Harangoznak a mi kis falunkban 9.

9. A zsákmány

Térkép és tájoló nélkül nagyon nehéz erdőben közlekedni. Az égtájakat – hála a nagy becsben tartott és féltve őrzött iránytűjüknek – meg tudták határozni, ami azonban csak az irány tartásához volt elegendő. Annyi biztos, hogy Magyarország Keleti irányban van, pontosabban: valamerre Keletre, ami lehet, hogy inkább Észak-kelet, vagy netán Dél-kelet? Égetően hiányzott a térkép. Felmerülhet a kérdés, ha már néhány faluba bemerészkedtek, és ott emberekkel beszélgettek is, miért nem kérdezték meg, hogy jó irányba mennek-e Magyarország felé? Mert nem árulhatták el, hogy hová tartanak. Féltek a menekülők, attól tartottak, hogy elfogják őket és elnyeli őket valamelyik szibériai fogolytábor. Rejtve, bújva, sokszor kúszva, mászva, az időjárás viszontagságait elszenvedő menekülésük során többször fordult elő, hogy napokig élelem nélkül rótták az erdei kilométereket. Mindent megettek, ami alkalmas volt emberi fogyasztásra, és amellyel vitamint vagy fehérjét vihettek a szervezetükbe. Ritkaságszámba ment az olyan nap, amikor kiadósan megebédelhettek és még vacsora is akadt a számukra.

Már két napja elfogytak az oroszoktól elcsent halak, kiürült minden ennivaló a tarisznyájukból. Nehéz volt minden lépés, de valami megmagyarázhatatlan elszántság hajtotta őket előre, abba az irányba, amerre hazájukat sejtették.

- Fater, valami élelem kellene, mert éhen pusztulunk – állt József elé Fodor Jóska.

- Tartsatok ki még egy kicsit, biztosan találunk valami ennivalót! – nyugtatta gyerekeit az öreg.

- Be kellene mennünk egy faluba! – javasolta Nagy Pista.

- Be, bizony – helyeselt az öreg, de napokig nem találkoztak lakott településsel. A harmadik étlen eltöltött nap délutánján megcsillant előttük a remény, egy házat láttak maguk előtt. Egy régi, kopottas faházat. Keresték szemükkel a többit is, de a házikó egymagában állt az erdei tisztáson. A hátsó felét nekiépítették a mögötte lévő dombnak. Egy ideig megfelelő távolságról, az erdei növényzet takarásából figyelték, hogy nincs-e mozgás odabent, vagy a környéken.

- Csak óvatosan fiúk! Felderítem, hogy vannak-e az épületben és, ha minden rendben, jöhettek ti is, addig bújjatok el a fák között – intette óvatosságra az öreg a fiatalokat. Aránylag gyorsan bejutott. Átnézte a helyiségeket.

- Ez egy elhagyott vadászház – gondolta. Benézett a szekrényekbe, és amikor már meggyőződött róla, hogy nincs senki az épületben, intett társainak, akik egyenként, villámgyorsan követték.

- Talált valamit fater? – kérdezte Varga Jancsi.

- Eddig még  semmit, ha azt a néhány ruhadarabot nem számolom, ami a szekrényekben van.

- És, ennivalót? – hallatszott gyomrának korgásával együtt Horváth Géza kérdése.

- Még egy szem krumplit sem! – felelt lehangoltan József. - Tudjátok mi nekem a furcsa?

- Mi, fater? – kérdezett vissza Fodor Jóska.

- Találtunk itt szobákat, konyhát is, de spájzot vagy kamrát, azt nem.

- Talán a konyhában tárolták a főzéshez használt anyagokat – okoskodott Tóth Feri.

- Azt nem hinném, mert a konyhában nem látok erre alkalmas helyet se és bútort se.

- Tényleg! – állapította meg nagy bölcsen Hosszú Pali.

- Pedig nagyon jó lenne rábukkanni egy kis ennivalóra! – ábrándozott Varga Jancsi.

- Nekem egy darab kenyér is megtenné! – szerénykedett Tóth Feri.

- Gyerekeim, ebből nem élünk meg! - elégelte meg József a szövegelést – pihenjünk egyet és  tovább kell indulnunk – közben leült egy székre és szokásához híven kezeit tördelte, majd előbb a széktámláján, aztán a falon lévő faburkolaton kezdett ujjaival dobolni. Gyakran tett ilyen mozdulatokat, ha valami miatt ideges volt.

-Várjon egy kicsit fater! Hallottam valamit – állította le a mozdulatait Fodor Jóska.

- Mit hallottál? – kérdezte az öreg.

- Nagyon furcsán muzsikál ez a fal! – mondta és a tarisznyájából elővett baltával elkezdte kocogtatni a konyha hátsó falán a faburkolatot.

- Itt – mutatott Fodor Jóska a fal egy darabjára – nem úgy szól, mint arrébb.

- Add ide egy kicsit a baltát! – kérte a fater. Ő még határozottabban ütögette a falat és valóban, volt egy rész, amely kongó hangot adott.

Észrevették, hogy a hátsó deszkaburkolatot könnyedén le lehet csavarozni, és az így szabaddá váló téglafalat kezdték el vizsgálgatni.

- Adja vissza  nekem a baltát! – szedte ki Jóska az idősebb ember kezéből a szerszámot, és egy helyen lekaparta a vakolatot és a sovány fúgát kiverte a téglák közül.

- Enged a malter.

- Hogyne engedne – mosolygott Jóska – hiszen ez nem is malter, hanem csak egy kis sár. Látjátok, így kell rejtekajtót falazni – fűzte még hozzá Jóska. - Gyorsan kibontották a gyengére készített falat és egy kis terem jelent meg előttük, ahol egymás mellett és egymásra rakva több, nagyméretű faládát és keménypapírdobozt találtak.

- Mi lehet a ládákban? – kérdezte Hosszú Pali.

- Bontsuk ki őket és megtudjuk – javasolta József és bicskával levagdosta a kartondobozt átkötöző madzagokat.

- Ettől se lakunk jól! – jegyezte meg Varga Jancsi, amikor meglátta, hogy az öreg által felnyitott nagy doboz katonai ingekkel van tele. A másik dobozban zubbonyok, a harmadikban nadrágok, a negyedikben és az ötödikben pedig bakancsok voltak. Voltak olyan dobozok is, amelyek civil férfiruhákkal voltak megtöltve: cipőkkel, nadrágokkal, ingekkel, félkabátokkal és fehérneművel.

- Végre, olyan cuccok is vannak, amit használni is tudunk. Bontogassuk fel a faládákat is, de óvatosan, mert bármi is lehet bennük – indult meg Fodor Jóska a kezében lévő baltával az egyik faláda felé. Már jó néhány percig vesződött a felnyitásával, amikor észrevette, hogy az oldalára fel van erősítve egy pajszer vas. Azzal már sokkal gyorsabban ment a láda kinyitása, amely német fegyvereket rejtett.

- Ezek nekünk nem kellenek, elássuk, és minden más fegyvert és lőszert is, hogy ne juthassanak illetéktelenek kezébe! – határozta meg József. Még egy ládát felfeszített, de rögtön vissza is csukta, mielőtt még bárki láthatta volna a tartalmát.

- Látni se akarok többé fegyvert! – tette hozzá Fodor Jóska, aki közben kinyitotta a következő ládát. – Na, végre! Ebben már okosabb dolgok vannak!

- Mit találtál Jóska, - dugta oda a fejét Nagy Pista, és elégedetten szemlélte a ládában lévő német konzerves dobozokat. Horváth Géza a kezébe vett egyet és elkezdte olvasni a címkéjén lévő német szöveget:

- Húskonzerv. Készült a Szegedi konzervgyárban. Szavatossági ideje lejár: 1946. december 31-én. Közben a többi pajszer is működésbe lépett és minden ládát felnyitottak. Az egyik  rizzsel, a másik liszttel, a harmadik kétszersülttel volt tele. Egy ládában pedig csak sonka és szalonna volt, egyben pedig egy jókora csomag gyümölcsíz, és mellette még külön dobozban jó néhány kiló háztartási só. Ezenkívül még a falhoz támasztva négy zsák liszt is díszelgett a helyiségben.

- Ezt már nevezem! – ujjongott Nagy Pista.

- Most már együnk is, ha van mit az asztalra tennünk! – emelte fel az egyik, jól megérett  sonkát József, és lekanyarított egy szeletet, majd felnyitott egy kétszersültet tartalmazó dobozt.

- Fater, vághatna nekünk is abból a sonkából, vagy adja kölcsön a bicskáját! – kérlelte az öreget Varga Jancsi.

- Fiaim, az egyik ládában vadonatúj bajonettek vannak, valódi jó mívű acélból. Vegyetek pártfogásba egyet! – ezzel ő is kivett egy német rohamkést, és azzal folytatta a falatozást. A többiek követték a példáját. Szótlanul ültek egy nagy asztalnál és úgy ettek, mint egy fogolytáborból szökött, kiéhezett katona.

- Ilyen finomat is régen ettem már! – törte meg József a csendet. – Látjátok, a sok koplalás és nélkülözés után a Jó Isten ismét megsegített bennünket. Mindenki jóllakott?- kérdezte.

- Igen! – hallatszott mindenfelől.

- Ha már ettünk, akkor igyunk is! – és odalépett ahhoz a ládához, amit a felbontása után azonnal visszacsukott. Kivett belőle három palack bort és - dugóhúzó híján - a bajonettel felnyitotta őket. – Fiaim, egészségetekre! Arra kérlek benneteket, hogy ne is nézegessétek azt a ládát, mert csak ennyi italt engedélyezhetünk magunknak. Ha többet innánk, megártana és annak végzetes következménye lenne. Ugye megértettétek?

- Hogyne értettük volna meg! A fél liter untig elég egy alkalomra – helyeselt Fodor Jóska. Szép kényelmesen elfogyasztották a finom vörösbort, és kiokoskodták, hogy mit célszerű magukkal vinni a megtalált zsákmányból.

- Lenne egy javaslatom – állt elő ötletével Nagy Pista.

- Hallgatunk Pista - biztatta József az éles eszű katonát.

- Olyan dolgokat tegyünk a hátizsákba, aminek mindig hasznát vehetjük! Belefér egy darab sonka és szalonna, valamennyi liszt, egy kevés só, egy jókora szelet gyümölcsíz, és néhány húskonzerv. Tízkilónyi terhet is könnyedén elbírunk, és ez a mennyiség elegendő kell, hogy legyen a vissza lévő utunkon.

- Egyetértek Pistával – helyeselt Varga Jancsi.

- És mi legyen a ruhákkal? – kérdezte Fodor Jóska.

- A civilből egy garnitúrát magunkra veszünk, és teszünk oda némi tartalékot is – felelte Jancsi. Katonaruhát most egy jó darabig látni se akarok!

Megpakolták málhazsákjaikat, a fegyvereket beleszórták az udvari mély kútba, visszarakták a jelentős mennyiségű élelmet rejtő „titokszobára” a falat, ahová előbb még bedobták a  magukról levetett, agyonviselt komiszgöncöt. Megfürödtek a ház mellett elfolyó kis patakban, civil ruhát öltöttek magukra és kivételesen, most először az éjszaka teleholdjának fényében folytatták útjukat.

- Miért kellett ilyen pánikszerűen elmenekülnünk erről a kényelmes helyről? – érdeklődött Hosszú Pali.

- Nagyon veszélyes hely ez Palikám! Lehet, hogy valaki visszamegy az általa elrejtett holmikért. Rossz rágondolni, ha minket talált volna a helyszínen.

- Megvédtük volna magunkat! – erősködött Géza.

- Fegyveres haramiákkal szemben?

- Használhattuk volna a talált fegyvereket! – kötötte az ebet a karóhoz a fiú.

- Jobb ez így, egyébként is csak addig megyünk, amíg nem találunk egy éjszakázásra alkalmas helyet, de ha lehet, jó messzire a vadászháztól. Nem jó a tűzzel játszani!

Dudás Károly

...Folytatása következik...