Hogyan tanította Szigeti József Igazgató úr a balatonkiliti katolikus gyermekeket?

Amikor én iskolába jártam, akkor még külön felekezeti iskolák voltak. Így a katolikusok a katolikus, a reformátusok a református iskolába jártak.

A szüleim 1935. március közepén költöztek Kilitire. Én akkor az elemi iskola 3. osztályos tanulója voltam. Akkor ismertem meg a Szigeti igazgató urat. Akkor még mester úr volt a rangja. A mester úr kántortanító volt, ami azt jelentette, hogy minden misén és litánián, hétköznapokon és ünnepeken Ő orgonált a templomban. Az iskolába járó összes gyereket pedig ketten tanították. Az első és második osztályt Bukovics Teréz tanító néni vezette be az írás és olvasás tudományába. A harmadik, negyedik, ötödik és hatodik osztályt pedig a mester úr tanította egy teremben, együtt. Mind a négy osztályt.

A négy osztály együttes létszáma közel száz gyermek volt. Ennek fele fiú, fele lány volt. A lányok a katedráról nézve a jobboldalon ültek, a fiúk pedig a baloldalon. A tanítási nap mindig a templomban, a misével kezdődött. Ezután bementünk az iskolába és a mester úr valamilyen csendes feladatot adott a harmadikosoknak, valamint a negyedikeseknek, és az ötödik és hatodik osztálynak pedig előadott egy történelmi, földrajzi vagy számtani új anyagot. Ezt azért írom le, mert érzékeltetni szeretném, hogy hogyan tudott egy helyiségben, egy időben négy különböző korú tanulókból álló osztályt úgy tanítani, hogy mindenki tanuljon, egymást ne zavarják, és fegyelem is legyen.

Régen volt egy olyan mondás, hogy a tanítók a nemzet napszámosai. Ezt a mondást a felnőtté válásom során mind jobban igaznak tartottam.

Képzeljük csak el, hogy ma lenne e valaki, aki elvállalná, hogy annyi gyermeket együtt, és minden tantárgyból tanítson, reggel héttől délután három óráig. Nem hiszem, hogy akadna egy is, aki vállalkozna erre.

Hogyan tanított a mester úr?

Most megpróbálok leírni egy-két esetet, ami velem történt az iskolában.

Amikor Kilitire költöztünk, másnap az édesanyám elkísért az iskolába. A mester úr beírta a naplóba a nevemet és rámutatott a padon az egyik üres helyre és azt mondta:

- Ez lesz a helyed!

Az Édesanyám hazament én meg ott maradtam és csendben vártam, hogy milyen is lesz számomra az új iskola.

Hamarosan rám került a sor. Kíváncsi volt a mester úr, hogy ez a kis nebuló mit tudhat, aki abból kicsiny, Istenháta mögötti faluból idevetődött hozzánk? Kihívott a táblához és feladott egy szorzást. A feladatot megcsináltam, úgy, hogy az utolsó számjeggyel szoroztam először, azután a középsővel és a végén az első számjeggyel. Könnyű volt.

Azt kérdezte tőlem a mester úr:

- Miért így szoroztál? Miért nem az első számjeggyel kezdted a szorzást?

Egy kicsit meglepődtem, ránéztem a táblára és megszólaltam:

- Hát mi így tanultuk, de az mindegy, mert az eredmény egyforma. Ezután helyreküldött. Ezután tanultam, mint a többiek. Majd negyedikes koromban egyszer kiosztotta, hogy melyik osztály mit csináljon. Nekünk, a negyedikeseknek feldiktált egy dolgozat címet, tehát dolgozatot írtunk.

Az ötödik- hatodik osztálynak meg számtan órát tartott.

Elmagyarázta, és egy példával megmutatta, hogy a kör kerületét és területét hogyan kell kiszámítani. Amikor végzett vele, megkérdezte:

- Ki vállalkozna egy példa megoldására? A teremben csend volt, én óvatosan hátra néztem és láttam, hogy nincs jelentkező. Aztán félénken felnyújtottam a két ujjam.

-Mit akarsz? Volt a rövid kérdés.

-Mester úr kérem, én meg tudom oldani.

-Gyere ki!- mondta. Kimentem a táblához. Ő feldiktált egy méretet, az átmérő vagy a sugár méretét és azt mondta:

--Na, csináld meg!

Hát egy-két perc alatt a feladatot megoldottam. A mester úr odalépett hozzám, az ölébe kapott, végig vitt a padsorok között és azt mondta:

-Látjátok vén szamarak, ez a kis gyerek tudja, ti meg nem mertek vállalkozni rá! – és letett az öléből.

De olyanra is emlékszem, amikor nem tudtam a leckét. Nyelvtan óra volt, és felszólított, hogy mondjam el az igekötőket. Hát én felálltam, de az igekötőkről bizony semmi sem jutott az eszembe. Előtte nap délután kukoricaszárat vártam a kertben, az igekötők meg ott lapultak a könyvben, a vászontarisznyában. A szégyen pírja pedig kiült a képemre.

-Szamár, ülj le, délben nem mehetsz haza ebédre! - szólt a verdikt.

Alig vártam, hogy dél legyen, és nagyon haragudtam magamra. Amint a többiek hazamentek, gyorsan előkaptam a nyelvtankönyvet és elkezdtem tanulni az igekötőket.

De úgy, hogy ha éjjel álmomból felébresztenek, akkor is tudni kell. Az ebédidő elmúlt, becsengettek. A Mester úr belépett a terembe, rám mutatott:

- Mondd el az igekötőket! – mondta, és a pulpitusra lépett. Felálltam és elhadartam az igekötőket. Azt mondta, mondd el még egyszer. Ekkor már illedelmesen nyugodtan ismét elmondtam, ugyanabban a sorrendben az igekötőket. Megszólalt:

- Na, látjátok, ugye hogy meg lehet tanulni. Akkor még egy kis ideig szégyelltem magamat magam előtt, de az igekötőket úgy megtanultam, ahogy Ő mondta; ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom, még a mai napig is, pedig ez 1936-ban történt.

Emlékezetemben él, hogy sokszor belekapcsolta az iskolai anyagba a hazafiságot, a hazaszeretetet. Hogy mi a Haza? – Az a Haza, ahol születtünk, ahol szüleink, rokonaink élnek, s barátaink élnek. Ahol úgy beszélnek, mint mi. Mikor és mitől lesz boldog ez a nép? – Ha egymást tiszteljük, szeretjük. Segítsük azokat, akik rászorulnak a segítségre. Legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, de ne nézzük le a más népeket. Sokszor mondott ilyen hasonló intelmeket. Én ezt nagyon szerettem, mert igaznak tartottam, és addig sem kellet mást tanulni.

Mindig volt arra ideje, hogy hol az egyiktől, hol a másiktól megkérdezte:

- Hogy vannak a szüleid?, vagy: - Meggyógyult-e a testvéred? Valahogy mindig olyant kérdezett, ami éppen aktuális volt. Nem is tudom, hogy honnét szerezte az értesüléseit. Bár a falusi hírharang, a szájról-szájra gyakran gyorsabb volt, mint a hivatalos hírvivő.

Az igazgatói kinevezést, ha jól tudom ’38-ban, vagy ’39-ben kapta. Akkor már ismétlő iskolás voltam. Ez hozzátartozott a kötelező iskolai képzéshez. A hat elemi osztály elvégzése után még három évig kellett hetenként egyszer délelőtt iskolába menni. Ez olyan levezető féle iskola volt, de egyúttal helyettesítette a tanonciskola három évét is.

Ebben az időben néha-néha mondta, hogy addig szeretne még élni, amíg ezt az osztályt végig viszi. Nem gondoltam arra, hogy ezt miért mondja, hiszen nem volt olyan öreg. Meg az emberek nyugdíjas korukban is élhetnek öt-tíz-húsz évet, vagy néha még többet is. Ez a mondás foglalkoztatta a gondolataimat, de választ ne találtam rá.

Az ismétlő iskola harmadik osztályát 1941 tavaszán fejeztem be. Akkoriban újság elosztással, széthordással foglalkozta. Így majdnem minden nap találkoztam az Igazgató úrral. Az újságot általában bevittem a szobájába.

Egy alkalommal az évzáró vizsga után egy-két héttel, amikor bevittem az újságot, a tekintetes asszonytól megkérdeztem, hogy itthon van-e az Igazgató úr? Ő azt mondta: - Bent van a szobájában, vidd be neki.

Bementem az Igazgató úr szobájába és azt láttam, hogy furcsán fekszik a sezlonon. Szóltam hozzá, próbáltam felébreszteni, de nem ébredt fel. Közelebb léptem és úgy láttam, hogy meghalt. Ezután visszamentem a konyhába és azt mondtam a tekintetes asszonynak, hogy valami baj van az Igazgató úrral, szólok az orvosnak, hogy jöjjön ide, és elköszöntem. Gyorsan kerékpáron az orvoshoz mentem és mondtam neki:

- Doktor úr, legyen szíves menjen el a Szigeti Igazgató úrhoz, mert azt hiszem, hogy meghalt.

Ezután gyorsan hazamentem és mondtam az Édesanyámnak, hogy figyeljen, ha megszólal a lélekharang, akkor meghalt a Szigeti Igazgató úr. És már indultam, hogy a munkámat tovább folytassam, de a kapuig sem értem, megszólalt a lélekharang. Tudtam, hogy a halál elvett tőlünk egy értékes embert, egy bölcs tanítót, egy igazi hazafit.

Így élt, így tanított és így halt meg Szigeti József Igazgató Úr. Kilitinek fáradhatatlan és bölcs tanítója.

Emlékezzünk rá tisztelettel!

Gróf Antal