Harangoznak a mi kis falunkban...7.

7. A zebra

Már korán reggel talpon volt az egész csapat, amikor a bokrok mögül furcsa zajokra lettek figyelmesek. Azonnal rájöttek, hogy valami állat hangját hallják.

-Mi lehet ez? – kérdezte József, aki szentül meg volt győződve, hogy egy ló prüszköl és dobol a lábaival.

- Meglesem és megtudom – indult Hosszú Pali a hangok irányába. Óvatosan szétnyitotta a bokrokat és egy érdekes lovat, vagy szamarat látott legelészni. A szél nem az állat felé fújt, ezért nem vehette észre a bujkálókat.

- Mit láttál? – kérdezték társai, a visszatérő Palit.

- Egy zebra legel a tisztáson.

- Az lehetetlen! Nem lovat láttál? – hitetlenkedett Varga Jancsi.

- Zebra csak Afrikában él! – fűzte hozzá Tóth Feri.

- Akkor nézzétek meg ti is, ha nem hisztek nekem! – felelte sértődötten a fiú.

- Hiszünk mi, de ez lehetetlen – csóválta a fejét József is és odament a bokrokhoz, kilesett, de nem látott semmit. Ugyanígy jártak a többiek is. A tisztáson nem legelt semmi, de az erdő széléből hallatszott lábdobogása és prüszkölése is.

- Biztosan egy eltévedt ló – akarta lezárni József a felmerült kérdést, Pali azonban kötötte az ebet a karóhoz és váltig bizonygatta, hogy ő zebrát látott. Társai látszólag hittek neki, pedig butaságnak tartották, hogy a messzi Afrikából idetévedjen egy ilyen csíkos négylábú. Félretették a kérdést és a nekiláttak a vacsoráról megmaradt adag elfogyasztásának.

- Kár, hogy nincs mindennap ilyen finom ételünk! – sóhajtott Nagy Pista, miközben kanalát tisztogatta a rálötykölt vízzel, és folytatta: – Ferikém, foghatnál minden nap valami vadat, megkönnyítenéd vele a keserves életünket. Most még jól esne egy kis finom hazai bor, nem kellene sok, csak egy pohárkával! – ábrándozott tovább Pista.

- Igen, egy pohárkával! Olyan félliteres formával ugye? – próbálta heccelni József a bácskai gyereket.

- Dehogyis fater! Nekem most csak egy pohárkával kellene. Felénk a borospohár két decis.

- Nem három? – kapcsolódott a beszélgetésbe Fodor Jóska is.

- Nem, a söröspohár a három decis. A boros, az kettő. És higgyétek el, nekem csak egy boros pohárral kellene, egy gyöngyöző oldalú üvegpohárral, pincehideg,  kettő deci otelló.

- Nekem most a noha is jöhetne, sőt, azt se bánnám, ha félliteres az a két decis pohár – nevette el magát Varga Jancsi.

- Felhajtanád Jancsi? – kérdezte József.

- Először csak kóstolgatnám, aztán kortyolgatnám, majd szép lassan iszogatnám. Adjuk meg a bornak ami megjár neki. Nem sör ez, hogy belöttyentsük, aztán jöhet a másik. A bort kóstolgatni kell. Ízlelgetni és szép lassan iszogatni. A bornak aromája van, és lelke. Adjuk meg neki a tiszteletet, mert megérdemli!

- Ez igen, ez szép előadás volt – ismerte el az eddig hallgató Horváth Géza – és honnan tudod ezeket?

- Gyerekkoromtól szőlővel és borral bánok. Apámnak segítek az uradalom szőlőbirtokán és pincészetében.

- Akkor te olyan vincellér féle vagy? – próbált csipkelődni Géza.

- Olyasmi. Apám a vincellér, én a segédje vagyok. Elkel neki a segítség, mert nagy a szőlőbirtok. – Még egy kicsit elbeszélgettek, aztán József kiadta az „indulás tovább!” vezényszót. Folytatódott az út, egyre távolodtak a karintiai fogolytábortól. Már napok óta az orosz megszállási zónában jártak, ami jó is volt, és rossz is. A jó, hogy itt már az angolok nem keresik őket, az oroszok pedig nem tudják, hogy a területen bujkálnak. A rossz, pedig az, hogy nagyon könnyen belefuthatnak az oroszokba, akik fogolytáborba hurcolhatják őket. Volt még egy nagy gondjuk: nem ismerték a pillanatnyi helyzetet, fogalmuk se volt az aktuális politikai és társadalmi viszonyokról. Reménykedtek, hogy a háború befejezése után több hónappal már – talán – nem ejtenek foglyokat a győztes hatalmak, ennek ellenére a legnagyobb óvatossággal, bujkálva folytatták útjukat hazafelé. Mindentől tartottak, bizalmatlanok voltak mindennel és mindenkivel szemben. Időnként, amikor már nem bírták tovább a sokszor napokig tartó koplalást, bemerészkedtek az útjuk közelében lévő falvakba élelemért. A legtöbb helyen barátságosan fogadták őket, akadtak azonban emberek, akik elzárkóztak előlük. Az emberek errefelé is szegények voltak, a háború kiürítette az éléskamrákat, azért mindig jutott egy kevéske, amivel segíthették a hazafelé tartó szökött foglyokat.

A kis csapat óvatosan haladt az erdő fái között, József ment elől, tőle kissé lemaradva a többiek. A sort a magas termetű Fodor Jóska zárta. József, keze felemelésével állj - t parancsolt, majd intett, hogy amennyire csak lehetséges, rejtőzzenek el. Ő maga is behúzódott egy bokor mögé és minden idegszálával figyelte azt a zörgést, ami egyre jobban hallatszott.

- Mi lehet ez? – kérdezte a mellé kúszó Tóth Feri.

- Nem tudom, lehet állat, de lehet ember is – felelte az öreg.

- Fater, ha nem gond, én közelebb kúszok és kikémlelem.

- Jól van fiam, indulj! – adta meg az engedélyt József, mert bízott a katonában, tudta, hogy észrevétlenül meg tudja közelíteni a zörgő ismeretlent. Ferkó óvatosan haladt a hangok irányába, széthajtotta a bokrokat, és óvatosan visszakúszott.

- Na, mit láttál? – szólt a kérdés.

- Fater, csak annyit mondok, hogy Hosszú Pali igazat mondott a minap.

- Ezt hogy érted?

- Egy zebra legel a bokrok mögött.

- Na, ezt én is megnézem! – súgta József. Odakúszott a bokrok széléhez, széthajtotta a leveles ágakat, és máris meglátta a csíkos állatot, amely békésen legelte a buja füvet.

- Meg kellene fogni! – vetette fel Feri.

- Aztán, mit csinálnánk vele? – ellenkezett József.

- Bevinnénk a legközelebbi faluba, és átadnánk az ott lakóknak. Itt az erdőben a telet nem tudná átvészelni, és talán ismét egy kis élelemhez jutnánk.

- Meg tudnád fogni?

- Fogtam én már őzet is, talán ezzel is megbirkózom, csak egy kötél kellene – felelt magabiztosan a nagy vadász.

- Megállj csak, Varga Jancsi talált a napokban egy három méterest.

- Rendben, már megyek is érte! – és a fiú odakúszott a kissé hátrább lévő Jancsihoz. Fogta a kötelet, és amikor az állat teljesen háttal állt az őt takaró bokortól, odarohant hozzá és a nyakára dobta az előre elkészített hurkot. A zebra megijedt, el akart ugrani, de az odaszaladó katonák többen is fogták már a kötelet. Ferkó megsimogatta a sörényét és elkezdte vakargatni a füle tövét. Legnagyobb meglepetésükre a zebra tűrte, sőt úgy tűnt, hogy kedvére való a simogatás. A korábban feszült vad egyre jobban ellazult és egyszer csak, akár egy kutya, csóválni kezdte a farkát.

- Gyerekek, hiszen ez egy egészen szelíd jószág! – állapította meg Fodor Jóska.

- Vajon, hogyan került ide az erdőbe? – érdeklődött Horváth Géza.

- Megszökhetett valahonnan. Talán cirkuszból, vagy állatkertből. Lehet, hogy harcok folytak valamelyik nem túl távoli állatkert területén és kiszabadultak a vadak.

- Még jó, hogy nem egy tigrissel vagy medvével találkoztunk – tréfálkozott Géza.

- Bizony jó! – borzongott meg József.

A zebrán látszott, hogy ismeri az embereket, nem fél tőlük, ezek szerint valahol gondoskodhattak róla. Engedte, hogy a kötéllel vezessék.

- Gyerekeim, döntsétek el, hogy mit tegyünk ezzel a szegény párával! Két lehetőség van: útjára engedjük, vagy valaki beviszi a legközelebbi faluba.

- Én vállalom, hogy beviszem – ajánlotta magát Horváth Géza - a falusiak gondoskodnak róla, vissza tudják juttatni az állatkertbe, itt az erdőben ezer veszélynek van kitéve. Széttéphetik a ragadozók, télen éhen pusztul, vagy megfagy.

- Rendben, de valaki még menjen veled! – egyezett bele József.

- Én vállalom – jelentkezett Tóth Feri. Elindultak az ismeretlen falu felé, remélve, hogy nem találkoznak idegen katonákkal. A zebra türelmesen lépkedett mellettük, Tóth Feri néha megvakargatta az állat füle tövét. Az erdőből ki sem kellett menni, hogy megtalálják a falut. Ahogy elfogytak a fák, azonnal kezdődött a jókora település. Magyarországon egy ilyent már kisvárosnak hívnának. Itt azonban falu, sok, igényesen megépített házzal, az emeletekről lelógó virágokkal.

- Mi lenne, ha idekötnénk az egyik kerítés oszlopához vagy egy fához ezt a szegény jószágot, mi pedig minél előbb lelépnénk. Veszélyt érzek! – szólalt meg Géza. Elővett a zsebéből egy darab papírt és tintaceruzával ráírta német nyelven: „Jó emberek, ezt a zebrát az erdőben találtuk. Kérjük, juttassák vissza a gazdájához!” A papírt feltűzte egy fára, amelyhez odakötötték az állatot. Már éppen indultak volna, amikor a közeli ház ablakában megjelent egy ember és kiszólt a két magyarnak:

- Uraim, várjanak egy kicsit! Rögtön kimegyek.

- Sajnos nekünk sietnünk kell! – szólt vissza Géza, de közben több férfi és nő vette körül őket, majd egyre többen érkeztek, köztük több gyerek is.

- Jaj, de aranyos! – mondogatták.

- Honnan hozták? – kérdezte egy kislány. Géza óvatosan levette a fáról a cédulát, és úgy döntött, hogy ha már így meglepték őket, élőszóban mondja el a zebra idekerülésének történetét. Érdeklődve hallgatták az előadását. Amint beszélgettek, észre se vették, hogy megállt mellettük két lovas orosz katona. Leugrottak a lóról és odamentek a csíkos állathoz. Becézgették, simogatták és közben beszélgettek egymás közt.

- Mit mondanak? – súgta Géza Tóth Feri fülébe.

- Arról beszélnek, hogy biztosan az állatkertből szökött el és vissza kellene juttatni a helyére. Géza ezt németre is lefordította.

- Te érted a nyelvünket? – kérdezte az egyik orosz Gézát. A fiú ijedten nézett az oroszra, aki megismételte a kérdését.

- Én értem – felelt Géza helyett Feri.

- Honnan tudsz te oroszul? – kérdezte a lovas.

- Apámtól, aki 1917-ben szabadult az orosz fogságból.

- Mi volt az apád a hadseregben? – tudakolta az orosz.

- Huszár – vágta rá a megszeppenéséből lassan felocsúdó ruszin gyerek.

- Tehát, lovas katona, mint én.

- Igen, lovas a javából – felelte Feri, de közben az járt a fejében, hogy a huszár szót nem lett volna szabad mondania, mert abból könnyen rájöhetnek, hogy magyarok, vagyis nem idevalósiak, és ha elkezdenék forszírozni a kilétüket, bajba is kerülhetnének. Szerencsére a katonák semmit sem gyanítottak, de úgy tűnt, hogy nem is foglalkoztak az itt lévők családfájával, az ő figyelmüket leginkább a zebra kötötte le. Az oroszok felszálltak a lovaikra az egyikük, már indulás közben visszaszólt:

- Jelentjük a zebrát a parancsnokságunk felé és intézkedünk az állatkertbe szállításukról – és elkocogtak. Géza a falusiaknak németül elmondta a Ferkó által oroszból lefordított szöveget és illedelmesen elköszöntek, és amilyen gyorsan csak lehetett eltűntek az erdő fái között.

- Testvér, majdnem bajt hoztunk a fejünkre – szólalt meg Ferkó, amikor már jó messze jártak a falutól.

- De legalább biztonságba kerül az a szerencsétlen állat. Tudod, hogy itt az erdőben nagyon rövid élete lett volna.

- Tudom – látta be Feri – és a lelke mélyén neki is magnyugvást jelentett, hogy jót tettek az állattal. Az, azonban bosszantotta, hogy üres kézzel térnek vissza társaikhoz. Már jól bent jártak az erdőben, amikor a keskeny ösvény elágazott előttük:

- Most aztán merre, barátom? – emelte meg Géza a kalapját.

- Na, látod, ez az, amit nem tudok! – felelte riadt arccal Feri.

- Akkor, nekünk most meszeltek!

- Menjünk a kettő út között! – javasolta a ruszin gyerek.

- Azon a sűrű növényzeten nem tudunk átgázolni, nekünk valamelyik ösvényt kell választani. El kell döntenünk, hogy melyiken induljunk.

- Számoljuk! – állt elő ötletével Géza, és bele is kezdett egy mondókába. A balkézre eső  leágazás nyert, ami a fiúk reményei szerint elvezeti őket a barátaikhoz. Siettek, amennyire csak lehetett, már nagyon sok idő telt el elindulásuk óta, de egyre jobban olyan érzésük volt, hogy eltévedtek.

- Rossz felé megyünk! – állapította meg Feri.

- Úgy  bizony! – bólintott rá Géza.

- Most, mit csináljunk? – tette fel Feri a teljesen felesleges kérdést. Nagyon jól tudták mindketten, hogy két megoldás van: az egyik, tovább menni a megkezdett úton, de akkor még nagyobb bajba kerülnek, vagy visszamenni az elágazóig és ott a jobb kéz felőli csapást válasszák. Visszafordultak hát, és elkezdték visszafelé taposni, a gyalogutat. Alig tettek meg néhány lépést, amikor a sűrűből beszédfoszlányokat hallottak. Nem értették, hogy miről beszélnek, a távolság miatt, de egyértelmű, hogy férfihangok voltak.

- Ezek a mi fiaink, de, jó, hogy meghallottuk őket! – ujjongott Géza.

- Mégis csak át kell mennünk a bozóton, ha el akarjuk érni őket – mondta Feri, és mindketten, az ágakat elhajtogatva maguk elől, megkezdték a sűrűn való áthatolást.

- Óvatosan közelítsük meg őket, és ijesszünk rájuk! – javasolta Géza.

- Rendben! Már előre nevetem őket, hogy megijednek majd – egyezett bele Feri, a gyerekes ötletbe. Amilyen csendben csak lehet, úgy haladtak előre, és nagy sokára elérték a szélső bokrokat, amelyek mögül kilesve, majdnem halára váltak. 

Dudás Károly

folytatása következik...