Hideg-völgyi pásztorok mesélték

A macska és a nyulak

Bármennyire is hihetetlen, de megtörtént. József, az öreg gulyás köpönyegére ülve szemlélte a Hideg-völgy Alsó névre hallgató táját, majd unottan kinyitotta bicskáját, kézbe vette félig kifaragott botját, és nekiállt a mintákat szaporítani készülő alkotásán. A jó kis faragókést apjától kapta, és folyamatos késztetést érzett botok, ostornyelek, kulacsok, pipák faragására. Egyre jobban sikerülnek művei, egyre jobban közelítenek az apja és nagyapja által készített faragásokhoz, de ő egyfolytában elégedetlen volt magával.

- Mikor tudok én úgy faragni, mint  drága jó apám? – tette fel magának a kérdést.

Ezen töprengett, amikor egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy nyúl szaladt volna el előtte, egyenesen a domboldal galagonyabokrai mögé. Nincs ebben semmi különös, sok nyúl van errefelé … csakhogy szürke és fehér színű vadnyulat még nem látott. Megdörzsölte a szemét.

- Bizonyára a nap vakított el egy pillanatra – gondolta, és faragott tovább.

Kicsit később ismét megjelent előtte a kép.

- Most már semmi kétség, nem képzelődtem, tényleg itt szaladt az a bizonyos nyúl.

Igen ám, de a nyúlnak nincs hosszú farka, ellenben van két hosszú füle. Azonnal tisztában volt vele, hogy egy eltévedt kölyökmacska van a bokrok mögött.

– Na, ezt megnézzük közelebbről is! - gondolta, és úgy tett, mintha ügyet sem vetne az elbitangolt háziállatra. Kutyáit nyugalomra intette; a fegyelmezett állatok tudták, hogy most ezt a macskát békén kell hagyni. József tette tovább a dolgát, szaporán faragott, közben törte a fejét, hogyan lehetne magához csalogatni a kis csavargót. Hamarosan készen állt a terv. Eddigi figyelőhelyétől kicsit távolabb, de látótávolságnyira, a talajból kezével kikapart egy tenyérnyi földet, amelybe beleterített egy lapulevelet, és az így elkészített tányérba öntött a tarisznyájában lévő üvegből egy kevéske tejet. Messziről figyelte, hogy mi történik. Negyedóra sem kellett, és a macska a lapulevéltányéron maradt csöppnyi tejet kinyalogatta.
- Na, várj csak kiscicám, hamarosan lesz gazdád, és pedig olyan, aki gondoskodik rólad!

A következő naptól folyamatosan ki lett téve egy kis tányér tejjel vagy ételmaradékkal a gulyások kunyhója közelében, és a „kóbor cica” ismét háziállattá vált, odaszokott Józsefékhez. A kutyák is megbarátkoztak vele, együtt aludtak, de az ételük közelébe nem engedték. Elmúlt a nyár, a kismacska nagyra nőtt. Az Óriás nevet adták neki.

- Még soha nem láttam ilyen nagy macskát - mondta József az egyik pásztornak -, akár házőrzőnek is megfelelne. Aztán van itt egér bőven, meg kell tőlük őrizni a kunyhót.

Ez a macska nem tétlenkedett, alaposan rendet vágott az egerek seregében, elüldözte a patkányokat, de a nyestek sem szaladgáltak a marhák között úgy, mint korábban. A tél ebben az évben korábban köszöntött be, és hatalmas havazások zárták el a falut a külvilágtól. József a Hidegvölgyben rekedt, két társával őrizték és gondozták az állatokat, így családja a tél nagy részét nélküle töltötte. A marhákat őrző embereknek fogytán volt az élelmük, hazulról sem hozhattak, mert a kamra gerendájára akasztott kevéske szalonna és sonka a gyerekeknek kellett. Hazamenni csak néha-néha, rövid időre tudtak - ennyit engedélyezett az uraság, mondván, hogy ebben a zord időben a jószágot nem lehet magára hagyni -, és ez kevés volt ahhoz, hogy levágják a karácsonyra dédelgetett disznójukat. A pásztorok lisztből, zsírból, hagymából és néhány szem fagyos krumpliból főzögették soványka leveseiket, hogy azzal vészeljék át a nehéz napokat. Szerencséjükre tüzelőjük akadt bőven, és otthon a családnak is beteremtették a tűzhelybe valót.

- Valahogy csak átvészeljük ezt a néhány napot - nyugtatták magukat, de ez a néhány nap kicsit hosszabbra sikerült.
- Ha lenne puskánk, lőhetnénk nyulat - szólalt meg egyikük, miközben megpiszkálta a tűzhely parazsát.
- Ha szárnyunk lenne, akkor meg repülhetnénk - felelt a társa.

Se puska, se szárny, maradt a korgó nyomor. Egyik reggel arra lettek figyelmesek, hogy Óriás – a macska – furcsán nyávog a kunyhó ajtajában. Nem akartak hinni a szemüknek! Ha a föld nem lett volna a hó alatt fagyos, akkor a lábuk földbe gyökerezett volna. A macska előtt a hóban egy vadnyúl feküdt. Amint Óriás meglátta gazdáját dorombolni kezdett, és úgy hempergett a hóban, mint azt általában a kutyák teszik.
- Mit hoztál cicuskám? - kérdezte József, és azonnal megkapta a választ, amint megtapogatta a nyúl  még meleg testét. - A macskánk fogott egy nyulat! Még ilyent se láttam, de még nem is hallottam - árulta el József a meglepődöttségét.

A nyulat megvizsgálták, megállapították, hogy valóban a macska vadászzsákmánya. Azon nyomban kibújtatták a bőréből, és már fortyogott is a rakott tűzhely platniján az ütött-kopott öntött lábasban az illatos nyúlpaprikás.
- Ha ezt beosztjuk, akár három napig is eltengődünk belőle - mondta a legfiatalabb pásztor -,  úgy, hogy még a macskánknak is jut.

A három pásztorember elfogyasztotta az ízletes paprikást, és a maradékot gondosan, jól elcsomagolták az eljövendő napokra. A következő reggel vidáman kezdődött, fütyörészve, jókedvűen látták el az állatokat. Amint az istállótól a kunyhó felé tartottak, azt hitték, hogy álmodnak, vagy valami csoda történt. Megismétlődtek az előző nap reggelének eseményei. Óriás ismét ott nyávogott egy vadnyúl mellett, és amint meglátta gazdáját – akárcsak előző nap – dorombolni kezdett, majd a hóban hempergett. A marhapásztorok simogatták, dédelgették ezt a nagyra nőtt cicát, ő pedig tűrte, és mintha érezte volna, hogy ez a babusgatás nagyon is megjár neki.

- Akkor ezt most nem főzzük meg - jelentette ki József –, hanem amint megnyúztuk, már János viszi is haza, majd megfőzik az asszonyaink - bízta meg a feladattal a fiatalabb gulyást, és már rántotta is le a bőrt macskájuk újabb szerzeményéről.

Nagy volt az öröm a gyerekek körében. A Hidegvölgy marháinak őrzői úgy érezték, mintha az egész világ a lábuk elé borult volna, pedig csak jól lakhattak ők is és családjuk is. Nem tudták mire vélni a történteket.
- Ez egy szerencsés véletlen – vélekedett János. - A macska éppen arra tévedt, amerre a nyulak fészke van, és tegnap is, meg ma is megfogott egy nyulat. A vadászszenvedélye hajtotta, és a termetét kihasználva meg tudta ölni.
- Azt mivel magyarázod, hogy ide hozta a kunyhónk ajtajába és átadta nekünk? – kérdezett vissza Mátyás.
- Ezt nem tudom megmagyarázni - felelte János.
- Nekem kicsit más a véleményem - szállt be a beszélgetésbe József. - Azt rendben, hogy a macskát hajtotta a vadászszenvedélye, még azt is értem, hogy ide hozta nekünk a zsákmányt, hiszen a macskák, ha megfigyelitek, időnként ajándékot hoznak a gazdáiknak, hol egy verebet, hol egy egeret, de azon érdemes elgondolkodnotok, hogy miért velünk történt meg, és miért pont most, amikor éheztünk, szinte kilátástalanná vált a helyzetünk. Ez már nem csak a macska ajándéka volt a számunkra. Ez annál sokkal nagyobb dolog. Ez annál sokkal nagyobb…

És József a kunyhó földjére térdelt, felpillantott arra a kis feszületre, amely mindig ott lógott a falon, és halkan imádkozni kezdett. A másik kettő pedig követte példáját.
Óriás több nyulat nem vitt a gazdájának, de hát egy macskának nem is ez a feladata. A nagy tél után szép tavasz köszöntött a Sió menti falvakra. A Hidegvölgy is vidám színekbe öltözött. A pásztorok élték tovább megszokott életüket itt ebben a télen zord, tavasszal kies völgyben, ott, ahol egyformán hallatszik Kiliti, Szabadi, Maros és Jut templomainak harangja, de ha jó a szélirány még Ságvár felől is.

Dudás Károly