Harangoznak a mi kis falunkban
2. A sas behívó
Azon az egy évvel korábbi augusztusi napon már kora reggeltől rossz érzése volt. Megetette az állatokat, összetakarította az udvart és éppen az utcai árok hídját igazgatta, amikor megállt mellette a kisbíró.
- Engem is megtaláltak? – kérdezte az arcára erőltetett keserű mosollyal.
- Igen, Jóska – felelt a hivatalsegéd – gyere, írd alá és kérlek, ne rám haragudj!
- Nem rád haragszom barátom, te semmiről se tehetsz. Ha azt mondják, hogy menni kell, akkor mese nincs, hát menni kell. Mit lehet tenni? Megpakolom a katonaládát és megyek. A továbbiakat már csak hozzágondolta: hogy a jó isten verje meg a háborút a kitalálójával együtt. – Fogta a sas behívót és szomorú arccal beballagott a konyhába. Felesége dagasztotta a másnapi sütéshez a kenyeret. Nézte a keze alatt ficánkoló kovászt és anélkül, hogy felemelte volna tekintetét, remegő hangon megkérdezte a tűzhely előtt megálló párjától:
- Mikor?
- Azonnal indulni kell - a pécsi utászokhoz – felelte, alig hallhatóan. A mama keserves sírásban tört ki. Nagyon mélyről jöttek a könnyek, és valahonnan a szíve legmélyéről tört fel belőle a zokogás. A félelem, az aggódás és a keserűség pillanatok alatt belengte a csöppnyi konyhát.
- Sírd ki magad nyugodtan! – bíztatta a feleségét – de, amikor a gyerekek látnak, ezután már nem szabad sírnod. Innentől te tartod a lelket a családban, egyedül. Keménynek kell, hogy lássanak, hogy könnyebben vészeljék át az elkövetkező időszakot.
- Mi vár ránk papa? Eljönnek az oroszok idáig?
- Vagy eljönnek, vagy nem, de rátok most nagy megpróbáltatások várnak.
- Akárcsak rád, a fronton.
- Engem ne félts, az utászoknak nem kell lövöldözni, mi mindig védett helyen leszünk – próbálta megnyugtatni a feleségét, pedig ő tudta, hogy a bomba, a golyó nem válogat, nem aszerint találja meg a célt, hogy milyen színű a parolija. József kitámolygott a konyhából, felment a padlásra, lehozta öreg katonaládáját, amit még 1922-ben az apja csinált neki, amikor berukkolt Kaposvárra. Mennyire más volt akkor minden! Mennyire más érzések töltötték meg szívét akkor és most. 22 évesen, tele lelkesedéssel, szinte örült, hogy megkapta a behívóját, most pontosan dupla életkorral már a háta közepére se kívánta az angyalbőrt, a katonásdit és a háborút, amelynek ekkor, 1944 nyarán még nem látszott a vége. Tényleges katonaként gyalogos volt, géppuskás kiképzést kapott, és még 22 évvel később is emlékezett a Schwarzlose 1907/12 mintájú géppuska minden porcikájára. Mennyire más ez a bevonulás, mennyire más a hangulata, mint annak a másiknak. Nincs búcsúzkodás a barátoktól, nincs nemzetiszínű szalaggal átkötött kalap, nincs nótázás a vendéglőben: csak azonnali gyors indulás van az ismeretlenbe, a háborúba, hátrahagyva a családot, ami mindennél fontosabb volt József számára. Itthon marad a mama a gyerekekkel, az öreg szülőkkel, akik már maguk is segítségre szorulnak. Itthon hagyja őket kiszolgáltatva a rájuk váró nehézségeknek, veszélyeknek. Úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Forgott vele a világ. Még egyszer megölelte őket és fáradt léptekkel elindult a vasútállomás irányába. Késő este – átszállással – érkezett Pécsre és ment, amerre most olyan sokan mások is, a kaszárnya felé. Észre se vette, és már komiszban volt. Arra ügyelt, hogy a bakancs ne szorítson, de ne is csúszkáljon benne a kapca. A többi anzung megoldható egy kis igazítással, az adjusztálástól a helyzetre való tekintettel most igazán el lehet tekinteni.
Az éjszaka öltözködéssel, orvosi vizsgálattal telt. Mindegyik, olyan tessék-lássék módon történt, mintha a szolgálatvezető is, és az ezredorvos is azt gondolta volna: oda, ahová mennek ezek a szerencsétlenek, nagyon is megfelel bármilyen gönc és akármilyen egészség is. Már másnap megkezdték a kiképzést. Reggeli torna, aztán menetgyakorlat majd lövészet. Másnap harcászati gyakorlat, és ez így ment nagyon sokáig. Az oroszok pedig egyre csak közeledtek a határunkhoz. Józsefék százada megkapta az első igazi feladatot: műszaki akadályokat kellett építeni arra az estre, ha az ellenség betör magyar területre. A munka több napot vett igénybe, nappal dolgoztak – lövészárkokat, lövész kutakat ástak – az éjszakát a munkaterületen felállított sátrakban töltötték. A század részére a kitelepített gulyáságyúban főzték az ebédet. Nap, mint nap krumpli vagy bab volt a fő alkotórésze a kondérban fortyogó ételnek, amelybe csak szárított hús, esetleg valamennyi konzerv került, de éppen, csak annyi, hogy valami ízt is érezzen a szegény baka. A századparancsnok, egy belevaló tartalékos mérnök főhadnagy szabályos őrséget állított az erdőszéli tábor köré, de óvatos ember lévén még egy csökkentett létszámú őrjáratot is szervezett a körletük közvetlen közelében lévő területekre. Egyik alkalommal a háromfős patrulnak csak egyik tagja tért vissza az őrjáratból. A főhadnagy ijedten kérdezte tőle:
- Mi történt Horváth honvéd? Hol vannak a többiek?
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, nem történt nagy baj, csak összefutottunk egy szarvassal, amely támadólag lépett fel és a saját testi épségünk érdekében le kellett lőnünk.
- Nektek nem esett bajotok?
- Hála isten, nem! – felelt a katona, akinek eddigi izgalma kissé alábbhagyott, amikor észrevette a századparancsnok csillogó szemében a cinkosságot. Valami olyasmit olvasott ki belőle, hogy „ma legalább végre jól lakhat a magyar baka”.
- Tehát, azért jött be ilyen pánikszerűen, elhagyva a szolgálati helyét, hogy segítséget kérjen a jószág beszállításához?
- Igen is főhadnagy úr! Valami edények is kellenének, amibe belerakhatnánk a húst.
- Egyben nem lehetne megfogni és behozni? – kérdezte csodálkozva a tiszt.
- Az a helyzet, hogy megnyúztuk és kizsigereltük, valamint elvágtuk több darabba, hogy könnyebb legyen szállítani.
- Rendben, Horvát honvéd – kimegyek magával a helyszínre – közben magához intette az egyik lovas fogat hajtóját, és hármasban érkeztek a földre terített sátorlapra rakott húst őrző katonákhoz.
- Hát, szó, ami szó, ezt a szerencsétlent sikerült valahogy összekaszabolniuk! Hová tüntették el a belsőségeket és a bőrt?
- Elástuk – felelte az egyik járőr.
- És, a fejet?
- Azt is!
- Remélem jó mélyre, mert erre előfordulnak toportyánok és azok előkaparják, ha érzik a szagát.
- Tettünk a gödörbe egy rétegben kődarabokat és még arra is földet, arra pedig gyephantot. Ezt még egy erdei farkas se tudná előszedni.
- Hányas agancsa volt? – kérdezte a főhadnagy, közben figyelte a katonák szemét. Azok először hallgattak, majd az egyikük megköszörülte a torkát.
- A jó fenébe! Elfelejtettük megszámolni!
- Fiúk, mondják meg őszintén, mindenképpen muszáj volt lelőni ezt az állatot?
- Alázatosan jelentem, igen. A lelövésével megmentettük az életünket.
A parancsnok ránézett a húsra, ami még mindig ott vöröslött a leterített sátorlapon, és közben hangosan gondolkodott:
- Ez valami óriás állat lehetett, életemben nem láttam még ilyen vastag szarvas combokat! – felrakták a húst a kocsira és elindultak vele a tábor felé.
- Főhadnagy úr, mi lesz ezzel a szegény állattal? Hová visszük? – kérdezte az egyik katona.
- A szabályzat szerint meg kell semmisíteni. Mi is ezt tesszük, el kell tüntetni, nehogy bomlásnak induljon és fertőzést okozzon.
- Szegény üsző! – szaladt ki Horváth honvéd száján. A főhadnagy visszafogta a nevetését, de még a szája szélén készülődő mosolyt is letörölte:
- Horváth fiam, üsző a teheneknél van, a szarvasoknál ünő a neve.
- Értettem főhadnagy úr, a szarvasoknál ünő van. – Horváth legszívesebben leharapta volna saját nyelvét:
- Te jó ég, majdnem elárultam magunkat, hajszál híján elszóltam magam, hogy a közeli káptalani birtokról elcsatangolt tehenet lőttük le. – Ez alatt a főhadnagy fejében valami ilyesmi járt:
- Tulajdonképpen ezt a szarvast be kellene szolgáltatni a törvény szerint, de ennyi szabálytalanságot elszabad követni, hogy a katonáim néhányszor jól lakhassanak. Csak rá ne jöjjenek az előjáróim, mert abból nagy baj lehet. Ha senki nem szólja el magát, akkor soha nem tudódik ki. Ezek a fiúk nem szószátyárok és miért akarnának rosszat maguknak is? Magához hívatta a szakácsot, aki rögtön arra gondolt, hogy valamit rosszul csinált.
- Valamit elrontottunk, főhadnagy úr? – kérdezte ijedten.
- Dehogy! Az őrjárat lelőtt egy, a műszaki berendezéseink felé rohanó szarvast, itt van a kocsin, kalkulálja ki, hogy hány napig tudunk belőle főzni a századnak!
- Ahogy elnézem, jó pár napra megízesíti az életünket – válaszolt a szakács, amint rápillantott a jelentős mennyiségű élelemre. A kutunk szerencsére jó mély és széles is, könnyedén hűthetjük benne, anélkül, hogy károsodna.
- Úgy intézze, hogy a holnapi ebéd már megfelelő mennyiségű hússal készüljön.
- Igenis! – válaszolta katonásan a szakács, már amennyire katonásnak nevezhetjük a kissé csetlő, botló bokázást, amit parancsnokának próbált bemutatni. A főhadnagy elnevette magát és magára hagyta a fehérköpenyes főzőmestert. Másnap délben a század szakaszkötelékben állt sorba a kondérhoz és hosszú idő óta először látszott a hús a babgulyással telemerített csajkákban. Az ebédet a sátrak előtti téren, lefektetett fatörzseken ülve fogyasztották a katonák. Az alakulatnál rég bevált szokás volt ez a fajta, étkezési rend, mely szerint úgy helyezték el az ülőkének használt fatörzseket, hogy igazán katonás képet mutatott. Éppen megkezdték a marhahússal kiegészített babgulyás fogyasztását, amikor megszólalt a tábori telefon a főhadnagy sátrában. Felpattant ülőhelyéről és belépett a készülékhez. Hamarosan visszatért a katonákhoz, majd odalépett a szakácshoz.
- Pista fiam! Most telefonáltak, hogy hamarosan kilátogat hozzánk az ezredparancsnok úr két magas rangú német tiszttel, de szóltak, hogy nálunk kívánnak ebédelni. Semmiképpen nem szerezhetnek tudomást a mi szarvasunkról, ezért a komisz ellátmányból lehet megvendégelni őket. Megértette?
- Igenis! – bokázott ismét a kondérmester. Fogott egy nagy szűrőkanalat és szaporán kiszedegette a húsdarabokat a gulyásból, azért arra ügyelve, hogy maradjon is benne valami, és csakis disznóhús, mert hát a szarvas tiltólistán van, nem is beszélve a szarvasmarháról, ami még a századparancsnok előtt is titok volt.
Az ezredparancsnok a segédtisztjével és a két német alezredes egy német terepjárón érkeztek. A jelentés beadása után a főhadnagy a parancsnoki munkasátorba vezette a vendégeket, ahol már megterített asztal várta őket.
- Nagyon finom ez a gulyás, de látom nem sok hús került bele – állapította meg az egyik német tiszt. Ennyire kevés az ellátmányuk? – kérdezte.
- Igen, sajnos, csak ennyi jut – felelt a főhadnagy.
- Disznóság! – szólt közbe a másik. A katonáknak enni kell, mert nem tudnak dolgozni és harcolni. Kérem alezredes úr, engedje meg, hogy az alakulatunktól átadhassunk a főhadnagy úr századának némi marhahúst.
- Tisztelettel megköszönjük! – gazsulált az ezredparancsnok, aki elsősorban mérnök volt, és ember, és csak harmadsorban katona. Építészmérnöki diplomát szerzett és ezt követően lett katona, de ő inkább műszaki szakembernek képzelte magát, mint egyenruhásnak. Annak idején sokáig gondolkodott, hogy „katonának álljon”, de a húszas évek nagy válsága ebbe az irányba sodorta. 1944 nyarán, amikor már a keleti frontvonal hamarosan metszi Magyarország területét, már azért könyörög istenhez, hogy bárcsak már lenne vége. Akár így, akár úgy, de már békét szeretne, sok más emberhez hasonlóan.
Még eltöltöttek egy kis időt a táborban, elbeszélgettek a katonákkal, aztán elköszöntek. Este visszaérkezett a német terepjáró a sofőrrel és egy magyarul beszélő német katonával. Egy nagy ládában hozták a parancsnokuk által ígért fél marhát.
- Mérget vennék rá, hogy ez a marha ugyanabból az alomból való, mint a miénk – állapította meg a szakács. Az én szemem nem csal, ez is az uradalomból való.
- Ezek szerint a kamerádok is belebotlottak egy eltévedt tehénkébe? – gondolta Horváth honvéd, a minapi „szarvas” elejtője.
- Vagy valami más van a dolog mögött.
- Mire gondolsz?
- Még nem tudom pontosan, de holnap ismét mi megyünk őrjáratba, és akkor hátha megtudunk valamit. – Horváth Jóska, Kiss Pista és Bognár Jenő képezték a másnapi őrjáratot. Fák és nagyra nőtt bokrok takarásában megközelítették az uradalom területét és távcsővel figyelték a majorban folyó eseményeket, azonban semmi olyant nem észleltek, amiből következtetni lehetett volna valamiféle összefüggésre a németek és a tehenek között. Ugyanezt a figyelést megismételték több szolgálatuk során, amíg egyszer beérett a figyeléseik eredménye. Egy nagy bodzabokorból jól ráláttak egy akácos árnyékában húzódó karámra, amelyben délután hűsöltették az állatokat, a karám azonban nem látszott az uradalom épületei felől, a fák sűrű lombjától. Egyszer csak megjelent egy teherautó, megállt a marhák pihenőjénél. Előjött a bokrok mögül egy ember, aki pénzt kapott az autóból kiszálló egyik kalapos férfitől, és a közelben lévő rámpát igénybe véve felhajtottak két tehenet a platóra. Amint a harmadikat kezdték el hajtani, a fent lévők közül az egyik leugrott és elszaladt az erdő irányába, a honvédségi terület felé, pontosan arra, ahol napokkal ezelőtt az őrjárat elejtette azt a bizonyos tehenet.
- Most már mindent értek – törte meg a csendet Horváth Jóska – a káptalan teheneit egy illetéktelen ember, akit ott látunk most is tüsténkedni – eladja a kupeceknek, akik pedig jó pénzért továbbadják a németeknek.
- Te, Jóska, nem ez az ember volt, akivel a múltkor tárgyaltunk, miután lelőtted a területünkre behatoló tehenet.
- Most, hogy jobban megnézem, ez lehetett! Akkor nekünk is ő engedte meg, hogy elvigyük a lelőtt állatot. Pedig ő csak egy tehén tolvaj a majorból.
- Ez bizony! Most már semmi kétségem, hogy ez lehetett. Hogy játszotta a gondos és ijedt gazdát, aki felelős, hogy a tehén katonai területre tévedt! Sőt még papírt is adott róla, hogy a miénk lehet. Itt őrzöm a zubbonyom zsebében. Nem adtuk át a főhadnagy úrnak, mert akkor nem tudtunk volna előállni a szarvas mesével.
- Oda kellene adni neki! – tanácsolta Kiss Pista.
- Azt ám a lóf@szt! – vágta rá szabad szájú tolnai gyerek. Még az hiányozna, hogy szarba keverjük a parancsnokunkat! Hogyisne! Még egy ilyen jó ember nincs az egész honvédségnél, mint ő. Rá vigyáznunk kell fiúk, ő velünk van.
És ez a fiatal főhadnagy valóban rászolgált a katonái megbecsülésére, kiállt mellettük a legnehezebb helyzetekben is. Amit csak lehetett, kiharcolta számukra, és a bakák tenyerükön hordták parancsnokukat. Még kétszer váltottak tábort és egyszer csak ideértek az oroszok, olyan gyorsan, hogy az alakulat nem is tudott velük harcba bocsátkozni, szinte folyamatos visszavonulásban voltak, vagy éppen, amikor a német ellenlökések miatt az oroszok vonultak vissza, Józsefék százada végezte a feladatkörébe tartozó műszaki munkákat. A karabély egyfolytában a kezük ügyében volt, azonban ütközetben sohasem kellett használniuk, mert közvetlen közelről ellenséges katonát először csak 1945 tavaszán láttak. Kemény munkával és sok nélkülözéssel telt az ősz és a tél, a háború utolsó hónapjai pedig visszavonulással. Harcokban nem vettek részt, de ők maguk sok esetben voltak célkeresztben. Bombázták is az alakulatot, több alkalommal kaptak tüzérségi támadást. Különösen az aknatűztől féltek, az olyantól, mint amit valamikor január elején a nyakukba eresztettek az oroszok. Már többször is hallottak a Sztálin orgonáról, amit magyaros sajátossággal, rövid a-val ejtettek. Ez volt a szovjetek félelmetes tüzérségi fegyvere, amit ők Katyusának hívtak. Egy sorozattal 16 rakétát tudott célba juttatni egy ilyen szerkezet. A század jelentős veszteségek árán tudott csak kibújni a tűzcsapás alól, fedezéket találva a lövészárokban. Hét katona esett el a támadásban és a fejvesztett menekülésben öt, értékes eszközökkel megrakott lovas kocsi maradt egy erdős terület fái között, a fákhoz kötött tíz lóval. A technika és a lovak megmentésére a főhadnagy önként jelentkezőket kért. Márvány József őrvezető is jelentkezett a veszélyes feladatra és négy társával kúszva elérték a lovakat, amelyeket a fák fedezete alatt befogtak a kocsikba és vágtatva érték el a biztonságos helyet. A hősies cselekményért a főhadnagyot és az öt katonát előléptették a sorosan következő rendfokozatba. József így lett tizedes, a főhadnagy pedig százados.
Hamarosan jött a parancs: újabb visszavonulás. Már csak a térképről tudták, hogy merre vannak, ijedten állapították meg, hogy már nagyon közel van az országhatár. Március végén, még magyar területen a század kapott egy erős légitámadást, azt követően pedig olyan tüzérségi tüzet, hogy hanyatt-homlok menekültek. Megszakadt a kapcsolatuk a magasabb egységgel, szétszóródtak az erdőben. Az újdonsült százados leleményének köszönhető, hogy rövid idő alatt sikerült a századot összeszedni. Aki tévedt már el a társaitól erdőben, az tudja csak igazából, hogy milyen nehéz megtalálni egymást. A századosnak volt egy nagyon jó megoldása erre a nem éppen kis problémára, amelyre korábban megtanította a katonáit. Ha délután van, induljanak el egy letűzött bot árnyékával ellentétes irányába, akkor biztosan jó felé mennek. Feltételezhető volt, hogy aránylag kis területen szóródtak szét, ezért a meghatározott irányt választva mindegyiknek egy helyre kell kiérnie. Úgy is volt, egy kb. egy kilométer sugarú körben találkoztak, öt katona kivételével. Elképzelhető, hogy ők vagy megszöktek, vagy nagyon eltévedtek a többiektől.
A század 81 tényleges katonával, két tiszthelyettessel és a századossal rendezte a sorait és felhúzódtak egy magaslatra, azzal a szándékkal, hogy megpróbálnak kapcsolatot teremteni az ezredparancsnoksággal. A rádió hallgatott. Napokon keresztül nem jött válasz, hiába próbálkozott a híradókatona, aki már rekedtre beszélte magát. Egyszer aztán jött válasz, de nem az előjáróságukról, hanem egy férfihang magyar nyelven arról tájékoztatta őket, hogy Magyarország területén véget értek a harcot, adják meg magukat a szovjet csapatoknak, majd a feltalálási helyük felől érdeklődtek, végül megadták, hogy hol jelentkezhetnek. Április második hetében voltak.
- Maradjon a készülék vételen János! – utasította a százados a rádiósát – lehet, hogy nekünk véget ért a háború?
- Hacsak ki nem törünk a németek után nyugatnak! – állt elő javaslatával Hollai Kázmér őrmester.
- Hová törne ki őrmester úr – hűtötte le a parancsnok -, azt se tudjuk, hogy milyen irányba kellene előrenyomulnunk. Két lehetőségünk van. Az egyik, hogy itt bevárjuk, amíg megtalálnak bennünket, ha visszajönnek a mieink, a másik pedig, hogy elindulunk nyugati irányba és talán összetalálkozunk velük.
- Nagyobb esélyünk van az oroszokkal összetalálkozni, amit nagyon jó lenne elkerülni! – fejtette ki véleményét Farkas Ferenc őrmester, a század szolgálatvezetője.
- Katonák – állt ki százada elé a százados – a parancsom az, hogy egy darabig, amíg tájékozódunk a kialakult helyzetről, itt maradunk ezen a hegyen. Mi magyar katonák vagyunk, akik elszakadtunk a parancsnokságunktól, ezért nem ismerjük a katonai helyzetet. Addig, amíg nem kapunk parancsot a leszerelésre, vagy amíg el nem fognak bennünket, együtt kell maradnunk. Farkas őrmester úr, kérem, rendezzék be a tábort és állítson őrséget.
Hollai őrmester úr, küldjön ki felderítőket minden fontosnak ítélt irányba. Két óra múlva jelentést kérek mindkettőjüktől.
-Igenis! – jelezték szinte egyszerre, hogy megértették a parancsot.
A felderítésre küldött katonák rossz hírekkel tértek vissza. A táborhelyüktől három kilométernyire, a hegyek között kanyargó erdei úton emberek vonulnak nyugati irányba. Magyar katonákat nem láttak sehol, amiből arra következtettek, hogy kutyaszorítóba kerültek. Település nincs a közelükben, de több útszéli táblából rádöbbentek, hogy Ausztriában vannak.
- Mennyi élelmünk van őrmester úr? – kérdezte a százados a szolgálatvezetőt.
- Az imént számoltam össze, ha kicsit bő lére engedjük a főzelékeket, úgy talán 8-10 napot elvergődhetünk a készletünkből.
- Kenyérrel hogy állunk? – faggatta tovább az őrmestert.
- Már csak kétszersült maradt, azzal is kihúzzuk a tíz napot, de, ha nem túl sok kalóriát kell felhasználni a szervezetünknek, kicsit tovább is eltengődhetünk az élelmünkből.
- Ma pedig április 24-e van – jegyezte meg a százados – ez a tíznapi élelem talán elég lesz arra, hogy ellássuk magunkat, amíg elérjük az alakulatunkat. Ha itt maradunk és mindent felélünk, utána jártányi erőnk sem marad, hogy elviselhessük a fogság nehézségeit. Arról kétségem sincs, hogy hamarosan foglyok leszünk.
- El kell dönteni, hogy az oroszok vagy a szövetségesek fogságát választjuk-e! – kezdte véleményének kifejtését a szolgálatvezető.
- Mi a különbség? – kérdezte naivan Márvány tizedes.
- Állítólag az angolok vagy az amerikaiak valamivel jobb életet és jobb ellátást biztosítanak a hadifoglyoknak, és talán nem is haragszanak ránk annyira, mint az oroszok, ami érthető is, hiszen mi őellenük harcoltunk, nekik okoztunk szenvedést. A nyugatiak inkább a németeket utálják, de talán van is rá okuk – magyarázta a parancsnok a saját nézetét.
- Százados úr, mi a teendőnk? – kérdezte Hollai őrmester.
- Itt éjszakázunk, kora hajnalban, amikor már látunk is valamit, indulunk arra amerre az angolokat sejtjük. Éjszakára ismét tábort verünk, majd hajnalban megint felkerekedünk és ez így lesz nap, mint nap, amíg nem találkozunk a britekkel.
Teltek a napok. Az áprilisi éjszakák nagyon hűvösek a hegyekben. A katonák szállásnak 2-2 sátorlapot gomboltak egybe, amelyet kívülről rárakott fenyőágakkal szigeteltek. Csak kisebb tábortüzeket gyújtottak, nehogy elárulják a helyüket. Nem volt ritka, hogy éjszaka a hőmérő higanyszála a fagypont alá kúszott. Az élelemmel bárhogy is takarékoskodtak, rohamoson ürült a tábori „kamra” tartalma, főként a húsfélékből maradt nagyon kevés. Az emberek ereje rohamosan fogyott.
- Hamarosan elfogy a húskonzerv is – jelentette a szolgálatvezető, amint beértek a soron következő éjszakázó helyre.
- Most jó lenne egy olyan szarvas trükk, mint tavaly nyáron! – ábrándozott hangosan a százados.
- Jó bizony! – helyeselt az őrmester.
- Csak hát itt nincs egy uradalom a közelben, amelyiknek a tehene szarvassá változva behatolna a területünkre – hagyta el a parancsnok száját, ez a szolgálatvezetőt meglepő mondat. Az őrmester előbb csak hallgatott, aztán ránézett a parancsnokára, majd szemérmesen megszólat:
- Százados úr, ön tudott arról a disznóságunkról?
- Az első pillanattól tisztában voltam vele, hogy a mi Horváth Jóskánk olyan szarvast lőtt, amelyiknek a fejét nem agancsok, hanem két szaru tülök díszítette.
- Mégse tette szóvá?
- Azzal magunk ellen vétettem volna. Először is ki kellett volna vizsgálni az ügyet, felelősségre kellett volna vonni három katonát… és odalett volna több napi élelmünk.
- Utólag is köszönöm a százados úr hozzáállását az egész század nevében! – hálálkodott a szolgálatvezető.
- Te is ezt tetted volna a helyemben Ferikém – folytatta tegeződve a parancsnok. Nincs valami elképzelésed, hogy ne éhezzenek a katonáink?
- Tudnék egy megoldást, de ha sikerül is, csak nagyon rövid időre segíthetne. Mit szólna százados úr, ha megpróbálnánk itt az erdőben valódi szarvast elejteni?
- Először is, most szépen megisszuk a pertut – emelt ki egy kisebb, lapos fémpalackot a sátra előtti fára akasztott köpenye zsebéből a századparancsnok – aztán felelek a kérdésedre. –Egészségedre Ferenc! - emelte meg az apró pohárkát az előjáró.
- Egészségedre százados úr!
- Szólíts nyugodtan a keresztnevemen, Péternek.
- Megtiszteltetésnek veszem, egészségedre Péter! – nyögte ki az őrmester és neki nagyon sokat jelentett, hogy tegeződhetett a parancsnokával. Tisztelte ezt az egyenes, józan gondolkodású embert, és az ő részéről is érzete a megbecsülést. Ő volt a legközvetlenebb beosztottja, a kettőjük munkája elválaszthatatlan volt egymástól. Péter észrevette Ferenc zavarát, elmosolyodott és előállt javaslatával:
- Arra kérlek, hogy megfontoltan és őszintén felelj a kérdésemre! – kezdte a parancsnok – ha más élelem nem lenne, te képes lennél-e lóhúst fogyasztani?
- Egyből válaszolhatok: én már ettem lóhúst néhány alkalommal ismerőseimnél úgy, mint ínyencséget.
- Milyen íze volt?
- Mondhatnám, hogy finom. Bármikor ennék ismét, ha tehetném, főként mostanában, amikor kevés étel jut.
- Mi a véleményed, a katonák mit szólnának hozzá, ha holnaptól ilyen hús kerülne a csajkájukba? – vágott kérdésével a dolgok közepébe Péter. Ferenc kissé gondolkodott, majd válaszolt:
- Úgy gondolom, lenne köztük néhány, aki először nem enné meg, de ahogy itt az erdőben korognak a bakagyomrok, idő kérdése és még repetát is kérnének belőle.
- Az a véleményem, hogy ne késlekedjünk, hívd ide kérlek a szakácsot, hármasban kell folytatni a beszélgetésünket!
- Igenis! – felelt a szolgálatvezető, és hamarosan hárman ültek szemben egymással a csöppnyi tisztás füvéből kiemelkedő tuskókon. A parancsnok azonnal a lényegre tért és kérdést intézett a szakácshoz:
- Pista, egy tehén húsából meddig ehetne a század?
- Attól függ, hogy mekkora az állat. Három-négy napig nem lenne gondom, hogy mit főzzek ennek a sok éhes szájnak.
- Mondjuk akkora, mint az a kissé bicegő ló? – mutatott a százados a közelben kikötött lovak közül a patkóját vesztettre.
- Százados úr alázatosan jelentem, egy ekkora állat biztosan elég lenne négy napig, de akkor ezekben a napokban istenigazából jól is laknánk. Tisztelettel, szeretnék valamit kérdezni!
- Tessék Pista, kérdezzen!
- Mikor vághatom le a jószágot?
- Levágná a lovat is? – kérdezett vissza a parancsnok.
- Természetesen, a vágóhídon, ahol dolgoztam, többet is vágtam már.
- Mivel ütötték le? – érdeklődött Péter.
- Taglóval. Ha nincs, akkor megteszi a fejsze vagy a csákány hegyesebb fele is. Tudja százados úr, hasonló íze van a lóhúsnak, mint a marhának, csak kissé édesebb. Ezt a fűszerekkel lehet orvosolni. Szerencsére sónk és piros paprikánk még van, állok százados úr és a század rendelkezésére.
- Rendben van, beszéljük meg a részleteket! Úgy kell elintézni a lovat, hogy erről csak mi hárman, és néhány beavatott katona tudhatunk. Őrmester úr, kérlek, intézkedj, hogy ez a szegény sánta még ma éjjel „szökjön” el. Holnap reggel vesszük észre, hogy hiányzik a ló, keressük, de természetesen nem találjuk, mert akkor már a húsát a szakácsok berakják az éléskamrába. A húsából már holnap este, a következő pihenőhelyünkön kiegészíthetjük a vacsoránkat. Teljes diszkréciót kérek! A ló levágása közelében lévő őrt én magam fogom eligazítani.
- Százados úr megenged egy kérdést? – nézett parancsnokára Pista, a szakács.
- Természetesen Pista fiam.
- Miért kell titkolóznunk a többiek előtt?
- Csupán csak azért, mert előfordulhat olyan ember, aki nem eszi meg a lóhúst, és ha nem tudja, hogy mit eszik, nem is okoz neki gondot – válaszolt a parancsnok.
- De mi van, ha ezek az emberek utólag megtudják és belebetegszenek, sárgaságot kapnak az undortól? – A százados összeráncolta homlokát, megveregette a szakács vállát, majd odaszólt a szolgálatvezetőhöz:
- Feri, légy szíves hívd egybe a századot! – Egy perc se kellett, és mindenki félbehagyta a sátrak állítását és várták a parancsnokukat.
- Fiúk! – kezdte a százados – nagyon kényes és fontos kérdést kell feltennem: ha úgy alakulna, hogy lóhússal kell pótolni az élelmünket, van-e olyan katona a században, aki nem enné meg? Kérem, az tartsa fel a kezét!
Nagy csend volt a válasz, ezért az előjáró megismételte a kérdést. Senki sem emelte fel a kezét.
- Akkor most másképpen fogalmazok: az tegye fel a kezét, aki elfogadná a lóhúst holnap ebédre! – Egyszerre emelkedett a magasba minden katona keze. – Jó, rendben, kezeket le! Kérdés van?
- Igen - jelentkezett az egyik katona – nagyon muszáj holnapig várni azzal a szerencsétlen lesántult jószággal? Mi van, ha nem éri meg a reggelt?
- Megoldható Pista fiam? – intézte a kérdését a szakácshoz a századparancsnok.
- De még mennyire, hogy megoldható! Százados úr, ezt a lovat már két napja nézegettük a többiekkel együtt, ma éjszakára terveztük a levágását.
- A tudtom nélkül hajtották volna végre? – kérdezte egy cinkos mosoly kíséretében.
- Igen úgy! De higgye el, sokkal jobb érzés, hogy nem kell ön előtt titkolóznunk.
- Feladatot végrehajtani, lépés indulj! – szólt a parancs és Pista a szakács-mészáros vezetésével nekiálltak a feladatnak, ami könnyűnek ígérkezett, egészen addig, amíg a szegény lesántult lovat a vesztőhelyére vezették. Emelkedett a fejsze, de mielőtt lesújtott volna, Pista leengedte a gyilkos szerszámot.
- Nem tudom megtenni! – mondta lehangoltan. A százados odalépett a vacilláló mészároshoz és cseppet sem szemrehányóan jegyezte meg neki:
- Azt mondta, hogy több lovat is leölt már! Mi történt Pista?
- Százados úr, nem tudom megtenni! Ez nem egyszerűen ló, ez Szellő a Birkás Tibi lova volt, amíg meg nem halt a legutolsó légitámadásban.
- Mindenképpen meg kell ölnünk ezt a szegény párát, mert nem tudja kiheverni a lábsérülését. Egyre jobban sántít. Hozzon valaki ide egy rossz pokrócot! – adta ki az utasítást, és pár pillanattal később már az agyonhasznált lószőr takaróba bebugyolált pisztolyának csövét szorította a ló homlokához. Az alkalmi hangtompító olyan tökéletesen működött, hogy a lövés hangját csak a közvetlen közelben állók hallották. A ló nyikkanás nélkül rogyott a földre. – A további feladat az önöké – hagyta magukra a szakácsot és a segítőit a parancsnok.
A feldarabolt és elporciózott húst biztonságba helyezték, úgy számoltak, hogy a hűvös időjárás kedvez a tartósításnak és néhány napig nem lesz gondjuk az élelemre. Aznap késő este már jól átsült ló pecsenyét fogyaszthattak. Az ízét teljesen elfogadhatónak tartották. Kissé édesebb volt, mint a marhahús, de több sóval ellensúlyozták. Másnap reggel ismét továbbmentek, majd ismét egy éjszaka az erdőben és a következő nap újra tovább, és ebben a monoton rendben követték egymást a nappalok és az éjszakák. Egy este a legújabb táborhelyükön a harmadik lovat vágták le.
- Fiúk, ez a pecsenye már teljesen összetéveszthető a marháéval – jegyezte meg Horváth Jóska.
- Hát, persze – tette hozzá Bognár Jenő – mert már elfelejtettük, hogy annak milyen íze van.
- Mindent meg lehet szokni, látjátok még ezt az erdei életet is. Az a fő, hogy élünk! – szólt hozzá Márvány József.
Azon az estén sokáig fent voltak. Meséltek egymásnak, élcelődtek, ugratták egymást, mint annak idején, békeidőben. Mesélni – főleg tábortűz mellett – a katonák tudnak csak igazából. Ilyenkor jönnek elő a történetek az otthonról, a kedvesről, és ha marad idő azokról az ütközetekről, amelyekben részt vett a baka, vagy amelyikbe beleképzelte magát. Éjfél is elmúlt, amire az egész századot leteperte az álom. Aludt az egész tábor, még a négy őr is elszunyókált.
Már hozzászoktak, hogy amióta az erdőt járják, a kora reggeli ébresztőjük a madarak csicsergése. Nap, mint nap a rigófütty, a csalogány éneke és a vadgalamb keserves hangja ébreszti a hazájától elszakadt századot. Márvány József ezen a kora hajnalon a madarakat megelőzve ébredt, egy lovas kocsi alatt, ahová este fekhelyet készített magának. Úgy gondolta, hogy a sátorban Kiss Pisti horkolása miatt nem tudja kialudni magát, ezért jól betakarózott a pokrócába, és befeküdt a kocsi alá lerakott fenyőágakra. Pihenten ébredt és mosolyogva hallgatta a sátrakból kihallatszó horkolásokat.
Dudás Károly
Folytatása következik