Harangoznak a mi kis falunkban...5.

5. A szökés

Márvány Józsefnek kész terve volt a szökésre. A lucernás melletti bokros részen már korábban elrejtett egy csomagot, amely a következőket tartalmazta:

1 bicska

Néhány doboz húskonzerv

Negyedkilónyi kockacukor

Egy kilónyi kétszersült

Néhány lószőr pokróc, amiket a gazda leselejtezett és őt bízta meg az eltüzelésével.

A többiek is gondoltak a szökésre és nekik is volt néhány kincsük. Egyiküknél volt egy zsebóra, volt, aki gyufát gyűjtött magának, és volt, aki egy félszemű távcsövet mentett meg. József elégedetten állapította meg:

- Mondhatnám, hogy mindenünk megvan, ahhoz, hogy elinduljunk.

- Már csak egy jó alkalom kellene, hogy leléphessünk – tette hozzá Fodor Jóska.

- Az is eljön fiam, mindent a maga idejében – válaszolta József, de maga se merte volna gondolni, hogy milyen közel vannak ahhoz a pillanathoz, amit annyira vártak.

Kiértek a kaszálóra, nagyon megpakolták a karfás szekeret, a réten csak egy kocsiderékra való széna maradt. Igyekeztek, mert nagyon közelgett a vihar. A pusztára beérve egyből tető alá rakták a finom illatú takarmányt.

- Mennyi maradt még kinn? – kérdezte a gazda.

- Már csak egy kevéske, de sehogy sem fért rá a kocsira – válaszolta József.

- Igyekezzetek, még a vihar előtt kiértek érte! – adta ki a vezényszót a gazda.

- Oda már két-három ember is elég lesz – okoskodott – Nagy Pisti, a bácskai gyerek.

- Menjetek minden! – mondta nyomatékosan az öreg osztrák – ha mégis elkap benneteket a vihar, többen, többet értek! – közben Józsefet közelebb hívta, hogy a többiek ne hallják a szavait – az ülésdeszka alatt találtok néhány hasznos dolgot. Ha már a lovakat nem tudjátok használni, fordíts a kocsirudat vissza, ne féltsd őket, hazatalálnak. Itt van egy kézzel rajzolt térkép, bejelöltem rajta, hogy merre vannak angol őrjáratok. Óvatosak legyetek…és sok szerencsét! – ezzel magához ölelte az apró termetű magyar bakát, majd hosszasan nézett a távolodó lovas kocsi után.

Már szemerkélt az eső, és egyre jobban fújt a szél, amikor a hét szökevény elérte a kaszáló szélét. Még fél perc és hatalmas vihar kerekedett, a látótávolság néhány méterre zsugorodott. József megkereste a bokrok alá rejtett csomagját, közben odaszólt az egyik társának:

-Tóth Feri, vedd ki az ülés alatti cuccokat, és indíts meg a lovakat, hadd érjenek még a nagy vihar előtt haza a gazdájukhoz!

- Máris fater! – válaszolt a Kárpát-aljai ruszin gyerek, aki egyformán jól beszélte az ukrán és az orosz nyelvet. Gyorsan belepillantottak a nagyobb méretű tarisznyába. Legalább két napra elegendő élelem volt benne és egy rövidnyelű balta. A tarisznya mellett találtak egy sátorlapot is. Behúzódtak a fák alá épített ágkunyhóba és amilyen gyorsan csak lehetett, megbeszélték a további teendőiket.

- Ezekre a holmikra nagy szükségünk lehet az úton. Van egy bicskánk és egy baltánk. Egész szépen fel vagyunk fegyverezve – mosolygott József, akit a hat fiatal csak faternak szólított, és ami a legfőbb, apjukként tisztelt is. – Most pedig a pokrócokat hajtsátok bele a sátorlapba és kérek egy önként jelentkezőt, aki vinni fogja – kérte fiait.

- Az miért kell? - kérdezte naivan Hosszú Pali, akit Szolnokról vetett a sors közéjük.

- Azért, hogy ne ázzanak szivaccsá – adta meg a választ a fater helyett Fodor Jóska.

- Inkább mi ázzunk? – méltatlankodott Pali.

- Rólunk lepereg a víz. Ez a kis csepergő is, de még az a mindent eláztató hatalmas eső is, ami egy percen belül a nyakunkba zúdul. Meglátod, hogy milyen jó lesz majd száraz pokrócba bújni a hideg elől! – magyarázta a dombóvári vasutas, a kicsit lassabban kapcsoló társának.

- Indulunk fiúk! Ennél ideálisabb időt el se lehetne képzelni – adta ki az indulási vezényszót József – ahogy mi keveset látunk, így minket sem láthat senki ebben az égiháborúban.

- Nagyon jól tudta az öreg osztrák, hogy ilyen idő várható, azért is beszélt rá bennünket az indulásra – gondolta Fodor Jóska, miközben a fater után haladva beértek a fák közé. Recsegett ropogott, ordított az egyre sűrűsödő erdő a hatalmas szél csapásai alatt. Egyfolytában dörgött, villámlott, minden irányból ömleni kezdett az égi áldás. Már az első lépések után bőrig áztak. Csúszott a talaj, a fekete, iszapszerű sárban, estek, keltek a bakák. Elől a fater és sorban a többiek. A sűrű erdőben számtalan lombos fa, bokor, farakás nyújthatott volna menedéket a haza igyekvő magyaroknak, de ők inkább vállalták a hideg és kellemetlen esőt, a tépő szélvihart és, ha lassan is, de folytatták útjukat hegyről le, hegyre fel, egyre távolabb kerülve üldözőiktől. Tudták, hogy, amint észreveszik a szökésüket, utánuk indulnak a katonák. A fogolytáborban töltött idejük során többen is kíséreltek meg szökést, de egyet leszámítva elfogták őket. Súlyos büntetést kaptak: bottal megverték őket, majd egy időre sötétzárkába kerültek.

- Erre a sorsra semmiképpen sem kerülhetünk – gondolta József, és akkora tempót diktált a mögötte haladóknak, hogy alig bírtak lépést tartani vele. Telt az idő, szaporodtak a kilométerek. Már nehéz volt eldönteni, hogy az erdő árnyéka okozta e sötétséget, vagy a rájuk boruló este.

- Hány óra van? – hallatszott a sort záró Varga Jancsi kérdése.

- Este, nyolc – válaszolta Géza, aki nagy keservesen előhalászta a zsebében lapuló, rongyba bugyolált órát. Féltette a finom műszert esőtől, ütődéstől, elvesztéstől, mert óra nélkül nehezebb tájékozódni is. Az értékes darabot az egyik osztrák családtól kapta, azoktól, akiknek  nagyon hasonlított a fronton elesett fiúkra. Az óraláncon egy egészen kicsi iránytű lógott, ami aranyat ért az erdőben való tájékozódáshoz. A sötétben útjukat kimondottan az iránytű segítségével tudták folytatni. Nyakig sárban, hideg esőben haladtak, lépkedtek, csoszogtak és a végén már csak irányíthatatlanul csúszkáltak, amint egy emelkedőn haladtak felfelé. Nagyokat estek, a talpuk alá kerülő csúszós faágakon.

- Fater, tarthatnánk egy rövid pihenőt! – vetette fel Jancsi, de József másképpen gondolta a helyzetet:

- Most, itt a domboldal felénél hiba lenne leállni! A meredek terepen pihenőhelyet sem találnánk, fent a tetőn pedig meg tudnánk vetni a lábunkat és, ha kivilágosodik, és szerencsénk van, már messziről láthatjuk, ha követnek bennünket. Húzzatok még bele! Ha hinni lehet az öreg osztrák kézzel rajzolt térképének, akkor még fél óra és felérünk a tetőre.

A cikázó villámok fényében egyre jobban kirajzolódott a hegy vonala, és a kis csapat összeszedve maradék erejét kis idő múlva elnyúlhatott a felázott tetőn.

- Menedéket kell találnunk, ahol felmelegedhetünk, és meg kell szárítani a ruhánkat is! – javasolta József a fiúknak.

- Minek fater? Úgy is ronggyá ázunk pillanatokon belül? – ellenkezett Nagy Pista.

- Muszáj gyerekek, mert a testnek fel kell melegedni, és még az is előfordulhat, hogy eláll az eső is. – A felvillanó villámlások fényénél észrevettek egy kis nádoldalú – fészerre emlékeztető – kunyhót. Erdei munkások építhették, hogy behúzódhassanak alá az időjárás viszontagságai elől. Birtokba vették a hajlékot, és örömmel látták, hogy elég sok szalmát és száraz ágat raktak az egyik sarokba, előrelátó emberek.

- Tüzelőnk van, a szalma pedig nagyon jó lesz a derekunk alá – kezdte el mondókáját József, de nem kellett folytatnia, mert a bakák máris rakták a tüzet, ügyelve rá, hogy a lángok a nádfalakon belül rejtve maradjanak. A vizes ruhákat is úgy helyezték el, hogy minél jobban takarásban maradjon a helyiséget egy-kettőre felmelegítő tűz. Most tettek igazán jó szolgálatot a szárazon maradt és a szalmára terített pokrócok.

- Mindenki alhat egy – két órát, úgy sem tudunk tovább haladni, amíg legalább néhány méterre nem látunk. Amint nézem, a villámlás is abbamaradt, a táj teljes vak sötétségben van – indítványozta a fiataloknak az öreg – majd én őrködöm elsőnek, én majd Fodor Jóskát keltem, és ha még továbbra is sötét lesz, ő pedig Varga Jancsit. Horváth Géza, kérem az órádat! Reggel az utolsó őrtől visszakapod.

Kilencet mutatott az óra és a kis csapat elaludt. József folyamatosan kémlelte a kunyhón kívüli világot. Annak ellenére, hogy tudta mekkora előnyük van üldözőikkel szemben, mégis minden idegszálával figyelt. Időközben elállt az eső, de a sötét továbbra is nyomasztotta. Félelmetes volt az átláthatatlan semmi, az erdő félelmetes koromfekete, éjszakai fátyla. Gyakran volt élete során sötétedés után a természetben, de ilyen borzongást csak ritkán érzett.

-Ez lehet az a bizonyos ordas, vak sötét, amit apám szokott emlegetni – állapította meg magában. Úgy döntött, hogy Fodor Jóskát nem kelti fel, helyette is őrködik, mert ennek a nagydarab gyereknek holnap, az út folytatásánál nagyobb szükség lesz az erejére. Hajnali két órakor ébresztette Varga Jancsit, és meghagyta neki, hogy mindenkit keltsen fel, ha kezd világosodni. Reggel öt óra volt, amikor Jancsi katonásan kiparancsolta társait a szalmaágyból. Rendbe szedték magukat és röviden megbeszélték a további teendőiket. József, Tóth Ferit és Hosszú Palit kiküldte felderíteni a környéket, mielőtt elindulnának. A többiek addig a fészerben tartózkodtak. A két felderítő először csak hallgatózott, majd a dombtető növényzetének takarásából a félszemű távcsővel körbepásztázták a dombot körülölelő völgyet. Keleti irányból tőlük még elég távol egy tízfősre becsült gyalogos csapat közeledett.

Pontos számuk nem volt megállapítható, mert eléggé takarták őket a fák és a bokrok.

Először megindultak egyenesen a magyar bakák felé, de irányt változtattak és a dombot megkerülve folytatták útjukat. A párás levegő és a távolság miatt nem látszott, hogy milyen egyenruhát viseltek, de hogy uniformisban voltak, azt biztosra vették a megfigyelők. Lehettek németek is, és magyarok is.

- Mit kereshetnek ezek itt? – kérdezte Pali.

- Talán azt, amit mi – felelt rá Feri.

- De, hát miért arra felé mennek, ahonnan mi jövünk?

- Ennek csak egy oka lehet, hogy ők onnan szöknek, amerre mi igyekszünk – állapította meg a ruszin gyerek.

- Ferikém, azt akarod mondani, hogy az oroszok elől menekülnek ezek a jóemberek?

- Igen, Pali, azt gondolom, hogy ez az egész világ egy nagy fogolytábor.

- Akkor nagyon résen kell lennünk, nehogy az angoloktól szökve beleszaladjunk az oroszokba! – mondta Pali riadt arccal, közben távcsövén kissé állítva, és annak üvegéről a párát letörölgetve egész jól ki tudta venni, hogy a völgyben német katonák haladnak. Odaértek egy erősen bokros részhez, ahonnan ebben a pillanatban angol katonák rohantak ki és fegyvereiket a menekülőkre fogva, foglyul ejtették őket.

- Hogy a jó fenébe kerültek ide az angolok – merült fel mindkettőjükben a kérdés, de csak egy magyarázatot találtak rá: itt volt az angoloknak egy figyelőpontjuk, akik a parancsnokságuktól rádión megkapták az üzenetet a hét magyar szökéséről. Sajnos az öreg osztrák térképén ez nem szerepel.

- Miért nem vettük őket észre, amikor ideértünk? – törte a fejét Feri.

- Az a lényeg, hogy ők sem vettek minket észre a zuhogó eső és a vihar miatt – állapította meg Pali, de Feri még tovább szőtte a fonalat:

- Te, barátom, lehet, hogy most ezek a britek azt hiszik, hogy minket kerítettek kézre?

- Nagyon könnyen meglehet, hogy a Jó Isten szólna belőled! – mosolygott Pali.

A felderítők megvárták, amíg megtisztul a terep angoltól, némettől, és visszalopóztak a többiekhez.

- Mi van gyerekek? – türelmetlenkedett fater, és a két cserkész mindenről beszámolt a társaknak. Együttesen is levonták a következtetést: úgy tűnik, hogy üldözőik helyettük a mások elől menekülő németeket fogták el.

- Akkor most kissé nyugodtabban indulhatunk, mert kell egy kis idő, amire rájönnek, hogy nem mi kerültünk a ketrecükbe. Ennek ellenére ezután is gyakran kell magunk mögé is néznünk! – indította el kis csapatát a továbbra is csúszós erdei talajon, miközben megjegyezte: legalább már nem zuhog az eső.

Végig csúszkálták az előttük lévő néhány kilométeres erdei utat, csak a szürkület állította meg a hét menekülőt.

- Itt meghúzzuk magunkat! – mutatott fel József az egyik meredek dombra. – Géza, Jancsi ügyesen menjetek fel a tetőre, és, ha ott találtok megfelelő búvóhelyet, jelezzetek vissza!

- Rendben! – volt a válasz és a két fiatal katona már mászta is a partos oldalt. Hamarosan jött is a „szabad” jelzés, és amennyire csak lehetett, rejtőzködve a többiek is felevickéltek a biztosnak ítélt pihenőhelyre.

- Fiúk, ugrás, rövid időn belül egy esőnek, szélnek ellenálló kunyhót kell építeni! Óvatosan bánjatok a baltával, ha lehet, inkább kidőlt fákat, letört ágakat szedjetek, ne csapjunk zajt!

Egy óra alatt elkészült a nagyon rondára sikerült, de védelmet nyújtó menedék, és egy kis szénaboglyából még száraz alom is került az aljába. József megszervezte az őrséget, és fáradtan hajtotta álomba fejét. Elalvás előtti gondolatai falujába, Balatonkilitire szálltak, ahol – akárcsak bárhol Magyarországon – háború utáni állapotok uralkodtak.

*

A háború szülőfaluját sem kerülte el. Szenvedett a lakósság, szenvedtek a katonák, akik végig élték a harcokat és a nehéz helyzetet.

"1944 júniusában a Ferihegyi "Emese" kísérleti repülőgépgyárat Kilitire telepítették, a budapesti bombázások miatt. A munkások és a mérnökök a kiliti repülőtéren lévő hangár helyiségben dolgoztak. A tisztviselők közt volt egy gátlástalan nyilas vezető, Nemere Béla, akitől mindenki rettegett. Ő vitette el koncentrációs táborba Malach Imrét, egy németellenes kijelentése miatt.

Sajnos a német antiszemita politikából eredő intézkedéseknek községünkben is áldozatul esett két család. Hochberger Józsefet munkaszolgálatra vitték, családját pedig koncentrációs táborba deportálták. Csak ő és nagyobbik fia élte túl a háború borzalmait.
Ugyanez a sors várt Steiner Józsefre és családjára is, akik közül csak a család férfi tagja került haza.

A német katonaság, amely már 1944. március 19-én megszállta a fontosabb helyeket, nyárra elárasztotta az országot. Balatonkilitire is ekkor jött be egy 500 fős SS alakulat és egy német katonai lókórház, mintegy ezer lóval. A német katonaság kb. fél esztendőt töltött itt.
1944 őszén menekülő svábok vonultak át községünkön, hosszú kocsisorokkal Németország felé, majd pár nappal később az orosz haderő elől visszavonuló német tüzér-osztagok és egyéb alakulatok jöttek és Siófok felé tartottak.
Ezekben az őszi napokban nagyon sok budapesti lakos is menekült ide és házaknál nyertek elhelyezést.

November 12-én jött a községbe egy ruszin munkaszolgálatos század, apró lovakkal.
November közepétől kezdve német parancsra a község lakosságának nagy részét kirendelték, hogy a ruszinokkal együtt lövészárkot ássanak a falu határának déli részén. Ennek a sok hajszával végzett nehéz munkának annyi eredménye volt, hogy az őszi vetésekben és általában a szántóföldeken sok kárt okozott, de a német védelem szempontjából semmit sem jelentett.
A német lókórház november végén elvonult, a magyar tisztek és a német SS katonák 1944. december 3-án vasárnap hajnalban hagyták el a falut. December 3-án a délelőtt a Kilitiek részéről félelemmel vegyes várakozással telt. A déli órákban érkeztek meg Ságvár felől a szovjet előőrsök.

Mikor a szovjet csapatok átvonultak a falun és 3-án éjszaka gyalogság szállta meg községünket, a munkaszolgálatos ruszinok önként megadták magukat és örömmel vonultak el apró lovaikkal kelet felé.
December 3. után egyre erősödő csatározás folyt a kiliti szovjet és a siófoki magyar-német alakulatok között, de ez községünkben nagyobb kárt nem okozott. Néhány nap múlva a magyar-német egységek teljesen feladták   Siófokot, ugyanakkor Balatonszabadi is a szovjet csapatok kezére jutott.
Volt idő, amikor mintegy 5000 szovjet katona állomásozott Kilitin tankokkal, ágyúkkal, katyusákkal és nagyon sok lóval. Házakhoz szétosztva az egész faluban laktak. Legnagyobb gondot a világítás okozta. Első időben még volt petróleum és gyertya, de később csak "zsírpipiccsel" tudtak az emberek világítani. Katonai kórházat állítottak fel a katolikus iskolában, Szűcs István mozi tulajdonos házában, majd a katolikus plébánián is. Itt nemcsak katonákat gyógykezeltek, hanem a polgári sebesülteket is ellátták.
A szovjet csapatok január közepéig tartották Siófokot, majd a német ellenlökések hatására kénytelenek voltak visszavonulni. A harmadik nagy német ellentámadás január közepe után következett be. Ennek hatására a Kilitin lévő szovjet alakulatok január 18-án Ságvár, Som irányába megkezdték a visszavonulást. Január 20-án estefelé éhes és fáradt magyar csapat érkezett a faluba. Nagyon elcsigázott, kedvetlen emberek voltak. A németek parancsára ezeknek kellett volna feltartóztatni azt az erős szovjet támadást, amit még aznap éjszaka intéztek Ságvár felől. A szovjet katonák kúszva közelítették meg a falut, majd a keleti részen megkezdték a bekerítést. Több órás utcai harc kezdődött. A magyar egységek nagyon kilátástalan helyzetbe kerültek. Siófok felé nem mertek visszavonulni, mert akkor a németek fegyvereibe ütköztek volna. Ezen az éjszakán kétségbeesett kiáltásokat hallhattak a pincében meghúzódó falusiak: "Főhadnagy úr, hol van? Jöjjön segíteni!..." Végül is nagy része elszórta fegyverét, a Felső majorba menekült, és az odaérkező szovjet katonáknak megadták magukat. Január 21-én reggelre az egész községet visszafoglalták a szovjet csapatok.
Szemtanúk elbeszélése szerint ez volt a legnagyobb összecsapás, amely közvetlenül a faluban zajlott le. Ezt követően, mintegy két héten keresztül a Sió volt a frontvonal, a németek szívósan védték állásaikat, és egyre többször érte a falut akna-becsapódás.

A falu lakosságának nagy megpróbáltatás volt elviselni az idegen hadseregek jelenlétét (a katonák sok esetben erőszakoskodtak a nőkkel, többször fosztogattak.). Ekkor ismerte meg a nép a "málenkij robot" fogalmát.
Az egyre erősödő harcok miatt veszélyessé vált a lakók élete, ezért január 25-én elrendelték a község kiürítését. A lakosságból néhányan a külterületre /Papkuta, Töreki, Jód/ mentek, legtöbben pedig a Kilititől délre fekvő községekben /Ságvár, Nyim, Som Lulla/ találtak menedéket.

1945. február 8-án véglegesen felszabadult Siófok.
A frontvonal ezzel egy kicsit keletre tolódott, de esetleges újabb német ellentámadás miatt Kiliti község lakóinak csak március végén, április elején lehetett visszajönni otthonaikba."

(Szirovatka Károly: Balatonkiliti története c. tanulmányából)

"1945. március 15-én Kiliti lakóinak is teljesült évszázados álma. A volt uradalmi cselédeknek, nincstelen zselléreknek most egyetlen nap elhozta azt, amiért oly sokat harcoltak. Azé lett a föld, aki megműveli.
Községünkben is megalakult a földosztó bizottság. Vezetője Molnár János lett, aki így emlékezik vissza:
"1945 tavaszán, április végén a falu földigénylői megbíztak, hogy menjek el Tabra a járási főbíróhoz, a földosztás ügyében. A főbíró a földosztó bizottsághoz küldött. Ott közölték velem, hogy Kilitin is megszűnt a káptalani birtok. Itt megkértek, hogy próbálkozzunk meg azzal, hogy a volt cselédséget összetartsuk és alapítsunk szövetkezeti gazdaságot.
A tabi földosztó bizottság harmadnapra kiküldött egy megbízottat, aki engem felkeresett, közöltem vele, hogy a szövetkezeti gazdaságba nem mennek bele az emberek, mert mindenki önálló gazda akar lenni. Ő ezt tudomásul vette, és kért, hogy hívjam össze a földigénylő embereket. Én összehívtam őket, és egyhangúan engem választottak meg a földigénylő bizottság elnökének, amely feladatnak úgy érzem sikeresen eleget tettem. Megválasztásom után, 1945. április 20-25-e körül megkezdődött a földosztás.

A földosztás sorrendje a volt cselédi sorrendiség szerint ment végbe. A volt zsellérek pedig aratási sorrendben /arató-gazda, előmunkás.../ kapták meg földjeiket. Ugyanebben az időben a Nemzeti Bizottság elnökének is megválasztottak, azonban megbízatásomról kérésemre leváltottak, mert a földosztás nagy munkája mellett nem volt időm e megbízatásnak is eleget tenni. A földosztást a Fekete-víz környékén kezdtük, és úgy haladtunk a határ többi része felé a fenti sorrendben. Nagyrészt a falu nyugati határ része került kiosztásra. A nincstelenek gyermekeik száma és egyéb körülmények figyelembevételével 5-től 10 kat. hold földet kaptak a káptalan birtokából. 313 földigénylő kapott földet és 140 család jutott házhelyhez. 1568 hold 636 öl szántó, 126 hold 1200 öl rét, 14 hold 420 öl szőlő és 140 házhely került kiosztásra, ill. parcellázásra. Községünk területén 3 hónapig front volt, igavonó állataink nagy része elpusztult. Akinek volt igavonó állata, azok összefogtak és nagyon sokan kapával művelték a földet. A földhöz jutottak igen nagy szorgalommal dolgoztak, és ennek meg is látszott az eredménye, hisz sajátjukat művelték..."

A földigénylő bizottság tagjai voltak:
Elnök: Molnár János
Jegyző: Vonyik József
Tagok: Horváth József, Matatics János, Millei János, Bóna Lajos, Sárkány János, Vaskó József, Dudás János, Fehér Ferenc, Gulyás István, Völcz János, Takács Gyula, Bagyula József, Kuntler János, Takács István.

Somogy-fokról: Bödör János, Pap József.
Törekiről: Nagy József, Antal Lajos, Vellner Gábor, Uri András, Horváth József.

(Szirovatka Károly: Balatonkiliti története c. tanulmányából)

1945. április-májusban Kilitiben is megkezdődött a háború okozta romok eltakarítása, megindult az újjáépítés. A hosszantartó háború következtében élelmiszerhiánnyal küzdött Kiliti lakossága is, főleg cukorban szenvedtek nagy hiányt. Olajat napraforgóból ütöttek Iregszemcsén. Édesítésre cukorrépa főzetét használták a házi asszonyok. A városokban még nagyobb volt az élelmiszerhiány, főleg Budapesten sokan éheztek. Társadalmi akciók keretében a Kilitiek is küldtek szeretet-csomagokat a budapesti nélkülözőknek. Több család vállalt budapesti gyerekeket több hónapi, vagy egész évi ellátásra; ezek itt jártak iskolába. Viszont itt is, országszerte is voltak az ínségnek vámszedői, a "feketézők", akik főleg ruháért és egyéb értékekért, uzsora-áron adtak el élelmiszereket."

(Szirovatka Károly: Balatonkiliti története c. tanulmányából)

Bárhogy is próbált, nem tudott elaludni. Nyomasztotta a kilátástalan helyzet: egyik pillanatban még hitt a hazajutásukban, a másikban azonban elkeseredett és reménytelennek ítélte meg a helyzetet. Kiült a kunyhó elé és nagyon halkan elkezdte énekelni kedves dalát. Amikor az „az hagyott el, akit úgy imádtam” kezdetű részhez ért, még jobban elcsüggedt. Fodor Jóska kis ideig figyelte az öreget, és alig észrevehetően mellé telepedett. A Fater abbahagyta az éneklést. A hold és a csillagok fénye utat talált magának az erdő fái között és megvilágította a két Jóska arcát. Percekig ültek szótlanul, majd a fiatalabb megszólalt:

-Apa, ez a szöveg nem jó így, várjon egy kicsit, átköltöm ezt a sirató dalt kicsit vidámabbra! – Kivette felső zsebéből tintaceruzáját, előkotort egy darab papírt és Horváth Géza elemlámpájával megvilágított irkalapon elkészült a dal vidámabbra formázott szövege:

„Megvárt engem, akit úgy imádtam, aki után mindig hazavágytam”.

-Ezt énekelje fater! – és Márvány József elénekelte a dalt az átjavított szöveggel. Soha senki nem tudta meg, hogy könnyes lett e a szeme, ő pedig titkolta társai előtt. Ő nem lágyulhat el, neki feladata van, neki haza kell vezetni a fiait, és haza is fogja vezetni, mert megígérte nekik.

Dudás Károly

folytatása következik...