíthetek? – kérdezte, és Péter röviden tájékoztatta nehéz helyzetükről a falu vezetőjét.

- Két dolog, amit tehetek – felelt őszintén a polgármester: először is enni adunk a katonáknak, és segítek az angol parancsnoksággal felvenni a kapcsolatot.

- Értem, polgármester úr, nagyon köszönöm a segítségét, annak is nagyon örülnék, ha minden katonám legalább egy darab kenyeret kaphatna. Hetvenöten vagyunk és eléggé legyengült állapotban, már két napja ívó vízhez sem jutottunk.

- Akkor ne várassuk tovább a katonákat, induljunk – adta ki a parancsot a polgármester, magához kérette a kocsisát és megkérte, hogy a szekérre tegyenek fel több vízzel telt kannát.  Váltott néhány szót a feleségével, és elindult a századossal és két katonájával a magyar bakák tartózkodási helyéhez.

- Mértékkel igyanak, ilyenkor hirtelen ártalmas a sok víz is – javasolta a szerencsétlenül járt magyaroknak. Bevezette a századot a községháza udvarára, ahol deszkákból rögtönzött asztalokon a falu lakói által összehordott élelem várta az éhes embereket. Hoztak a  vendéglátók, amit csak tudtak: sonkát, szalonnát, kolbászt, régebben sütött és friss kenyeret. Néhányan még kaláccsal is kedveskedtek. Többet is adtak volna, de nekik is kevés volt, a háború őket is kizsigerelte, akár csak a többi népet.

Péter megköszönte a falusiak emberségét és megkérte a polgármestert, adja meg az angol parancsnokság elérhetőségét.

- Tőlünk a harmadik faluban van a főnökségük – volt a válasz.

- Milyen messze van? – kérdezte a százados.

- Közel húsz kilométer országúton, de az erdőn átvágva kevesebb.

- Nem kockáztatom a katonáim életét az erdőben, inkább a hosszabb utat választjuk.

- Ez a legyengült állomány nem tudja ezt a távolságot legyalogolni, jöjjön velem százados úr, megpróbáljuk őket telefonon elérni. Az ottani községháza a főhadiszállásuk, és ha a telefont visszakötötték, akkor talán tudunk velük beszélni. – A telefon működött a csengetésre fel is vették.

- Halló, ki beszél? – kérdezték angolul a vonal végén.

- Epres Péter magyar honvéd százados vagyok - felelte a magyar parancsnok németül. Előbb kis csend lett, majd egy németül folyékonyan beszélő ember vette fel a kagylót. Bemutatkozott, amelyből kiderült, hogy az angol hadsereg egyik tolmácsa. Péter elmondta neki hívásának okát, és kérte, hogy jelentse az esetet parancsnokának, aki ezt követően bekapcsolódott a beszélgetésbe.

- Hol vannak most százados? – kérdezte az angol parancsnok. Péter megadta a pontos tartózkodási helyüket.

- Kérem, maradjanak ott, rövidesen önökért megyünk!

A polgármester is végighallgatta a beszélgetést és halkan megjegyezte:

- Az a rövidesen majd valamikor a holnap reggeli, vagy délelőtti órákban lesz.

- Nem tartanak attól az angolok, hogy esetleg megszökünk? – kérdezte Péter a falu előjáróját.

- Hová szöknének? – kérdezett vissza a polgármester – nagyon jól tudják ők is, hogy egyetlen megoldás van a túlélésre: jelentkezni a parancsnokságukon. Minden irányban hadseregek vannak, akármerre mennének, elfognák magukat. Ennél sokkal jobb megoldás: önként jelentkezni.

Úgy történt, ahogy a polgármester megjósolta: az angol hadsereggel másnap, a reggeli órákban találkoztak. A század éppen a falusiak által adományozott reggelijét fogyasztotta a községháza udvarán, amikor begördült a brit haderő egy szem dzsipje, összesen négy egyenruhással. Epres Péter százados felállt a reggelijétől és elébe ment az autóról lelépő, hóna alatt lovaglópálcát tartó angol hadnagynak. Kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak és tolmács segítségével folytatták beszélgetésüket. Az angol, látva, hogy a magyar katonák éppen étkeznek, megkérdezte a magyar parancsnokot:

- Ön már reggelizett százados?

- Az igazat megvallva, éppen a reggelim felénél tartottam, amikor megérkeztek hadnagy úr – válaszolta a magyar tiszt.

- Kérem, üljön vissza az asztalához és fejezze be nyugodtan – mondta mosolyogva a hórihorgas angol, aki eközben beült a terepjáróba és a kocsi adóvevőjén kapcsolatba lépett a parancsnokságával. Egy óra elteltével ponyvás teherautók érkeztek, amelyekkel a viharvert századot beszállították egy nagy, különféle épületekből álló helyre, a klagenfurti hadifogolytáborba.

Az angol fennhatóság alatt álló objektumban német foglyokon kívül sok magyart is őriztek. Az angol táborparancsnokság gyorsan és szakszerűen végezte a munkáját. A fürdést, fertőtlenítést, hajvágást azonnal a nyilvántartásba vétel követte, majd kisebb egységekre osztották a – most már – hadifogoly státuszban lévő katonákat és megmutatták nekik a szállásukat. Márvány József egy 20 főt befogadó barakkba került. Örült, hogy minden egyes „lakótársa” a szakaszából került ki, akikkel az elmúlt hónapok során elég jól megismerték egymást.

Megkezdődött a tábori élet, tele kétséggel, izgalommal, és főként az ismeretlen jövőtől való félelemmel.

-Mi lesz velünk, mit terveznek az angolok? Meddig tartanak bennünket fogságban? – vetődött fel a kérdés nap, mint nap a mindenből kiábrándult katonákban. Teltek a napok, fogva tartóik szoktatták őket az angol regulához. A bakák, mintha összebeszéltek volna, amennyire az önérzetük megengedte, együttműködtek őrzőikkel. Megkönnyítette a tábor lakóinak életét, hogy kivitték őket a közeli gazdaságokba mezőgazdasági munkára. József hetedmagával egy nagyparaszt birtokára került. Sok szántója volt a gazdának, nagy részén gabona termett, a távolabbi területeken pedig kaszálók zöldelltek. Eleinte csak a közelebbi részeken dolgozhattak. Néhányan az istállókban, a többiek a puszta melletti földeket kapálták, de ahogy teltek, múltak a napok, egyre nőtt a bizalom a fogoly bakák iránt és nem egyszer lovas szekérrel, mindenféle kíséret nélkül, a távoli kaszálókra is elengedték őket.

Megegyeztek, hogy amit csak emberileg lehetséges, mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez a bizalom mindvégig fennálljon velük szemben. Ha esténként nem vitték volna vissza őket a táborba, már majdnem szabadnak érezték volna magukat. De hát visszavitték. Igaz, hogy az őrök elég emberségesen viselkedtek velük, az ellátásuk, ha nem is volt bőséges, de  jó darabig biztonságban érezték magukat. Kint a gazdaságban a személyzet tagjai igyekeztek a jól dolgozó bakák kedvében járni. Ellátták őket élelemmel, és ahogy telt-múlt az idő, már szinte családtagnak tekintették őket.

Barátságok alakultak ki az osztrák parasztok és a magyar foglyok között. A gazda Józsefet nagyon megszerette, látva, hogy érti a földművelés tudományát, ért az állatokhoz és nagy a munkabírása is. Egy szép napon magához hívta a fogoly katonát:

-József, nem kertelek, egyébként se vagyok a szavak embere, de szeretnék neked feltenni egy kérdést. Ennek a „fogolytáborosdinak” előbb-útóbb vége lesz, titeket hazaengednek. Látom én, amit látok, a kisebbik lányom nagyon megkedvelt téged, nem lenne kedved nálunk maradni? Mindkét fiam elesett a fronton, a vőmet SS katonák lőtték le, mert katonaszökevénynek nézték, holott csak állomáshelyükről, a szomszéd faluból egy félórára szaladt haza a családjához. Már éppen ment vissza, amikor elfogták, és kivégezték.

József nagyon meglepődött a nem mindennapi ajánlaton. Forgott vele a világ. Most mit mondjon a kis öregnek? Úgy érezte, hogy egyenes felvetésre egyenes választ illik adni, nem szabad meggondolatlanul felelni, mert annak beláthatatlan következménye lehet.

-Kedves gazda uram – kezdte sekélyes német tudásával – nagyon megtisztelő az ajánlata, de nekem családom van, a gyerekeim bizonyára már nagyon várnak otthon, de ha nem lenne családom, akkor is nagyon igyekeznék hazafelé, mert nagyon szeretem a hazámat és nekem már akkor is honvágyam van, ha egy napra el kell hagyni a falumat. Remélem, hogy nem bántottam meg a válaszommal!

- Nem, fiam, egyáltalán nem bántottál meg, inkább köszönöm az őszinteséged. Nagyon sajnálom, hogy ezt a választ kaptam, de szívemből megértelek.

- Arról nem hallott, hogy meddig szándékoznak az angolok itt tartani bennünket?

- Nem hallottam, de ti szerencsés helyzetben vagytok, hogy nem az oroszok fogtak el benneteket. Az a hír járja, hogy viszik Szibériába a foglyaikat. Most pedig mondanék valamit, nagyon bizalmasan – hajolt közelebb a magyar fogolyhoz az osztrák gazda – azt beszélik, hogy az angolok átadják a foglyaikat az oroszoknak.

- Ez biztos? – kérdezte József izgatottan.

- A mai világban semmi sem biztos, de nem árt résen lenni. Ezt az információt kezeld nagyon diszkréten és a továbbiakban legyetek óvatosak.

Józsefet valami mérhetetlen izgalom kerítette hatalmába. Hitt is a mendemondának, meg nem is.

-Miért adnának át bennünket az oroszoknak? – zakatolt az agyában, és minél jobban igyekezett magától elhessegetni ezeket a félelmetes gondolatokat, annál jobban beleélte magát és mindinkább hinni kezdett a szóbeszédben. A táborban sem az esti időszakban, sem az éjszaka folyamán nem volt lehetősége felvetni közvetlen barátainak a hallottakat.

- Talán, majd holnap tudunk róla beszélni! – suttogta magában elalvás előtt. Másnap mind a hét magyart a kaszálóra küldte, lovas kocsival a gazda. Meghagyta nekik, hogy a felgyűjtött szénát a közelgő nagy vihar előtt szállítsák be a pusztára. A kaszáló a birtok központjától úgy három kilométerre lehetett, és ez az idő bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy megvitassák a gazdától hallottakat.

- Mit tegyünk? – kérdezte József a többieket.

- Itt nem maradhatunk! Meg kell szöknünk! – válaszolták kórusban a társai.

- Ez nehezebb lesz, mint gondolnátok. Akár el is kaphatnak bennünket - felelte a negyvenöt éves József az őt apaként tisztelő húsz- harminc életévüket taposó fiainak.

- Akkor is meg kell próbálni, mert bármi is történik, az mind jobb lesz Szibériánál – fejtette ki véleményét Fodor Jóska, a dombóvári vasutas.

- Igazad van, támogatta Jóska véleményét Horváth Géza a Zala megyei fiú.

- A mai napon megkezdjük az előkészületeket – jelentette ki József – én, hazaviszlek benneteket, ha végig szót fogadtok az úton.

- Ez magától értődik! – szólt közbe Varga Jancsi a Fejér megyei hórihorgas gyerek.

Dudás Károly

Folytatása következik...