Hegynek neki bukfenc

A világban gyakran esnek meg csodák, és ha nem csodák, akkor olyan „csodás dolgok”, mint amilyen itt, a Csőri alján, úgy százötven évvel ezelőtt. Na, de mi is történt, mi az a jeles dolog, amire hirtelenjében annyira fontos lett időt szakítani? Állítólag itt nagy versenyt látott az úri és nem annyira úri közönség. Itt folyt, még ha kényszeredetten is, a híres „hegynek neki bukfenc” megmérettetés.

Tyű, az áldóját! Miről is esik szó? Mi is ment itt végbe valójában?
A választ az öreg kanász embertől hallottuk, aki ott legeltette disznait a Sió rét és a Csőri közötti jól megereszkedett gyöpön. Mi, meztélábas kiliti srácok, körül ültük az öreg pásztort, aztán csak hallgattunk, majd ámultunk és bámultunk.
- Mondom, gyerekek, itt valamikor, még az első nagy háború előtti időkben - de annyival, hogy az én dédapám is talán először pamacsolta be azt a pár szál pelyhet az állán - esett meg ez a nagy verseny, de még annak a visszavágója is.

Ekkor az öreg előkotort a tarisznyájából egy jókora nagypocakú csutorát, meglötykölte, először csak balról-jobbra, majd le-föl, aztán a dugót kicuppantva kicsavarta az edény beléből  a beleszorult, stampedlire való otellót.
- Na, ez má’ megin’ telement levegőve” - szaladt ki belőle az elkeseredés.

Fanyar képpel bámulta a jókora kulacsot, de úgy, hogy az arcára - a borvirágok mellé - kiült valami hiányérzet, az epekedés a hegy savanykás leve után.
- Ennek hiányába’ pedig elakad a szó, nem gyün elő a mese - nyomta a csutorát Pisti kezébe, aki már indult is a pincék irányába, de még futtában visszakiabált:
- Aztán amíg vissza nem érek, egy szót se bátyám, mert erről a meséről nem szabad lemaradnom!
- Eredj fiam, de iparkodjá’, mer’ nagyon száradóba’ van a mesélés csatornája - kiáltotta utána. – Na, ennek a gyereknek biztosan kő’ vagy egy félóra, mire visszagyün , addig megnézzük, hogy miket csomagút ide a vénasszony - és komótosan hajtogatta ki a szakajtóruhából először a két kicsi, majd a nagyobb, fokhagymaillatú sült húsokat.

A kisebbeken látszott, hogy valami pici állat egyben megsütve, de nem mertük megkérdezni, hogy mi lett a tepsibe rakva. Valahogy megéreztem, hogy a vén ostorpattogtató nem a nagyobb húst - ami kétségtelen, hogy kacsacomb volt – emeli fel a leterített kockás ruháról, hanem a picikért nyúlt, és a jó háromnapos kenyérrel bedörmögte a két apró jószágot.
- Mi a jó fenét evett az öreg? – foglalkoztatott bennünket a gondolat, de aztán valami más vonta el a figyelmünket. Meglepődve vettük észre, hogy belenyúl a tarisznyájába, kiemel belőle egy kisebb butykost, lekattintja róla a csatos dugót, és már szalad is a vörös lé a sült hús után.
-Igyá’ ürge, igyá’! – indította útjára a „rezervált” nedűt.
- A vén gazember! Hát ennek így aztán sose szárad ki a torka - súgta a fülembe Jancsi -, de azért képes volt elküldeni Pistit, hogy így, meg úgy, kiszáradt szájjal nem lehet mesélni.

Az elmélkedésre nem sok időnk maradt, mert egyszer visszaérkezett a csutora, és az oldalán a friss foltokból látható volt, hogy tele lett löttyentve kiliti vörössel.
- Na, bátyám, halljuk azt a híres versenyt, hogy is volt? - tettük fel a kérdést.
- Akkor, most sorba rakom az eseményeket - somolygott pörge kalapja alól a vén zsivány. - De ha nem egyenes a történés fonala, ne engem okujjatok, hanem az öreg Cucuj Lajos bácsit, akitű’ má’ jómagam is sokadik szájbú’ hallottam. Tudjátok, a Cucuj Lajos, az a pici öregember, aki ott lakott a poletári bó’tköz ajjába’, a Csárdarét és a Kovács Vendelék között, egy kis kalyibába’. Ez a Lajos nagy mesemondó vó’t, de nehogy azt gondujjátok, hogy nem mondott igazat. A mese is lehet igaz. Mint mondom, nagyon pici ember vó’t, ráadásu’ derékba’ előre meghajtva. Vó’tak neki furcsa dó’gai, de jó ember vó’t. Egyszer éjje’ fő’kiabá’ta a feleségét:
„- Ágnes, megnyőttem! Végigérem az ágyat!
- Hát persze, hogy végigéred, te eszetlen öregember, hogy a csudába ne érnéd végig, hiszen keresztben fekszel” - józanította ki az asszony.

Na, hát ettől a Lajos bácsitú’ tudom ezt a Hegynek neki bukfenc históriát.
- Most már halljuk! - szóltunk rá az öregre, ha már a csigagyűjtésből kapott pénzünkön vett bort iszogatja.
- Akkor most figye’jetek! - mondta, és végre elkezdte a történetet, és mi habzsoltuk minden egyes szavát. Fülünket hegyezve hallgattuk a nem mindennapi eseményről szóló  elbeszélését, amely valahogy így hangzott:
 

- Valamikor a szabadságharc utáni történt. Abban az időben még Siófok is falu volt, és semmivel se másabb, mint Kiliti. Nagyon jól megfért egymás mellett a két község. A fokiak főként halászattal foglalkoztak, de földet is műveltek, állatokat is tartottak, a kilitiek pedig – a kevés iparostól eltekintve - szinte kizárólag a földet túrták vagy jószágot tartottak az uradalomnak vagy saját legelőjükön. A Siótól nyugatra éltek a mieink; Somogy megye Tabi járásához tartozott a falu, a túloldali Siófok Veszprém megyéhez. A két falu fiataljai folyton ugratták egymást, versikéket skandáltak át a másik oldalra, amelyek néha pikánsabbra sikerültek. Ilyen esetekben bizony előfordult, hogy úgy, kakasok módjára elégtételt vettek egymáson a harcias legények, ami esetenként egy-két pofon elcsattanásához is vezetett, vagy a legkülönfélébb módszereket találták ki a revánshoz.

Történt egyszer, hogy a két község fiataljai kora hajnaltól egymás mellett húzták a kaszát, persze a Sió két oldalán. A harangok a déli tizenkettőt egyszerre kongatták minden irányból. Azaz csak majdnem egyszerre, mert a foki harang egy-két ütemmel előbb kezdte, mint a szomszédé. Az egyik itteni fiú át is kiabált a Sión:
- Le kőne cseré’netek a harangozót, mer’ siet az órája!
- Az ám, talán a tiétek késik! - kiabálták vissza amonnan. - A harangotok hangját úgy elnyomja a miénk, mint egy orkán, a kis szellőt - élcelődtek tovább.

A replika hamarosan abbamaradt, mert a nap tüze és az éhség itt is, ott is a sióparti nyárfák árnyékába kényszerítette a felpaprikázott embereket. Ezen a napon valamivel több szó esett ebéd közben. A falusi ember, akárcsak a többi magyar, evés közben nem beszél, de most ezt a nagyon régi szabályt megszegték mindkét parton. Szemlátomást nőttek az indulatok. Adódott a kérdés, egy megoldásra váró probléma, ami mindkét félnél ugyanaz volt:
- Még hogy a mi harangozónk órája nem jár jól? Az jól jár, hiszen a tennapi déli harangszóho’ lett igazítva.

Arra most itt senki nem emlékezett, hogy mindegyik harangozó a másik kezdését vette eddig szentírásnak, és a saját óráját a másik templom déli harangszavának a kezdetéhez igazította. Ezek szerint előző nap a Kiliti harang kondult meg egy pillanattal előbb. Mindenki tudta, hogy a dolog nem bír jelentőséggel, nincs semmi tétje, csak a fiatalos virtus eszkábált belőle, faluk közötti élcelődést. Kialakult egy helyzet, amit meg kell oldani, a másik félnek bocsánatot kell kérni, mert sérelem érte a szeretett szülőföldet. Mindkét oldalon szentül meg voltak győződve, hogy „túl a Sión” valamit rosszul tudnak, és ha így van, hát akkor már csak a meggyőzés segíthet. Ha kell, akár kényszerrel is. A déli forróság alatti pihenőt a „két fél” arra használta, hogy elkezdték egymást  a maguk kreált csípős verseikkel heccelni, ugratni. A fokiak kezdték a skandálást:

Pekenócán nyőtté’ ekkorára,
Pedig annak vékonyka a hája.
Ha reggel, este ürge húst esző,
Az asszonyná’ is kövérebb lesző.

Majd a kilitiek válaszoltak:

Feleségem egy igazi sárkány,
De én azér’ mégse vagyok ártány.
Néha, néha a Siót átúszom,
A foki babám meglátogatom.
Egy, kettő, és három, négy,
Foki kislány, hová mégy?
Ne menjél túl messzire,
Csak ide Kilitire.

- Ez már skandalum! A kilitiek kiszámú’tak minket!  Ezér’ má’ megkövetés jár! - mondogatták a Sió keleti oldalán. - Ezt má’ nem hagyhatjuk annyiba’- fordultak a gazdához, de ő csak ennyit fűzött hozzá:
- Hát, akkor számú’játok ki ti is ezeket a nagyszájú kiliti legényeket!

És akkor rázendítettek:
Öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz,
Örvénylik a Sió víz.
Túrú felű, legel Riska,
Megyek érted kis Mariska.
Kilitirű’ megszöktetlek,
De előbb még megölellek.

- Ezt má’ nem engedhetjük! Miket ó’vasnak a fejünkre ezek a túlpartiak! Skandalum! – hangzott a kilitiek kiáltozása, amire meg is jött a válasz, először csak átkiabálás formájában, majd egy ladikon megérkezett a foki küldöttség, és az innenső parton lévőknek előadták akaratukat:
- Azon nyomba’ szóbeli megkövetés és bocsánatkérés jár a foki legények részére, mivelhogy a lányainkat becstelen szavakkal illették ideátrú’! Mutatnak-e hajlandóságot a bocsánatkérésre a vétkesek? – tette fel a küldöttek vezetője a kérdést.
- Mire fő kőne bocsánatér’ esdekűnünk, a valós dógokér’, azokér, amik megesnek?
- Hát, talán megesnek ezek a förtelmetességek?
- Meg hát, akárcsak a bírótok lánya a mú’t tavaszon.
- Akkor, hát nincs mirű beszéni! Ölégtételi viadalra szólítunk titeket. Fogadjátok a kihívást?- kérdezték a fokiak.
- Fogadjuk, de mibű áll ez a viadal?
- Megmérettetést fundá’tunk ki. Fokrú’ is meg Kilitirű’ is kiáll viadalra nyó’c-nyó’c türű vágott, belevaló legény, ami abbú’ áll, amit mi majd ott e’mondunk. A juti bírót, mint pártatlant, kérjük fő’  a lebonyolításra. Megállapodtunk-e ilyen módon?
- Hát meg, de mikor gyünne el az ideje ennek a megmérettetésnek, meg ami még nagyon fontos, hun lesz annak a helye kigyelűve?
- István királ’ utáni vasárnapon, amikor a foki toronyóra elüti a hármat, akkor mink ott leszünk a ti Csőri o’dalatok aljába’ - szólt az ultimátum.
- Mink is ott leszünk - hangzott a válasz.
A legények – innen is, onnan is – gyorsan kiszámították, hogy mennyit kell még aludni a viadal napjáig, aztán mindenki indult a dolgára, mert feladat az volt bőven.

Aztán elérkezett a nagy izgalommal várt vasárnap. Ennyi kalapos embert és ünneplő ruhás leányzót még nem látott a Csőri egyszerre. Jöttek a fokiak, kilitiek, de még Jutról és Szabadiról is itt volt, aki csak tehette, és aki kíváncsi volt erre a nagy versenyre a két falu fiataljai között. A nap meg csak ontotta forró sugarait a nyugati égboltról. Valaki meg is jegyezte:
-  Má’meg’ valaki nagyon megpakú’ta a kályhát!

A nagy meleg ellenére vidám volt a közönség. Hamarosan egy zenekar is előkerült az éppen a Sió parton táborozó vándor cigányzenészek személyében. Ahol zene van, ott már szólhat a nóta is, és a tánc se maradhat el. Akkora mulatság kerekedett, hogy majdhogynem „elfelejtődött”, hogy mi végből  is jöttek itt össze – ilyen szép számmal – az emberek. A juti bíró, aki a verseny bírája is volt egyben, emlékeztette az egybegyűlteket, hogy most már neki kellene készülődni a nagy összecsapásnak, ami a fokiak és a kilitiek között a mai napon eldönti, hogy „ki a legény a gáton”.

A bíró felsorakoztatta a két csapatot, és ismertette a verseny menetét, a szabályokat.
- Emberek! Nyolc-nyolc legény mérkőzik egymással. Az első megmérettetés abból áll, hogy a versenyzők egymás mellett felsorakoznak a Csőri oldalnak a tetején, a már kijelölt helyeken - mutatott fel a dombra, a kitűzött zászlókra -, és megadott jelre elkezdenek bukfencezni: előre, lefelé. Aki előbb leér a lapra, ide, ahol most állunk, az már győztes. Amelyik csapatból többen érnek le gyorsabban, az a csapat nyer. Ez után következik a második versenyszám, amelynek a feltételeit, annak megkezdése előtt mondom el.

A hegytetőn elhelyezkedő küzdőfeleknek kiadta a vezényszót:
- Felkészülni, kész, rajt, bukfenc!

Elkezdődött a harc a völggyel és egymással. Nagyokat csattantak az izmos hátak a meredek oldal vízmosta gödreiben. Négyen tudták végigbukfencezni az egész távolságot - ketten kilitiek és ketten fokiak -, a többi menetközben feladta a csatát. Az elért időeredmények annyira közeliek voltak, hogy a bíró csak döntetlen eredményt hirdetett ki,
, és rövid pihenőt rendelt el a versenyben résztvevő nyolc-nyolc „harcosnak”. Egy pohárka vörösbort engedélyezett nekik, majd amikor kifújták magukat, felsorakoztatta őket a „hegy” alján egy vonalban, arccal az emelkedőnek, és ezzel meg kezdődött a második versenyszám, amit a bíró így mondott be a közönségnek:
- Most pedig a hegynek neki bukfenc következik.

 A közönség soraiban hirtelenjében fagyos csend támadt, majd suttogás, aztán duruzsolás és mindenki ugyanazt kérdezte:
- Az meg mi fán terem?
- Nem fán, hanem itt a Csőrin - felelt a bíró, és elmagyarázta, hogy mi is az a nagy mutatvány, ami  úgy izgalomba hozta a jelenlévőket. – Abból áll az egész, hogy az előbbi bukfencezés folytatódik, csak most lentről felfelé, a viadalban részt vevőknek a dombra felfelé kell bukfencet vetni, és aki a legmagasabbra tud jutni, az nyeri meg magának is és a falujának is a versenyt.

Elhangzott a vezényszó:
- Felkészülni, vigyázz, kész, rajt!

És máris mindegyik bemutatott egy átfordulást, de a második, a hirtelen meredekebbé váló oldalban egyiknek sem sikerült. Próbálkoztak szegény ördögök egyszer, kétszer, sokszor, de csak erőlködés lett a vége, a „hegynek neki bukfenc verseny” eddig tartott. A bíró, aki nem véletlen volt a juti község feje, mosolygott egyet bajsza alatt, és kihirdette az eredményt.
- Egál, mindegyik versenyző kiesett. Na, most aztán itt volt a verseny, döntetlen eredménnyel, nagy nézőközönséggel, és nincs a viadalnak győztese. Most mi lesz? El kell pedig valahogy dönteni, hogy a fokiak a jobbak vagy a kilitiek. Eddig minden azt mutatta, hogy egyformák.
- Nem hogy cigánykereket hánytak volna a bukfenc helyett - kiabálta be valaki a nézők közül, de soha nem derült ki, hogy ki volt az. A bírónak támadt egy ötlete: ha valaki a Csőri dombjának tetejéről, legalább egy cigánykereket tud vetni, az a falujának megnyeri a versenyt.
- Emberek! Van rá jelentkező? - kérdezte a szép számmal megjelent közönségtől, de egyelőre senki sem jelentkezett. Egyszer csak egy fiatal cigánylegény, akit Gáspárnak ismertek az egybegyűltek, kicsit vonakodva, kicsit félénken, de jelentkezett a feladatra.
- Én elvállalom, tekintetes bíró uram. Mikorra köll a hegy tetejére fölérnem?
- Van rá egy fertály órányi idő - mondta a bíró, és Gáspár elindult körbe a kicsit ugyan kerülő úton, de a kevésbé meredek oldalon a legurulás helyére. Egy rövid időre a domboldal kanyarulata takarásában el is tűnt az őt követő szemek elől.  Nemsokára már újra látták, ott állt a hegy tetején, valami volt a kezében, de hogy mi az, nem látszott a nagy távolság miatt. A bíró elordította magát:
- Felkészülni, kész, indulás!

Ott fent a tetőn olyan valami történt, hogy az emberek nem hittek a szemüknek. Gáspár az eddig a kezében tartott valamit meglódította, ami egyre jobban, egyre gyorsabban közeledett a völgy alján álló közönséghez, és szinte egyszerre kiáltottak fel a nézők soraiból:
- Vigyázz,  egy kocsikerék! - és néhányuknak félre kellett ugrani, hogy elkerüljék a találkozást ezzel a vasalt fakerékkel. A küllős jószág pedig gurult, gurult, majdnem a templom vonaláig jutott.
- Mit művelt ez az ember?- tették fel a kérdést a kilitiek, a fokiak, a máshonnan érkezők egyaránt. Alig várták, hogy a legény leérkezzen és kifaggathassák, hogy mi volt ez a nagyon furcsa bemutató.

-A versenyt már pedig megnyertem. Az én cigánykerekem nem csak egy kört írt le, hanem végig legurult, most mehetek utána, a rét túlsó felére.
- De hát te nem cigánykereket vetettél, hanem legurítottál egy kocsikereket a hegyről - mondta neki a bíró.
- Tekintetes bíró uram, ez egy cigánykerék. Az én cigány lovam mögé fogott cigány kocsim kereke. Én pedig cigánylegény vagyok. Teljesítettem minden elvárást, amit előírtak.

A bíró levette kalapját, megvakarta fejét, hosszasan maga elé nézett, majd meghozta bölcs döntését:
- Úgy van, és ezennel kihirdetem a verseny eredményét: Gáspár nyerte a versenyt falujának. Melyik faluban is laksz fiam, Fokon vagy Kilitin? – kérdezte a döntnök, és az erre kapott válasz volt élete eddigi legnagyobb meglepetése:
- Itt is és ott is, bíró uram.
- Aztán ezt hogy kell érteni?
- Amikor a Rózsinál hálok, akkor foki vagyok, de amikor a Terusnál, akkor meg kiliti.

A bíró egy darabig mosolygott, majd hangos kacagásban tört ki, felemelte jobb kezét és bejelentette az egybegyűlteknek:
- Most pedig kihirdetem a végleges döntést a két falu viadalában. Ezek szerint a győztes címet a két falu felváltva viselheti, mégpedig aszerint, hogy Gáspár, ez a derék legény melyik babájánál vendégeskedik.

A fokiak és a kilitiek pedig azon a napon úgy Istenigazából kimulatták magukat. Olyan jól sikerült ez a vigadalom, hogy szükségét érezték, hogy többször megismételjék. Azóta is békében és megértésben élik egymás mellett a mindennapjaikat. Gáspár pedig, mivel nagyon becsületes ember volt, ugyanannyi éjszakát töltött Rózsinál is, mint Terusnál. Nincs az a pénz, amiért bármelyiket is megcsalná!

Az öreg kanász a mese végére érve megpödörte őszülő bajuszát, megemelte az egyik, csipkebokor árnyékából előszedett csutorát, s légedetten nyugtázta, hogy még nem ad kongó hangot. Belecsúsztatta tarisznyájába, és így búcsúzott tőlünk:
-Ha hó’nap is gyüttök, a Pókáéktú’ hozzatok bort, attú ’még jobbakat tudok mesé’ni! 

Ezután felállt, megigazította a „szerelvényét”, az ostorszíjat megforgatva koptatott egyet a sudáron, majd odaszólt két kutyájának:

- Szultán, Ügyes, kerü’d meg! 

Ezen a napon  - az öreg kanász meséje által - mérhetetlenül nagy kincs birtokosa lettem, amit most szétosztottam köztetek.

Dudás Károly