Harangoznak a mi kis falunkban 8.
8. Halászat
Egy folyóhoz értek, a partján legalább tíz orosz katona, a fűben ülve, beszélgettek.
- Miről diskurálnak? – kérdezte Géza, az oroszul jól tudó Ferit.
- Arról, hogy halat kellene fogni, csak azt várják, hogy a parancsnokuk magukra hagyja őket.
- Ha ezek itt neki állnak horgászni, akkor nekünk minél előbb el kell tűnnünk! – találta fel a spanyolviaszt a sváb fiú.
- Várj csak! - intette le Feri – lehet, hogy nekünk az lenne a jó, ha halásznának.
- Miért?
- Azért, mert gránáttal akarnak halászni.
- Nem értem, hogy ebben nekünk mi a jó? – nézett elég buta arccal Géza.
- Most nincs idő kifejteni, de majd meglátod – felelte Feri, miközben egyik fülével az oroszok beszélgetését is hallgatta, amiből megtudta, hogy a parancsnokuk magukra hagyta a katonákat, elment egy terepjáróval valahová, és kezdődhet a halászat – katonamódra.
- Gyere, komám szedjük a lábunkat, jó háromszáz métert lemegyünk a folyási irány szerint, és ott a parti bokrok takarásában elrejtőzünk.
- Még mindig nem értem, hogy mi sül ki ebből! – nyugtalankodott Géza.
- Ne törődj vele, majd megtudod. Na, gyere, induljunk!
A két magyar elrejtőzött a parti bokrok ágai mögött és Feri, suttogva elmondta Gézának a teendőit:
- Fogd meg az egyik víz fölé hajló ágat, és nagyon óvatosan húzd rá a vízre! – A fiú szót fogadott, és a lehajtott ág a keskeny folyó negyedéig beért. Feri fogott egy letört, vastagabb, ágas-bogas fát, beleeresztette a folyóba, a hozzá közelebb lévő végét odakötötte egy part menti bokorhoz és meglökte a túlpart irányába. Nem volt feltűnő a vízen ficánkoló fa, mert a kis folyó sok mindent cipelt a hátán.
- Miért csináltuk ezt a gátat? – értetlenkedett még mindig Géza. Ebben a pillanatban egy nagy dörrenés hallatszott az orosz katonák felől, majd nagy csönd és a katonák kiabálása, amint szedegetik ki a gránát robbanásától megszédült halakat. Már, amelyiket a víz nem vitt lefelé. A két magyar fiú egyelőre a rejtekhelyén várta a további fejleményeket.
- Ezekért nem jönnek ide az oroszok? – kérdezte Géza, mutatva a vízre hajtott, lombos ág által összegyűjtött uszonyosokra.
- Minek jönnének, ők onnan nem látják, hogy fennakadtak a „gáton”. Kiszedték, amennyi nekik kellett, és lassan elballagnak hazafelé. Csak az a kérdés, hogy felénk jönnek-e, vagy az ellenkező irányba.
Úgy történt, ahogy Ferkó megjósolta. Az oroszok telepakolták a hátizsákjaikat és eltűntek az erdőben.
- Most pedig rajtunk a sor. Törj egy olyan hosszú botot, amilyen hosszút csak tudsz, a végén legyen egy kampó – kérte Feri, Gézát.
- Tessék, itt van! – nyújtotta a legalább négy méteres kampósbotot társának a zalai gyerek.
- Bemegyünk a halakért a vízbe, és ezzel a bottal szedegetjük ki őket?
- Nem megyünk be, mert bárki észrevehet bennünket - felelte Feri és a bottal megpróbálta megkampózni a halakat felfogó fa távolabbi végét, de még a feléig sem ért vele.
- Ez így nem lesz jó, mert ezt a jó néhány elszédült pikkelyest csak úgy tudjuk megindítani a part felé, hogy a vízen lévő ág távolabbi felét megrántjuk. De rövid a bot!
- Tessék, itt van egy toldásnak, és itt van egy csík az amúgy is rongyos ingem aljából, ezzel összekötheted a „horgászbotot”.
- Ez már jó lesz! – bólintott Ferkó, amikor az összeerősített botokkal megindította a part felé a holnapi ebédnekvalót, a víz széléből már könnyebb volt kiszedni a zsákmányt. Géza kézbevette az egyik kifogott Kárászt, miközben megjegyezte:
- Ezeket a halakat ki kell belezni, ha azt akarjuk, hogy ne romoljon meg, amíg megtaláljuk a mieinket!
- Igazad van, de nincs késünk.
- A bicska tegnap még nálad volt, hová tetted?
- Odaadtam Fodor Jóskának a főzéshez.
- Várj egy kicsit, rögtön jövök! – mondta Géza és eltűnt a bokor túloldalán. Hamarosan visszaérkezett, a kezében egy konzervdoboz tetővel.
- Mik ezek? – kérdezte Ferkó.
-Kés…lesz – felelte a svábgyerek, aki a lába elé dobott nagyobbacska terméskövön élesre fente a konzervdoboztető egyik felét, amellyel halászokat megszégyenítő módon bontotta fel és belezte ki a halakat. – Így ni, fejezte be az utolsót, az ötödiket is. Nem voltak nagy halak, talán összesen négy kiló lehetett a súlyuk. Sütve, kenyér nélkül fogyasztva egy, esetleg kettő napi élelmet jelent a hét embernek. A halakat belerakták a tarisznyájukba, de még előttük volt a társaikhoz vezető hosszú, és kanyargós út, és adódott egy lényeges kérdés, el kellett dönteni, hogy melyik irányba induljanak.
- Vissza kell fordulnunk, a megkezdett utat nem folytathatjuk, mert az oroszok is abba az irányba mentek – gondolkodott Géza.
- Igen, de ha visszafelé megyünk, akkor itt ér bennünket az éjszaka ebben a rengetegben.
- Mit szólnál, ahhoz, ha mégis csak átvágnánk a sűrű növényzeten, minden esélyünk megvan, hogy elérjük a másik, a nekünk jó utat.
- Miből gondolod, hogy oda jutnánk ki?
- Add ide egy pillanatra a csúzlidat Ferikém! – kérte barátját Géza.
- Tessék, itt van. Mit akarsz lelőni vele? – nézett Feri meglepetten.
- Semmit. Látod ezt az ágast?
- Látom!
- Képzeld el, hogy ez az ágas jelképezi azt az utat, amelyen jöttünk az erdőben. Elindultunk ezen az alsó száron, jöttünk egy darabig, majd az út elágazott és mi – helytelenül – a balra menő leágazást választottuk.
- Azt akarod mondani Géza, hogy mi most itt vagyunk az ágas, vagyis az elágazás balfelőli szárában, és innen át kellene csak verekednünk magunkat egy, talán nem is hosszú bozóton, és átérhetünk a másik elágazásba?
- Pontosan így van, Ferkó.
- Van más választásunk?
- Szerintem nincs – felelte Géza.
- Kár lenne késlekednünk – adta beleegyezését Feri. Behatoltak a bokrok közé, kezükben egy-egy méteres körüli erős bottal hajtogatták maguk előtt az ágakat. Nagyon lassan haladtak, vigyáztak, nehogy nagy zajt keltsenek. Néha megálltak és füleltek, s amint meggyőződtek róla, hogy nincs mitől tartaniuk, araszoltak tovább. Fogalmuk sem volt, hogy mennyit mehettek az őstermészetben, amire végre rátehették lábukat a kitaposott erdei ösvényre, amelyen elindultak abba az irányba, amerre a sajátjaikat sejtették.
- Biztos, hogy jó úton haladunk? – kérdezte Géza, Ferit.
- Hát persze, hogy jó úton jártok! – szólt egy férfias bariton a fák közül. Géza azonnal felismerte az elébük lépő Fodor Jóska hangját.
- Tehát visszataláltunk? – kérdezte megkönnyebbülve Géza.
- Még nem egészen, még ide legalább egy kilométerre vagyunk, csak eljöttem elétek. Már azt hittük, hogy valami baj történt veletek.
- Volt egy kis galiba, de megoldódott a helyzet – felelte a zalai fiú. Jóska először csak az orrát húzkodta, majd szaglászni kezdte társai ruháját:
- De jó halszagotok van, csak nem estetek bele valami tóba vagy folyóba?
- Majdnem – adta meg Feri a választ.
József, már a kezeit tördelve várta a fiait. Ha valami miatt izgult, nem tudott parancsolni a kezeinek, mintha önálló életet kezdtek volna élni a rövid, tömzsi, munkában megerősödött ujjak. Ilyenkor egyik kezével szorongatta a másikat, pattogtatta a behajlított ujjakat. Egy nagy sóhajjal fejezte ki, hogy megkönnyebbült, amikor meglátta fiatal társait.
- Hála Isten, hogy visszaértetek! – fogadta örömmel őket.
- Majdnem eltévedtünk – kezdte kalandjaikat mesélni Feri, közben tarisznyájából kivette a halakat. Ugyanezt tette Géza is.
- Látom, már csak a pikkelyeket kell leszedni róluk, és sülhetnek is – szólalt meg József.
- Mit szólnátok, ha a még maradt kevéske krumpliból főznénk egy jó krumplilevest, közben sülhetne a hal is – javasolta Varga Jancsi.
- Azért, én legalább kettő darab halat belefőznék abba a levesbe! – állt elő Fodor Jóska az ötletével. Pár percen belül főtt a leves, és sült a hal. Jóska, amint kevergette a levest a fazékban, hangosan gondolkodott:
- Még néhány szem krumplit elbírna ez a leves!
- Ennyi van, ennyivel kell beérni, örüljünk, hogy gondoskodik rólunk a Jó Isten. Az a néhány szem krumpli, ezzel a hallal éppen elég arra, hogy túléljünk ismét egy-két napot. Látjátok, mindig kapunk valamit a jóemberektől vagy a természettől. Itt az erdőn, mezőn is akadnak olyan növények vagy vadak, amelyeket az Isten a mi táplálásunkra teremtett. Itt van körülöttünk minden, csak meg találnunk.
- Hogy én milyen buta vagyok! – szólt közbe Tóth Feri. Ide nem messze, az egyik tisztáson láttam tótrépát. Párolva nagyon finom lenne a sült halhoz.
- Mi az tótrépa? – érdeklődött József.
- Hát, tótrépa. Az a neve. Finom édeskés, tápláló növény. Térülök, fordulok, és már hozom is, csak kellene hozzá egy kés, vagy valami szerszám, amivel kiszedjük a földből – magyarázta a többieknek Feri.
- Tessék Ferikém, fogd a bicskát, és hozzál abból a csodanövényből, hadd kóstoljuk meg mi is! Nagy Pista, menj te is vele, te pedig vidd a baltát, ketten többre mentek! – indította útnak a két fiatalt József. Nem telt bele negyedóra és visszaértek a fiúk. József már messziről mosolygott, amikor meglátta, hogy mit cipelnek.
- Szóval, ti ezt tótrépának hívjátok? – kérdezte Ferit.
- Annak, bizony!
- Felénk, ennek a növénynek csicsóka a neve.
- Fater, azt neveti, hogy nem jót hoztunk? – érdeklődött Feri.
- Nem, Ferikém, két dolog miatt nevetek. Egyrészt azért, mert ezt a növényt én is ismerem. Nagyon is jól ismerem, de leginkább azért nevetek, mert örülök, hogy ezzel a finom csicsókával, vagy tótrépával valamint a sülthallal fejedelmi módon jóllakunk. Otthon sokszor készítettünk mi is csicsókából finom ételeket. Felénk szegény ember krumplijának is hívják, mert bizony ínséges időkben ezzel pótoltuk a krumplit.
- Gyerekek, nagyon jó lett ez a krumplileves! – dicsérte meg József az alkalmi szakácsok főztjét.
- Fater, nem hallevest akart mondani? – kérdezett rá Fodor Jóska.
- Legyen halleves! Nekem mindegy, de nagyon jó – mosolygott a bajsza alatt az öreg.
- Azt hiszem, néhány napig is kibírnám evés nélkül, úgy jóllaktam. Nagyon finomat főztetek – egészítette ki József dicsérő szavait Varga Jancsi, aki akkor még nem is sejtette, hogy az elkövetkező napok igazi próbatétel elé állítják őket.
Dudás Károly
...folytatása következik...