Harangoznak a mi kis falunkban. 6. fejezet
6. Irány hazafelé
Másnap a derengő világosságot megelőzve ébredtek. Elbontották a kunyhót és a nyomait, amennyire lehetett, eltüntették. Elfogyasztották a maradék élelmiszerkészletük felét, amitől jól nem laktak, de valamennyire csökkent az egyre kínzóbb éhségérzetük.
- Valami kaja után kéne nézni! – mondta ki Tóth Feri, azt, ami a többiekben is motoszkált.
- Bizony, kellene, mert nem lesz erőnk csúszni, mászni hegyre fel, hegyre le – tette hozzá Hosszú Pali.
- Van ötletetek? – kérdezte József.
- Nekem van! Láttam néhány éti csigát a bokrok aljában. Ha a franciák nem halnak bele, akkor mi is kibírjuk.
- Azt a csúszó mászót én meg nem enném! – ellenkezett Varga Jancsi – inkább én megnézném, hogy nincs e egy kis csiperke gomba a nagy eső után.
- Jól van fiúk! Hosszú Pali, te kapkodj össze annyi csigát, amennyit csak tudsz, Jancsi, te pedig keress gombát! A végén meglátjuk, mit tudunk kihozni belőle - határozta meg a feladatokat József. A vége az lett, hogy mindenki gyűjtött mindent és nagy halom gomba és elég sok csiga került a tarisznyába.
A nap hamarosan erősebb sugarakat küldött a földre, amelyből jutott az erdei tisztáson tevékenykedő katonákhoz is.
- Látjátok, ezért mondtam, hogy a kiürült konzervdobozokat őrizzétek meg, most van edényünk, amiben megfőzhetjük az ebédünket.
- A rossebbe! – szólta el magát Horváth Géza – én mindkét dobozomat eldobtam.
- Én meg felvettem és beletettem a tarisznyámba, sőt el is mostam, igaz esővízben, de tiszta – nyújtott át két dobozt Fodor Jóska Gézának.
- Köszönöm barátom! – hálálkodott a Zala megyei gyerek, aki észrevette, hogy a tarisznyákból a csigák elkezdtek mászni kifelé. Azonnal megszületett a döntés: vagy elengedik, vagy azon nyomban megfőzik őket. Az utóbbi mellett döntöttek. Amíg főttek a csigák a dobozokban, megbeszélték, hogy arra már nem jut idő, hogy itt fogyasszák el, de főve már szállíthatók és majd este, a következő pihenőhelyen finom vacsorát készítenek belőlük.
Kicsit könnyebb volt közlekedniük, mint az előző napokban, mert eső se esett és a perzselő naptól a talaj is száradt valamennyit. Menet közben elfogyasztották a reggeliből megmaradt kis darab szalonnájukat, amitől újult erőre kaptak és teljesen megfeledkeztek minden elővigyázatosságról. Hajszálon múlott, hogy nem szaladtak bele egy orosz járőrbe.
- Ez meleg volt! – suttogta riadtan Fodor Jóska, amikor az utolsó pillanatban berántotta Nagy Pistát a sűrű bokrok közé. A járőr elhaladt mellettük. Már újból indulni akartak, amikor észrevettek egy újabb járőrt, aztán teherautókat, és sok-sok katonát.
- Most mit csináljunk? – néztek tanácstalanul Józsefre.
- Semmit, fiúk. A mai napon nem mehetünk tovább, el kell rejtőznünk, mert erre csak úgy hemzsegnek az oroszok. Úgy tűnik, hogy itt gyülekeznek, biztosan mennek valahová. Nem úgy néz ki, mintha keresnének valakit.
- Akkor minek nekik az őrjárat? – kérdezte Tóth Feri.
- Ezek látják el az őrséget. Nem egyhelyben állnak, hanem járőröznek. Ez a formula nálunk is megvan – adta meg József a magyarázatot.
- Megvolt! – legyintett egyet Hosszú Pali. Nekünk már nincs hadseregünk.
- De mi még élünk, és az a legfontosabb, hogy hazajussunk, mert otthon nagyon nagy szükség van ránk – nyugtatta József a társát. A hazajutáshoz azonban életben kellett maradni, és a pillanatnyi helyzetben ez egyet jelentett azzal, hogy minél távolabb kerüljenek a katonák által megszállt területtől. Keserűen állapították meg, hogy rövid időn belül lehetetlen kijutni az egyenruhások gyűrűjéből, akik semmi jelét nem mutatták, hogy el kívánják hagyni a völgyet, amely körülöleli a szökevények búvóhelyéül szolgáló sziklás oldalú, cserjékkel és fákkal benőtt nagyobbacska hegyet.
- Jóska bácsi, az anyjuk Istenit, ezek ide telepítik a laktanyájukat! – hüledezett Géza, amint meglátta, hogy egy távolabbi tisztáson sátrakat állítottak fel.
- Úgy néz ki, fiam! Mi most egy orosz, erdei tábor kellős közepébe csöppentünk. Ha sokáig itt maradnak, vakarhatjuk a fejünket, hogy tudunk kikeveredni ebből a kutyaszorítóból. Most, csak egyet tehetünk: a növényzet takarásában megmásszuk a hegyet, és ott rejtőzködünk, ameddig bírjuk.
- Irány a hegy! – indította útnak kis csapatát József, közben azon gondolkodott, hogy találnak e feljebb ivóvizet, és honnan teremtenek elő élelmet, ha netán hosszabb időre kell berendezkedniük. Valamennyire megnyugtatta őket, hogy az oroszoknak fogalmuk sem volt az ő jelenlétükről, ami reményt adott a hét magyarnak a túlélésre. Mindennek ellenére óvatosan, amennyire csak lehetett rejtve haladtak. Eltakarta őket a jótékony erdő, amelyben egy kaszálóhoz, majd egy szögesdróttal bekerített kukoricatáblához értek.
- Fater, melyik oldalról kerüljük ki a kukoricát? – kérdezte Jancsi Józsefet.
- Semelyikről. Átmegyünk a kerítésen és a kukoricában folytatjuk az utunkat! – válaszolta az öreg.
- Mi a fenének vesződünk azzal a tüskésdróttal? – okoskodott Jancsi.
- Majd meglátod! Most egy pokróccal borítsátok be a kerítést és, ahogy tanultátok, kezdjétek meg az átmászást! – A fiúk egy kicsit méltatlankodtak, aztán áttornászták magukat a kellemetlenül szúrós drótakadályon. Már jó messze jártak a tábla szélétől, amikor József megállította a gyerekeit:
- Terítsétek le a pokrócokat a földre és szedjetek le annyi kukoricát, amennyit el tudunk cipelni! – A katonák visszakérdezés nélkül telerakták a lazsnakká előlépett pokrócaikat a zsenge kukoricacsövekkel. A szállító alkalmatosságok két-két sarkát megfogva kicipelték a föld hegy felé eső széléhez, ahol átrakták a szögesdrótkerítésen és bevánszorogtak velük a hegy oldalára is felfutó erdőbe. József, az egy szem sátorlapba pakolt csöveket cipelte. Az erdő biztos takarásában megállította a menetet:
- Most pedig – amilyen csendben csak tudtok – vágjatok a pokrócoknál valamivel hosszabb, karvastagságú ágakat, amire felkötjük a batyuinkat! – Az út további részét már könnyebben tették meg, az elkészített szállítóeszköznek köszönhetően.
- Nézzétek csak, egy elhagyott teherautó! – mutatott Tóth Feri egy ottfelejtett, félig lombokkal takart járműre.
- Csak óvatosan! – intette József a fiatalokat – nehogy akna legyen előtte, vagy a platóján!
- Itt ugyan nincs semmi! Teljesen üres a plató is és a vezetőfülke is, hacsak ezt a bádogvödröt és ezeket a kis táblákat nem számítjuk – emelt fel Fodor Jóska egy MINEN! AKNÁK! - feliratú, cölöpre szerelt táblát.
- Mutasd csak! – nyújtotta kezét a teherautó rakterén álló katonának József.
- Mennyi van belőle?
- Nyolc darab. Fater, már ki is találtam, hogy mire gondol. Milyen messze rakjuk ki ezeket a jó kis megállító eszközöket?
- A kukoricán túl, de úgy osszátok el, hogy minden irányból elijessze a közeledőket.
- Meg lesz apa! Már megyünk is!
Kisvártatva visszaérkezett a jelző kirakó brigád, mindegyikük hóna alatt egy jókora tökkel. József elmosolyodott, büszke volt a fiatalokra, akik egyre jobban megértik a szándékát és lassan már a gondolataiból is tudnak olvasni. Ő sem tétlenkedett, amíg a társai távol voltak. Bicskájával és a baltával az autó pótkerekének gumiját levágta a kerékről, és a belsőt beletette a kocsi közelében talált lemezvödörbe, amelyet ettől kezdve ki nem adott a kezéből.
A hegy, amilyen enyhe emelkedővel kezdődött, egy kis idő múlva meredekebbre váltott. Méterről, méterre küzdötték mind feljebb és feljebb magukat. Már a nap is eltűnt a hegy túloldalán, amikor egy nagyobb sziklás földteraszra értek. Mélysége néhány tíz méter, a szélessége sem sokkal több. Fák és bokrok borították, semelyik irányból sem volt belátható. Ideális hely a pihenő megtartására.
- Itt éjszakázunk! – tette le József a vállán cipelt, szütyőként használt, kukoricával telepakolt sátorlapot. Kisebb tüzet gyújtunk majd a főzéshez, mert a kis füst nem tud a magas fák fölé szállni, és nem árul el bennünket.
Tartottak egy rövid szemlét a birtokba vett földnyelven. Kökény és galagonya bokrok nőtték be a föléjük magasodó, eléggé meredek hegyoldalt. Soha nem tudták volna meg, hogy mi van a bokrok mögött, ha Horváth Géza, hogy szomját oltsa, nem kezdi el szedegetni a még éretlen, savanyú gyümölcsöt.
- Nézzétek, egy üreget találtam! – szólt társaihoz. Széthajtották a bokrokat és valóban egy hasadék jelent meg előttük. Akkora volt, hogy egy ember be tudott bújni a belsejébe. Bevilágítottak és azonnal látták, hogy egy barlangfélét találtak.
- Ki néz körül odabent? – kérdezte József.
- Majd én – vállalta Tóth Feri a barlangász szerepet, aki már jó pár földalatti folyosót megjárt a Kárpátokban. Az üreget minden irányból kőfalak vették körül. Szélessége talán tíz méter, a mélységét nem tudta megállapítani, mert tizenöt lépés után elkanyarodott. A terem kezdeti magassága nem több két méternél, ami beljebb haladva egyre magasodik. Kijött, elmesélte társainak, hogy mit látott, és újra visszament és most már azt is szemügyre vette, hogy mi van a kanyar után. Egy kiszélesedő, kb. 20 méter széles, és ugyanilyen mély termet talált a sziklába vájva. A mennyezete nagyon magasan volt, valahonnan fentről enyhe fény szűrődött a terembe, talán egy a hegyoldalában lévő hasadékból.
A teremben, közvetlen a sziklafal mellett egy kádra emlékeztető, vízzel telt mélyedést látott. Iható víz volt, a mennyisége talán 50-60 liter lehetett, a mennyezetről táplálta egy lassan csurgó erecske.
- Mivel vége lett az esőzésnek, ez a kis vízsugár rövid időn belül el fog apadni – gondolta Feri, mielőtt visszatért a fiúkhoz. Minden bent látottról beszámolt, és mivel veszélytelen volt bent tartózkodni, a többiek is bemerészkedtek.
- Az egészben a legjobb, hogy van ivóvizünk! – állapította meg József.
- Talán még ma szállít vizet a hegy – lombozta le Feri.
- Honnan tudod? – érdeklődött József.
- Felénk, a Kárpátokban nagyon sok ilyen hegyi erecske van. Esőzésekkor megtelnek vízzel, aztán lassacskán kiszáradnak, majd újra feltöltődnek, ha az ég úgy akarja.
- Ha így áll a helyzet, akkor mielőbb tartalékolnunk kell ebből a vízből! – mondta határozottan az öreg és teletöltötte a talált vödröt az éltető itallal, majd a teherautó belsőt jól kimosta és a fiúk segítségével összekötötte az egyik végét egy darab madzaggal. A vízzel telt belső gumi másik végét is bekötötték. A tömlőt kiflibe hajtva, az összekötött szájainál fogva felakasztották egy, a barlang falából kiálló, fogasként használható keskenyebb kőre.
- Fater, gyűjtsünk össze minél több tüzelőt, mert csak a Jó Isten tudja, hogy meddig kell itt maradnunk a hegyen – javasolta Fodor Jóska, és több öl száraz gallyat és fenyőágat termeltek be a barlangba.
- Akár itt bent is rakhatunk tüzet, mert a füst eltűnik a hasadékokban, és amire kijut a szabadba, úgy elfogy, hogy alig látszik – ötletelt Géza.
- Úgy van! – helyeselt fater is. Előbb a kukoricát főzték meg a talált vödörben, majd a gombát ugyanabban a vízben.
- Milyen fűszereink vannak? – kérdezte Fodor Jóska, és hamarosan előkerültek a zsebekből, tarisznyákból a vésztartalékok: néhány fej vöröshagyma, egy zacskó őrölt pirospaprika, és só bőségesen.
- Takarékoskodnunk kell mindennel! – intette József a fiatalokat, miközben előhúzott a batyujából egy darab szalonnát. - Lehet, hogy sokáig leszünk a hegy foglyai. Varga Jancsi, számold meg, hány cső kukoricánk van! – kérte a fiút.
- Ha a főttet nem számolom, akkor hetven.
- Ez három -, négynapi szűkös élelmet jelent. Ma el kell fogyasztanunk a csigákat és a gombát, és, ha elfogy a kukorica, megsütjük a tököt – gondolkodott hangosan Hosszú Pali.
- Szerintem meg, minden nap, mindenből kell ennünk. Mindenképpen jobb a változatosság, még a szűk kereteink közt is – javasolta Fodor Jóska. A gombával kellene kezdenünk, mert az elég hamar romlik!
- Így van! - helyeselt az öreg is – Jóska fiam, mától te felelsz az étrend összeállításáért.
- Jó, apa! – bízzák rám az egészet, ahogy látom, mindenünk megvan egy jó pörkölt elkészítéséhez. Összefőzöm a csigát a gombával és köretnek ott lesz egy cső kukorica.
- Én pedig bővíteni szeretném a menünket – szólalt meg Tóth Feri, aki egy kis ágas fát fabrikált, amíg a többiek főzték a kései ebédet.
- Mi lesz abból Feri? – érdeklődött József.
- Csúzli!
- És honnan veszel rá gumit?
- Amikor fater készítette az autóbelsőből a vizes tömlőt, egy óvatlan pillanatban lekanyarítottam belőle egy darabot.
- És mire vadászol vele?
- Még nem tudom. Galambot, fácánt, nyulat jó eséllyel le lehet lőni vele, ha jönne erre ilyen állat! – ábrándozott a ruszin gyerek.
- Attól még, hogy erre jön, még el is kell találni, hogy a miénk legyen – vitatkozott vele Géza.
- Ha erre jön, akkor már biztosan elkapom! – mondta magabiztosan Feri.
- Mitől vagy ennyire biztos a dolgodban? – faggatta Nagy Pista.
- Biztos vagyok benne és kész! – zárta le a vitát Feri, a Kárpátok szegény gyereke, aki korán megtanulta, hogyan kell kiegészíteni a család szűkös élelmét. Már kisiskolás korában nyakába vette az erdőt és a maga készítette íjával és csúzlijával nagyon sok esetben teremtette be az ennivalót testvéreinek. Erről azonban eddig még soha sem beszélt. Szégyellte a szegénységét a többiek előtt, mert, mivel ők sem beszélték ki életüket, nem tudta, hogy ugyanolyan nehéz körülmények között éltek, mint ő.
Időközben megfőtt a pörkölt, és több nap szűkös táplálkozása után, végre jóllakhattak a menekülők. Varga Jancsi először csak a gombát csipegette ki a fazéknak használt vödörből, de látva társai jóízű falatozását, úgy döntött, hogy megkóstolja a tyúkzúzára emlékeztető ételt is.
- Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire finom! – dicsérte az erőt adó eledelt. A pörkölt fele megmaradt, és úgy döntöttek, hogy elrakják másnapra. Minden esélyük megvolt rá, hogy eláll egy ideig a barlang hűvösében. Végigaludták az éjszakát. Őrt sem állítottak a barlang elé, annyira biztonságban érezték magukat. József első dolga volt, hogy megvizsgálja az elraktározott pörköltet.
- Ehető még? – kérdezte Jancsi.
- Még semmi baja, a mai napon is jól lakhatunk, de szerintem most reggel el kell fogyasztani, az a biztos – felelte József, és perceken belül betermelték a finoman elkészített étket.
- Ennyit a finom kajákról! Ezután egy jó darabig növényevők leszünk, de azt is kibírjuk valahogy.
- Semmi baj fater! Ma, vacsorára főznék egy kis töklevest – állt elő ötletével Fodor Jóska.
- Hát, ha megoldható, akkor csak rajta – mosolygott az öreg.
- Maradt még vöröshagymánk, van szalonna is, tökből pedig bőven el vagyunk látva. A tűzrevaló is elegendő, még akkor is, ha fűtenünk is kell az éjszaka.
Ezt a napot haszontalannak ítélték meg, mert kénytelenek voltak tehetetlenül üldögélni és beszélgetni.
- Legalább közelebbről is megismerjük egymást, eddig csak a katonaformátokat ismertem, ideje hát, hogy beszéljetek magatokról: hol éltetek, hová igyekeztek haza. Halljunk néhány szót az otthoniakról is – invitálta József egy kis kitárulkozásra a fiúkat. Ők, pedig egyenként elmesélték, amit el lehetett. Sorsuk kísértetiesen hasonlított a többiekéhez, az életük tükrözte az akkori Magyarország nehézségeit. Késő estig tartott a beszélgetés.
Reggel frissebben ébredtek, mint a korábbi napokon. Oltalmat és nyugodt pihenést biztosított a számukra ez a szemek elől elzárt, hegybe búvó barlang. József ébredése után körülnézett a teremben és megakadt a szeme a szemközti sarokban ülő emberen, akinek az arcát a gyéren bekúszó fényben nem láthatta.
- Melyik éjjeli bagoly üldögél ott a sarokban? – kérdezte.
- Én!
- Ki az, az én?
- Én vagyok az, Tóth Feri.
- Mi van Ferikém, nem tudsz aludni?
- Nem igen! – válaszolt a fiú. József közelebb ment hozzá, meggyújtott egy kisebb fenyőágat, és amit látott a fényénél, attól földbegyökerezett a lába. Feri kezében egy nagyobbacska madár, már szinte az összes tollától megfosztva.
- Mit tépkedsz ilyen nagy szorgalommal? – folytatta az öreg a kérdezgetést.
- Csak egy fácánt.
- Hol vetted?
- Most, hajnalban lőttem.
- A csúzliddal?
- Azzal hát! – felelte röviden, tömören a kárpáti gyerek, majd unszolásra, elmesélte, hogyan és miként történt a vadászat: - Kimentem a hegy lábához és az egyik fán a felgallyazó fácánt fejbe kólintottam a csúzlimmal.
- Meg tudtad közelíteni?
- Igen, éjszaka nagyon rosszul látnak, ilyenkor egész közel lehet kerülni hozzájuk. Jó lett volna még egyet leszedni, de a többiek észrevettek és elrepültek, nekem pedig be kellett érnem ezzel az eggyel. De, talán holnap ismét sikerül lekapni egyet. Milyen szép is lenne, minden nap finomat ehetnénk!
- Elégedjünk meg azzal, amit kapunk a Jó Istentől! Tető van a fejünk fölött, nem ázunk, nem fázunk, van vizünk, némi ennivalónk, meglátjátok, hogy megsegít bennünket az Úristen és haza jutunk a családjainkhoz – nyugtatta József a társait.
- Egyetértünk fater, de azért holnap ismét kimennék a következő fácánért! – válaszolt Feri, aki akkor még nem tudta, hogy a következő reggelen, majd az utána következő kettőn sem megy ki senki fácánra vadászni. Késő délután ismét hatalmas vihar és néhány esős nap köszöntött rájuk. Amikor meglátták a viharfelhőket, még több tüzelőt vittek a barlangba. Nemsokára dörgött, villámlott és az ég összes csapja kinyílt, ömlött az eső a karintiai hegyekre, völgyekre. A barlangba befolyt a víz, megtelt a kis kádszerű mélyedés a fal közelében, de, azonnal meg is találta a kivezető utat a barlangból.
- Ezt nevezik laktanyafogságnak – kesergett Fodor Jóska, amihez Tóth Ferinek is volt megjegyzése:
– Most itt rostokolhatunk, amíg jobbra nem fordul a helyzet. Gyorsan megtárgyalták, hogy a lőtt fácánnak ezen a napon – bármilyen kevés is jut – csak a felét eszik meg. A másik felét eltették a következő napra.
- Jól lakunk főtt kukoricával és sült tökkel, és a végén csipegetünk hozzá egy kis fácánsültet, és máris olyan érzetünk lesz, mintha a hússal laktunk volna jól – tréfálkozott Fodor Jóska, aki sós vízzel locsolgatva sütötte a nyárson az ínycsiklandozó fácánpecsenyét.
Az elkövetkező két napban, leszámítva a rabságot, jól éltek. A sült hús teljesen felvillanyozta őket.
- Végre embernek való ízeket éreztem – jegyezte meg Hosszú Pali.
A viharos idő két napig tartott, a barlang bejáratától kémlelték a külvilágot, de csak az orrukig láttak az ítéletidőben, de amit hallottak, az magáért beszélt.
- Ez félelmetes – szörnyülködött József. Egyszer, fiatalkoromban elkapott egy ilyen vihar kint a marhalegelőn.
- És, hogy úszta meg? – kíváncsiskodott Hosszú Pali.
- Majdnem ott hagytam a fogam a menedéknélküli hatalmas, kopár pusztaságban. Már dörgött, villámlott és elkezdett a jég is kopogni a kalapomon, amit gyorsan kibéleltem lapulevéllel és így megvédett a jégveréstől. Futottam, ahogy csak a lábaim bírták, szerettem volna elérni a jó messze lévő kiserdőt, de megbotlottam valamiben.
- Mi volt az? – sürgette Varga Jancsi.
- Egy nagy vesszővéka, tele csetével. Gondolom, másokat is elkapott a vihar és jobbnak látták hátrahagyni a terhüket. Kiöntöttem a bodzabogyót, fejemre tettem a nagy kosarat, ami akkora volt, hogy nemcsak a fejemet, hanem a vállamat és a hátamat is védte, a mogyorónyi jégszemektől. A kiserdő fái és bokrai már nyújtottak egy kis védelmet, már nem ért a szél, de az esőből azért bőségesen kaptam. Csúszva, mászva jutottam haza.
- Mi is indulhatnánk már tovább! – szólt közbe Horváth Géza.
- Édes fiam! Eljön annak is az ideje. Ki kell várnunk a megfelelő pillanatot, és elindulunk – magyarázta a türelmetlen fiatalnak az öreg.
- Inkább áznék, és csúszkálnék az úton, még az is jobb, mint ez a várakozás – érvelt Géza.
- Mindenünk szétázna, megfáznánk, kapnánk egy tüdőgyulladást, aztán be is fejezhetnénk az utunkat – győzködte József a fiút.
- Ja, és az oroszok is ott vannak a völgyben, és könnyedén elkapnának bennünket – kapcsolódott a beszélgetésbe Fodor Jóska. Nagy hangon ment a diskurzus, és észre se vették, hogy már egy ideje nem esik. A szél is elállt. Nagy Pista fedezte fel a nagy változást. Kikukucskált a barlang alacsony kijáratán, és a szemébe sütött a nap. Rohant Józsefhez:
- Fater, elállt az eső! Hamarosan indulhatunk.
- Így van fiam - helyeselt az öreg - de előbb meg kell tudnunk, hogy mi van a völgyben, és, hogy merre vannak az oroszok. Ki vállalkozik, hogy felderíti?
- Én vállalom! – pattant fel a helyéről Fodor Jóska.
- Rendben, de alaposan nézz körül!
- Úgy lesz Apa! – válaszolt a nagydarab dombóvári vasutas. Fogta a távcsövet és eltűnt társai szeme elől. Nagyon soknak tűnt az idő, amíg visszaért. Ruhájára több sarat már rá se lehetett volna rakni.
- Jó hírem van – lihegte, alighogy belépett a barlangba. Nincsenek a völgyben az oroszok, úgy tűnik, még az eső előtt sátrat bontottak.
- Milyen a talaj? – tette fel József a naiv kérdést, pedig a választ már jelezte Fodor sáros ruhája.
- Ezen a sártengeren nem lehet közlekedni! – adta meg a választ a felderítő, egyúttal arra a kérdésre is, hogy miért nem indulnak tovább.
- Tehát, ki kell várnunk, amíg szikkad valamennyit ez a dagonya, ami talán hamarosan bekövetkezhet, és indulhatunk tovább – magyarázta József a türelmetleneknek - azonban ettől a pillanattól már őrséget kell állítanunk, mert hátha kedvük szottyan a tovarisoknak felmászni a sáros hegyoldalra és belénk botolhatnak. Kétórás váltásokban, Nagy Pista, te kezded az őrséget. Amire lejár a két órád, elkészül az őrködés sorrendje is.
Késő délután a soros őr – Tóth Feri - beszaladt a barlang belsejében lévő társaihoz:
- Embereket láttam a hegy aljában.
- Katonák? – kérdezte az öreg.
- Igen, oroszok.
- Hányan vannak?
- Négyet láttam – felelte izgatottan Feri. A kis csapat kibújt a barlangból és minden idegszálukkal a völgyet figyelték. Őket nem láthattak, a jótékony bokroknak és fáknak köszönhetően, ők azonban látták, hogy a négy egyenruhás, egyenes feléjük tart. Kettőnél karabély, a másik kettőnél dobtáras géppisztoly volt. Nem úgy tűnt, mint akik szolgálati feladatot hajtanak végre, elég ittasnak is látszottak.
- Még az hiányzik, hogy ezek ránk találjanak! Ezek agyon is lőnének bennünket.
- Miből gondolja? – kérdezte Fodor Jóska.
- Abból, hogy nincs velük parancsnok. Ezek csellengő, csavargó, nem egyenes úton járó emberek. Mindenre képesek.
- Honnan tudja ezt fater? – érdeklődött Varga Jancsi.
- Az ilyen, hosszú gyeplőre engedett katonák mindenhol egyformák a világon. Berúgnak, rabolnak, nőket erőszakolnak meg.
- És, ami nagyon szomorú, minket is agyonlőnek – tette még hozzá Tóth Feri. Ebben a pillanatban egy tompa dörrenés hallatszott a völgy irányából. Nem volt túlságosan nagy, olyan volt, mintha egy földalatti robbantást hallottak volna.
- Ezek bevágtak egy kézigránátot egy másik barlangba! Egy ilyenbe, mint a miénk – szörnyülködött Feri. Ismét egy dörrenés, aztán még egy hallatszott. Most már megbizonyosodtak róla, ez a négy katona az üregekbe hajigálja gránátjait. Rémülten vették tudomásul, hogy feléjük tartanak.
- A mi barlangunkra is sor kerül, minél előbb el kell innen tűnnünk! – vélekedett Varga Jancsi.
- Nem lenne jobb, ha megpróbálnánk fedezéket keresni? – javasolta Fodor Jóska.
- Az semmiképpen se lenne jó, mert a barlang belsejébe is behajíthatnak egy – pár tojásgránátot, azt pedig nem élnénk túl. Pakolunk fiúk, és azonnal indulunk. Ivánék jönnek ezen az oldalon, mi lecsúszunk a másikon és megpróbálunk arrébb elrejtőzni előlük – állt a sarkára az öreg. Már eléggé messze jártak, amikor hallották a dörrenést. Meg voltak győződve, hogy a pár napig menedékként szolgáló barlangjukban robbant a gránát.
Az elkövetkező két nap egyenlő volt a pokollal. Élelem nélkül rótták az útjukat, éjszaka ágakból összetákolt menedékek alatt húzták meg magukat. Szerencséjükre ívó vizük volt, mert még a barlangban telemerték József autóbelsőből készített vizes tömlőjét, amit az útjukba eső patakok vízében újra és újra telemeríthettek. Sötétedéskor rendszerint megálltak és hevenyészett szállásaikon töltötték az éjszakát. A második vacsora nélküli letáborozás már kínzó éhségérzettel járt együtt. Próbáltak elaludni, de nem jött álom a szemükre. A harmadik koplaló nap után József döntő elhatározásra jutott:
- Ez így már nem mehet tovább, élelmet kell szerezni, hogy legyen erőnk a továbbhaladáshoz.
- Honnan szerezhetnénk? – kérdezte Varga Jancsi.
- Eddig elhessegettem a gondolatot, de nincs más megoldás, valakinek be kell menni a legközelebbi faluba.
- Én vállalom! – jelentkezett Horváth Géza a feladatra. – Mielőtt megkérdeznétek, hogy miért én, csak az az egyszerű oka van, hogy én jól beszélek németül.
- Eddig ezt még nem is mondtad – válaszolt meglepetten József.
- Eddig nem került szóba. Édesanyám sváb, tőle tanultam a német nyelvet.
Másnap reggel Géza, egy kiserdő takarásában belopódzott a közeli falu szélső házáig. Ruházata semmiben sem különbözött az osztrák parasztok öltözékétől, ennek ellenére már az első szembejövő asszony rákérdezett:
- Keres valakit? Honnan jött az úr. – Géza pedig mondta az előre betanult szöveget:
- Kérem, én magyarországi sváb menekült vagyok, a családommal egy közeli tanyán húztuk meg magunkat, Grazba szeretnék eljutni, de félünk, hogy az oroszok észrevesznek és visszatoloncolnak bennünket. Éheznek a gyerekeim, élelemre lenne szükségem. Meg tudom fizetni – mutatta a karján lévő márkás órát.
- Hányan vannak? – kérdezte az asszony.
- Két felnőtt és öt gyerek.
- Várjon itt, meglátom, mit tehetek – felelt a nő és bement az egyik házba. Az épületen és környezetén látszott, hogy jómódú emberek a lakói – talán az egyik földbirtokos, vagy talán a falu polgármestere – találgatta Géza. A házból több ember jött elő és mindegyikük bement valamelyik szomszédos épületbe, ahonnan néhány perc múlva, kezükben csomagokkal tértek vissza a nagy épületbe. Kis idő múlva megjelent az asszony és egy mindenfélével megpakolt szütyőszerű szatyrot nyújtott át a „kéregetőnek”.
- Ennyi élelmet tudott összeszedetni nagy hamarjában a plébános úr – mondta, és átnyújtotta Gézának.
- Nagyon köszönöm asszonyom, örökké hálás leszek nagylelkűségükért! – hebegte a magyar katona.
- Fogyasszák egészséggel és járjanak szerencsével! – búcsúzott az asszony. Géza kis kerülővel tért vissza a társaihoz. Egyik szemével folyton hátra sandított, néha - néha megállt egy-egy bokor mögött, és csak akkor folytatta útját, amikor meggyőződött róla, hogy nem követik.
- Látom sikerrel jártál! Mit hoztál barátom? – fogadta József a visszaérkezőt.
- Nem tudom fater! – felelte, az öreg legnagyobb meglepetésére.
- Nem tudod, hogy mi van a szütyőben?
- Valóban nem tudom. A falu plébánosa rakatta tele a szatyrot, én már készen kaptam meg a pakkot.
- Akkor nézzük meg! – javasolta Fodor Jóska. Géza, a földre terített sátorlapra borította szerzeményét: legalább egy kilónyi szalonnát, két darab egykilós kenyeret, egy dobozban egy kilóra való disznózsírt, egy kétliteres üveg tejet, legalább két kiló krumplit, vagy tíz fej vöröshagymát, és egy piciny papírdobozban néhány kenyérre elegendő készpénzt, egy háromliteres fazekat és egy ugyanekkora lábast, valamint hét darab bádogtányért, a hozzájuk tartozó kanalakkal.
- Fiúk, gyorsan elosszuk hét felé az élelmet és azonnal indulunk. Most kivételesen menetközben eszünk, mert innen, amilyen gyorsan csak lehet, el kell tűnnünk. Lehet, hogy nem tudták meg illetéktelenek, hogy itt vagyunk, de az ördög nem alszik, bárki elárulhat bennünket – fejezte be József a mondókáját, és a kis csapat szó nélkül felemelkedett és folytatta a napokkal korábban megkezdett útját. A katona sok mindent megtanul háborús körülmények között: menetben képes aludni, enni, sőt még, ha kell, borotválkozni is. A szelet kenyérre vágott szalonna csík elfogyasztása sem okozott gondot a hazafelé menetelő magyar fiúknak.
Új erőre kaptak a bőséges kalóriától, lábaik is könnyebbekké váltak és a jókedvük is visszatért. Jó pár kilométert sikerült megtenniük sötétedésig. Meseszép hegyvidéki tájon haladtak, különböző fák sokasága képezte a körülöttük mindent beborító erdőt. József, egy tisztásra érve körülnézett, és alig hallhatóan mormogta bajusza alá:
- Eddig észre se vettem ezt a meseországot! Hogy lehet, hogy nem tűnt fel ez a megelevenedett festmény?
- Tudja papa, amikor valaki éhesen, szomjasan, ázva, fázva menekül valami elől, annak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a tájat nézegesse. Ma, egy kicsit lassítottunk, és jóllakottan a szem is jobban megakad a természet szépségein – jegyezte meg Fodor Jóska. Vidám hangulatban rótták a kilométereket, és amikor sötétedni kezdett, egy sűrű, bozótost választottak éjszakai pihenőhelynek. A bokros részt minden irányból egy kis tisztás vette körül, ami magas fákban folytatódott.
- Ide aztán nem lehet belátni a környező hegyekről sem! – állapította meg elégedetten József. Pokrócaikat leterítették a nagyra nőtt fűben, egy darabig bámulták a csillagos, augusztusi égboltot. Gondolataik sok-sok kilométerrel arrébb, valahol magyar földön jártak, sürgették volna a lassan múló időt, repültek volna haza szeretteikhez. Az idő kereke, úgy tűnt, mintha megszorult volna. Fodor Jóska törte meg a csendet:
- Mit szólnátok, ha főznék egy kis főzeléket?
- Miből, Jóska? – kérdezett rá Nagy Pista.
- Van egy kis tejünk, szalonnánk, tőlünk pár méterre pedig rengeteg csalánt láttam.
- Csalánfőzelék? Én már ettem olyant – hencegett Varga Jancsi.
- Jól van Jancsikám, akkor szedjetek egy csomót, ha a lehet a zsengébből, aztán jól mossátok meg a vödörben.
- Milyen jó, hogy a patakban megtöltöttük a gumitömlőt! – mosolygott József.
- De jó ám! – helyeselt Fodor Jóska – mert még forralnunk is kell, az osztrák faluban szerzett fazékban, amibe beleszórjuk az apróra metélt zöldet.
Hamarosan főtt a rendelkezésükre álló anyagokból a jó illatú, finomnak ígérkező étel.
-Tóth Feri, a Kárpátokban is szoktak csalánból főzni? – kérdezte Nagy Pista a bácskai gyerek, és szemével a ruszin fiút kereste. – Merre vagy Feri? – szólt ismét katonatársához, de mivel nem kapott választ, nem kérdezgetett tovább. Majd előkerül, mire megfő a vacsora, gondolta. A kis tisztás lassacskán megtelt a készülő főzelék illatával.
- Még negyedóra és ehetjük ezt a finomságot – dicsekedett főztjével Fodor. Sebtében eszkábált nagy fakanalával kevert néhányat a vödörben fortyogó ínycsiklandozó zöld masszán, amikor a bokrok mögül felbukkant Feri. Egy vadnyulat lógatott maga mellett.
- Mit hoztál Ferikém? – érdeklődött József.
- Ezt a nyulat sikerült becserkésznem – tette a „vödörfazekat” körülülők elé zsákmányát.
- Hogy sikerült elejtened? – kérdezték tőle, egyszerre többen is – csak nem a csúzliddal lőtted le?
- De bizony azzal! – húzta ki magát a kárpáti vadász.
- Jó nagy kődarabot kellett beletenned a bőrbe, hogy el tudd ejteni ezt a szép példányt – szólt elismerően József.
- Nem kővel lőttem le! – válaszolt a fiú.
- Hát mivel?
- Nyílvesszővel.
- Íjad is van? – folytatta József a kérdezősködést.
- Az nincs, pedig jó lenne, mert az tökéletesebb fegyver, mint a csúzli.
- Akkor, hogy csináltad? – türelmetlenkedett az öreg.
- Csúzlival! – felelte Feri.
- Most mondtad, hogy nyílvesszővel.
- Igen, nyílvesszővel, amit a csúzliból lőttem ki – magyarázta a nagy vadász és máris belehelyezett a csúzli ágasába egy nyílvesszőt, amelynek a tollas vége a bőrbe került – így már érthető?
- Így már érthető – felelt az öreg, és azonnal rá is kérdezett a nyúl elejtőjére – mi a terved a hússal?
- Én lelőttem, a többi már nem az én gondom. Talán, ha javasolhatnám, legyen ez a holnapi élelmünk – adta meg a mindenkinek tetsző válaszát Feri.
- Rendben, ezt esszük holnap, de süssük meg még ma! – tette hozzá Horváth Géza.
- Nekem más javaslatom lenne – szólt közbe Fodor Jóska. - Mi lenne, ha nyúlpaprikást főznénk?
Olyan sok főzeléket készítettünk, hogy még holnapra is marad belőle, ha a paprikással esszük. Szívem szerint már neki is állnék a főzésnek.
- Állj neki Jóska, bíztatta az öreg, és a többiek is rábólintottak..
- Miért is ne? Finomat eszünk már most vacsorára, és holnap is – újjongott Hosszú Pali. – Már indulok is gallyakért! – tette hozzá.
- Azért, amíg fő a paprikás, megkóstolhatjátok – előételként – a főzelékemet! – szólalt meg Jóska, a jószívű alkalmi szakács, és óvatosan öntött az osztrák faluban kapott bádogtányérokba egy-egy kisebb adagot.
– Ugye finom? – kérdezte társaitól, akik csak a szemükkel és fejbiccentésükkel jelezték, hogy ízlik nekik társuk főztje. Amint elfogyott az előételnek szánt adag, a fáradt katonák szinte azonnal álomba merültek. Az öreg és Fodor Jóska állták a sarat, de ők is csak addig, amíg el nem készült a vacsorának is szánt paprikás.
- Úgy nézem, készen van a holnapi és a holnaputáni kajánk – pödörte meg elégedetten őszülő bajuszát a fater. Fedőt tettek az élelemmel teli edényekre, és biztos, ami biztos, egy-egy pokróccal is betakargatták, és ők is elaludtak.
Dudás Károly
...folytatása következik...