Hölgyek a vadonban

2015.02.18 11:14

 

 1.Irány a Yankton tó

Felbőgtek a DC-3-as motorjai és a gép lomhán, de méltóságteljesen emelkedett a magasba. Az utazómagasságot elérve kissé csendesedett az öreg tragacs.

- Most már kikapcsolhatják az öveiket! – szólt bele a hangszóróba a pilóta, és az öt utas szinte egyszerre nyúlt az őket átölelő szíjjak csatjaihoz. Szép, tiszta, kora őszi idő volt. A Dakota szárnyait megbillentve búcsúzott Chicago városától és az ezüstösen megcsillanó Michigan tótól.

- Irány nyugat! – ujjongott Ted, a 65 éves orvos, aki már alig várta ezt az egy hónaposra tervezett, családi kempingezést, a minnesotai Yankton tó partján. Felesége Sarah és négy egykori katonatársa már előző nap elutaztak a tóhoz, a házastársaknak azonban nem jutott hely a gépen.

- Nem tesz semmit! Legalább berendezik a tábort, amire mi odaérünk! – gondolta az idős orvos. Négy - ötven év körüli - hölgy utastársa is nagy izgalommal készült az érdekesnek ígérkező kirándulásra, amelyet évek óta tervezgettek. Sokat hallottak már a Yankton tóról és a partján fekvő Balaton nevű kisvárosról, ahol Ted felesége és a repülőn utazó hölgyek férjei, a háború idején egy hosszúra sikerült, a szibériai tajgában elszenvedett kényszertartózkodásuk emlékére, visszatérő vendégek ezen a kellemes helyen.

Sarah és a négy fiú a tajgai nagy kalandjuk tiszteletére ötévenként találkoztak a Yankton tó partján lévő Balaton városkában. A Balaton szó, akkor 1942-ben, ott a vadonban szimbólummá vált, egy örök életre szóló szent névvé, amely mindennapjaik része lett. Számukra három Balaton létezett a világban: az egyik a magyar fiú lakóhelye közelében, a másik a közel egy évig tartó kényszertartózkodásuk helyszíne, az a mocsárvilág a tajgában, amit József tiszteletére neveztek el a magyar tengerről Balatonnak. A harmadik pedig Amerikában, a Yankton tó melletti település, amelyet – talán azért mert magyarok alapíthatták – szintén Balatonnak neveznek.

Az első találkozójuk 1950-ben volt, majd 1955-ben, amelyekre mindegyik alkalommal, nagy izgalommal készültek, és mi sem természetesebb, minthogy csak ők öten – a házastársak nélkül - utaztak az egyhónapos szabadságuk letöltésére a Yankton tóhoz. Hazaérve aztán meséltek és meséltek, most már újabb élményeikről is, de mindig visszakanyarodtak az ázsiai nagy erdőben átélt kalandjaikra. Családtagjaik már megismerték történetük legapróbb részleteit is és sokszor úgy érezték, mintha ők is részesei lettek volna a vadonban töltött néhány hónapnak. Először Sarah férje Ted mondta ki azt a varázsmondatot, amely új irányt szabott az öt család további életének:

- Tudod, kedvesem, minden elismerésem a tiétek, meghajlok az őserdőben véghezvitt tetteitek előtt, és egyre jobban azt érzem, hogy egy ilyen kalandhoz nekem is lenne kedvem.

- Az igazság, hogy nem csak kalandból állt az életünk, hanem nap, mint nap meg kellett küzdenünk a természettel, a honvággyal, sokszor az éhséggel. Azért tudtuk átvészelni, mert az igényeinket a szűkös körülményekhez igazítottuk, és bíztunk a megszabadulásunkban.

- Jó ötlet, hogy a találkozóitokon újraélhetitek a régi eseményeket, még ha nem is teljes egészében úgy, ahogy annakidején történt.

- Az a környezet, ott a Yankton tónál nagyon is alkalmas az emlékek felidézésére – válaszolta Sarah. – Egyszer igazán eljöhetnétek velünk, eltöltenénk egy szép hónapot a parton.

- Én benne vagyok! Beszéljük meg a fiúk feleségeivel is, hátha nekik is lenne hozzá kedvük! – kapott Ted, felesége ötletén.

- Édesem, én semmi jónak nem vagyok az elrontója, még ma felhívom telefonon a fiúkat, a többit pedig rájuk bízom.

Annak a bizonyos napnak a délutánja Sarah számára telefonálással telt. Elsőként Józsefet hívta, aki feleségével, Marival és két nagy fiával egy kaliforniai kisvárosban él és faházakat épít. A következő hívást Frednek küldte New Yorkba. Frednek a nagyváros egyik peremkerületében jól menő villanyszerelő vállalkozása van, ahol feleségével, Ritával és két lányával él. Mindegyik örült a hívásnak és Sarah férje ötletének, de a legjobban talán Bill fejezte ki – ujjongásával – egyetértését, aki feleségével – Anne-el - egy idegenforgalommal foglalkozó céget vezet szintén New Yorkban, amelyben már tevékenyen részt vesz felnőtt fia és lánya is. Tom és felesége Éva Los - Angelesben találták meg számításaikat, ahol egy fegyverboltjuk van, amelyet nagylányukkal közösen működtetnek.

Most pedig - Ted, a 65 éve doki, valamint a négy ötven körüli asszony - fent ülnek egy DC –3-on, amelyben éppen, hogy csak elférnek, mert a repülő rajtuk kívül árut is szállít, valahová a messzi nyugatra.

- Előreláthatóan mikor szállunk le? – kérdezte a nyitott pilótafülkéhez somfordáló Rita a kapitányt.

- Majd eljön annak is az ideje! – szólt a mogorva válasz.

- De mégis mennyi? Félóra, egy óra?

- Asszonyom, ezen a tájon én most járok először. Annyi biztos, hogy egy órán belül odaérünk, de azt nem tudom megjósolni, hogy egyből le tudunk-e szállni. Ott nincs reptér, ahová önök igyekeznek, kell találnom egy leszállásra alkalmas területet, ami jó néhány percig is eltarthat. Uram! – szólt ki az első ülésen ülő Tednek – kérem, mondja be ellenőrzésképpen a leszállási hely koordinátáit!

- Máris! – kotort elő rövidkabátja zsebéből az öreg doki egy eléggé meggyűrt papír fecnit. Beolvasta a rá tollal írt számokat.

- Biztos, hogy azt diktálta, ami a papíron van?

- Igen, de nézze meg maga is! – és odanyújtotta a papírlapot a pilótának, aki hosszasan tanulmányozta, majd visszaadta.

- Reggel, az indulás előtt nem ezeket a koordinátákat kaptam meg. Amit most olvastam a papíron, kicsit északabbra kell térnem a jelenlegi iránytól, ami még egy órát jelent. Remélem a főnököm nem fog felelősségre vonni a manőverért!

- Én voltam a figyelmetlen, majd kivédjük a főnökénél! – próbálta megnyugtatni a gép vezetőjét Ted.

- Azt el is várom! – dohogott a pilóta. Az utasok visszaültek a helyükre és bámulták az alattuk mutatkozó hatalmas erdőt, amelyek hegyeket, völgyeket borítottak be.

- Hát, ez az, amitől féltem! Még egy zsebkendőnyi, leszállásra alkalmas helyet se látok, mindent beborít ez a rengeteg fa – morgolódott a repülő irányítója, és amikor meglátta a nagy kiterjedésű sima, zöld felületet felkiáltott örömében: - végre megtaláltam a megfelelő helyet.

Utasai kinéztek az ablakon, és ott csillogott alattuk egy tó, mellette ligetszerű területtel.

- Öveket kérem bekapcsolni! Megérkeztünk – hallatszott a hangszóróból. A fentről látott nagyobbacska tótól eléggé távol landolt a Dakota. A doki szállt ki elsőként, és a hölgyeknek – úriemberhez illően – segített a lépcsőről való lelépésben. Kipakolták a térdig érő fűbe a jó néhány darabból álló poggyászukat is. Ted még valamit kérdezni akart a pilótától, de ő már indította motort, és csak a repülő ablakából integetett a Yankton tóhoz igyekvő, volt  utasainak. Egy ideig nézték az egyre kisebbnek látszó gépet, aztán, ahogy az lenni szokott, ha idegen helyre érkezik az ember, elkezdtek tanakodni.

- Várjatok csak kislányok, van ám nekem egy térképem is, az majd megmutatja a helyes utat – vette fel a vezető szerepet a doki.

- Hol vannak a fiúk? Nem azt mondták, hogy várnak bennünket a leszállóhelyen? – aggodalmaskodott Mari, Jóska felesége.

- Azt mondták, de az se biztos, hogy pontosan ott tette le ez a mogorva légi medve öreg repülőjét, ahol kellett volna. Előfordulhat, hogy van itt a közelben egy másik tisztás is – gondolkodott hangosan Ted, miközben már a kezében volt Balaton település és környékének térképe. - Erre van észak - mutatta kezével- akkor erre van kelet, és nekünk itt dél nyugati irányba kell mennünk, hogy elérjük a tópartot.

- Helyes! – szólt közbe Éva, Tom felesége. Pontosan abba az irányba érjük el tavat, hiszen láttuk a repülőről is.

- Igazad van! Arra kell menni! A térkép is arra mutatja. Engem csak az aggaszt, hogy sokkal nagyobbnak mesélték, mint amekkorának a gép ablakából láttuk – fejtette ki Rita, Fred felesége a véleményét.

- Fentről minden kisebbnek látszik – igyekezett eloszlatni a kétségeket Ted.

- Ez igaz! – értettek egyet a hölgyek.

- Jól van lányok, akkor most figyeljetek rám. Sokáig nem téblábolhatunk ezen az erdei tisztáson, fel kell derítenünk a pontos helyzetünket. Két személy elindul északnak, kettő délnek, egy valaki itt marad a csomagokra vigyázni. Kinél van fegyver?

- Nálam van egy 12-es duplacsövű – felelte Rita.

- Nálam pedig egy 45 – ös, vette ki vállra akasztós táskájából a nagyméretű pisztolyt Mari.

- Rendben! Nálam is van egy 45 – ös – mutatta gyöngyházmarkolatú pisztolyát Ted. Ki akar itt maradni és ki szeretne felderítésre indulni? A lényeg, hogy mindenhová jusson fegyveres.

- Én megyek, ha kell – ajánlkozott Mari, miközben táskájában és a hátizsákjában keresgette a fegyverébe való töltényeket. Nagy keservesen megtalálta a lőszeres dobozt, és szomorúan állapította meg, hogy összesen 20 darabból áll a muníciója. – Nem tesz semmit, a többi a férjemnél van, szerintem úgy sem kell elhasználni belőle egy szemet sem.

- Én is megyek! – emelte fel Rita a kétcsövűt, amelyhez 12 darab nagyvadra készített töltényt  rejtett az asszony táskája.

- Jól van, menjetek és találjátok meg a kempinget, addig én vigyázok a csomagokra! – indította a felderítő útra Ted a hölgyeket.

 

 Rita Évával északnak, Mari és Anne délre indultak el, hogy a keresett kemping nyomára bukkanjanak. Másfélórás kutatás után tértek vissza szomorú megállapításukkal: a közelben, de még távolabb sincs semmiféle kemping, sőt a civilizációnak sem tapasztalták semmi nyomát. Utóbbi meggyőződésükben megerősítette őket, hogy Mari és Anne felmászott egy magasabb dombra, ahonnan minden irányba messzire láttak. Kétség se fért hozzá, a repülő rossz helyen tette le őket.

- Mi lesz velünk? – tört ki a keserűség Ritából.

- Nyugodtan hölgyeim, előbb-utóbb megoldódik minden. Nem szabad pánikba esni, mert akkor nagyobb bajba kerülünk! – atyáskodott Ted és főként a magába roskadó Ritát próbálta vigasztalni.

- Eltévedtünk! Mi lesz velünk, ha nem találnak meg bennünket! – sírta el magát az érzékeny Mexikóból származó asszony.

- Addig nem tévedhetünk el, amíg rajta vagyunk a térképen – tréfálkozott a doki.

- Apropó! Nálad van egy térkép, nézzük meg, hogy merre vagyunk, és hogy tudunk innen haza, vagy legalább lakott területre jutni! – javasolta Anne.

- Sajnos csak a Yankton tó környékéről van térképem, azzal itt nem sokra megyünk- mondta ki Ted a lesújtó igazságot.

- Ez a te hibád! Te mondtál be rossz koordinátákat a pilótának! – esett neki Rita az idős embernek.

- Tessék, itt van a papír, én ezeket olvastam be. Lányok ki emlékszik az általam bemondott számokra?

- Én emlékszem – állt Ted védelmére Mari.

- Én is! Én is! – csatlakozott még két hölgy Marihoz, és mindegyik emlékezetből elmondta a doki által a pilótának bediktált számokat.

- Ezek vannak a papíron? – kérdezte Ritát.

- Igen – hebegte bocsánatkérő tekintettel – valóban ezek vannak ide írva, és én is ezekre emlékszem. Bocsáss meg Ted! A férjem azonban megkapja a magáét, mert ő beszélt rá erre a kiruccanásra, ő tehet mindenről.

- Na, álljunk meg egy szóra barátocskám! Ahogy én tudom, te nagyon nagy örömben voltál, amikor meghallottad, hogy mit tervezünk.

- Igen, de a tervben egy kulturált, mindennel felszerelt kemping szerepelt, nem egy végtelen nagy erdő, ahonnan még egy madár is nehezen tud kikeveredni.

- De ha jól emlékszem, te mindig lekicsinylően beszéltél a férjed és társai Szibériában eltöltött keserves életéről. Nem azt mondtad, hogy neked egy olyan „kiruccanás” semmiség lenne?

- Nem gondoltam komolyan - szabadkozott Rita.

- A helyzet az, hogy adódott egy kis nehézség, amit meg kell oldanunk, mégpedig közösen. Választási lehetőségünk nincs. Gondolom mindenki előtt világos a feladat: ebből a rengetegből ki kell jutnunk, ahogy csak lehet – váltott határozottra a doki.

- Nekem is az a véleményem, hogy ki kell jutnunk, lakott területre kell érnünk, de minél előbb. Ezért azt mondom, ne is késlekedjünk, hanem már most induljunk – javasolta Rita.

- Hová mennél? Nézd meg az órádat! Hány óra van?

- Délután négy – felelte helyette Mari, aki folytatta a Ted által megkezdett meggyőzést:

- Figyelj Rita, hamarosan sötétedik, nem tudhatjuk, hogy ebben az erdőben milyen vadállatok élnek. Lehetnek itt farkasok is medvék is, és ki tudja talán még a big foot- tal is találkozhatunk, feltéve, ha létezik.

- Arról nem is beszélve, hogy néhány órán belül hatalmas eső és vihar várható. Nézzetek csak fel az égre! – mutatott Anne az egyre sötétedő és egyre jobban kavargó felhőkre.

- Gyerekek, ennek a fele se tréfa! Nagyon gyorsan menedéket kell találnunk, ami megvéd bennünket az esőtől és a hidegtől, de az erdő vadjaitól is. Nincs idő filozofálni, gyerünk, mert pórul járhatunk.

- Milyen menedékre gondoltál? – kérdezte Tedet Mari.

- Még nem tudom, de valami olyasmi lenne jó, amit gyorsan fel tudunk építeni. Talán egy erősebb kunyhót kellene összeeszkábálni, ami nem ázik be és mozogni is tudunk benne.

- Amerre mi jártunk Anne-el, láttam egy érdekes helyet, ahol könnyen felépíthetnénk a menedékünket – folytatta Mari.

- Milyen messze van? – kérdezte Ted.

- Negyedóra alatt odaérünk, ha kilépünk.

- Ne késlekedjünk, induljunk, mert a sok csomag miatt legalább kétszer kell fordulni – emelte az égre tekintetét a doki. Több mint egy órába telt, amire minden holmijukat odahordták a Mari által említett helyre. A felhők egyre jobban gyülekeztek a fejük fölött, szinte minden pillanatban várható volt, hogy elkezdődik a haddelhadd. A villámok cikázása is megszaporodott, és percről percre ijesztőbb képet mutatott a pár órával ezelőtt még kék égbolt. Az ég morajlása is fokozatosan erősödött.

 

2. A menedék 

Ted elégedetten nézett körül a Mari által javasolt helyen.

- Jól láttad, ebből tényleg ki lehet hozni valamit – dicsérte meg Ted az asszonyt. – A neheze azonban még hátravan, be is kell rendeznünk a leendő lakosztályunkat – nyomta meg az utolsó szót, amellyel azt a – barlangnak csak jóindulattal nevezhető – hasadékot nevezte a meredek domb oldalában. Egy két méter szélességű üreg tátongott a partszerű oldalban, amelyet csak egy kis mászással lehetett megközelíteni. Először Ted vonszolta fel magát a közel három – négy méter magasan lévő, a hegyből kinyúló tetejű köves teraszra, amelyről a tátongó nyíláson át zseblámpájával bevilágította a hegy gyomrában lévő, nem túl hosszú, de legalább tíz méter széles üreget. Mari kezében pisztolyával, minden eshetőségre készen követte a dokit.

- Azt hiszem, hogy itt néhány napot ellehet tölteni – állapította meg az asszony.

- Berendezzük és meghúzzuk magunkat, ameddig csak szükséges – tette hozzá Ted. – Falak vesznek körbe bennünket, tető van a fejünk felett. Biztonságosnak is gondolom, mert a bejárat eléggé magasan van, és észrevesszük, ha a maci közelít hozzánk.

- Azért nem ártana, ha ajtó is lenne! – szólalt meg két szusszanás között Anne.

- Egyetértek! – felelte a doki, de ebben a pillanatban mindennél fontosabb, hogy a közeli patakból megtöltsük a vizes edényeinket, utána pedig a fekhelyünket kell elkészíteni és ehhez minél több száraz ágat, fenyőgallyat és füvet kell behordanunk. Induljunk, mert ha napokig zuhog az eső, nem lesz könnyű ivóvízért menni.

- Ezt nem értem! – szólalt meg Rita – minek kell akkor vízért menni, amikor az a helyünkbe jön.

- Arra gondolsz, hogy az esővizet innánk?

- Igen! Felforraljuk és már iható is – felelte Rita.

- Bárcsak iható lenne, de az esővíz sajnos nem iható. Hiányoznak belőle a szükséges ásványi anyagok, amelyekre a szervezetünknek szüksége van, és hiába forraljuk fel, semmit nem nyerünk vele – magyarázta Ted. Mindegyikük fogta a 10 literes műanyag kannáját és kulacsát, a patakban megtöltötték friss vízzel és felcipelték új otthonukhoz.

Kinél milyen szerszám van? – kérdezte a doki, amikor lepakolták a vizes edényeket.

- Nálam van egy kisbalta – emelte fel a kézre álló szerszámot Éva.

- Nálam egy macséta – mutatta fegyverét Anne.

- Meg szabad nézni? – kérte el Ted az enyhén sarlószerűen görbe vágóeszközt, amelynek a belső fele volt kiélezve. – Ezt tudjuk használni kaszaként vagy sarlóként is – örvendezett az idős ember. – De most aztán induljunk és gyűjtsünk alomnak és tüzelőnek valót! Jó pár öl száraz faágat és fenyőgallyat hordtak fel, valamint egy pokrócba fogva annyi füvet, amennyit csak le tudtak vágni a domb alján lévő nagy tisztáson. Az eső még mindig nem eredt el.

- Kislányok, ki kell használni a jó időt, még kellene felhoznunk néhány vastagabb ágat is, amiből ajtót készíthetünk, de ehhez már komolyabb szerszám kell! – vette ki egy tokból félméteres fanyelű fűrészét Ted. – Dolgozott a fűrész és hol az egyik, hol a másik asszony kezében a balta. Már több, mint egy órája vágták és gallyazták a fákat, amikor megjelentek az első esőcseppek.

- Talán nem ázunk el! – reménykedett Rita, amikor az utolsó darabokat is ölbe kapták. Tévedett. A nyakukba zúdult az égi áldás, de az utolsó darab fát is sikerült felvinniük a barlangba. Vacogva keresték hátizsákjaikban a száraz ruhát.

- Ne vacakoljatok az öltözködéssel, dobjátok le az elázott ruhátokat, terítsetek magatokra egy plédet, és ráértek öltözködni, ha felmelegedtetek! – adta a tanácsot Ted, és a hölgyek szót fogadtak. Fokozatosan javult a komfortérzetük, amihez a doki által megrakott tűz is hozzájárult. Egészen aprócska tűz lobogott a széles ajtó közelében, amelynek a melege kellemessé tett a nagyméretű barlang belsejét, a füst pedig szabad utat talált magának a szabadba. Leültek a felhordott farakásokra és gondolataikba merülve nézték a parázzsá váló ágakat. A hölgyek gondolatai a férjeiknél jártak és mindegyik ugyanazt a kérdést tette fel magának:

- Mit keresek én itt? Vajon megtalálnak - e bennünket? A legjobban Ritát viselte meg az új helyzet, egyre jobban eluralkodott rajta az elkeseredettség. A kicsit kényes úri lány hozzá volt szokva, hogy egész életében mindent a helyébe tettek. Szülei gazdag emberek voltak, szinte a halálukig gondoskodtak egy szem lányukról. A férje Fred mellett tanult valamennyi önállóságot, de komolyabb feladatokat soha nem kellett megoldania, a háztartás vezetését leszámítva, és abban találta meg a számára legérdekesebb elfoglaltságot. Nagyon jól főz, számára nincs lehetetlen a konyhaművészet területén. Vadászni is szeret, ami azonban ez idáig csak abból állt, hogy a magaslesről lelőtte a jó célpontot jelentő állatot.

Ha valami nem az elképzelése szerint alakul, akkor egyszerűen hisztizik egy sort, vagy félrevonul az emberektől. Volt eset, amikor napokig nem találták, mert a sértődöttet játszva eltűnt és egy szállodából került elő. Ted azonnal észrevette Rita viselkedésén ezeket a negatív jeleket és elhatározta, ha már a sors összezárta őket -, mindent elkövet a helyzet megfelelő kezelése érdekében. Annak ellenére, hogy sebészorvos, a pszichológia sem állt távol tőle. Katonaorvosként sokféle emberrel találkozott, akik közül jó néhánynak a testükkel együtt gyakran a lelküket is meg kellett gyógyítani.

- Mindent megteszek, hogy rendbe jöjjön ennek a szerencsétlen asszonynak a lelki egyensúlya – fogadta meg az öreg orvos. Időközben a hölgyek száraz ruhát öltöttek és azon törték a fejüket, hogyan szárítsák meg a vizes holmijukat.

- Van valakinél spárga vagy valami más kötöző anyag? – kérdezte Mari. Mindenki feltúrta a hátizsákját, és egyéb csomagját, de egyikük sem talált se madzagot, se cérnát. – Nem tesz semmit – folytatta Mari – gyertek, fejtsük le néhány ágról a háncsot, az is megteszi spárga helyett! Félóra alatt elkészült néhány, korlátra emlékeztető ruhaszárító állvány, amelyek elég csúnyára sikerültek, de a célnak megfeleltek.

- A rájuk terített ruháktól egyébként sem látszanak – bölcselkedett Éva, aki egy halom vékony ágat igyekezett a tűzre rakni.

- Ne tedd rá Éva! – állította le Anne.

- Miért?

- Vastag fát szabad csak tábortűznek felhasználni, az sokkal tovább ég. Gyere, megmutatom! Fogott egy karvastagságúnál vastagabb, hosszú ágat és a földön elfektetve, a végét beletette a tűzbe. – Látod, ez fokozatosan végig fog égni, legfeljebb néha kell csak beljebb tolni a tűzbe.

- Ez tényleg takarékos megoldás, hol tanultad?

- Tudod, a férjem Bill nagyapja indián volt, ő tőle tanulta, én pedig Billtől. Vannak még érdekesebb megoldások is, de azt majd kint a szabadban mutatom meg. Tednek nagyon tetszettek az asszonyok ötletei, egyre erősödött a meggyőződése, hogy átvészelik az előttük álló megpróbáltatásokat. Tekintetét a barlang széles bejáratára fordította és egyre csak azon gondolkodott, hogy lehetne biztonságosan lezárni. – Majd csak találunk erre is megoldást, de a mai nap erre már nem elegendő. – Kinézett a teraszról és rémülten vette tudomásul, hogy odakint elszabadult a pokol. Recsegett, ropogott az erdő a hatalmas széllökések súlya alatt, sírtak, jajveszékeltek a fák, dörgött, dübörgött az ég és a korábban messziről látszó vékonyka villámok reflektor módjára világították meg a rémült világot.

- Ehhez hasonlót sem láttam még! Képzeljétek el, ha egy ilyen vihar valahol az erdőben csapott volna le ránk! – szörnyülködött Mari, de Ritának más volt minderről a véleménye:

- Valahová ott is el lehetne bújni, ha más nem a fák alá, vagy a bokrok ágai közé.

- Biztosan így van, ha mondod, de egy kevéske víz a nyakadba folyna fentről vagy lentről, mert úgy nézem, nem csak az ég felől esik, hanem minden irányból – igyekezett tréfásan elütni a még el sem kezdődő vitát Mari.

- Miért, itt talán nem áztunk bőrig?

- De igen! – szállt be a beszélgetésbe Ted -, de itt legalább meg tudtunk száradni, és most védett helyen, jó melegen vagyunk – győzködte tovább a zsörtölődő asszonyt.

- Azért azt hadd tegyem még hozzá, hogy nem vagyok hajlandó többé fát hordani, én nem ehhez vagyok szokva! Felejtsétek el, hogy engem ilyen munkára befogtok! – sziszegte.

- Rendben van! Úgy gondolom, hogy Mari, Anne és Éva nevében is megígérhetem, hogy ezen túl, téged nem kérünk meg semmilyen munkára.

- Én nem azt mondtam, hogy semmit nem csinálok meg, de ez a munka nem nekem való!

- Megértettük – felelte higgadtan Ted.

- Mi van, megsértettem valakit? – kérdezte mártír arccal Rita.

- Dehogyis! Barátok között nem lehet szó sértődésről, de még duzzogásról sem – ismertette az egyik legfontosabb együttélési szabályt a doki a megbántódott asszonnyal, aki hozzátette előbbi mondandójához:

- Főzést azonban bármikor vállalok. Majd meglátjátok, milyen finomakat tudok készíteni. Sütni, főzni, de még cukrászkodni is.

- Az nagyszerű Rita! El sem tudod képzelni, hogy mekkora kincs egy főzni tudó asszony. Nem mindenki szereti a konyhai dolgokat.

- Úgy van! Én is tudok főzni, de nekem inkább a szabás, varrás a kedvesebb időtöltésem – mondta Anne.

- A mi helyzetünkben azt hiszem a főzés is nehézkes lesz, és a varrás is, mert egyikhez sincs anyagunk – keserítette el a többieket Mari, de Ted igyekezett jobb fényben bemutatni a jelenlegi állapotukat:

- Miért nincs? Itt van ez a hatalmas erdő, találhatók benne állatok, a tisztásokon és a fák alatt ehető növények, a tavakban, folyókban halak, és ami még nagyon fontos, ivóvíz. A tárgyi feltételek megvannak az élethez. Meglátjátok, hogy feltaláljuk magunkat és évek múltán az itt létünkre, úgy emlékszünk, mint egy kellemes kempingezésre.

- Na, de meddig tart ez a kempingezés? – kérdezte Anne.

- Amíg megtalálnak bennünket – mondta meggyőződéssel Ted. – Addig is uralkodjunk magunkon és a helyzetünket is sokkal könnyebben tudjuk kezelni. Van tető a fejünk felett? – van. Van ételünk és vizünk? Igen, most ecseteltem, hogy van, csak meg kell találni. Ehhez kell a kitartás, életkedv és a jövőbe vetett hit. A fiúk pedig úgyis idetalálnak előbb-utóbb. Ma délelőtt még nekem is megfordult a fejemben, hogy el kellene indulni valamerre, egyszer csak belebotlanánk lakott területbe, de amikor megjött a vihar, elhessegettem ezt a véleményemet. Van még egy másik oka is, hogy az itt maradás mellett teszem le a voksot: nézzetek rám, 65 éves vagyok és 120 kiló a súlyom. Ha ti úgy döntenétek, hogy mind a négyen elindultok, én akkor se tarthatnék veletek, mert az első tíz kilométerig sem jutnék el. Arra biztatlak benneteket, hogy próbáljátok meg vidámabban felfogni és valóban csak egy kiruccanásnak tekinteni ezt az állapotot, amelybe bele csöppentetek. Arra is gondoljatok, hogy néha-néha leszóltátok a férjeitek tajgában mutatott helytállását!

- Félelmetes – szólalt meg Éva.

- Mi a félelmetes? – kérdezett rá Ted.

- Azt tartom ijesztőnek, hogy velünk valami hasonló történik, mint a férjeinkkel, évekkel ezelőtt. Ez nem lehet véletlen! – állapította meg Rita.

- Semmi sem történik véletlen – fűzte hozzá a doki – és az se lehet véletlen, hogy nagyon megéheztem.

- Csodálkozol? Tudod mikor ettünk utoljára? – kérdezte Éva. A doktor a fejéhez kapott:

- Talán még reggel a repülőtéren?

- Bizony ám, most pedig már este van, itteni idő szerint este nyolc óra. Ideje harapni valamit - nézett Mari az órájára. Anne javaslatára mindenki kipakolta, amit magával hozott. A lányok csomagjaiból egy-két napra elegendő élelem került elő: szalámifélék, néhány konzerv, egy üveg lekvár, egy üveg mogyorókrém, sonka, sajt, egy csomag vaj és néhány szelet kenyér. Ted hátizsákjának tartalmán ő maga csodálkozott a legjobban, amikor elkezdte kirakni a földre terített plédre.

- Hát ez bizony sok-sok csomag kétszersült! – állapította meg keserűen. Mari megveregette a vállát:

- Jó lesz ez még valamire, ne csüggedj Ted!

- Van itt még valami más is! – derült fel az öreg tekintete, de csak legyintett egyet, amikor a kezébe akadt zacskón meglátta a só feliratot. Előkerült még egy kis műanyag doboz is, „házi ételízesítő” felirattal, és egy kiló rizs papírdobozban, és néhány fej vöröshagyma, valamint egy kilónyi krumpli. – Úgy látszik Sarah zsákjába került az utazásra szánt élelem, vagy talán valamelyik másik csomagomba tette az én kedves feleségem? – morfondírozott magában és sorra kibontogatta a többi pakkját is. Az egyikbe gondosan becsomagolva egy literes üveg mézet, egy üveg Whiskyt és egy üveg konyakot talált.

- Komoly kincseid vannak! – állapította meg Anne.

- Bizony, ez az ital még jó szolgálatot tehet nekünk – jegyezte meg Rita.

- Igyunk most egy kortyot? – emelte fel Ted az egyik üveget, de a lányok meggyőzték, hogy tegyék el „szűkebb napokra”. Azonnal világossá vált előtte, hogy egyikük sem rabja az alkoholnak.

Elfogyasztották a vacsorájukat, a megmaradó készletük, ha jól beosszák, akár két napra is elegendő lehet, de, ha kicsit szigorúbbak lesznek magukhoz, talán még a harmadik napra is maradhat egy kevéske belőle. Utána már élelem után kell nézni. Szerencsés esetben már az idő is jobbra fordulhat, de akkor is kell enni, ha dörög, ha villámlik, ha orkánerejű szél fúj. Ezekkel a gondolatokkal készültek álomra hajtani a fejüket. Megszervezték az őrséget, egyszerre mindig ketten maradtak ébren, öt órás váltásokban. Ezzel a módszerrel mindegyik tartósan hosszabb ideig tudott aludni és ketten nem is féltek annyira, mintha egymagukban kellett volna a többiek álmára vigyázni. Azzal tisztában voltak, hogy a vadakat visszatartja a barlang bejárata mellett megrakott tűz, a fő feladatot a lángok ébrentartása jelentette.

A következő napon sokáig aludtak, a fenyőgallyakra és a begyűjtött fűre rakott pokrócaikon. Hálózsákjaik és a termet betöltő tűz melege nyugodt pihenést biztosítottak számukra. Odakint folytatódott az ítéletidő, a „barlanglakók” szerencséjére a szél nem a bejárat felé fújt, ők csak az erősen lehűlt hőmérsékletet éreznék, ha nem égne folyamatosan Anne csodatüze.

A bejárat előtti teraszt is védte a széltől a fölé magasodó meredek domb. Rövid időre elállt az eső, és ezt kihasználva, Ted kilépett a barlangból és jobban szemügyre vette közvetlen környezetüket. Azonnal észrevette, hogy a terasz a hajlékuktól folytatódik a domb oldalán mindkét irányba. Elindult először ballra. Néhány méterrel arrébb talált egy kisebb bejáratot. 45-ösét kézben tartva, elemlámpájával bevilágított az egy méter széles résen, majd belépett. Egy jó nagy üreget látott, legalább akkorát, mint amilyenben előző nap berendezkedtek, és ebből a teremből át lehetett menni még két másikba.

- Ez még jobb menedék, mint a korábbi. Kisebb a bejárat, könnyebb rá ajtót készíteni– gondolta. Kilépett a teraszra, amelyen még tovább sétált és több kisebb nyílást látott még a domb oldalában. Elindult a másik irányba is, de ott nem talált üregeket. Visszatért a hölgyekhez és tájékoztatta őket a felfedezéséről.

- Át kellene ide költöznünk! – mondta ki először Éva, amit a többiek is helyeseltek. Mire újra esni kezdett, az utolsó darab holmijuk is az új „lakosztályba” került. Örültek, hogy külön helyiség jutott a hölgyeknek, a folyosóról nyíló további üregeket pedig kinevezték férfi, illetve női mosdónak.

Ted vékony, száraz ágakból gyújtóst tördelt, amelyre ráhelyezett egy laza halom ágat. Megszokott mozdulattal nyúl a zsebébe, az öngyújtóját kereste. A zsebe azonban üres volt, de a másik is, és a többi is.

- Nem láttátok az öngyújtómat? – kérdezte.

- Nem! – válaszoltak a hölgyek.

- Akkor pedig nagy a baj! Nem tudom meggyújtani a tüzet.

- Talán a másik üregben maradt – vélekedett Mari. Ted átment előző szállásukra, de ott csak a puszta helyiséget látta.

- Lehet, hogy kirántottam a zsebemből és leesett a domboldalon. Ott lehet a nagy fűben, az aljában, vagy beleesett egy gödörbe – találgatott –, ebben az újra nekikezdett felhőszakadásban semmi értelme se lenne keresgélni.

- Az nem lehet, hogy nincs senkinél egy doboz gyufa! – csodálkozott Éva. Pedig nagyon könnyen előfordulhat olyan körökben, ahol senki sem dohányzik. Egy dologban mindegyikük véleménye megegyezett:

- Valahogyan tüzet kell gyújtani! – igen ám, de hogyan?

- Én ismerek egy jó módszert, megpróbálom meggyújtani a tüzet – ajánlkozott Mari.

- Próbáld meg! – bíztatták a társai. Mari késsel kettéhasított egy karvastagságú ágat, amelybe késével vájt egy kisebb gödröcskét. Vágott, majd kihegyezett egy kis ágdarabot. A kettéhasított ágat, a lapos, lyukas felületével felfelé lehelyezte a földre. A lyukba függőlegesen belehelyezte a botot és két tenyere mozgatásával tempósan tekergette. Füstölt a két összedörzsölt fa, de mégsem sikerült belőle tüzet varázsolni. Többszöri próbálkozás után feladta.

- Nekem van egy eredményesebb módszerem – vette fel a Mari által kihegyezett botocskát a földről Anne. Megnézte a fadarabot, ugyanezt tette a másik, Mari által használt hasított fával is. – Nincs ezekkel semmi baj, csak nagyobb tempóval kell pörgetni a botot.

- Ennél gyorsabban már nem tudom, mint, ahogy tettem – restelkedett Mari.

- Én most készítek hozzá egy egyszerű kis berendezést, azzal sokkal könnyebb lesz a művelet – mondta Anne, és keresett egy rugalmas, friss faágat. Levágott belőle egy 30 centi hosszúságú darabot, majd Tedet kérdezte:

- Doki, tudnál adni egy kis darab gézt?

- Máris adom – és a darab kötszernek készült anyagból Anne spárgát sodort. Meghajlította az előzőleg levágott faágat és a két végét összekötve egy kisebb íjat készített. A ceruzaszerű botocskát az íj idegébe hurkolta, majd annak hegyét belehelyezte a földre fektetett lapos ágon lévő lyukba. Az íjat fűrészszerűen mozgatta, miközben a két fa összedörzsöléséből parázs keletkezett, amelyre a már előzőleg előkészített száraz faháncs darabokat hintett, és amikor az lángra lobbant kis darab ágakat rakott rá. Ezzel a módszerrel két perc alatt tüzet varázsolt. Újra lobogott a láng, amelynek kellemes melege nemsokára betöltötte új menedéküket.

Elfogyasztották szerény reggelijüket és Ted nekiállt ajtót eszkábálni „lakásuk” bejáratára, amit – gondolva a keletkező füstre – jó szellősre rácsozott.

- Így, ni! Ezen a medve egykönnyen nem tud bejutni – mondta elégedetten, amikor elkészült művével.

- Próbálkozhat, de pórul jár, szembetalálja magát a 12-esemmel – jegyezte meg Rita.

- Nem mer az idejönni, úgy hallottam, hogy kerüli az embereket – szólt hozzá Éva is.

- Ez így lehet, de azért nem árt az óvatosság – tette hozzá Mari is a véleményét. - Nagyobb biztonságban vagyunk, hogy itt van ez az erős ajtó és az egyfolytában égő tűz is elijeszti a vadállatokat.

- A farkas is fél a tűztől? – kérdezte Éva.

- Mint a tűztől – tréfálkozott Ted.

- És a Puma is?

- Hát persze! Minden állat valami miatt nagyon tart a fényétől is és a hőjétől is.

- Akkor hadd égjen az a tűz! – nevetett Éva és, ahogy Anne tanította, kissé beljebb tolta a lángokba a parázsló végű fatörzset.

- Mit szólnátok, ha ma ebédre főznék valamit? – állt elő javaslatával Rita.

- Örülnénk neki – egyeztek bele a többiek, akik előszedték a hazulról hozott eszközeiket. Előkerült egy ötliteres körüli bogrács, egy füles egy serpenyő, egy lábos, egy fazék, két fémtál, pontosan a korábban megbeszéltek szerinti eszközök, olyanok, amelyeknek a kempingben hasznát vehetik. Mindenkinek volt egy bádogtányérja és saját evőeszközei: kés, kanál, villa. Azonban senki nem hozott magával fakanalat, merőkanalat.

- Nem tesz semmit, amit tudunk, elkészítjük – vette kézbe bicskáját és egy tetszetős fadarabot Ted. Az öreg orvosról itt derült ki, hogy szeret faragni és ügyesen formálja a fát. Egy óra alatt elkészült a fakanál és a fa merőkanál.

- Csinálok majd ezeknél szebbeket is, de úgy gondolom, hogy a célnak most ezek is megfelelnek – nyújtotta át Ritának az új konyhai eszközöket, de már nyúlt is a baltához, és pillanatok alatt fabrikált egy faállványt a parázsló tűz fölé.

- Várjunk egy kicsit a főzéssel hölgyeim! Össze kellene előbb ütni egy asztalfélét is, amire rápakolhatjuk az edényeinket – állította le Rita lázas készülődését.

- Láttatok már láb nélküli asztalt? – kérdezte, és Mari azonnal rávágta:

- Nem, de gondolom, az valami olyasmi lehet, mint a szárnyaszegett madár.

- A doki elnevette magát, a baltával végigkocogtatta a barlang falát, majd a vihar előtt behordott karvastagságú faágakból leszabott tíz darab méteres körüli darabot. Mindegyiknek egyik oldalát kihegyezte és egyszerűen egymás mellé, jó harminc centi mélyre kalapálta, a falba.

- Ilyenre sikerült, de ti is tudjátok: „szegény ember vízzel főz” – szerénykedett Ted.

- Így van doki, de amint elnézem ezt az asztalt, azonnal észrevettem, hogy „ez a fele innen van” – idézett Mari valamelyik ismeretlen klasszikustól.

- Tehát minden rendben van vele, mert nem dobja le a hátáról az edényeket – folytatta Éva a tréfát. Rita is jót nevetett a bolondozáson, aztán sorban tette fel a kérdéseit a hölgytársai felé:

- Ki akar krumplit pucolni?

- Én – felelte Mari – és milyenre szeljem?

- Nem túl vékony karikákra.

- Ki akarja a hagymát ugyanígy előkészíteni – folytatódtak a kérdések:

- Én – vállalkozott Éva.

- Rendben én pedig elszelem a sonkát – felelte Anna.

- Rendben, nagyjából akkora darabokra, mint a hagymaszeletek, de a kolbászból is vagdoss kisebb darabokat! – vezényelt Rita. Ránézett a tűzre és az égő fatörzs mellé tolt egy hasonló vastagságút. Ted azonnal észrevette az asszony szándékát. A két, egymás melletti, égő fadarab egyben az edény megtartására is hivatott. Ő is a tűzhöz lépett és egy magasságba állította a fekvő fadarabokat. Rita egy fejbiccentéssel köszönte meg az öreg gondoskodását, fogta a nyeles serpenyőt és rápróbálta a rönkökre. Elégedetten vette le és tette az asztalra, a három asszony által feldarabolt nyersanyagok mellé. A zsíros sonkából rakott egy sort a serpenyő aljára, amelyre egy sor karikára vágott krumpli került, arra pedig a karikára szelt vöröshagyma, majd ismét egy sor krumpli, hagyma, majd legfelül egyenletesen elosztva kolbászdarabok. Hintett rá egy kis sót, a fedővel lezárta és rátette a parázslóan égő fatörzsekre.

- Édesanyám hasonlóan készítette a rakott krumplit.  Rita, nálatok is főznek ilyen fajta ételt? – érdeklődött Mari.

- Amióta megtanultam egy Szlovákiából származó asszonytól, igen már nálunk is. A szomszédunkban lakott, valamilyen Júlia volt a neve…mindjárt eszembe jut…megvan: Kovács Júliának hívták.

- Tehát magyar volt! – mosolygott Mari.

- Mondom, hogy Szlovákiából származott! – kötötte az ebet a karóhoz Rita.

- Te milyen származású vagy? – kérdezte Mari.

- Mexikói vagyok! – válaszolta Rita.

- Melyik országban élsz?

- Az Egyesült Államokban.

- Na, látod az a bizonyos Kovács Júlia pedig magyarnak született, de Szlovákiában élt, attól még magyar maradt! A neve is színtiszta magyar név – magyarázta Mari.

- Így már értem! – meredt maga elé Rita és valóban megértette, amint párhuzamot vont hazája és Magyarország történelme közé. A beszélgetés közben néhányszor megemelte a fedőt, villájával néha megszurkálta a benne lévő kellemes illatú finomságokat.

- Most már kész – állapította meg, amikor már eléggé puhának érezte az összepárolódó anyagokat. Levette a tűzről és az asztalra rakta.

- Szedjetek! – invitálta társait. Ők nem sokat kérették magukat, máris mindenki a saját tányérjáról eszegette a különleges rakott krumplit. Mindenki tudta, hogy mennyit szabad elfogyasztani belőle. Mértékkel ettek, mert ebből az ételből vacsorára is kell maradni. Estére elállt az eső, de a szél reggelig bömbölt, aztán lecsendesedett és megjelent a nap a felhőtlen égen.

Ted a teraszról nézte az egyre barátságosabbá váló erdei tájat.

- Mire gondolsz? – lépett mellé Mari.

- Egy csésze kávéra a feleségemmel, és arra, hogy ma már jó lenne kimozdulni ebből a vacokból!

- Meg kellene nézni, hogy mennyire vizes a fű, és ha már lehet közlekedni, körül kellene nézni

- Egyetértek! Nekem van egy horgászcsizmám és hozzá való vízhatlan nadrágom.

- Én is hoztam magammal mindkettőt, mert azt mondta a férjem, hogy lesz lehetőség folyóban horgászni. Sajnos a horgászfelszerelésem nála van, pedig itt most nagy hasznát vehetnénk – panaszkodott Mari.

- Az én táskában van damil, amit ma reggel találtam meg, és néhány szem ólomnehezék, de a bot az orsóval Saránál maradt. Tudod, mit, Mari, vegyük fel a gumicsizmát és nézzünk körül egy kicsit!

- Én benne vagyok, akár indulhatunk is! – egyezett bele a kiruccanásba a magyar asszony. Addig kellett csak gázolniuk a vizes fűben, amíg a folyó partjára nem értek. Ez, a két nappal ezelőtt még kis patak a nagy esőtől egy közel 20 méter széles folyóvá duzzadt, de a vize még mindig nem érte el azt a partot, amit – feltehetően – a tavaszi áradás jelölt ki magának. Elindultak a folyó mentén a folyásának ellentétes irányba. Könnyedén haladtak a kavicsos fövenyen és közben a lubickoló halakat figyelték.

- Miért nincs most nálam a horgászbotom! – mérgelődött Ted.

- A damilt hoztad magaddal?

- Azt igen! Mit érek vele, ha nincs se horogtű, se csali, se semmi más, ami elengedhetetlen a horgászához – panaszkodott Ted.

- Csali van – felelte Mari.

- Milyen csali?

- A gilisztás doboz bent volt a málhazsákomban.

- Tehát van zsinór, van csali. Kellene egy jelző, és egy horogtű!

- Az is van - szólalt meg mögöttük az utánuk settenkedő Éva.

- Milyen tűd van? – kérdezte ujjongva a doki.

- Tessék, ez az – nyújtott oda Tednek egy régi agyonrozsdásodott, közepes méretű halakhoz készített horgot. – Kislány korom óta ereklyeként őrzöm ebben a kis szerencse szelencében – mutatott egy tetszetős piciny dobozkát Éva, és elmesélte, hogy került hozzá tű:

- Tíz éves voltam és, még otthon éltünk Lengyelországban. Apám szenvedélyes horgász volt, gyakran elkísértem a házunk közelében folyó Visztulára. Egy alkalommal, rövid időre ott hagyott a parton a horgászbotjával, és én be akartam dobni a horgot, de a zsinór összekeveredett. Ki akartam bogozni, de nagy igyekezetemben rátenyereltem a tűre. Beleállt a kezembe, amit csak a kórházban tudtak kiszedni. A nagy ijedtségre – és fájdalomra – hivatkozva, elkértem a tűt az orvostól, aki akkor azt mondta: „őrizd meg, meglátod, még egyszer szerencsét hoz neked”.

- Talán most jött el a szerencse pillanata? – kacsintott Mari, Éva felé, de már el is vette tőle a féltve őrzött „ereklyét” és ügyes mozdulatokkal rákötötte a zsinórra. Látszott, hogy sokadik ilyen csomót készítette. Eközben egy könnyű fadarabból elkészült az úszó, amire Ted egy vadkacsatollat erősített.

- A horgászbotot pedig most ez kis faág helyettesíti, amire rátekerem a damilt – mutatta fel az elkészült eszközt Ted, aki csak most vette észre, hogy az egész társaság ott áll mögötte.

- Eláztok ebben a nagy latyakban! – szólt rá társaira, ők azonban nem azzal törődtek, hogy mennyire lett vizes a ruhájuk. Jobban érdekelte őket, hogy lesz-e hal a lábosukban.

Ted többször bedobta a zsinórt, néhányszor úgy tűnt, mintha kapás lenne, de hal nem akadt a horogra.

-Most! Talán ebből lesz valami! Látjátok? Most biztos, hogy kapás van! – berántott egyet, és majdhogy hanyatt nem esett, akkorát tántorodott a kirántott üres zsinórral. – Fenébe, erről még a tű is leszakadt, de még az úszó is. Ebből ma már fogás nem lesz, gyertek, menjünk haza!

Csalódottan léptek be a menedékük ajtaján. Most ijedtek meg először az előttük álló nehézségektől. Rájöttek, hogy nem is olyan könnyű túlélni a vadon megpróbáltatásait. Itt nap, mint nap meg kell küzdeni a betevő falatért. Ezen az ismeretlen helyen folyamatosan ki vannak téve az időjárás és a vadak szeszélyeinek. Itt csak két megoldás van: az egyik, felvenni a harcot, megtanulni leküzdeni a természetet, vadásszá válni! Akkor végig lehet csinálni, bármilyen nehéz is az erdei élet. A második eshetőségre – a meghátrálásra – pedig gondolni sem szabad.

 

3. Fogytán az élelem

Érezték, hogy nehéz és nélkülözésekkel teli napok elé néznek. A legfontosabb feladatnak az élelemszerzést tekintették, amellyel nem várhatnak és minden tudásukat és eszközüket e cél érdekében kell bevetni.

- Vadásznunk kell, hogy éhen ne vesszünk! – szólt Ted a hölgyekhez, amelyhez Anne azonnal hozzáfűzte:

- Mivel vadásszunk? Rita néhány szem nagyvadra gyártott töltényével, vagy a két negyvenötössel, melyekhez szintén alig van muníció? - Egyáltalán mire lehetne itt vadászni? – folytatta a kérdezgetést.

- Holnaptól körül kell néznünk a környéken, meg kell állapítanunk, hogy milyen vadonélő állatok fordulnak meg a közelünkben, és akkor már bölcsebbek leszünk – válaszolt Ted. – Annyit már tudunk, hogy egy nagy erdőbe kerültünk. A barlangunk egy domboldalban van, amellyel szemben, az előttünk lévő néhány futballpályányi tisztáson egy patak folyik keresztül. Jobbra emelkedik a felszín, távolabb, ugyanebben az irányban – néhány kilométer távolságban – már hegyek láthatók. A másik irányokban bizonyára aránylag sík lehet a terep, mert csak erdőt látunk, de a messzeségben arrafelé is hegyek sorakoznak.

- Én vállalom, hogy Anne - el kirándulunk, és jól körülnézünk a hegyek irányában – ajánlkozott Mari.

- Mi pedig Évával az ellenkező irányba megyünk, a sík területen – vállalkozott Rita.

- Rendben van lányok, most pedig nézzünk körül a hátizsákjainkban, hogy mit tudunk vacsorázni és holnap reggelizni! – lépett Ted a csomagjaihoz és előkotort néhány konzervet és egy csomag kétszersültet. A dobozokat felnyitotta és a kis asztalkára tette. - Gyerekek, semmi okunk a panaszra, sonka konzervet eszünk. Látjátok, a mai napra még megadta Isten a betevő falatot, és még holnap reggelre is. Imádkozzunk, hogy ezután is be tudjuk teremteni az ételeinket!

Vacsora után nem sokat beszélgettek, a sok izgalom és a fizikai fáradtság álomba ringatta őket. A délelőtti órákban indultak a táj felderítésére. Amint a hölgyeket elnyelte az erdő, Ted lement a kis folyóhoz és kihegyezett botokkal próbált halat fogni. Egyetlenegy, kétkilós körüli pikkelyes akadt a sebtében összeállított szigonyra.

- Semmi értelme se lenne ekkorka jószágot megsütni! – gondolta, ezért feldarabolta és a még megmaradt nyersanyagot felhasználva levest főzött belőle. A hölgyek fáradtan, éhesen tértek haza.

- Meséljetek, mit láttatok! – kérte őket a doki.

- Nyomokat láttunk egy tó mellett – kezdte Mari.

- Milyen nyomokat?

- Őzre vagy kecskére gondolok és szarvasokra. Egészen friss nyomok voltak, feltehetően hajnalban vagy reggel ott isznak az állatok.

- Mi pedig arrébb egy tisztáson pulykát láttunk, meg galambokat. Gondolkodtam, hogy rálövök a pulykára, de ez a nagy töltény szétroncsolta volna szegény állatot. Nem tehetünk semmit, sajnos csak ilyen nagy „mafla” töltetünk van, amivel nagyvadra is csak úgy szabad rálőni, hogy biztos legyen a találat – tette hozzá Rita.

- Mennyi galambot láttatok? – kérdezte Ted.

- Többet is. Elég nagyméretűnek látszottak, amint a fák ágaink ültek.

- Ha készítenénk íjat, azzal lelőhetnénk néhányat – suttogta Rita Éva fülébe, amit doki meghallott és rögtön megtetszett neki az ötlet.

- Összehozok holnapra egy íjat, és faragok néhány nyílvesszőt is – ajánlotta fel a szolgálatait. – Nagyon éhesek vagytok? – kérdezte.

- Nagyon! – ismerték be a zsákmány nélkül visszatért vadászok. Ted eléjük rakta a halból, rizsből és a maradék fél kiló sonkakonzervből összeállított eléggé érdekes ízű egytálételét.

- Tehát, ma még eszünk, holnap már nem biztos – keseredett el Rita, de doki a lelkére beszélt:

- Még a következő napra is maradt fél kiló rizs, de van még mogyorókrémünk, mézünk, lekvárunk is. Ez a kalóriánkat még legalább három napig fedezi. Három este még akkor sem kell éhesen lefeküdnünk, ha az erdőben nem találunk élelmet. Természetesen arra kell törekednünk, hogy egy időre, előre meglegyen a táplálékunk. Tehát az íjat még ma megcsinálom, ti csak egyetek! – jó étvágyat kívánt a furcsa összeállítású ételéhez és hozzálátott egy egyszerű indián íj elkészítéséhez. Előző nap a folyó partján vágott magának egy jól kézre álló botot – sétapálcának -, ahogy tréfásan nevezte a nehézkes mozgásához egyre jobban szükséges segédeszközt. Kézbe vette, forgatta, nézegette, és egy óra múlva már egy remek kis fegyvert emelt maga elé a kihegyezett, feltollazott nyílvesszővel. Kiment a menedékük elé és célba vett egy néhány méterre lévő magas szárú növényt. Az első lövés mellé ment, és a második is. Mindkettő esetben balra hordott.

- Megvan! – gondolta – kissé jobbra kell céloznom!

- Már majdnem jó! – Még egy csöppnyit jobbra és jó lesz – kiáltott fel mögötte Mari, és valóban már majdnem súrolta a napraforgóéra emlékeztető szárat. A következő lövés talált. Aztán már amikor majdnem mindegyik vessző elütötte a célt, hátrább ment néhány lépésnyire. Tíz lövésből négy eredményes volt.

- Milyen állatot lehet lelőni az íjaddal? – kérdezte Éva, miközben kiballagott összeszedni a nyílvesszőket.

- Madarakat mindenképpen, de még nyulat is – ha eltalálom.

- Tudod, csak az a gond, hogy nem tudsz a közelükbe férkőzni! – mondta ki Mari a kegyetlen igazságot.

- Meg kell próbálni, mert ha nem kísérletezgetünk, akkor eredményt se tudunk elérni! – védte meg magát és fegyverét Ted, és még hozzátette:

- Holnap megyek veletek vadászni!

- Te csak maradj itthon! Mi, fiatalok könnyebben mozgunk az erdőben. Inkább add ide nekünk az íjat, és, ha kérhetnénk, maradj inkább itthon és faragj még néhány nyílvesszőt!

- Rendben van, ti tudjátok. Máris készítek vesszőket, de, ha kérhetném Mari és Anne ugorjatok le a folyópartra, ott láttam sok kacsatollat, kellene még néhány szál a nyílvesszőkre.

- Már megyünk is! – indult a két hölgy, és hamarosan egy marék tollal tért vissza. A doki még faragott néhány nyílvesszőt, és átadta Marinak a fegyvert és a muníciót:

- Tessék, a Tiétek. Gyakoroljatok vele, és használjátok eredménnyel!

Reggel korán kezdődött az újabb vadászat. Egésznap rótták az erdőt, de egyik párosnak se kedvezett a szerencse. Zsákmány nélkül tértek haza. Ezúttal Ted se fogott halat. A következő napon kissé távolabb is elmerészkedtek, több állatot is láttak, azonban ismét üres maradt a vadásztarisznya. Ted az utolsó hazulról hozott lekvárral várta sorstársait.

- Már csak kétszersült maradt, igaz, hogy abból van bőven.

- Eléldegélünk a duplán sütött kenyéren, ameddig lehet, aztán…. – kesergett Rita, de Ted belefojtotta a szót:

- Ne beszélj butaságot! Meglátod, szebb napok is jönnek, hamarosan minden jóra fordul.

- Adja Isten! – felelte Rita, és Mari nagyon ügyesen elterelte a csüggedt asszony figyelmét nehéz helyzetükről. Késő estig beszélgettek és reggel újra elindultak élelemszerző túrájukra. Ez alatt az idő alatt Ted ismét halfogással próbálkozott.

- Úgy látszik, valamiért elkerülnek a pikkelyesek! – morogta, és kihegyezett botjával célba vette a vízen megjelenő körkörös fodrokat. Kihúzta a hosszú, halászó eszközt és nem akart hinni a szemének. Egy rák ficánkolt a végén. Maga se értette, hogy akadhatott bele a fadárda a kemény hátú állatba. Sokáig nem meditált a kérdésen, hanem beletette a tarisznyájába és újabbal próbálkozott, de rá kellett jönnie, hogy a rákokat valahogy másként kell kifogni.

- Megvan! Hiszen olvastam már erről több helyen is, a rákot hálóval fogják. Na, de nekünk nincs hálónk! Nincs? Majd lesz! Igaz, hogy nem kötélből, hanem vesszőből – beszélgette meg magával, és hogy minél előbb elkészüljön a rákfogó eszköz, éles késével lemetszett egy nagy ölre való ágat a folyó menti fűzfabokrokról. – Ezekből megfonom életem első rákfogó kosarát – mondta ki hangosan és felballagott a menedékhelyükre. Az emelkedő aljában megbotlott, és hogy el ne essen megkapaszkodott egy növény nagyra nőtt szárában. Minden igyekezete ellenére elesett, mert a felázott talajból kifordult a növény gyökérzete. Kissé mérgesen tápászkodott fel és dünnyögve lépett be a lakhelyük ajtaján.

Mielőtt belekezdett volna a kas fonásába, szakszerűen, ahogy egyik szakácsismerősétől tanulta, megfőzte a rákot. Jó nagy jószág volt, mindenkinek jut belőle egy falat.

- Ezzel még nem laknak jól ezek a szegény lányok! – gondolta. Ha hoznak ők is valami főznivalót, talán meglesz a minimálisan szükséges kalória mennyiség, de ha nem akkor legfeljebb több kétszersültet eszünk hozzá. – Bárcsak maradt volna néhány szem krumpli vagy egy kevés rizs! – ábrándozott, és hirtelen megjelent előtte az esése közben, a földből kitépett növény gumós gyökérzete: Mi lehet ez? Nagyon emlékeztet a krumplira, de a krumpli szára teljesen más, és mit keresne itt krumpli? – törte a fejét és már egy szatyorral ott is volt a földből kifordított ökölnyi gumóknál.

- Megvan! Egyszer egy barátomnál ettem ilyet! A neve nem jut eszembe, de kellemes, édeskés íze volt, miután elkészítették – fejezte be monológját, és a megtisztított furcsa alakú gyökereket sós vízben puhára főzte. Mire a hölgyek hazaértek, a rákfogó kas már majdnem elkészült.

- Milyen kosarat fonsz doki? – kérdezte az ajtón belépve Éva.

- Ezzel szeretnék rákot fogni a folyóban – felelte.

- Vannak itt rákok? – nézett csodálkozva Mari. Ezek szerint ez a patak nem a hegyekből ered, a vize is ezért lehet elfogadható hőmérsékletű.

- Igen, nem hideg a vize, ezért is fordulhatnak elő benne rákok. Ma sikerült egy eléggé méretest megfogni. A kosarammal talán többet is sikerül.

- Nekünk is volt egy pici szerencsénk! – emelte ki hátizsákjából Mari a két galambot, amit sikerült elejteniük.

- Nagyszerű! – dicsérte meg őket Ted. – Ugye nem baj, ha előbb megesszük, amit főztem? – kérdezte, és az asztalra tette a főtt gumókat és a rákot.

- Csicsóka! – nevezte nevén Mari a krumplira emlékeztető amorf gyökereket. - Kislány koromban Magyarországon sokszor ettünk csicsókát. Volt, hogy krumplival vegyesen, de gyakran előfordult, hogy a krumpli helyett.

- Jó étvágyat hölgyeim! – kínálta főztjét társainak Ted. Ők nem kérették magukat, elfogyott a kevéske hús, és elfogyott a kiadós adag csicsóka is a tányérokról.

- Ízlett ez a krumpli utánzat? – tudakolta Ted.

- Fenséges volt! – hangzott a dicséret.

- Tudjátok miért kérdeztem?

- Talán azért, mert szereted, ha elismerjük a tudományodat – incselkedett Éva.

- Egy kicsit azért is, no meg azért, mert holnap is azt főzünk, de még azután is. Az már csak a szerencsénken múlik, hogy lesz-e mellette hús, vagy hal. Úgy gondolom, hogy holnap ismét lemegyek a folyóra, kipróbálom a rákfogó kosaramat, de a következő napon én is szeretnék veletek menni, vadászni. Igaz, hogy kicsit lassabban haladok, mint ti, de azért lehet, hogy a hasznotokra lehetnek néhány dologban. Most pedig, amíg világos van, menjetek és szedjetek fel annyi gumót a földből, amennyit csak tudtok. Megfőzzük ma este a galambokkal együtt. Holnapra ez lesz a reggelink, és az ebédünk.

- Hacsak nem pártol mellénk a vadászszerencse! – fejezte ki bizakodását Anne.

Reggel ragyogó napsütésre ébredtek. Elfogyasztották egyszerű, de tápláló reggelijüket. A maradékot elrakták tarisznyáikba és már épp indultak volna, amikor Éva egy kérdéssel állt elő:

- Nagy baj lenne, ha én ma nem a lányokkal mennék, hanem inkább Teddel tartanék a folyóhoz?

- Miért lenne baj? – adta meg a választ visszakérdezésével Mari. – Egyébként is azt terveztük, hogy nem két irányba indulunk, hanem egyszerre csak egyfelé. Menj csak nyugodtan a Dokival, legalább ő sem unatkozik egyedül.

- Nem leszek útban? – kérdezte.

- Többen, több rákot fogunk – felelte nevetve Ted, és a két rákász komótosan lesétált a folyóhoz. Nagy izgalommal helyezték a vízbe a vesszőből font csapdát. Egy ideig nézték a kosarat elnyelő fodrokat, majd le-fel sétálgattak a parton. Néha megvizsgálták a rákfogót, ilyenkor mindig szomorúan állapították meg, hogy üres. Elkerülték az ollósok.

- Nem kellünk mi ide, ha a rákok bele akarnak mászni a csapdába, azt maguktól is megteszik. Sétáljunk el egy darabig a parton, hátha találunk valami érdekeset – javasolta Ted.

- Menjünk! – helyeselt Éva és elindultak a víz folyásával megegyező irányába, amerre - nem túl messze - elkanyarodott a folyó. A kanyar után még legalább egy kilométert ballagtak a kövecses parton. Fokozatosan ritkult az erdő és egy gyönyörű táj képe jelent meg előttük. Egy nagy tisztásra értek.

 

*

Mari, Anne és Rita a menedéküktől észak-nyugatra eső nagy területen próbáltak szerencsét. Átgázoltak egy sűrűbb erdőrészen, amelyet egy nagy füves, bokros liget követett, belesimulva a mögötte magasodó, hegynek még nem nevezhető, de meredek domb oldalába.

-Átvágjunk a dombon, vagy megkerülve elmenjünk mellette? – kérdezte Rita két társát, akik a „hegymászás” mellett döntöttek. Kifáradva értek a tetőre. Érdekes, süvegformájú, talán száz méter magasságú domb volt, amely lapos tetőben végződött. Kényelmesen körül lehetett nézni róla. Lent az erdőből kibúvó folyó kerülte meg az alattuk lévő halmot és egy kanyart leírva átszelt egy nagy, távoli ligetet. A három hölgy ezen az oldalon ereszkedett le, abban bízva, hogy egyszerűen odasétálhatnak a fentről közelebbinek látszó idilli helyre.

Már jó ideje mentek a domb és a liget közötti erdőben, és még mindig nagyon messze voltak a céljukhoz. Először Marinak tűnt fel, hogy valami baj lehet az útiránnyal.

- Szerintetek jó felé megyünk? – kérdezte. Anne megállt, elgondolkodott és rávágta, amit már a másik kettő is sejtett.

- Lányok, úgy néz ki, hogy eltévedtünk! Ijedtségre azonban semmi ok, mert a dombot látjuk magunk mögött. Visszamegyünk, átmászunk ismét a tetőn, vagy megkerüljük és megtaláljuk a hazavezető utat.

- Ez idáig rendben van, de ismét üres kézzel térünk vissza! – siránkozott Rita.

- Hazáig még bármi is történhet – próbált erőt önteni Anne a csüggedésre hajlamos asszonyba. Sarkon fordultak és elindultak a domb irányába. Sokkal ritkább erdőn haladtak át, mint, amelyiken érkeztek. Ebből is megbizonyosodtak róla, hogy eltévedtek. Anne ránézett az órájára, délután kettőt mutatott. Tisztában voltak vele, hogy a sötétedésig el kell érni a menedéküket. Este és éjszaka még több veszélynek vannak kitéve, mint világos nappal. Tehát igyekezni kell, és lehetőleg addig élelmet is kellene találniuk, ami nem is tűnik könnyűnek. Mari ment elől, egyszer csak kezének felemelésével állította meg két társát:

- Maradjatok kicsit csendben!

- Ma van? – suttogta Anne.

- Ott azon a kissé különálló fán, a lombok között mozog valami. Anne, készítsd az íjat, lehet, hogy valami ehető madár!

- Oké! – felelte, és behelyezett egy nyilat az íjba. Feszülten figyeltek. A mozgás ezután sem szűnt meg, és valami furcsa nesz hallatszott a levelek közül. Némi várakozás után megpillantották a zaj okozóját, egy kismókust, majd a többit is. Az állatok, észlelve az embereket, elillantak. A fa alatt sok lepotyogott gesztenye borította be a talajt.

- Ezek szerint ehető a vadgesztenye, ha már a mókusok is megeszik – jegyezte meg Anne.

- Lehet, hogy a mókusok számára ehető, de ebből még nem következik, hogy az emberek is megehetik – fejtette ki a véleményét Mari.

- Tudjátok, hogy mekkora kincs a vadgesztenye? – kérdezte Rita.

- Tudjuk, gyógyszert készítenek belőle – villogtatta ez irányú ismereteit Anne.

- Másra is jó, nem csak gyógyszernek. Nagyanyám és édesanyám mosáskor mindig tett a vízbe, hogy az lágyabb legyen – emlékezett vissza Mari a Magyarországon töltött gyermekkorára.

- Szedjünk össze egy csomót és próbáljunk mi is mosni vele. Hátha pótolja a szappant és a mosóport – mondta Anne és már szedte is a földről a mókusok által levert termést. Mari egy hosszú bottal kezdte ütögetni az ágakat és a lepotyogott gesztenyét belerakták tarisznyáikba.

- Komolyan gondoljátok, hogy ezt a nagy súlyt haza fogjuk cipelni? – méltatlankodott Rita.

- Hát persze! – felelte Mari. Neked is ajánljuk, hogy szedd tele a szatyrodat, ha szeretnéd a ruháidat tisztára mosni! – bíztatta Anne.

- Van még két szappanom és valamennyi mosóporom, az elég lesz nekem! – ellenkezett Rita.

- Te tudod, de nehogy megbánd! Ez a gesztenye holnapra elfogy, ahogy a mókusok nekiláttak a „szedésének” – okította Mari a makacs asszonyt, aki még egy kicsit dünnyögött, de jobb belátásra tért, és ő is teleszedte a tarisznyáját.

Hazafelé egyfolytában arról beszélgettek, hogy mit szól majd Ted a sok vadgesztenyének.

-Biztosan kinevet minket ezért a sok haszontalan barna bigyóért – jósolta előre Rita, hiába akarta a másik kettő meggyőzni, hogy nagy hasznát vehetik a mosáshoz, még sokáig dünnyögött, de cipelte a természet adta mosószert.

 

­­*

Ted és Éva elhatározták, hogy átsétálnak a tisztáson és körülnéznek a mögötte elterülő ligetes, bokros területen. Éva kivette az oldalán lógó tokjából a közel 20 cm pengehosszúságú tőrét, lecsavarta a markolat végén lévő fedelet és az eddig a mozgását segítő két és fél méter körüli botját egyszerűen beletolta a kés tokjába.

- Így ni! – állapította meg elégedetten. Ted egy ideig csak nézte a műveletet, majd nem állhatta meg szó nélkül:

- De jó kis tőröd van. Hol vetted?

- Lehet kapni a fegyverboltunkban. Egy vadász megrendelésére készíttettünk egy tucattal, de kettő darab rajtunk maradt. A másik Tomnál van.

- Érthető – nyugtázta a doki és elkérte Évától a lándzsává alakított tőrt. Tudod használni dobófegyverként is?

- Hogyne tudnám! Megyei bajnokságot nyertem gerelyhajításban. Igaz sok évvel ezelőtt, de még jó messzire el tudnám dobni.

- És célba is tudnál találni vele?

- A gerellyel nem biztos, de ezzel a hosszú nyelű késsel igen. Szabadidőmben sokat gyakoroltam. Ez a hobbim, és a fegyverek, akárcsak Tomnak. Egy atlétikai versenyen ismerkedtünk meg és házasság lett belőle. Ő egy Krakkó környéki faluból származik, én pedig egy Visztula menti faluból. Jó, hogy mindkettőnk lengyel származású, könnyebben megértjük egymás gondolatait, gondjait, érzéseit.

- Itt, az erdőben még hasznát veheted a sportolói múltadnak és a fegyverismeretednek.

- Előfordulhat – helyeselt Éva, és közben egyfolytában az előttük lévő bokrokat figyelte. – Valami van a bozótban – intette óvatosságra Tedet, és lehúzódtak egy fűvel benőtt mélyedésbe.

- Jó, hogy felénk fúj a szél, ha állat van az áfonyacserjék mögött, nem érzi meg, hogy itt vagyunk – mondta és kézbe vette lándzsáját. A doki is megvizsgálta a 45-ösét, csendben vártak és minden idegszálukkal a bokrokat lesték. Legalább félórát hasaltak a kényelmetlen gödörben, amikor a bozótból kiugrott egy nyúl és egyenesen feléjük szaladt. Talán tíz méterre lehetett, amikor Ted rálőtt. Úrrá lett rajt a vadászszenvedély, felugrott, és rohant áldozata felé. Álló helyzetből látta, hogy leterítette a nyulat, ezért – rossz vadász módjára – elrakta pisztolyát az oldalán lévő táskába. Nagy igyekezetében és izgalmában nem vette észre a nyúl után rohanó veszedelmet, egy megtermett Puma képében. Ott állt pár méterre tőle a ragadozó, felkészülve a zsákmányért való harcra. Ted a lehető legrosszabb helyen állt, pontosan Éva és a Puma között, ezért az asszony kénytelen volt oldalra kiszaladni, és amikor már a doki nem zavarta a célzásban, lándzsáját – egész közel szaladva a pumához – az állat lapockájába vágta. Az éles kést még meg is forgatta a vadállat testében. Ted teljesen leblokkolt, képtelen lett volna megvédeni magát, ha Éva nem siet a segítségére.

Az állat kimúlt.

- Mi legyen a pumával? – kérdezte az asszony.

- Te csak figyelj, nehogy meglepjen bennünket egy másik vadállat! Itt van a pisztolyom is! Addig én megnyúzom ezt a szép példányt – nyerte vissza cselekvőképességét Ted, és éles tőrével, félórányi munkával kifordította a ragadozót a bundájából. Vágtak két vastagabb ágat, amelyekből készítettek egy szánkóra emlékeztető alkalmatosságot. Rátették a puma bőrét és a nyulat és úgy határoztak, hogy erre a napra befejezik a vadászatot.

A folyó partján haladva, még sötétedés előtt megkeresték a vízbe tett rákfogót, amelyben egy darab ollóst sem találtak. Talán a benne vergődő, egyik lábával fennakadt méretes teknőstől féltek a rákok megközelíteni a kosarat.

- Visszadobjam a páncélost? – kérdezte Éva.

- Dehogyis! – tiltakozott a doki – tudod, milyen finom húsa van ennek a ronda, de aranyos jószágnak?

- Nem tudom, mert még nem ettem, de, ha így folytatódnak a napjaink, előbb-utóbb biztosan ezt is megkóstolom.

Mari, Anne és Rita már a menedékük teraszán várták Tedet és Évát. Látva, hogy cipekednek, elébük siettek és segítették felvinni a terhüket. Anne, meglátva a nagy állatbőrt, nekik szegezte a kérdést:

- Ezt a nagy irhát hol szedtétek össze?

- Egy nyúl miatt támadt nézeteltérésünk ezzel a nagy macskával, és Éva a késével tett pontot a vita végére – mesélte Ted a nagy küzdelmet, kiemelve az asszony hősiességét, aki csak annyit mondott:

- Így alakult – és az elejtett nyúlra terelte a szót: - ezt nézzétek meg, Ted egyetlen lövéssel terítette le a tapsifülest. Vége az éhezésnek, végre húst is süthetünk, mert már besokalltam a gyökerektől.

- Ti, milyen szerencsével jártatok? – érdeklődött Maritól, aki szemlesütve csörgette meg a tarisznyájában lévő gesztenyét. – Ez a mi zsákmányunk. Élelmet nem találtunk, gondoltuk, összeszedjük a mókusok által még meghagyott vadgesztenyét. Nagyanyáink valamikor ruhamosásra használták. Jól lágyítja a vizet, és nagy segítségünkre lehet, ha már elfogy a mosóporunk.

Ted a kezébe vett néhány szemet, nézegette, forgatta, csörgette a két markában és, mint, aki nagyon ért a növényekhez, megjegyezte:

- Ez valami különleges gesztenye lehet. Felénk, a vadgesztenye nagyobb és sötétebb színű, mint ez, és az alakja is eltér ettől. – Fogott egy szemet, késével szétvágta, és egy kis darabot szájába vett és összerágta. – Lányaim, nekem nagyon gyanús ez az erdei gyümölcs – mondta, és egy lábosban vizet forralt a menedékük teraszán meggyújtott tűzön. Beledobott kétmaréknyi gesztenyét, miközben az asszonyok a nyúlhúst készítették elő a nyárson sütéshez. Megsült a nyúl, megpuhult Mariék gesztenyéje, amelyből Ted megkóstolt egy szemet. Még meg se szólalt, de a szemei elárulták, hogy nagyon örül valaminek.

- Mi történt doki, mitől lettél ennyire jó kedvű? – kérdezte Anne.

- Rögtön meglátjátok! – mondta, és mindegyik asszony bádogtányérjára a sült hús mellé tett néhány szemet az éppen megfőtt csemegéből.

- Ez isteni finom! – kóstolt bele Mari.

- Tisztába vagytok azzal, hogy szelídgesztenyét szedtetek? – kacsintott rájuk Ted.

- Az nem lehet! Mi ezt kint szedtük az erdőben, ott pedig csak vadgesztenye él – felelte Mari.

- Ez pedig szelíd, és ehető. Még ti panaszkodtok, hogy nem hoztatok semmit? Ahogy elnézem, a szorgalmatok napokig táplálékot jelent számunkra. Ha kell, megfőzhetjük, de, ha úgy akarjuk, süthetünk is belőle. Kitűnő eledel húsok mellé, de még külön is – fejezte be az öreg doki a két lány munkájának és a gesztenye hasznosságának a méltatását.

Ezen az estén jókedvvel tértek nyugovóra. Reggel már javában sütött a nap, amikor felébredtek. Elhatározták, hogy begyűjtenek minden ehető növényt vagy bármilyen felhasználható dolgot. Az elkövetkező két napban sok áfonyát és erdei málnát szedtek. Újra felkeresték korábbi gesztenyeszüretelésük helyét is, ahol csalódottan állapították meg, hogy a mókusok alapos munkát végeztek. Egy kosárra valót tudtak már csak hazavinni.

 

4. Rita és a repülőgép

A vadászszerencse továbbra se vette őket pártfogásba. A következő napokban egyetlenegy vadkacsát sikerült elejteniük.

- Ha ez így megy tovább, vegetáriánusokká válunk! – kelt ki magából Rita, akit nagyon elkedvetlenített az ételek egyhangúsága.

- Nyugi Rita! Lesz ez még jobb is! – nyugtatgatta Mari.

- Nem igaz, hogy senki sem tud már elejteni egy komolyabb vadat! – olvasta társai fejére a tehetetlenségüket.

- Rita, ne minket okolj, egyedül neked van igazi fegyvered, de látod, eddig még nem sikerült se szarvassal, se vaddisznóval találkozni! – győzködte Mari, de ő úgy döntött, hogy inkább a sértődöttet játssza.

- Úgy, szóval én tehetek róla, hogy még nem lőttünk semmit!

- Dehogynem lőttünk! Ejtettünk már el nyulat, vadkacsát, galambokat, fogtunk már halat, rákot, teknőst. Eddig még minden napra megvolt a betevő falatunk. Vannak már begyűjtött ehető növényeink is, azokkal is kihúzhatjuk jó ideig.

- És holnap? Biztos, hogy holnapra is kerül valami az asztalra?

- Bizakodjunk, hogy a növények mellé húst is tudunk tenni, csak türelem és kitartás kell! – vigasztalta Mari elkeseredett társát. Már-már arra gondolt, hogy sikerült a lelkére beszélni, amikor Rita felpattant, a nyakába akasztotta tarisznyáját, kézbe vette vadászpuskáját és kiment a barlangból. A bejárattól visszaszólt:

- Nekem ebből elég volt, ne is próbáljon utánam jönni senki, úgy döntöttem, hogy saját kezembe veszem a sorsom alakítását és elindult az erdő felé.

- Mit tegyünk? – kérdezte a rémült Mari.

- Semmit! Ha úgy döntött, hogy elmegy, úgy se tudjuk megakadályozni, hogy azt tegye, amit akar. Hadd menjen! Most délelőtt 9 óra van, a sötétedésig visszajön – fejtette ki Ted a véleményét.

- És, ha valami baj éri az erdőben? Utána kellene menni! – szólalt meg Anne.

- Mari és Anne, szaladjatok utána, talán még eléritek az erdő széléig! – vált engedékenyebbé Ted is. A két asszony Rita után iramodott, de addigra ő eltűnt előlük a fák között. Kiabáltak utána, kérlelték, hogy jöjjön vissza, ő azonban hajthatatlan maradt, vagy a távolság miatt már nem is hallotta őket. Szomorúan kullogtak vissza és egykedvűen álltak neki a betervezett feladatuknak, ami hasonlóból állt, mint a korábbi napokban: délelőtt és kora délután igyekeztek vadat elejteni vagy halat fogni, a késő délután és az esti órákat pedig eszközök készítésére fordították. A szükséges bútorokat, kosarakat, rákfogókat a meleget adó tűz fényénél is tudták alakítgatni. Vadászni azonban csak világosban volt lehetséges. Elkészült még egy íj, a korábbinál sokkal rugalmasabb fából. Erősebb volt és messzebbre vitte a nyílvesszőt, mint az előző.

- Ez már nem csak nyulakra és fácánokra jelent veszélyt, hanem nagyobb vadakra is! – állapította meg Anne, aki azonnal magához is vette a tetszetős darabot. – Az enyém lehet? – kérdezte.

- Hát persze! – egyezett bele Ted.

- Most már mindenkinek van valamilyen hatásos fegyvere – vizsgálta meg tüzetesebben a jól sikerült botíjat Anne. – Van három lőfegyver, Évának van lándzsája és nekem ez a remekbeszabott íj.

Anne hamar belejött új fegyvere kezelésébe, a kitett cél hamarosan sündisznóra emlékeztetett.

Ezen a délelőttön Ted és Éva ismét a folyóra mentek, több rákfogót is vittek magukkal. Mari és Anne bevetették magukat a fák közé.

*

Rita egy ideig csak ment a hol sűrűbb, hol ritkább erdőben. Időközben indulata alábbhagyott, és többször is megfordult a fejében, hogy vissza kellene fordulni, és társaitól illene elnézést kérni a viselkedéséért. Aztán egyre jobban az motoszkált a fejében, hogy mi lenne, ha nem üres kézzel menne haza. Mi lenne, ha elejtene egy nyulat, vagy egy fácánt és végre megmutathatná, hogy ő is valaki, ő is többet ér, mint, amilyennek gondolják. Nála volt Ted korábban készített íja, legalább tíz darab vesszővel.

- Ezzel lőném le a kisebb állatot, a puskámmal meg a nagyobbat – játszott el a gondolattal, de a vadak elkerülték. Egy helyen látott egy szarvast, de a nagy távolság miatt szóba se jöhetett, hogy rálőjön. Minél beljebb járt az erdőben, annál nagyobb nyugtalanság vett rajta erőt, ami lassacskán félelemmé változott.

- Most kellene visszafordulnom, amíg nem késő! – gondolta.  Ránézett az órájára és a rettenet szinte leverte a lábáról – úristen, már délután három óra van. Hamarosan sötétbe borul az erdő, mi lesz velem ebben a vadonban? Ha besötétedik, feltétlen tüzet kell gyújtanom, de hogyan, mivel? Megvan! – mondta ki hangosan – hiszen Anne megmutatta a tűzgyújtás tudományát. Ezt én is meg tudom csinálni! – és előkészítette a szükséges anyagokat. Háta mögött hirtelen egy nagy ordítást hallott. Ismeretlen volt számára ez a hang, mégis megállapította:

- Végem van, itt a medve! – és elkezdett rohanni. Maga sem tudta, hogy hová fut, csak szaladt előre, minél messzebbre ettől a félelmetes helytől. Nem mert hátranézni sem, csak vágtázott át a bokrokon, tüskés cserjéken és egyenesen neki egy nagy fának. Az ütközéstől megszédült és lecsúszott egy széles, de nem túl mély vízmosásba. A vízmosást fák és bokrok nőtték be. Felült, és a cserjék közül egy repülőgép szárnya kandikált ki.

- Na, ne! Mit keresne itt egy repülő? Ez csak a képzeletem játéka lehet, bizonyára agyrázkódásom lett a nagy eséstől és most hallucinálok! Közelebb ment, és tapintással is meggyőződött, hogy egy valódi gép áll előtte, benőve az erdő növényzetével. Odakúszott az enyhén ferdén álló – feltehetően kényszerleszállást végrehajtott – kétmotoroshoz. Mindegyik ajtaja zárva, az ablakai, az első szélvédőét leszámítva épek. Sérülés is csak az elején, a pilótafülkénél van. Ismét hallotta a félelmetes ordítást. Teljesen ösztönösen megmarkolta az utastér oldalajtaját. A kilincs nem engedett. Felmászott a gép előtt álló fák egyikére és arról a szakadt ajtón át bebújt a pilótafülkébe. Embernek nyomát sem találta. A fülkében lévő tűzoltó készülék segítségével tudta csak kinyitni a pilótafülke és az utastér közti ajtót. Puskáját lövésre emelve centiméterről centiméterre átvizsgálta a kabint. A kevés ülésből és a bent lévő tárgyakból nyilvánvaló volt számára, hogy a szerencsétlenül járt repülő nem  utasszállító volt.

- Hová tűnt személyzet? – futotta át még egyszer a gépet. Itt bent biztosan nem maradtak. Talán elindultak gyalog, hogy segítséget hívjanak? Miért nem vitték el azóta sem a repülőt? Mikor hajthatták végre a kényszerleszállást? – Gondolataiból a kintről, de most már közelről hallatszó ordítás zökkentette ki. – Ennek fele se térfa! – szaladt a pilótafülkét leválasztó ajtóhoz, és becsukta.

- Ezzel aztán nem sokra megyek! – ismerte fel a veszélyt, amikor rájött, hogy az ajtót csak kilincsre lehet csukni. – Ezt a medve úgy kinyitja, ahogyan csak akarja. Alá kellene támasztanom valamivel a kilincset! – vibrált fejében a gondolat, amelyet tett követett: egy erős vasrúd odahelyezésével biztosította be magát a hívatlan erdei látogatók ellen. Valamelyest megnyugodott, biztonságban érezte magát, de a puskáját egyfolytában a keze ügyében tartotta. Elhatározta, hogy átnézi az egész rakteret.

- Teherszállító lehetett – állapította meg újra, ami teljesen egyértelműnek tűnt a gépbelső kialakításából és a benne lévő tárgyakból. Valahová már elszállíthatta a terhét, és onnan visszafelé közlekedve érhette a baleset. Kényszerleszállást hajthattak végre. A raktérben talált néhány összecsomagolt sátrat, katonai pokrócokat, több különböző méretű túrabakancsot, és mindenféle túraruhát: nadrágokat, pulóvereket, dzsekiket. Voltak a gépen egészen érdekes dolgok is, amelyek eddig ismeretlenek voltak Ritának. Itt látott életében először petróleummal működő kempingfőzőt, vagy tűzhelyet. Soha nem jött volna rá a rendeltetésére, ha nem mellékeltek volna hozzá kezelési utasítást is.

- Ennek nagy hasznát vesszük! – örült a szerzeménynek – de mit nyerünk vele, ha nincs hozzá petróleum. – Megakadt a szeme egy 20 literes lemezkannán. Felnyitotta, beleszagolt: ez kell nekünk, petróleum, de nézzük csak, van itt még néhány – és azokban is a tábori tűzhely üzemanyagát találta. Előkerült még néhány balta, fűrész és mindenféle erdőben hasznos szerszám.

- Fegyver persze nincs! Hogy is lenne? – dünnyögte – esetleg a pilótáknak lehetett, de ők biztosan magukkal vitték. Hacsak…a nagy igyekezetben volt idejük mindenüket magukhoz venni! – ezen gondolatok után kinyitotta a pilótafülke ajtaját, és átkutatta a kis kabint is.

Itt valahol muníciónak kell lennie! – és valóban: egy bőrtáskából, amit a törött ablakon benyúló növények alól szedett ki, előkerült néhány vadásztöltény. A fegyvert a gazdája magával vihette.

- Ez nagyszerű! – ujjongott Rita – ezek pontosan az én puskámba passzolnak. Van köztük 10 darab nagyvadra és 15 darab apróvadra való. És ez mi? – tapogatta meg a táska oldalzsebében, szorosan lapuló kicsi fémtárgyat. Kihúzta a helyéről és felkiáltott örömében:

- Egy öngyújtó! – azonnal kipróbálta, működött. Megrázta, és érezte, hogy tele van benzinnel. Már alig várta, hogy a társainak be tudja mutatni azt a sok kincset, amit talált.

Előtte állt azonban egy embert próbáló erdei éjszaka. Egyedül a vaksötét erdőben, kiszolgáltatva, reszketve, behúzódva a repülőgép hátsó sarkába. Már a gondolata is megrémisztette. Az átlátható ablakok is zavarták.

- Nézzük csak! Vannak itt függönynek valók! Amint sötétedik, pokrócokat rakok az ablakokra – gondolta és egyszeriben valami lágy nyugalom szállta meg. Berendezte éjszakai szállását: leellenőrizte az ajtókat, és mindkettőt biztonságosnak ítélte. Fekhelyét úgy alakította ki, hogy bármelyik bejárat irányába tudjon lőni. Talált egy viharlámpát, amelyet feltöltött petróleummal, kipróbálta és úgy helyezte el, hogy a bejáratokat világítsa meg, de a fekhelye sötétben maradt. Leszállt az éj. Az első néhány óra gond nélkül telt, csak az erdő susogása hallatszott és az állatok kisebb neszezése. Később a hangok egyre jobban felerősödtek, farkasok üvöltése, pumák sikolya hasított az éjszaka nyugalmába. Néha egy-egy medve is elordította magát.

- Ezektől nem kell félni, mert a hangokból ítélve messze lehetnek – nyugtatta magát, de ugyanezen neszezések egyre közelebbről hallatszottak, és Ritán egyre jobban úrrá lett a félelem.

- Nem kell megijedni! – suttogta – hiszen fegyver van a kezemben, védett helyen vagyok, bármilyen támadást képes vagyok elhárítani! – Tisztában volt vele, hogy teljes biztonságban van, ennek ellenére a félelem egyre jobban legyűrte. Éjfél után már nem csak a bejáratokat figyelte, hanem szorgalmasan tekintgetett maga mögé is, pedig ott csak a repülő erős falát láthatta. A rettegés teljesen kifárasztotta, úgy érezte, hogy minden ereje elszállt. Akár el is aludhatott volna, de ő elhatározta, hogy ébren tölti az egész éjszakát. Hajnali kettő körül legyőzte a fáradtság és mély álomba zuhant. Nagy dörömbölésre ébredt. A pokróc függönyt óvatosan félrehúzva kikémlelt az egyik ablakon. Odakint már felkelt a nap és a gép körül kecskék legeltek. Megdörzsölte a szemét, órájára pillantott: - 7 óra van – mormolta. Fogta a puskáját és csendben nyitva az átjáró ajtót, előre ment a pilótafülkébe. A kitört ablakon kidugta a puska csövét, lőtt, és az egyik vad elvágódott a fűben. Visszament a csomagtérbe és belülről, a tűzoltófejsze segítségével kinyitotta az oldalajtót. Az előbújt lépcsőn közelítette meg a lelőtt kecskét.

- Fiatal bak – állapította meg, majd felemelte a 15 kilogramm körüli állatot. Ott helyben kizsigerelte és bevitte a gépbe. – Lőttem egy kecskét! – mondogatta magában és egyszeriben úgy érezte, hogy az övé a világ. Tegnap rábukkant egy repülőre, benne sok hasznos dologgal, ma reggel pedig őt találta meg a vadászszerencse. Ez jó! Ez nagyon jó! Nagyon örült sikerének, de leginkább annak, hogy végre remekelhet a lányok előtt, akik a hisztizései miatt bizonyára neheztelnek rá. Elképzelte a találkozást a többiekkel. – El is kell indulnom, nem számít, ha vizes a fű, majd megszáradok. Mit is vigyek magammal? Legszívesebben felpakolnám az egész gépet a cuccokkal együtt és vinném egyik kezemben, a másikban pedig a kecskét. – Elnevette magát: - ebben a nagy latyakban mégsem indulhatok, várni kell néhány órát, meg aztán nagyon éhes is vagyok, tegnap délben ettem utoljára. Sütök a kecskehúsból, kényelmesen elfogyasztom egy kis kétszersülttel, aztán, ha szárazabb lesz a fű és az avar fogom a kecskét, és a puskámat, aztán irány a barátaim. – Úgy is tett, egy jókora darabot lekanyarított a húsból és a repülőn összeszedett raklapok léceiből a köves talajon rakott tábortűzön megsütötte. Egy kis részét elfogyasztotta, a többit betette tarisznyájába. A kecskét beletekerte egy sátorlapba, a nyakába vette, és elindult a társaihoz.

 

*

Ted és Éva - Rita távozása után – hamarosan folytatták a rákfogók elhelyezését a folyóban. Úgy gondolták, hogy raknak le néhányat távolabb is, hátha arra nagyobb sikerük lesz. Bárhogy is igyekeztek kerülni a témát, folyton Ritára gondoltak.

- Mi lehet vele, merre járhat? – aggódott társukért Éva.

- Bízom benne, hogy nem csinál butaságot és ő is hazaér, amire mi – fejezte ki reményét Ted, miközben Éva a lándzsájával egy magát megmutató halat vett célba.

- Talált! – kiáltott fel a doki, és kiemelte a zsákmányt a vízből.

– Ez lehet vagy három kilós – saccolta meg Éva a leendő ebédjüket.

- Várj csak, valami lóg a szájából! – hajolt le Ted és felemelte a halat.

- Egy damil! És a szájába akadva egy horogtű! Istenem, ez az én szerencse horgom! Ez a szegény állat napokig a horgászzsinór fogságában volt, itt körözhetett ezen a szűk helyen, amennyit a damil megengedett neki.

- Most legalább megvan! Szépen megsütjük és megesszük – fűzte hozzá Ted, attól tartva, hogy Éva visszadobja a vízbe.

- Dehogy dobnám! Majd a parázs fölé, ott a helye ennek a szép példánynak!

- Így bizony, és minél előbb – támogatta doki az elképzelést.

- Mire gondolsz Ted? Csak nem arra, amire én?

- De igen! Pontosan arra, hogy irány a menedék és hadd lobogjon az a tűz, amire a három lány hazaér, kész ebéddel várjuk őket.

- Mit készítsünk belőle? – kérdezte Éva.

- Süssük meg és még maradt egy kevés ételízesítőnk, abból szórjunk rá – javasolta Ted, aki olyan gyorsan tüzet rakott, hogy maga is elcsodálkozott rajta, és már sült is az egyre jobb illatokat árasztó ebéd.

 

5. Vadászkunyhó az erdőben

Mari és Anne elhatározták, hogy Rita miatti aggódásukat azzal próbálják csökkenteni, hogy akkora területet járnak be, amekkorát csak tudnak. Jó mélyen behatoltak az erdőbe, és amit lehetett szemrevételeztek. Több tisztáson is áthaladtak. Az egyik egy kimondottan barátságos hely volt, a közepén egy néhány sűrűlombú fából és bokorból álló ligettel, amely mellett egy folyó haladt el.

- Nézzük meg, mi van a fák mögött! – javasolta Mari, de Anne-be belefojtotta a szót a hirtelen felröppenő fácánkakas szárnycsattogása.

- Hű! – kiáltott fel Mari, egy időben pisztolyának dörrenésével. Tollak röpködtek szanaszét és a nagyra nőtt kakas becsapódott a nagyra nőtt fűbe. Keresték, kutatták, de nem találták az állatot.

- Talán bebújt a bokrok közé! – vélekedett Anne – bemegyek utána, te azért figyelj, nehogy rám támadjon valami szörnyeteg!

- Rendben, menj nyugodtan, itt vagyok melletted! – bíztatta Mari a „vadásztársát”. Beléptek a bokrok és fák mögé, ahol egy öreg vadászkunyhót láttak maguk előtt. Meg se tudtak szólalni a csodálkozástól. Átvizsgálták az épületet kívül, belül. Gerendaház volt, külső elemeinek réseit szigetelésként, mohával tömték be. A teteje fából készült, amelyet gyepszőnyeg borított. A belső részek egy kis javítgatással hamar rendbe hozhatók. A házikó három helyiségből áll. A bejárati ajtón belépve egy konyhának használt előtérbe, abból balra és jobbra egy-egy szobába lehet jutni. A konyha padlójában lévő csapóajtó a pincébe vezet. Egy kissé megviselt, de használhatóvá tehető rakott tűzhelyet építettek a bejárattal szemközti falra. A délre néző bejárati ajtó erős tölgyfából készült, ugyanúgy a keletre illetve nyugatra néző szobák ablakait fedő zsaluk is.

- Ebben a házban egy alapos takarítást követően lakni lehet! – mondta Mari, amiből Anne azt a következtetést vonta le, hogy minél előbb ide kell költözni.

- De ide ám! – helyeselt Mari.

- Van egy ötletem, mondhatom? – kérdezte Anne.

- Hallgatlak.

- Lepjük meg a többieket, takarítsuk ki a házat! Láttam itt egy rossz seprőt, és egy bádogvödröt. A tarisznyámban pedig van egy használt törölközőm, ami jó lesz felmosórongynak.

- Benne vagyok! – egyezett bele Mari, aki fogta a vödröt és elindult a folyóhoz vízért. Amint kilépett az ajtón a fűben meglátta az általa lelőtt fácánkakast. Még meleg volt. Bevitte Anne- nek a házba.

- Kicsit változott a helyzet, előbb meg kellene sütnünk ezt a madarat –, emelte fel a kakast – megebédelünk és utána kitakarítunk.

- Rendben! – válaszolta Anne, és néhány perccel később a ház előtt rakott tűz fölött pirult a fácánpecsenye. Éhesek voltak, mégis lassan ették a finomra sült szárnyas húsát, alaposan megrágtak minden falatot. Mari néhány szem kétszersültet kotort elő katonai zubbonyra emlékeztető dzsekije zsebéből és felét Anne-nek nyújtotta. A jól sikerült ebéd után jókedvűen kezdtek bele az ölükbe pottyant faház takarításának. Mindegyik helyiségben letörölgették a port, leszedték a pókhálókat, lemosták a konyha közepén álló asztalt és a négy támlanélküli, deszkalap ülőkéjű széket. Végezetül alaposan felsöpörték a keményre döngölt földpadlót.

- Úgy gondolom, hogy elkészültünk a takarítással – nézett végig Anne a művükön – akár indulhatunk is haza – de erről Marinak más volt a véleménye.

- Szerintem mi ma már nem megyünk sehová!

- Miért?

- Nézz ki az ablakon! Erősen sötétedik. Ilyenkor már nem szabad elindulnunk!

- Vagyis itt kell aludnunk? – kérdezte döbbenten Anne.

- Igen! Annyi időnk még van a teljes sötétig, hogy szedjünk száraz gallyakat, legalább kipróbáljuk, hogy működik-e a tűzhely. Gyere, egy pillanatot se késlekedjünk! – hívta társát Mari és mindketten begyűjtöttek egy nagy ölre való rőzsét. Tüzet raktak, magukra zárták a bejárati ajtót és a csöppnyi ablakok zsaluit, a földpadlóra terített fenyőágakból és kabátjaikból megágyaztak maguknak. Későn aludtak el, a kényelmetlen hely miatt nyugtalan volt az éjszakájuk.

Arra ébredtek, hogy a nap besüt a szoba kicsi ablakán. Az asztalhoz ültek, megreggeliztek, és hallgatták a madarak egyre erősödő csicsergését. Anne kilépett a ház elé, nézte a mellettük lassan csorgó folyót és érdekes dolgot vett észre a víz szélében virító sásban.

- Mari, gyere ide hamar! – kiáltott be a konyhában tevékenykedő társának.

- Itt vagyok! Mi történt? – szaladt ki rémülten az asszony.

- Szerinted mi az ott? – mutatta az egyik buzogányban megakadt valamit.

- Úgy néz ki, mint egy kosár. Olyan, mint Ted rákfogója.

- Úgy néz ki, mert ezt az ő kosara, és tudod, hogy kerülhetett ide?

- Gondolom, úgy, hogy lehozta idáig a víz és itt véget ért az útja. Ezek szerint ugyanannak a folyónak a partján állunk, csak lejjebb – ismerte fel a helyzetet Mari.

- Bizony ám! No, de győződjünk meg róla! – helyeselt Anne.

- A legegyszerűbben úgy bizonyosodhatunk meg róla, hogy elindulunk felfelé a parton, ha minden igaz, akkor arra is haza kell találnunk! – javasolta Mari.

Hosszú, több, mint egy órás út volt, mire a parton haladva elérték a barlangjuk vonalát. Onnan már könnyedén felkapaszkodtak menedékük bejáratáig.

- Hol voltatok? Mi van veletek? – fogadta őket a bejárat előtti teraszon, az Évával beszélgető Ted.

- Nagyon aggódtunk értetek, hol voltatok az éjjel? – szegezték nekik a kérdést.

- Biztonságban voltunk! – válaszolta Mari.

- Biztonságban? A vadonban? Kint az erdőben a szabad ég alatt? – folytatta Éva a kérdezgetést.

- Egy házban aludtunk – szólalt meg az addig hallgató Anne.

- Miféle házban? - nézett rá értetlenül Éva.

- Egy egyszerű, de helyes faházban!

- Meséljetek! – kérte őket a doki – de előbb gyertek egyetek, hagytunk nektek is és Ritának is sült halat. Tegnap fogtuk a folyóban.

- Köszönjük, már reggeliztünk – hárította el Anne a meghívást, és átnyújtotta Évának a két combjától megfosztott sültfácánt – ezt nektek hoztuk.

- Hol fogtátok?

- Közvetlen a kisház mellett, ahol éjszakáztunk.

- Most már mondjátok el, hogy merre jártatok! – sürgette őket Ted. Mari elmesélte előző napjukat, elmondta, hogy lőtték le a madarat, hogyan bukkantak a házikóra.

- Lakható az épület? – kíváncsiskodott Éva.

- Lakható, és öten kényelmesen elférünk benne – újságolta Mari. Tednek még számtalan kérdése volt a házzal kapcsolatban: milyen messze van, hogy lehet megközelíteni, hogyan tudják odaszállítani a holmijukat.

- Elég messze van, de a folyóparton haladva pontosan odajutunk – szólt közbe Anne -, ha lenne csónakunk, még azzal is lecsuroghatnánk, egészen a ház mellé. Szerintem nem is szabad késlekedni, amint Rita visszaérkezik, azonnal át kell költöznünk.

- El kellene indulni és megkeresni, félek, hogy baja esik egyedül az erdőben! Mi a véleményetek? – bíztatta társait Mari. Mindenki egyetértett a javaslattal. A három asszony magához vette a szükséges felszerelést, éppen indulni készültek, amikor egy árnyék vetődött a bejáratra. Ott állt előttük Rita, a vállán átvetett, sátorlapba csomagolt valamivel.

- Jó reggelt! Segítsen valaki levenni a vállamról ezt a terhet! Úgy elfáradt a kezem, hogy nem tudom felemelni! – köszöntötte őket mosolygós arccal a hazatért „vadász”. A pillanatokig tartó megilletődöttséget, harsány ujjongás követte. Egyszerre hárman ugrottak, hogy megszabadítsák a fáradt társukat, a láthatóan súlyos terhétől.

- De jó, hogy hazaértél! – ugrott Éva a megkerült asszony nyakába, és jöttek sorba a kérdések:

- Merre jártál? Nem történt bajod? – egyszerre szerettek volna tudni mindent, de Ted leállította a faggatózást:

- Hagyjátok szegényt, inkább kínáljuk meg egy kis étellel, bizonyára éhes!

- Köszönöm, már reggeliztem! – felelte nagy meglepetésükre Rita, és előszedte a becsomagolt sült húst. – Ezt nektek hoztam, ma reggel sütöttem.

- Ezek szerint sikeres volt a vadászatod – állapította meg Ted – mit lőttél?

- Egy kecskét. Fel kellene dolgozni az egészet, azt csomagoltam a sátorlapba.

- Hol szerezted ezt a sátorlapot? – nézegette a finom, terepszínű anyagot Mari.

- Ennek hosszú a története, de amíg elkészültök a kecske konyhakésszé tételével, elmesélem a velem történt eseményeket – kezdte el élménybeszámolóját Rita. Elmondott mindent, töviről, hegyire, még a legapróbb részletekre is kitért.

- Milyen a lezuhant repülő? – kérdezte Anne.

- Egy kétmotoros, kisebb – eredetileg talán utasszállító – amit úgy gondolom, hogy átalakíthattak teherszállító géppé. Amíg utasszállító volt, talán tízszemélyes lehetett, most pedig akkora a raktere, mint egy kisebb teherautóé. Azt már én is meg tudtam állapítani, hogy nem úgy zuhant le a repülő, hanem inkább kényszerleszállást hajthattak végre a pilóták.

- Vannak benne használható eszközök? – tudakolta Mari.

- Minden, amit bent találtam, használható valamire.

- Mik ezek?

- Szerszámok, ruhák, lámpa, petróleummal. Minél előbb látnotok kellene, ha van kedvetek, odasétálhatnánk, jó másfél óra alatt odaérünk.

- Te nem vagy fáradt? – kérdezte Ted.

- Aludtam az éjszaka, úgy érzem, kipihentem magam.

- És ti? – fordult Marihoz, majd Anne-hez a doki.

- Mi is tudjuk vállalni az utat – erősítették meg mindketten.

Az út sokkal tovább tartott, mint Rita előre jelezte. Ted nagy súlya, és fájós lábai miatt lassabban tudott haladni, de ragaszkodott hozzá, hogy velük tart.

- Belefér a napba, majdcsak odaérünk – jegyezte meg, miközben a hölgyek hozzá igazították saját tempójukat. Könnyedén megtalálták a repülőt, csak Rita letaposott útvonalát kellett követniük. Rita, egy idegenvezetőt meghazudtoló eleganciával mutatta be társainak a talált kincseket. Átnéztek mindent a gépen, minden csomagot felbontottak, azokat is, amelyeket  Rita korábban figyelmen kívül hagyott.

- Úgy tűnik, hogy ezzel a kis repülővel egy cserkésztáborba igyekezhettek – okoskodott Ted, vagy valami hasonló helyre. Erre utalnak a fedélzetén szállított tárgyak. – Nézzétek csak: sátrak, pokrócok, hálózsákok, főzőalkalmatosságok, fejsze, balta, fűrész, sok drót, kötelek, madzagok, túrabakancsok és ruházat, több méretben.

Anne megemelte a gép falához szíjazott marmonkannát, meglötykölte, felnyitotta a tetejét.

- Vigyázz, petróleum van benne, nehogy a ruhádra fröccsenjen! – intette Rita, aki már előző este megtöltött belőle egy viharlámpát.

- Élelmet persze nem hagytak itt nekünk! – jegyezte meg, legyintve egyet Éva, és ő lepődött meg legjobban, amikor egy dobozban talált néhány babkonzervet.

- Mutasd csak! – vette egyiket a kezébe a doki. Mikor jár le a szavatossági ideje?

- Még sokára. Ez a konzerv még nincs kétéves se, amiből az következik, hogy a repülő sem szállhatott le ide, túl régen.

Ettől kezdve egyre jobban foglalkoztatta őket, hogy mi történt a személyzettel. A repülőt biztosan elhagyták, de talán nem tudtak hazajutni, és ezért maradt itt a gép rakományostól. Lehet, hogy még mindig keresik a szerencsétlenül járt embereket. Vagy talán már lemondtak róluk.

 

6. Költözés a vadászkunyhóba

Valószínű, hogy soha sem fogjuk megtudni, hogy mi lett a pilóták sorsa. Nekünk ki kell használni ezeket a tárgyakat, eszközöket, amiket Rita talált, és azt kell kitalálni, hogyan tudnánk azokat könnyen elcipelni a faházhoz – terelte át a beszélgetésüket Mari az előttük álló nehéz feladatra.

- Igaza van Marinak! – helyeselt Ted – ebédeljünk meg, közben találjuk ki, hogy lehetne minél kevesebb energiával megoldani a hurcolkodást. – Előkerült a tarisznyákból a magukkal hozott kecskesült és a fácánpecsenye. A gép közelében leterítettek egy sátorlapot és kényelmesen nekiláttak a falatozásnak. Ebéd után Tednek támadt egy ötlete:

- Most pedig sétáljunk egy kicsit! Mi Évával körülnézünk a tisztástól ballra, ti hárman pedig menjetek egyenesen!

- Mit keressünk? – kérdezte Anne.

- A Folyót keressétek a fákon túl. Itt kell a közelben lenni a mi folyónk folytatásának.

- Mire alapozod? – kérte a magyarázatot a doki feltételezésére Mari. Ted a kezébe vett egy –a repülőn talált – füzetet és az egyik lapjára rajzolni kezdett.

- Látjátok? Itt megy a folyó a barlangunktól a tegnap felfedezett faházig. Mi, egész végig egyenesen, a folyóval párhuzamosan jöttünk, amit ugyan az erdőtől végig nem láttunk, de azt tartom logikusnak, hogy valahol most is a közelében vagyunk.

- Valóban! – ismerték el a doki gondolatait. Elkezdték a kutatást. Megegyeztek, hogy egy pisztolylövéssel jeleznek egymásnak, ha rátalálnak.

- Ott a víz! – kiáltott fel Rita, amikor meglátták a lassan folydogáló, tíz méter széles folyót. Mari lőtt egyet a 45-össel. Fél óra múlva mind az öten már arról beszélgettek, hogy tutajt kell eszkábálni, amivel végigcsoroghatnának a célállomásukig.

- Keressetek gerendavastagságú kidőlt fenyőket, lehetőleg a parthoz minél közelebb! – kérte a hölgyeket Ted. A doki elemében volt, mesterembereket meghazudtoló ügyességgel forgatta a baltát, használta a fűrészt, a nők pedig útmutatásai szerint kötözték egymáshoz – a repülőn talált dróttal – a gerendákat. Csak néhány lábon álló kisebb fát kellett kivágni, a part közelében találtak megfelelő mennyiségű kidőlt törzset is. Órákig tartott a jármű készítése. A vízrebocsátás simán ment, mivel közvetlen a parton állították össze a tutajt.

- Mekkora súlyt bír el a tákolmányunk? – kérdezte Éva, és önkéntelenül is Tedre nézett.

- Éva, te most arra gondoltál, hogy én is ezen a vackon fogok utazni? – nevette el magát a doki.

- Miért? Nem?

- Bizony nem! Ez a vízen járó csak a holminkat szállítja.

- És, honnan irányítjuk?

- A partról, kötéllel, és elől, hátul egy-egy rúddal. Mi majd a parton ballagunk mellette és onnan kormányozzuk. Lehet, hogy az egész vonal végigsétálása beletelik majd’ egy napba, de nekünk az a fő, hogy nem kelljen cipekedni, és főleg ne kelljen többször is megtenni a távot.

- Értem – bólintott Éva, és hozzátette – igyekeznünk kell a hurcolkodással, mert hamarosan este lesz!

- A tutajt visszahúzzuk a partra, visszamegyünk a repülőhöz, felállítunk egy sátrat, rakunk elé egy tábortüzet, megesszük az ebédmaradékunkat, megszervezzük az őrséget, egy kicsit elbeszélgetünk, holnap reggel felpakoljuk a cuccainkat, és birtokunkba vesszük a faházat. Az első őr 9 órától lesz éjfélig, a következő éjféltől 3 óráig, és az utolsó 3 órától 6-ig. Az őr feladata, hogy a sátor előtti tűz égjen reggelig, és persze, hogy figyeljen mindenre, ami ránk nézve kellemetlen lehetne. Az állatoktól nem kell tartanotok, mert távol tartja őket a tűz. Az első őr én leszek, Ritát és Anne-t ébresztem, ők pedig Marit és Évát- határozta meg Ted az előttük álló feladatokat. Az őrség beosztását jól átgondolta. Tisztában volt azzal, hogy az éjszaka első felében, amikor a vadak még nem kezdik el a bolyongásukat és a hangoskodásukat az erdőben, a hölgyek nyugodtan tudnak aludni. Utána pedig egyikük se lesz képes lecsukni a szemét, és majd egyszerre négyen őrködnek. A doki azt is kigondolta, hogy 2 óra körül kelti fel őket, és még ő is alhat jó néhány órát reggelig. Minden úgy történt, ahogy gondolta.

Éjfélig szorgalmasan táplálta a sátor előtt a tüzet. A hölgyek nyugodtan aludtak, mert tudták, ha Ted őrködik, nem lehet baj. Az öreg orvos, nehéz mozgása ellenére, elég jól eligazodott a természetben. Részt vett a háborúban, sokszor éjszakázott erdőben, és a nélkülözés sem volt újdonság számára. Jól bánt a fegyverekkel is. Később elhízott, és ez miatt nehézkesesé vált a mozgása, de túlélési ismeretei ellensúlyozták fizikai hiányosságait.

Elmúlt éjfél, majd egy óra is, de ő hagyta aludni a lányokat.

-Három körül keltem őket, addig hadd aludjanak! Majd én alszom, amikor már ők őrködnek – gondolta, és így is cselekedett. Elmondta nekik a feladatukat, bebújt a sátorba és azonnal elaludt.

- Miért egyszerre keltett fel bennünket a doki? – kérdezgették egymást.

- Talán elaludt, és az előző váltás kimaradt. Hiába, egy öregember már nehezebben marad fent éjszaka – vélekedett Mari.

- Azt mondtad, hogy elaludt? Mi meg itt voltunk őrzés nélkül a vadonban? – szörnyülködött Anne.

- Bizony, még az a szerencsénk, hogy nem talált ránk a medve! – fokozta a kedélyeket Éva.

- Vagy a farkasok – toldotta meg a sopánkodást Rita.

- Az a fő, hogy túléltük. Most már biztonságban vagyunk, mert mi virrasztunk – vette át a szót ismét Anne, de nem fejezhette be a mondandóját, mert egy iszonyatos sikoly hasította ketté az éjszaka csendjét.

- Mi volt ez? – kérdezte volna Éva, de alig tudta kinyögni a szavakat.

- Valami nagy vad lehet, talán medve, de az is lehet, hogy Puma – találgatta Mari.

- Én inkább sakálra gondolok - mondta Rita, miközben az előbbi velőtrázó hangra megszólaltak az erdő éjszaka cserkésző vadjai. A négy nő azon kapta magát, hogy bent ülnek a repülőben és egymást vacogják túl a félelemtől.

- Ugye ide nem tudnak bejönni? – sírta el magát Anne.

- Ide nem, de nem is mernek, ha meggyújtjuk a petróleumlámpát – húzta elő zsebéből, az ezüstösen csillogó, előző éjszaka talált öngyújtót. A lámpa fénye bevilágította a gép belsejét.

- Lányok, nincs ez rendjén! Nagyon nincs ez rendjén! – tört ki Mariból a szégyenérzet – mi itt elbújunk a repülő falai mögé, kezünkben fegyvert szorongatva, Ted pedig kint, egyedül a sátorban, kiszolgáltatva mindennek. – Megfogta a lámpát, kiszállt a gépből és odaült a kialudt tűz mellé. A három asszony azonnal követte. Felélesztették a lángokat, és legyőzve félelmüket, hosszú beszélgetésbe kezdtek. Fülük, szemük, idegrendszerük fokozatosan hozzászokott az erdő zörejeihez, árnyaihoz. Egyre jobban elfogadták, hogy a tábortűz távol tartja a ragadozókat, és ennek a tudatában egymás után sorban elaludtak. Mari a közeli bokrok felől hallatszó zörejekre ébredt, és mintha lábdobogást hallott volna. Óvatosan felült, benézett a sátorba, ahol Ted húzta a lóbőrt. A lányok a sátor előtt leterített pokrócokon aludtak. A tűz már korábban kialudhatott, a kevéske megmaradt parazsat belepte a vastag hamuréteg. Lassan, nagyon lassan kezdett az éjszaka veszíteni félelmetes sötétjéből. Átvillant az agyán: ha a társai nem okozhatják a zajokat, merthogy mind a négyen ott vannak mellette, akkor valami vad rejtőzködik a lombok mögött.

- Most, mit tegyek? – kérdezte magától. Tanácstalansága csak pillanatokig tartott, aztán az ösztönei átvették teste felett az irányítást. Halkan kattant a 45-ös kakasa, amelyet egy dörrenés követett. A golyó pedig repült a bokrok mögül kimozduló szempár irányába. Egy nyikkanás hallatszott a lövés utáni pillanatban, majd egy huppanás.

Ted, pisztollyal a kezében lépett ki a sátorból.

- Mi volt ez? – kérdezte a kezében fegyverét szorongató Marit.

- Valami vad jött elő a bozótból és úgy láttam, hogy készül ránk támadni, ezért rálőttem.

- Milyen állat lehetett?

- Úgy gondolom, hogy egy nagyobb ragadozó. Nagyon ijesztő volt.

- Várjunk még egy kicsit, amíg jobban kivilágosodik, és benézünk a bokrok mögé! Nem kockáztathatunk, hátha csak megsebesült és ránk is támadhat.

- Rendben – egyezett bele Mari és újra meggyújtotta a korábban kialudt tüzet.

A három hölgy úgy aludt, mint a bunda.

- Hagyd őket, hadd pihenjenek! – állította le a doki Marit, aki hat órakor fel akarta ébreszteni a szolgálatukat „példásan” ellátó őrséget.

- Igazad van, lesz még lehetőségük elfáradni, amíg ezt a sok cuccot lehordjuk a tutajig.

- És a folyótól a kis házig! – tette hozzá Ted.

- Az már gyerekjáték, az már nem távolság. Gyorsan be tudunk költözni. Majd meglátod – kezdett el mesélni Mari a faházról és környékéről.

- Te Mari, jobb helyünk lesz a házban, mint a barlangban? – érdeklődött Ted.

- Sokkal jobb! Ez egy igazi kis házikó. Nevezhetjük erdei kunyhónak is, de rendes ablakai vannak, kéményt építettek rá és tűzhely van a konyhában. Be lehet zárni az ajtaját, védve leszünk az időjárással szemben és nem kell a vadaktól se tartanunk, mert nem tudnak bejutni.

Ted kíváncsian hallgatta az asszonyt, miközben teljesen kivilágosodott. Kezébe vette pisztolyát, és elindult a bokrok irányába. Mari szavak nélkül is értette, hogy követni kell az öreget és meg kell védenie az estleges támadójától. Az áfonyacserjék előtt egy aprócska domb mellett a fűben találták meg az elejtett „vadállatot”, egy megtermett nyulat.

- Hidd el Ted, hogy az éjszaka sötétjében, amint a felhők mögül előbújó hold megvilágította, egészen nagy állatnak tűnt.

- Hát persze! Nézd ezt a kis halmot! Amikor te megláttad és lelőtted, ezen a csöppnyi magaslaton állt. Ezért láttad sokkal nagyobbnak. Az árnyéka pedig még jobban elhitette veled, hogy egy megtermett fenevaddal van dolgod. Innen gurult le erre a helyre, ahol megtaláltuk, ezt mutatják a vércseppek is.

- Pedig már úgy örültem, hogy egy ragadozót lőttem le! – felelte csalódottan Mari.

- Ne bánd! A ragadozó húsából nem tudnánk finom pecsenyét sütni, mint ebből a nyúlból.

- Ez igaz! – békélt meg a magyar asszony a zsákmányával, és a még mindig alvó társaikhoz visszaérve a tapsi fülest két hátsólábánál felakasztotta egy faágra, elképesztő gyorsasággal megnyúzta, és a kulacsaikban lévő vízzel letisztította A doki ezalatt összeállított egy nyársat és eleven parázson, gondosan forgatva, a repülőben talált egyik borosüveg tartalmával meglocsolva, szép pirosra sütötték.

A hétalvók közül Rita ébredt előbb. Felült, beleszimatolt a levegőbe.

- Elaludtam! Ne haragudjatok! – mondta ki szégyenlősen.

- Na és? Történt valami? Legalább kipihented magad. Az előző éjszaka, amikor egyedül éjszakáztál a repülőben, bizonyára nem tudtál ilyen nyugodtan aludni.

- Valóban így volt. Szóval, nem haragszotok rám? – kérdezte bűnbánóan.

- Semmi okunk haragudni. Nem vagyunk katonák, nem tettünk semmiféle esküt, tehát nem is volt mit megszegni. Elaludtatok, mert fáradtak voltatok. Az a fontos, hogy minden rendben van és mindenki jól van.

- Köszi a megértéseteket! – hálálkodott Rita. Időközben felébredt Éva, és rá néhány percre Anne is. Ők is szabadkoztak, és nagy elnézéskérések közepette esküdöztek, hogy ilyen többé nem fordul elő, ők többet őrségben nem fognak elaludni. Kellett egy kis idő és lelkükre beszélés, mire megértették, hogy senki nem haragszik és senki sem veti a szemükre, hogy ledöntötte őket az izgalmas éjszaka. Mari vetett véget a beszélgetésnek:

- Kész a reggeli, jó étvágyat kívánok!

Éhes farkasként vetették rá magukat az ínycsiklandozó sültre, majd minden fontos holmit felpakoltak a tutajra. A nagyméretű vízi jármű könnyedén elbírta a rárakott terhet. A korábbi tervek ellenére nem a partról irányították, hanem Mari és Éva is felszálltak és hosszú rudakkal kormányozták. Hosszú időt vett igénybe a „hajókázás” mert időnként megakadtak a kiálló kövekben.

- Megálljunk a barlangunk vonalában? – kérdezte Mari, aki időközben fellépett a tutajra és onnan irányította a tákolmányt.

- Álljunk meg! – intett Ted – ha mindent le tudunk vinni egyszerre a házhoz, újabb fuvarhoz nem kell felhúznunk ezeket az összekötözött gerendákat!

Mari nekikormányozta a tutajt a partnak, egy erősebb fához kikötötte. Megkérte a dokit, hogy vigyázzon a holmikra, a négy hölgy pedig többször fordulva, lehordta a barlangban lévő tárgyakat.

 - Minden itt van lányok? – kérdezte Ted.

- Igen, itt van! – válaszolta Anne, de pihenjünk egyet, mielőtt tovább indulunk! – Letelepedtek a part menti kavicsos fövenyre. Éva szeme megakadt a vízbe helyezett varsákon.

- Ezeket is vigyük magunkkal, ezután úgyis a házikó közelében vetjük ki a halaknak és a rákoknak – mondta, és a három vízi csapdából az egyiket megfogta és ki akarta emelni. – Segítsetek, ez nagyon nehéz! – kérte a többieket. Jó néhány, kisebb, nagyobb halat és rákot ejtett foglyul Ted vesszőkosárra emlékeztető csapdája. A másik kettőben is több hal és rák ficánkolt. Ruhadarabokkal lekötözték a bejáratukat, és most már a zsákmányukkal együtt folytatták útjukat. Fáradtan kötötték ki a tutajt a ház mellé érve. A partról csak fákat és bokrokat láttak, de Mari és Anne jól tudták, hogy a bozót mögött a leendő lakásuk rejtőzködik. Amikor az utolsó darabig mindent behurcoltak a házikóba, a tutajt kiemelték a partra. Mielőtt berendezkedtek volna, körülnéztek a környéken.

- Ez valóban ideális hely, meglátjátok, jól érezzük itt magunkat – fejezte ki elismerését a hajlékra találó két asszonynak Ted.

A ház egy kisebb halomra lett építve, talán a folyó áradásától tartva. A ház mögötti fák és bokrok mögül kilépve, pár száz méteres távolságra egy itt-ott nádassal szegélyezett tó látszott. Hossza talán 100-150 méter, a szélessége talán a fele a hosszának. A tavat a folyó leváló vékony ága táplálta. A főág teljes szélességében csordogált tovább. A tóból a feleslegessé váló víz egy kifolyón keresztül újra megtalálja a tó mellett elhaladó folyót.

- Meg vagytok elégedve? – kérdezte Anne a hölgyeket, amikor elkezdték berendezni maguknak a nagyobb szobát.

- Teljességgel – jött a válasz innen is, onnan is.

- Igaz, hogy ágyak itt sincsenek, de vannak pokrócaink, hálózsákjaink és nádból, sásból egy-kettőre készíthetünk ágyakat is – fejtette ki ez irányú elképzelését Ted.

- De ne ma! – tiltakozott Mari. Ma nagyon megfelel a pokróc is, csak rendezkedjünk be és aludhassunk!

- Egyetértek! – szólt hozzá Éva, majd a másik két asszony is.

- Igazatok van! Elég volt a mai napra a munkából! – állt be a doki is az egyetértők táborába, de még ma este meg kell sütnünk Rita tegnap lőtt kecskéjét, nehogy megromoljon. Utána letesszük a jó hűvös pincébe.

- Ted, mi lenne, ha te megsütnéd a húst, mi pedig addig bepakolnánk a cuccainkat?

- Rendben, máris intézem! – egyezett bele a doki, és mielőtt a tűz fölé tette volna az előzőleg megnyúzott kecskét, a halakat és rákokat odavitte a folyóhoz és a jól lezárt varsában vízbe eresztve, élve tartósította őket másnap reggelig.

Tovább tartott a rendezkedés, mint gondolták. Későn este tudták álomra hajtani a fejüket. Vacsora után azonnal lefeküdtek. A nagy fáradtság ellenére Marinak még volt ereje tréfálkozni, társainak egy kérdést tett fel:

- Remélem mindenki megszámolta elalvás előtt a szobák sarkait?

- Miért kell megszámolni? Én nem számoltam meg felelte Rita.

- Akkor számold meg, és mindenki számolja meg – bíztatta a többieket is.

- Rendben, megszámoltuk, de most már mondd meg, hogy mire jó ez a számolás!

- Nálunk Magyarországon az a babona járja, hogy meg kell számolni annak a szobának a sarkait, amelyikben először alszunk.

- Miért? – érdeklődött Anne.

- Mert – állítólag – szerencsét hoz.

- Na, jó, akkor még egyszer leltárba veszem a szögleteket – nevetett Rita, és hangosan számolni kezdett. Még egy darabig nevetgéltek, és ezek után nehéz lenne eldönteni, hogy a fáradtság, vagy a jókedv ringatta-e álomba őket.

Mire a hölgyek felébredtek, Ted már a folyó parton munkálkodott. Külön varsába rakta a kifogott ragadozó, külön a növényevő halakat és külön a rákokat.

-Nagyszerű! – dicsérte meg magát – feltaláltam a haltartósító berendezést! Nem romlik ránk, ha többet fogunk, mint amennyit el tudnánk fogyasztani. Néhány napot kibírnak élve a vízbeeresztett varsában, feltéve, ha a medve nem bukkan rájuk. Majd teszünk erről is! – és már ki is rajzolódott előtte egy medveriasztó képe, ami kísértetiesen a madárijesztőre emlékeztetett. Még aznap délelőtt állt a parton egy mindenféle növényből és szakadt ruhákból összeállított bábu.

Úgy döntöttek, hogy a délutánt a pihenésnek szentelik. Sokat beszélgettek és úgy tűnt, hogy mindannyian bizakodva tekintenek az elkövetkező napok elé. A jelek azt mutatták, hogy minden okuk megvolt a bizakodásra. Végre volt élelmük, sőt tartalékuk is, kezdték feltalálni magukat a vadonban, és olyan eszközökhöz jutottak hozzá, amelyek megkönnyítik az életüket. A repülőn találtak két darab viharlámpát, elegendő petróleummal, egy öngyújtót, több doboz gyufát, fejszét, fűrészt, kötelet, drótot, zsineget, elemlámpát tartalék elemmel, töltényeket Rita puskájába, egy hatszemélyes sátrat, több katonai sátorlapot, hálózsákokat, bakancsokat, túraruhákat, meleg pulóvereket, sok pokrócot és még több használati eszközt.

Nagyon megörültek a faháznak, amit ők – nem lekicsinylően – kunyhónak neveztek.

Felvillanyozta őket a szép hely, ahová majdnem egynapi keserves munkával átköltöztek. Kunyhójuk fák által rejtve, egy tisztáson állt. Mellette kanyargott a kis folyó, amely pár száz méterre arrébb kettévált és az egyik ága egy tóba torkolt. A tótól nem messze haladt el a folyó fő ága. A tó másik oldalának sík partja egy dombban folytatódott. A faházzal átellenes oldalon szintén egy domb látszott, de fölötte, a távolban, hegyek magasodtak - Ted megállapítása szerint - nagyon nagy távolságra.

- Miből gondolod, hogy messzi vannak? – tudakolta Rita.

- A kékségükből – vágta rá a doki – de, ha kételkedsz benne, lépd le a távolságot!

- Oké! Itt és most fogadom, hogy egyszer eljutok azokhoz a hegyekhez!

- Lépkedhetsz szaporán, amíg odaérsz. Tudod, milyen messze lehet?

- Nem! – ingatta fejét a mexikói asszony.

- Legalább 15 kilométerre! – becsülte meg Ted a faléjük tekingető hegyeket.

- Ez nem is távolság! – ellenkezett Rita.

- Valóban nem, ha kiépített úton haladsz, de itt nincsenek utak, legfeljebb a vadak kitaposott ösvényei, de ezek rendszerint másik irányba futnak, mint amire nekünk szükségünk lenne. Van még itt egy másik nagy bökkenő is – magyarázta a doki.

- Mi az? – kíváncsiskodott az asszony.

- A medve! A nagy barnamedve, meg a valamivel kisebb fekete. Ezen a tájon a medve az úr. Ez az ő birodalma, és azonnal rád mordul, ha nem tartod be az ő szabályait.

- Rendben! Ezek után az ismeretek után úgy döntöttem, hogy csomagolok és maradok! – nevetett Rita.

- Bölcs döntés! – nyugtázta Ted, miközben a repülőről elhozott sátrat nézegette. Mari nem állhatta meg szó nélkül, látva az öreg szemezését a vízhatlan ponyvával:

- Csak nem a sátorban akarsz lakni? – kérdezte.

- Nem! Azaz nem egészen! – felelte Ted. – Mi lenne a véleményetek, ha a sátrat felállítanánk közvetlen a kunyhó bejárata elé?

- Lenne egy nappalink! – fejezte ki tetszését az ötlettel kapcsolatban Éva.

- Így bizony! Kinyitnánk a hátsó oldalát és a sátorból lépnénk be a faházba – adta elő tervét a doki. Azonnal nekiláttak a munkának és fél óra múlva már egy tetszetős előtérrel növekedett a lakásuk.

- Ez már nem is ház, hanem egy igazi palota! – dicsérte Anne új lakhelyüket.

- Ebben már akár hosszabb időt is át tudnánk vészelni – csúszott ki Mari száján a Ritát megrettentő mondat. Azonnal reagált is rá:

- Hosszabb időre akartok berendezkedni? – kérdezte ijedten.

- Nem akarunk, de fel kell készülnünk minden eshetőségre – vette át a szót Ted. – Előfordulhat, hogy itt kell élnünk néhány hétig, de az is lehet, hogy néhány hónapig. Talán még a tél is itt ér bennünket, éppen ezért be kell rendezkednünk – ahogy Mari mondta – hosszabb időre. Át kell beszélgetnünk, hogy milyen teendőink vannak, hogy túléljük az előttünk álló, nem könnyű időszakot.

Először is nézzük át, hogy mire lesz szükségünk. Megfelelő mennyiségű élelmet kell beteremteni. Vadásznunk és halásznunk kell, és ki kell találnunk, hogy tartósítsuk a húst. Minél több ehető növényt kell begyűjteni: gyökereket, gyümölcsöket és jó lenne magokat találni, mert a szervezetünknek nagyon nagy szüksége van a rostos táplálékra. Arra gondoltam – folytatta a doki -, hogy ne is várjunk a sült galambra, még ma, ebéd után vegyük a nyakunkba a folyót és az erdőt, és próbáljuk meg gazdagítani az éléstárunkat! Menetközben pedig mindenki törje a fejét, hogy milyen módszert ismer a hústartósításra!

- Ezen nem is kell sokat gondolkodnom, mert én tudom, hogy füstölik a húst – mondta Mari.

- Én pedig ismerem a hússzárítás tudományát – dicsekedett Rita – ellestem a férjemtől. Otthon, minden vadászatot követően szárítottunk szarvashúst. Jégszekrénybe is tehettük volna, de Fred családjában hagyomány a hússzárítás.

- Nagyon jó! – ujjongott Ted, a konyhai ismereteitek akár meg is menthet bennünket az éhezéstől. Ha a vadász és halász szerencse mellénk szegődik, úgy már élelmünk lesz folyamatosan. Van azonban még egy bökkenő: ha hideg lesz a tél – és, ha még itt leszünk -, a repülőn talált ruházat sem lesz megfelelő. Kellenének mellé még szőrmék is. Szarvasbőr, róka, farkas irha, vagy bármi, ami véd a hideg ellen.

Már akartam mondani, egy dolgot szívleljetek meg: bárhová is mentek a vadonban mindig – de mindig – vigyetek magatokkal sátorlapot, pokrócot, kést, baltát, kötelet, kulacsban vizet, egy lábost, sót és gyufát. Na, és fegyvert.

- Ha ide megyünk a közelbe, nem látom értelmét, hogy ennyi vackot magunkra aggassunk! – érvelt Rita.

- Soha nem lehet tudni, hogy mi történhet, milyen ok miatt kell a szabad ég alatt éjszakázni! Kérlek benneteket, hogy tartsátok be! Megígéritek?

- Igen! – válaszoltak, szinte egyszerre.

- Döntsük el, hogy ki megy vadászni és ki halat fogni! – folytatta Ted a feladatok kiosztását. Először is az jelentkezzen, aki velem jön a tóra!

- Én megyek veled – emelte fel a kezét, mint egy iskolai felelésnél Anne.

- Mi hárman, Éva, Rita és én vadászni megyünk – mondta Mari. Összepakolták a szükséges eszközöket és célba vették a tó baloldalán emelkedő dombot.

 

7. Veszélyek földön, vízen

A doki és Anne bizakodással telve engedték a folyó vízébe két újabb, vesszőből font varsájukat. Már fel se merült bennük, hogy mi lesz, ha több halat fognak, mint, amit friss állapotban elfogyaszthatnának. Rita jóvoltából tudnak húst szárítani, és ideig-óráig a megfogott halak a vízbetett, fedeles kosarakban is kibírják. Mari pedig ismeri a húsfüstölés módját.

- Bármennyi halat fogunk, tudjuk tartósítani, semmi sem vész kárba – ismételte meg Ted, ezen a napon, már vagy negyedszer.

- Mi a véleményed, ne próbálkozzunk a tópartról? Hátha ott sűrűbben vannak a halak! – vetette fel Anne.

- Igazad van, ezt a két varsát átvisszük oda, mi pedig addig is próbálkozzunk szigonnyal.

- Honnan van szigonyod? – kérdezte Anne.

- A repülőnél talált drótból kalapáltam. Nem éppen a legszebb, de ha eltalálom vele a halat, egész biztos, hogy beleakad az oldalába – mutatta be új eszközét az öreg orvos.

- Honnan tudsz te ilyeneket is gyártani? – csodálkozott Anne.

- Tudod, a háborúban, amikor nem volt utánpótlásunk, nagyon sok dolgot nekünk, magunknak kellett megcsinálni. Sokszor még orvosi eszközöket is. Különben sem nagy ügy egy szigony fabrikálása. Egy vastag dróthuzalnak a végét kalapálással elvékonyítottam és egy reszelővel hegyet és horgot képeztem rá.

- A szerszámok is a gépen voltak? – folytatta a kérdezgetést Anne.

- Igen, ott találtunk egy szerszámos táskát, amiben van egy kalapács, két fajta fogó, kézi fúró, egy kisebbfajta satu és vasreszelők. A segítségükkel sok mindent el tudunk készíteni, vagy meg tudunk javítani – felelte Ted, közben abban mesterkedett, hogy a parton pihenő tutajt a vízre tolja.

- Várj, segítek! – feszült neki Anne is a gerendakötegnek. – Csak nem akarsz hajókázni?

- De igen. Velem tartasz?

- Hová megyünk? – csillant fel az asszony szeme.

- Betutajoznánk a tóig, onnan pedig majd meglátjuk, hogy lesz-e bátorságunk átevickélni a túloldalra – ismertette az elképzelését doki.

- Ahhoz már evezők is kellenek! – állapította meg Anne.

- Itt vannak a hosszú rudak, ahogy a folyón tudtuk irányítani a járművünket, ezekkel a tavon is elboldogulunk.

- Hát persze, ha nem mély a víz, és leérnek a póznák az aljára. A folyó vitte a tutajt, de a tóban nem haladunk, ha nem evezünk, vagy ha nem ér le a bot. Bent maradunk a közepén, a tenyerünkkel mégsem evezhetjük partra a hajónkat – magyarázta az asszony.

- Hűha, erre nem gondoltam – jött zavarba Ted. – Láttam deszkákat a ház mellé támasztava, egy-kettőre összeütök belőlük két evezőlapátot. – És valóban, egy félóra se kellett, és már evezőkkel is ellátott lélekvesztőn ereszkedtek a tó felé. A folyó torkolatához érve látták csak igazán, hogy milyen sok vízi növény van a tó szélében: nád, sás, és kicsit beljebb a vízben valamilyen - számukra – ismeretlen növény, ami leginkább a gabonafélékre emlékeztet. Ahogy elhaladtak a szálas növények mellett, szapora szárnycsattogással vadkacsák emelkedtek az ég felé.

- Itt még vadászhatunk is! – gondolta Anne, de most inkább a tó túlsó partja foglalkoztatta. Nincs messze, a kis tavat meg is lehetne kerülni, igaz, ha a körülötte lévő nádast és zsombékot is figyelembe vesszük, úgy már elég sok időt venne igénybe. Maga a tó, ami Anne fogalmai szerint csak a vízzel borított területet jelenti, nem nagy. A partját mindenhol nádas veszi körül, csak a folyóról lehet könnyedén megközelíteni. A túlsó oldalon lévő kifolyót is sűrű növényzet borítja.

- Átmenjünk a másik oldalra? – kérdezte Ted.

- Naná! Már indulhatunk is! – adta beleegyezését a vízi túrához Anne. Rövid ideig elidőztek a tó közepén. Gyönyörködtek a táj szépségében, élvezték a nap langyos sugarait. Körülöttük egy-egy hal emelkedett a felszínre, megmutatta magát és elmerült a kristálytiszta vízben. Ted szigonyával célba vette az egyik „repülő” pikkelyest, de nem találta el.

- Én is megpróbálhatom? – kérte el Anne a veszélyes halászeszközt.

- Tessék, csak nagyon óvatosan, nehogy megszúrd magad! – nyújtotta oda a szigonyt. Anne jó érzékkel emelte a feje mellé a dobófegyvert, és a legjobb pillanatban küldte a kiugró hal felé.

- Talált! – kiáltotta az öreg. Ki tudod venni a vízből?

- Igen! – felelte magabiztosan a „nagy horgász”.

- Biztos? Ne segítsek?

- Biztos! – mondta Anne, és ügyesen kiemelte a legalább 3 kilós növényevőt.

- Nagyszerű! – dicsérte meg Ted, de ebben a pillanatban az asszony lába megcsúszott a tutaj egyik gerendáján és beleesett a tó vízébe. Az öreg utána kapott és sikerült megfogni a kezét. Megpróbálta felhúzni a tutajra, de sehogy se bírt vele.

- Beakadt valamibe a lábam! – sírta el magát Anne, és valóban, a tiszta vízen át látszott, amint a hínárba tekeredett a lába. A felső teste – deréktól felfelé – hasra fordulva rajt feküdt a tutajon, ettől lefelé azonban a barátságtalanul hideg vízben volt, már jó ideje.

- Valahogy ki kell szabadítanom! – gondolta Ted és késével, a vízbe nyúlva igyekezett lemetszeni a társa lábára tekeredett vízinövényt. Sokáig tartott a küzdelem, míg végre engedett a hínár. Anne megszabadult a víztől, de a hibernáció tünetei egyértelműen látszottak rajta.

- Dobd le a ruháidat és burkold magad ebbe a pokrócba! – kérte határozott hangon a doki, aki a vetkőzés és betakaródzás idejére el is fordult. Tisztában volt vele, hogy a meleg takaró nem igazán gyógyír a kihűlés ellen, a további hő veszteséget azonban meggátolja. Gyorsan a folyó torkolatához evezett a tutajjal és a parton összeszedett száraz fűből és gallyakból tűzet rakott, amelybe nagyobb lapos köveket helyezett.

Késével a tűz közelében kimetszett egy két méter hosszú kb. 80 cm széles gyepszőnyeget, amelyet az egyik hosszanti oldala irányába feltekert. A közelében szintén kimetszett egy hasonló méretűt, ezt teljesen körbevágta és kiemelte a helyéről. Az előzőleg kivágott gyepszőnyeg helyére – a földre – két ág segítségével, egyenletesen elosztva, lerakta a forró köveket. Erre ráterítette az egyik kimetszett gyepszőnyeget. Megkérte Anne-t, hogy feküdjön rá az egyre jobban átmelegedő „gyepágyra”, és a másik gyepszőnyeggel a talpától, a nyakáig letakarta a vacogó, majdnem teljesen kihűlt asszonyt. Közben folyamatosan beszélgetett vele és kulacsából gyakran megitatta. Egyre jobb lett Anne közérzete, és amikor már jó ideje nem vacogott, a doki folyamatosan gurította le róla gyepszőnyeget.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Ted.

- Köszönöm, most már egész jól – felelte Anne.

- Rendben van, én elfordulok, te addig vedd fel ezt a szükségruhát! – tett le mellé egy pokrócot, amit időközben késével ponchóvá alakított. A doki örömmel látta, hogy „betege” sokkal jobban érzi magát, sikerült megvédeni a kihűléstől. Megnézte a pulzusát, tenyerét a homlokára tette, és a gyakorlott orvos azonnal látta, hogy elmúlt minden veszély. Hazafelé Anne rákérdezett a dokira:

- Ezt a praktikus gyógymódot is az orvosin tanultad?

- Ott bizony, de volt szerencsém a gyakorlatban is látni, sőt kipróbálni a háborúban. Több katonát mentettünk meg a kihűléstől ezzel a módszerrel. Úgy tudom, hogy az indiánoktól vettük át, és nomád körülmények között az egyik legjobb megoldás. A hipertónia veszedelmes ellenfele a szervezetnek. Vannak olyan helyzetek, hogy aránylag rövid idő alatt a test több hőt ad le, mint amennyit termel. Ha ezt valamilyen formában nem pótoljuk, bekövetkezik a halál. Kihűl az ember. A legjobb gyógyszer, ha melegre kerül a sok hőt vesztett személy és a teste visszanyeri a megfelelő hőmérsékletet.

- Azt akarod mondani, hogy én most majdnem meghaltam? – nézett megilletődve Anne.

- Te ennek a közelébe se kerültél!

- Hát, persze, mert ráfektettél a földbevájt kályhára! Ha ezt nem teszed, akkor befejeztem volna a földi életem – hálálkodott a megmentett asszony.

*

Rita, Mari és Éva már messze jártak a kunyhójuktól, amire elérték a sokkal kisebb távolságra gondolt dombot. Minél jobban közeledtek, egyre jobban hegynek látszott a fákkal borított, nem túl meredek, megtermett halom.

- Van vagy 200 méter magas – saccolta meg Rita.

- Talán még több is – licitált rá Mari. – Mi a véleményetek, felmenjünk a tetejére?

- Menjünk! – kapott Éva az ötleten. Felkapattak a domb csúcsára, ahol fáradtan terültek el a nagy fűben. Az erdő a köves talaj miatt csak egy néhány fából álló ligetté ritkult. Fák és bokrok nem akadályozták a kilátást, zavartalanul gyönyörködhettek az eléjük táruló panorámában. Körülöttük mindenhol erdő, itt-ott tisztásokkal és apró ligetekkel szabdalva. Egész hosszan látták a kunyhójuk mellett elhaladó folyót és kissé távolabb észrevettek egy újabb tavat, amit feltehetően ugyanaz a folyó táplál, mint ami a házuk mellettit.

Mari a szeméhez emelte a távcsövet, majd átadta Ritának:

- Nézz bele, Látni Tedet és Anne-t, a tó vizén!

- Valóban! Levitték a tutajt – ujjongott Rita, és teljesen belefeledkezett a nézelődésbe. Éva már türelmetlenkedett.

- Add már ide nekem is!

- Jaj, elnézést kérek! Tessék, de kicsit állíts a fókuszán, mert az én szemem kicsit gyengébb és neked biztosan homályos lesz.

- Oké! – vette át Éva a messzelátót. Egy darabig elszórakoztak a kukkerrel, és közben ki is pihenték magukat. Eldöntötték, hogy tovább indulnak. Óvatosan, féloldalasan lépkedve ereszkedtek le a domb másik oldalán. Minél lejjebb értek, annál jobban sűrűsödött a növényzet. Fák és bokrok mindenütt. A tüskés cserjéket kerülgetve egyszer csak egy mély szakadék állta útjukat.

- Hogyan tovább? – kérdezte Rita.

- Meg kell kerülni, mert lemászni még csak le tudunk, a magunkkal hozott kötelek segítségével, de a túlsó oldalán már nem tudunk felmászni – fejtette ki a véleményét Éva.

- Várjatok egy kicsit! Ott lent a szakadékban, a szélétől talán 20-30 méterre látok egy fát. Van rajta gesztenye. Le kellene ereszkedni kötélen, és leszedni annyit, amennyit haza is tudunk cipelni.

- Úgy van, és felhúzzuk! – szimpatizált Rita a gondolattal.

- Ki mászik le? – Kérdezte Mari.

- Én! - felelte Éva.

- Én! - visszhangzott Rita.

- Rendben, menjetek, én pedig vigyázok a kötélre – értett egyet Mari a két társával, akik korukat meghazudtoló ügyességgel ereszkedtek le a közel tízméteres mélységbe. A kötél felső végét a szakadék szélén álló egyik erős fához kötötték.

- Azt hiszem időben jöttünk – kiáltotta fel Marinak, Éva – fentről ugyan nem igen látod, de a lombok alatt csak úgy hemzsegnek a mókusok. Még néhány nap és teljesen leszüretelnék a termést.

- Nem félnek tőletek? – kérdezte Mari.

- Nem! Legfeljebb megtartják a három lépés távolságot, de különösebben nem izgatják magukat miattunk.

- De megnézném őket közelebbről! – sóhajtott Mari.

- Gyere, mássz le te is! – hívták a társai.

- Oké, megyek! – és egy-kettőre learaszolt a szakadék aljára. Nagy igyekezetében megrántotta a szakszerűtlenül – hurokra – megkötött kötél végét, amely kibomlott és lefelé tartó útjának utolsó két méterét zuhanva tette meg. Csak kicsit ütötte meg magát. Akadt egy nagyobb baj is, mint a térdén keletkezett néhány horzsolás: a kötél követte a mászót és lehullott mellé a szakadék aljára.

- Hát itt meg mi a csoda történt? – visszhangzott Rita ordítása.

- Rosszul lett megkötve a kötél – felelte Mari higgadtan, ami Ritát érzékenyen érintette, ugyanis ő erősítette a fához, és nem is maradt el a reagálása:

- Az nagyon is jól lett megkötve! Biztos kioldottad véletlen!

- Hagyjátok abba a vitát, nem az a lényeg, hogy ki, mit vétett, hanem minél gyorsabban meg kell találnunk a kivezető utat ebből a kanyonból – igyekezett Éva lehűteni az egyre forrósodó indulatokat.

- Kanyonból? – csodálkozott Rita. Azt akarod mondani, hogy nem is egy egyszerű szakadékban vagyunk, hanem egy kanyonban.

- Én nem tudom, hogy mi a kettő között a különbség, csak azt tudom, hogy ki kell innen jutnunk! - ismételte meg véleményét Éva. Mari már rég abbahagyta a vitát, Rita, azonban még egy ideig dohogott, majd megunta és barátságosra váltott. Azt javasolta, hogy járják körbe az őket foglyul ejtő mélységet, amelynek szélessége talán kétszáz méter lehetett, a jobb kézre eső vége, amely egy egyenes köves falat jelentett, talán 300 méterre volt tőlük. A balfelőli végét nem látták a fáktól, bokroktól, csak reménykedtek, hogy arrafelé megtalálják a kijáratot. Legalább egy kilométert haladtak, átkeltek egy – a szakadék alján – keresztben átfolyó patakon, és még utána értek a szakadék végére. Az eléjük táruló kép nagyon lehangolta őket, rá kellett jönniük, hogy minden irányból egy köves fal állja útjukat.

-  Mi lesz velünk? – hergelte pánikba magát Rita.

- Mi lesz, mi lesz? Biztosan lesz erre is megoldás! – csattant Mari hangja, amellyel belefojtotta Ritába az éppen kitörni készülő siránkozást.

- Igaza van Marinak! Fogjuk fel a helyzetünket egy kalandnak vagy egy próbatételnek. Isten egy feladat elé állított minket, a mi dolgunk, hogy megoldjuk. Mutassuk meg, hogy nem hagyjuk el magunkat! – győzködte Éva, a pesszimista Ritát. Közösen elmondtak egy imát és a kis patak közelében, két sátorlap összegombolásával elkészítették a menedéküket.

Kimondatlanul is, egy sor kérdés foglalkoztatta mindhármukat:

- Hogyan és mikor lehet innen kijutni? Honnan pótolják a tarisznyájukban lapuló, egy napra sem elegendő élelmüket. A kanyonban fenyőkön kívül juharfákat láttak és azt a néhány gesztenyét, amelyekről a mókusok nagy szorgalommal szüretelték a termést.

- Lányok, most, azonnal neki kell állnunk minél több gesztenyét megmenteni a rágcsálóktól – bíztatta Mari két társát. Több kilónyit sikerült begyűjteniük a finom csemegéből.

- A gesztenyével kihúzhatunk néhány napot, ezalatt pedig kitaláljuk, hogyan mászhatunk ki ebből a hatalmas veremből – igyekezett lehűteni a kedélyeket Mari.

Éjszakára tábortüzet gyújtottak és megállapodtak, hogy mindig ketten virrasztanak, és egy fő alszik. Az éjszaka folyamán többször is észlelték, hogy vadak mászkálnak a kanyonban.

- Hogy kerültek ide? – kérdezgették egymástól. A kanyont körülölelő sziklafalon nem túl sok állat képes lemászni.

- Talán a medve, amelyik le tudja győzni ezt a magasságot – állapította meg Éva.

- És a kecske – folytatta Rita a felsorolást.

- Majd meglátjuk a mai napon, hogy milyen nyomokat találunk – fűzte hozzá Mari. – Akármilyen vadállatok is osztoznak velünk ezen a területen, semmi okunk a félelemre, van puskánk, pisztolyunk, amelyekkel meg tudjuk védeni magunkat, de akár el is ejthetünk belőlük, és máris hús kerül az asztalunkra.

- Na, és itt van az én két szép lándzsám és az íjam – mutatott Éva az általa mesterien kezelt ősi fegyvereire.

- Most már csak legyen is célba vehető, és ehető vad! – sóhajtott Rita.

- Minden megoldódik kislányok – zárta le a beszélgetést Mari. Délelőtt, az előző napinál tüzetesebben felderítették a terepet. Kecskenyomokat láttak több helyen is és nyúlürüléket. Ez utóbbi ismét gondolkodóba ejtette őket.

- Arra még csak van magyarázat, hogy a hegyi kecske leereszkedik a kiálló apró kövekbe kapaszkodva, de a nyúl, hogy tud ide bejutni, amikor sehol sem látunk kijáratot a bennünket körbevevő falon – morfondírozott Rita.

- A nyúl egy keskeny, kis repedésen is befér, olyan szűk résen is, amit mi észre se veszünk – magyarázta Éva.

- Jó lenne találkozni a tapsifülessel – ábrándozott Mari – én már most éhes vagyok.

- Süssünk gesztenyét! – javasolta Rita.

- Süssünk! – támogatta Éva is az ötletet, de előbb még nézzük meg, hogy mi található a kis patakban!

Átkutatták a kanyon szélét keresztben átszelő keskeny folyót, de néhány békát leszámítva, mást nem találtak a vízében és a partján. Titkolt szomorúsággal láttak hozzá a gesztenyesütéshez.

- Finom volt? – kérdezte Éva, amikor az utolsó sült szem is elfogyott.

- Nagyon finom! – dicsérte Rita, de azért hozzátette: egy kevéske hússal még jobb lenne!

A nap további részében még több faágat támasztgattak sátoruk oldalához. Nagyobb biztonságban szerették volna érezni magukat, és úgy gondolták, hogy a megerősített sátor védelmet nyújt, talán még a medvével szemben is.

Keservesen tellett a következő éjszakájuk. Keveset aludtak, minden apró zajra felébredtek. Ha elaludtak, azonnal a medve, vagy más ragadozó jelent meg álmukban. Reggelre fáradtabbak voltak, mint este, lefekvés előtt. A változatosság kedvéért, megfőzték a gesztenyét. Íváshoz felforralták a kis folyóból merített vizet.

Egyre rosszabb volt a hangulatuk, dél körül már kínozta őket az éhség. Hiába fogyasztottak gesztenyét, a szervezetük igényelte a tartalmasabb ételt, a húst. Szótlanul ültek egymás mellett a sátor előtt, egyszer csak Rita megszólalt:

- Szerintetek a mókus húsa ehető?

- Nekem is valami hasonlók jártak a fejemben – emelte fel tekintetét Éva – csak én a békákkal kapcsolatban.

- Mindkettő ehető – felelte Mari. A mókus rágcsáló, tehát növényevő, békacombot pedig sok étteremben készítenek. Úgy hallottam, hogy a varangyot leszámítva a többi béka ehető, mármint a combja.

- Ti megennétek bármelyiket? – kérdezte Rita.

- Ma még nem, de holnap, amikor még éhesebb leszek, bizonyára – válaszolta Mari.

Az éhség egyre jobban kínozta őket. Éva fogta az íját és elindult az egyik gesztenyefa irányába, de meggondolta magát és visszaült társai mellé.

-Süssünk inkább gesztenyét! – mondta és szemlesütve folytatta – meg akartam ölni a mókusokat.

Vacsorára, tehát maradt a gesztenye, ezúttal ismét sütve. Egykedvűen ültek a tábortűz mellett. Rita gondolatai ismét a hús körül forogtak, amit nem is titkolt.

- Nagyon megvetnétek, ha fognék mókust és megsütném? – szegezte a kérdést két korgó gyomrú sorstársának. Mari válaszolt először:

- Miért vetnélek meg? A mókus húsa, mint, ahogy már beszélgettünk róla – ehető. Az más kérdés, hogy én még most ebben a helyzetben nem lennék rá képes. Később már biztosan.

- Én lehet, hogy megkóstolnám, de még nekem is várni kell, hogy rákényszerüljek – fejtette ki Éva is a véleményét.

- Nagyon szenvedek – vallotta be Rita, és hajnalban elindult a gesztenyefák felé, ahol a mókusok tanyáztak. Mari és Éva követték. Már messziről látták, hogy valami mozog a lombok alatt.

- A mókusok ugrálnak az ágak közt – súgta Rita a mögötte haladó Évának. Közelebb mentek, de a szürkülettől és falevelektől nem látták pontosan a célt, csak egy nagy sötét foltot, ami néha megmozdult.

- Több mókus lehet egy helyen – gondolta Rita és a madársöréttel az árnyék irányába lőtt egyet. Nagy huppanás a fa alatt. Rita első gondolata az volt, hogy több kisállatot talált el és azok egyszerre pottyantak le a fáról. Meglepődve emelt fel a letaposott fűből egy megtermett fácánkakast.

- A mai és a holnapi élelmünk! – ujjongott Mari. Amire kivilágosodott a sült fácán szárnyak és combok nélkül várta további sorsát.

- Látjátok, lányok, milyen jó, hogy megfogadtuk Ted tanácsait, és van nálunk edény, só és minden olyan eszköz, ami szükséges, ha az erdőben kell napokat eltöltenünk – dicsérte meg Mari, távollétében Tedet, majd folytatta mondandóját - most már tudjuk, hogy itt fácánok is élnek. Könnyen lehet, hogy másfajta madár is előfordul ebben a nagyra méretezett gödörben.

- Nem kell már éheznünk és jobb kedvvel tervezgethetjük, hogy miként szabadulunk ki innen – mondta mosolyogva az idáig pesszimista Rita.

- Két reális lehetőséget látok a kiszabadulásunkra – vette át a szót Éva. – Az egyik, hogy Anne és Ted ránk találnak, a másik pedig, hogy összeeszkábálunk egy hosszú létrát és felmászunk rajta.

- Szerintem az első variáció az életszerűbb. Gondolj bele, hogy legalább 10 méteres létra kellene, ami el is bír bennünket. Nem hajlik, nem csuklik. Ilyen létrát még a megfelelő anyagból és szerszámokkal is nehéz elkészíteni – vitatta le Mari, Évát.

- Azért próbáljuk meg! – erősködött Éva.

- Próbáljuk – egyezett bele Mari. Hamarosan Éva is megértette, hogy a létrakészítés gondolata elvetélt. Ismét maradt a várakozás, remélt megmentőikre.

A megmentőik, azonban várattak magukra.

*

Ted és Anne még sötétedés után is a faház előtt ültek és társaik hazaérkezésében reménykedtek.

- Mi lehet velük? – sírta el magát Anne.

- Nem tudom, de nagyon bízom benne, hogy épségben hazakerülnek! – adott hangot reményének Ted.

- Ugye nem történt bajuk? – szipogott Anne, aki nem tudott megnyugodni, az öreg doki hiába vigasztalta:

- Biztosan nem lehet nagy baj, talán csak eltévedtek és idő kell, mire hazatalálnak. Holnap reggel a keresésükre indulunk, de előtte aludni kell, hogy legyen erőnk végigcsinálni.

Mindketten csak nyugtatóval tudtak elaludni. Másnap reggel magukhoz vették a szükséges eszközöket és élelmet, és megkezdték a keresést. Egy darabon tudták a nyomaikat követni, de egy köves területre érve, ezek a nyomok megszakadtak. Kénytelenek voltak a sötétedés beállta előtt visszatérni kunyhójukhoz.

Másnap újra folytatták, több területet is átfésültek, és eljutottak ahhoz a dombhoz, amelyet megmásztak. Anne ránézett a 120 kilós, nehézmozgású öregre és éppen azt a kérdést akarta feltenni neki: „Ted, biztos, hogy te meg akarod mászni ezt a hegyet?” Az öreg orvos kiolvasta Anne szeméből az aggódást, és mielőtt elhangzott volna a valódi kérdés, ennyit mondott:

-Felmegyek én arra a hegyre, de csak holnap reggel, ha előtte kipihentem magam. Előbb nem tudok, mert fél úton elpusztulnék.

Felváltva aludtak a magukkal cipelt sátorban. Egész éjjel táplálták a vadakat távol tartó tüzet, és már korán reggel készek voltak a hegy megmászására. Anne aggódott a nehézmozgású, szívbeteg öregemberért, ezért határozottan rákérdezett:

- Nem várnál itt meg inkább? Felszaladok, körülnézek és egy-kettőre itt is vagyok.

- Nagyon rossz döntés lenne!

- Miért?

- Először is: nincs lőfegyvered. Mi van, ha szembetalálod magad egy ragadozóval? – sorolta a különválás veszélyeit.

- Biztos, hogy nem esik bajod, ha felcsapsz hegymászónak? – kérdezte aggódva Anne.

- Majd lassabban megyünk, és többször megállunk pihenni – hajtogatta az igazát a doki.

- Na, jó, nem bánom, de tényleg nagyon óvatosan haladjunk! – hajolt meg az asszony az öreg akarata előtt. Tedet, magát is meglepte, hogy könnyebben vette az akadályokat, mint gondolta. A haladásukban segítették őket a fák, amelyeknek a törzsében meg lehetett kapaszkodni. Nagy harc árán jutottak fel a tetőre. Körbepásztázták az elébük tárult világot, de csak letaposott füvet és itt-ott letört ágakat láttak. Anne meg is jegyezte:

- Jó sok vad járkálhat erre, mindenütt az ő csapásaik vannak.

- De ők, úgy tűnik, hogy erre sincsenek. Mi lehet velük, nagyon remélem, hogy nem történt bajuk! – meredt maga elé Ted.

- Talán már nem is élnek! – szipogta Anne, de az öreg orvos vigasztalni kezdte:

- Ne fesd az ördögöt a falra! Én meg vagyok róla győződve, hogy élnek, csak valahol nagy bajban lehetnek.

Az életben sokszor csak pár lépés hiányzik egy-egy helyzet megoldásához. Néhány méter választ el embereket az igazság megismerésétől, a probléma megoldásától. Ted és Anne szinte csak karnyújtásnyira volt a társaikat foglyul ejtő szakadék szélétől. Néhány perc kellett volna csupán, hogy megtalálják a három elveszett asszonyt. Ők, azonban nem látták értelmét a hegy másik oldalán leereszkedni, inkább visszafordultak, és az általuk kitaposott ösvényen lebotorkáltak a völgybe.

*

Lent, a szakadék alján lázas munka folyt. Éva újra felvetette a létrakészítésről szőtt elméletét, amelyet Rita már a mondandója közepén lehurrogott.

- Éva, már megbeszéltük, hogy olyan hosszú létrát értelmetlen lenne ágakból összekötözgetni, mert úgysem bírna el bennünket.

- Most egészen másra gondolok – erősködött Éva.

- Mond csak! – állt mellé Mari.

- Látjátok azt a magas fenyőt?

- Látjuk – nézett az Éva által mutatott irányba, ahol a szakadék szélétől 3-4 méter távolságra állt egy fenyőfa. A magassága talán nyolc méter lehetett.

- Arra gondoltam, hogy egy vagy kettő, hosszabb és vastagabb ágat felhúzatnánk a megfelelő magasságra kötéllel a fenyőre, és onnan átvetnénk a part tetejére.

- Jó az elképzelés! – támogatta Mari az ötletet, és Ritának se volt ellene kifogása.

- Tudjátok mit? Felmászok a fára és megnézem, hogy milyen magasságban lehet rákötözni a híd szerepét betöltő ágakat – mondta Éva és bámulatos ügyességgel kúszott, de egy ponton megállt és visszafordult.

- Nem lesz jó! Sajnos, nem lesz jó – szólalt meg, amikor lemászott a tűlevelekkel borított fenyőről. – Nagyon hosszú ágak kellenének, és így már nem biztonságos! – legyintett lemondóan.

- Kislányok, én érzem, hogy valahogyan ki fogunk jutni innen, méghozzá épségben – hagyta el Rita ajkát a tőle nem éppen megszokott optimista kijelentés.

- Így lesz, ahogy Rita mondja, és meglátjátok nem is túl sokára – fűzte hozzá Mari, majd így folytatta: - nagyon fontos, hogy a jó kedvünk ne hagyjon el bennünket, valamint, hogy meg tudjuk oldani a táplálkozásunkat. Arra már rájöttünk, hogy a vadak éjszakai életet élnek. Néhány madárfajta a fák ágain alszik, az emlősállatok pedig hajnalban járnak inni a tóra vagy a folyóra. Ha itt, ebben a kanyonban vannak emlősök, csak ebben a kis patakban találnak vizet.

- Miért nem láttunk eddig a folyónál állatokat? – kérdezte Éva.

- Lehet az is az egyik oka, hogy a mi sátrunk ide lett felállítva, és elijesztettük őket – okoskodott Mari, de az is lehet, hogy éjszaka nem tartózkodnak itt vadak.

-Száz százalék, hogy vannak itt állatok, mert a hangjukat hallottuk és a nyomaik is itt vannak – vonta le Rita a következtetést.

- Egy módon tudunk meggyőződni minderről – vonta össze Mari a szemöldökét.

- Hogyan? – kérdezte Éva.

- Kilessük az éjszaka. Ezért megfordítjuk a napirendünket, és nappal alszunk, éjjel pedig figyelünk, és, ha megjelenik a nyúl, elkapjuk. Egyetértetek?

- Igen! – hangzott Rita és Éva beleegyezése. A sátrukat a folyótól jóval messzebb állították fel, ami csupán azzal a kényelmetlenséggel járt, hogy messzebb kellett vízért menniük, de egy hasznuk is lett a dologból: nappal nyugodtabban aludtak, nem gyötörte őket a félelem, mint amikor ráborul a vadonra az éjszaka. Még világosban elkészítették maguknak a figyelőhelyet, és amikor leszállt a sötét elhelyezkedtek a folyó közelében lévő bokrokban. Az éjszaka első felében nem történt semmi. Hajnalban, amikor éppen, hogy csak kezdett világosodni néhány nagyobbacska madár szállt le a parton és a tyúkokra emlékeztető módon oltották szomjukat. Éva kezében megzizzent az íj húrja és a kirepülő nyílvessző surrogva kapta oldalba a szárnyast.

- Odakúszok érte – súgta Éva a társainak, és egy általa ismeretlen madárral tért vissza. Rita öngyújtójával rövid időre megvilágította.

- Nem tudom, hogy milyen madár! – mondta.

- Én se – rázta a fejét Éva. Mari is megnézte és ő felismerte ezt a tetszetős, tarka tollú, nagyméretű madarat.

- Fajdkakas. Már láttam ilyet, igaz még nem kóstoltam, de azt mondják, hogy finom íze van.        - És milyen sok húsa lehet! – emelte meg Éva.

- Testvérek közt is megvan vagy öt kiló – saccolgatta Mari, és megkérdezte két társától, hogy tovább vadásszanak-e, vagy elégedjenek meg a lelőtt kakassal.

- Maradjunk még! Nagyon jó, hogy a szél felénk lengedez, és a vadak nem érzik meg a jelenlétünket. Van esélyünk elejteni még valamit.

- Maradjunk! – helyeselt Éva is, és tovább lapítottak a bokrok közt. Egyre jobban ki lehetett venni a tárgyak alakját, egyre jobban közeledett a reggel. Már szinte világos volt, amikor valahonnan a semmiből a kis folyó partján termett két, nagyra nőtt vadkecske.

- Lőj te! A puskám madárra van töltve – súgta Marinak Rita. Mari a 45-össel rálőtt a fiatalabbnak tűnő állatra, amely előbb megtántorodott majd az eszeveszett rohanásba kezdett párját követve, eliszkolt. Az utána küldött lövés, úgy tűnt, hogy eltalálta és eltűnt a szakadék fala melletti sűrű bozótban.

- Utána megyek, biztosítsatok! – vezényelt Mari.

- Rendben! – válaszolt Rita, aki időközben nagyvadra töltötte a 12-est. Körültekintően,  hosszú, kampós  botokkal húzták szét a bokrok ágait. Egyszer csak Éva felkiáltott:

- Erre ment, erre vezetnek a vérnyomok. – A kecskét sehol se látták, de a vércsapán haladva, közvetlen a szakadék falánál egy gödröt pillantottak meg.

- Oda bújhatott – találgatta Mari, de a kecske szőrén, szálán eltűnt. Rita egy rögtönzött, fenyőágból készített fáklyával világította be a mély üreget. – Nézzetek csak le, mit láttok? Ugye ez szerintetek se egy egyszerű gödör?

- Bizony nem, hanem ez egy alagút – felelte Mari.

- Mégpedig olyan alagút, amelynek nem is lehet olyan messze a vége, mert látjuk a fényt a túloldalról – tette hozzá Éva.

- Ha kötelet erősítetek a lábamra, akkor én bekúszok ebbe az alagútba, úgy látom, könnyedén elférek benne – ajánlkozott Éva.

- De csak egy fáklyával és a pisztolyommal a kezedben – fejezte ki aggodalmát Mari.

Éva mosolyogva jött vissza a föld alól és azonnal elmondta, hogy mit tapasztalt:

- Megmenekültünk hölgyeim! Az alagút kivezet a kanyonból. Ezen az oldalon nem hegy van, mint, ahol ide lemásztunk, hanem egy köves föld fal, amely alatt valami miatt egy alagútszerűség keletkezett. Talán természetes módon jött létre, de az is lehet, hogy a vadak is segítettek a kiásásában. Egy a lényeg, hogy könnyedén átférünk rajta, és amire valakit elkezdene kínozni a klausztrofóbia, máris tiszta levegőt szívhat magába a túloldalán.

- Csomagolás és indulás! – vezényelt Rita és mintha attól tartottak volna, hogy eltűnik az alagút, a holmijukkal együtt átbújtak a szabadulást jelentő csatornán. Kifújták magukat és szinte egyszerre látták meg az előttük, a fűben fehérlő kecskét. Néhány héttel korábban el sem tudták képzelni, hogy képesek lesznek megnyúzni egy állatot. Még egy nyulat se, nemhogy egy ötvenkilós körüli kecskét. A napokkal korábban, a Rita által lőtt gidát Ted nyúzta meg, és lám, milyen jó, hogy megfigyelték ezt a fontos műveletet. Ha nem is szakszerűen, de kizsigerelték és lefejtették a bőrt vadászzsákmányukról.

- Mi legyen a bundájával, magunkkal vigyük? – kérdezte Rita.

- Vigyük, ha itt ér bennünket a tél, bizonyára fel tudjuk használni. Ha másra nem, jó lesz szőnyegnek – felelte Mari. Terhüket egy leterített sátorlapon három – nagyjából - egyenlő részre osztották.

- Kislányok, csomagoljuk be a finom pecsenyének valót és induljunk hazafelé! Ted és Anne már biztosan sokat izgultak miattunk.

- Van egy kis gond! – szólalt meg Éva - a kis tarisznyáinkba nagyon kevés húst tudunk rakni.

- Csináljunk batyufélét a sátorlapjainkból! Kötünk rájuk kötelet és máris felvehetjük a hátunkra – javasolta Mari. A felszerelésükkel együtt, fejenként legalább húsz kilót kellett mindegyiküknek cipelni. Egész úton lövésre készen tartották fegyvereiket, attól tartva, hogy a medvék megérzik a hús szagát és megjelennek, hogy megszerezzék. Szerencsére, ezekben a napokban valahol máshol vadásztak, akárcsak a farkasok. Egy puma követte őket – tisztes távolból -, de a túlerőt látva meghunyászkodott.

Még sötétedés előtt értek haza. Ted kint ült a kis ház előtt és kötélből hajtogatott valamit. A közeledő hölgyek elé sietett. Az első kérdése szívből jött:

-Nem történt bajotok? – és, amikor megkapta rá a neki is tetsző választ, következett a második, a kissé korhollósabb kérdés: - Hol tekeregtetek ilyen sokáig? A frászt hoztátok ránk! - És jött újra az atyai kérdés: - Nem vagytok éhesek? Meséljetek!

- Eltévedtünk és bent ragadtunk egy szakadékban – kezdte élménybeszámolóját Rita, amit Mari, majd Éva folytatott. Ted és Anne érdeklődéssel hallgatták a kellemetlen, de jól végződő kalandot. A doki mindhármukat megvizsgálta és örömmel állapította meg, hogy a fáradtságon kívül más bajuk nincs a lányainak.

 

8. Vadászkaland az erdőben

Másnap reggel – vasárnap volt – és egy korábbi megállapodásuk értelmében ezen a napon, ha tehetik, pihennek. Sokat tevékenykedtek az elmúlt napokban, és nagyon rájuk fért egy kis kikapcsolódás. A pihenés alatt azonban nem a semmittevést értették, hanem azt, hogy egy kicsit lazábbra engedik a napjukat. Kiültek a ház elé és azon tanakodtak, hogy mit készítsenek ebédre.

- Mit szólnátok, ha főznénk egy kis levest? – ajánlkozott szakácstudományával Rita.

- Nagyon örülnénk neki! – vágta rá Mari.

- Ha gondolod, leszek kukta – húzta ki magát Éva.

- Nagyszerű! – vette vissza a szót Rita. – Először is, nézzük meg, milyen alapanyagjaink vannak. Úgy látom, hogy három fajta húsból is tudunk válogatni: kecskét, fácánt, vagy fajdot főzzünk?

- A fajdot és a fácánt kellene felhasználni, mert a kecske húsát tudjuk szárítani és füstölni – javasolta a doki, és rámutatott egy féltetős, a napokban készített kis építményre.

- Mi ez? – kérdezte Éva.

- Ez lenne a füstölő, olyannak szerettem volna megépíteni, amilyennek Mari a beszélgetéseink során leírta.

- Valóban olyan! – nézegette a magyar asszony a furcsa tákolmányt. Rita és Éva félrevonultak, átnézték az éléskamrájukat és az ott talált alapanyagokat rárakták a távollétük alatt, a Ted által összeütött asztalra.

- Van sónk, ételízesítőnk, a házikónk közelében láttam csicsókát és kicsit arrébb vadmurkot – sorolta Éva. Már megyek is és szedek fel a földből.

- Nagyon jó, hozzál bőven, addig tisztítom és feldarabolom a húst – mondta Rita, és amire a „kukta” visszaért, már csak meg kellett pucolni a hozott növényeket, elszelni és mehetett a fazékba.

- Éva, mi az a murok? – furdalta Anne-t a kíváncsiság.

- A sárgarépa vadon élő rokona. Vele igyekszünk a petrezselymet és a sárgarépát helyettesíteni, a csicsókával pedig a krumplit.

- Milyen levest főztök? – tudakolta Mari.

- Finomat – felelte Rita.

- Na, de mi a neve? – faggatózott tovább Mari.

- Éhes asszonyok álma! – szólt Rita frappáns válasza. Ted nagyot nevetett a jó pofizó asszonyokon, a vállára vetette az előző napon készített néhány kötélhurkot és bejelentette, hogy elmegy és telepíti azokat az erdőben. Nagyon szeretne fogni valamilyen élő állatot, leginkább kecskét. Már elég hosszú ideje élik az életüket a vadonban, a lányok bizonyára örülnének, ha tej is kerülne a konyhába. A csicsóka és a murok hulladékát bepakolta a tarisznyájába és már kilépett a házból, amikor Mari utána szólt:

- Veled mehetek?

- Hát persze! Gyere, ketten gyorsabban telik az idő. - A folyó partján haladtak a vízfolyás irányába. A torkolatnál hagyott tutajjal átkeltek a folyón és a másik partján folytatták útjukat, egyenesen be az erdőbe. Ted kinézett egy nem túl vastag törzsű, magas fát és Mari segítségével a lombos felét lehajtották a földre. A doki rövid idő alatt egy komoly csapdát készített, elhelyezte a hurok mellett a hazulról hozott csicsóka és murok hulladékot, és mentek tovább a következő helyre, ahol ugyanolyan megoldással készítette az újabb csapdát. Összesen négy darabot vetett ki, Mari segítségével, aki egy darabig csak nézte az összehurkolt köteleket. Nem értette a működésüket, ezért rákérdezett:

- Ez a hurok fogja meg az ide tévedt vadat?

- Igen, Amint meg akarja közelíteni a kirakott élelmet, beleakad a hurokba. Próbál kimenekülni, de a hurok rabul ejti, a kiakasztott faág pedig hirtelen kiegyenesedik és felrántja az állatot a magasba. Azért ezt a módszert választottam, mert, ha a medve előbb megtalálja, mint mi, erre a neki vékony fára nem tud felmászni.

- És nem tudja kitörni?

- De igen! Ezért kell gyakran megnézni, és, ha a hurok fogott valamit, azonnal le kell venni. Nyugodtan hazamehetünk, és holnap reggel leellenőrizzük, hogy fogtak e valamit a csapdáink.

Különféle lombhullató fák között haladtak. Néha megmutatta magát egy-egy fenyő is, az igazi fenyvesek, azonban a közelben lévő hegyekről árasztották feléjük a gyantaillatot. Egy kicsi tisztásra értek, Tednek pihenőre volt szüksége, ezért leültek egy kidőlt fa törzsére. Jól esett beleszippantani a sokféle növény által ontott friss illatú levegőbe. Gyönyörködtek az őket körülvevő erdő mesés szépségében és teljesen megfeledkeztek nehéz helyzetükről.

- Milyen békés itt minden! – törte meg a csendet Mari.

- Igen, teljesen idilli a táj – felelte Ted.

- Szerintem ebben az erdőben nincsenek is nagy ragadozók – állapította meg az asszony.

- Pedig vannak! – ellenkezett a doki.

- Ha lennének, akkor már mutatkoztak volna!

- A vadak elkerülik az embert, mert félnek tőle. Érzik, hogy okosabb és beléjük van plántálva, hogy képes legyőzni őket.

- Sok helyen olvastam, hogy erdőkben emberekre is támadtak a vadak – folytatta Mari a gondolamenetét.

- Előfordul, hogy rátámad a vad az emberre, de ennek oka van. Vagy védekezésből teszi, vagy védi a kicsinyeit, vagy szorult helyzetében, esetleg akkor, ha nagyon éhes. Ilyen helyzet pedig akkor következik be, ha nem talál magának élelmet. Nagyon kevés olyan állat van, amelyik az ölés kedvéért támad. A ragadozó is akkor öl, ha elérkezett az ebéd ideje – felelte Ted. Mari egyfolytában a tőlük ötvenméternyire lévő bokrokat figyelte. Nem vette le a szemét a  néha megmozduló ágakról.

- Valami van a bokorban! – suttogta.

- Biztosan valami állat lehet – válaszolta higgadtan a doki.

- Milyen állat? – kérdezte rémülten Mari.

- Bármi is lehet. Lehet nyúl, valamilyen madár, farkas, puma, de akár medve is.

- Mit csinálhat ott?

- Lehet, hogy minket figyel. Behatoltunk a területére, ami nem igen tetszik neki. Előbb-utóbb jelezni is fog, hogy tűnjünk el innen – magyarázta Ted, és ekkor felfedte kilétét az idáig a bokorban lapító állat, egy jól megtermett barnamedve.

- Fussunk! – préselődött ki a szó Mari ajkán, a doki azonban meggyőzte, hogy a legnagyobb meggondolatlanság lenne futásnak eredni. A medve ebből rájönne, hogy az ember fél tőle, és a menekülőben csak a prédát látná, akit utol kell érni, megölni és megenni.

- Jaj, istenem! – szörnyülködött az asszony.

- Most szépen felállunk, és nyugodtan, nagy ívben kikerüljük ezt a nagy és erős állatot. Ő megnyugszik, hogy nincsenek ellenséges szándékaink, és elkerüli a velünk való harcot.

- Nagyon egyoldalú lenne ez a harc és hamar eldőlne a maci javára – vélekedett Mari.

- Minden küzdelem kétesélyes, egészen addig, amíg nem ért véget – mondta ki a saját véleményét Ted.

- Tehát lenne esélyünk legyőzni a medvét a két 45-ös Coltunkkal?

- Hát persze, hogy lenne! Közelről, sok lövéssel le tudnánk teríteni, ha támadna…és, ha jól céloznánk – villogtatta a doki elméleti vadászismereteit, de az utóbbi kijelentésében ő sem volt száz százalékra biztos.

Egy ideig még ültek a fatörzsön, úgy tettek, mintha a legnagyobb lelki nyugalommal beszélgetnének. Hadd kapjon szívrohamot félelmében az a nagyra nőtt medve, hadd higgye, hogy ez a két ember ügyet se vet rá, szinte levegőnek nézi. Majd csak megunja és eloldalog. Mindketten félszemmel a nagyvad irányába kacsintgattak, figyelték minden mozdulatát. Látták, amint két lábra emelkedik és a mellső mancsaival hadonászni kezd. Mari odasúgta Tednek:

- Doki, ilyen távolságról ugye nem érzi meg, hogy nagyon félünk tőle? – kérdezte Mari, miközben tőrkését az Évától tanultak szerint egy erős és hosszú botra erősítgette.

- Talán csak nem! – adta a nem éppen megnyugtató választ az öreg. A medve pedig úgy tűnt, mintha egyre jobban haragudott volna a két jövevényre.

- Mi lehet velünk a gondja? – törték a fejüket, és ekkor Mari szeme megakadt a közelükben lévő magas fán egy nagy csomó valamin.

- Ted, nézd azt a valamit a fán, a fejem fölött. Mi lehet az, csak nem az, amire gondolok?

- De, bizony, az egy jó nagy méhraj. Kezdem érteni, hogy miért rágott be ránk a maci. Félti a mézét, amin jelenleg százával dongnak a fullánkosok. Én szép lassan felállok, tedd te is azt, és elindulunk a vele ellentétes irányba – adta ki a doki a vezényszavakat. Úgy is tettek, de alig mentek pár lépést, a medve feléjük kezdett rohanni.

- Lőj a lába elé, de vigyázz, nehogy eltaláld!  - kiáltotta Ted -, és ő is elsütötte a pisztolyát. A két fegyver szinte egyszerre dörrent. A bősz vad előbb megtorpant, egy pillanatra, hátrahőkölt, majd ismét két lábra állt és újra támadni készült. Rárontott a halára rémült asszonyra, aki összeszedte minden erejét, beugrott egy vastag fa mögé és alkalmi lándzsáját a ragadozó felé hajította. A bestia ordított egyet, és elrohant. Az asszony az életét megmentő fa mögött a földre roskadt és a hirtelen fellépő sokktól csak ült a földön és teljesen magánkívül volt.

-Mi van veled? – lépett oda hozzá a doki, miután meggyőződött róla, hogy támadójuk elviharzott.

Mari alig tudott megszólalni. Ted először is újratöltötte pisztolyát, majd a tarisznyájában hordott orvosi táskájából kivett egy injekciós fecskendőt és bátor ”vadásztársának” beadott egy erős nyugtatót. – Ettől rendbe jössz – vigasztalta, és valóban, percek alatt hatni kezdett a gyógyszer. Mari egyre inkább jobban érezte magát. Körülnéztek és mivel az agresszív állatot sehol sem látták, elindultak haza. Egyszer csak vérnyomokat láttak a fűben. Fegyvereiket készenlétben tartva haladtak tovább, és kb. száz méter távolságra, egy bokros rész mellett megpillantották a medvét, a földön hasalva. Első reakciójuk az elrejtőzés volt, behúzódtak a fák közé. Gyanúsnak találták, hogy a vadállat nem reagál a közeledtükre, pedig köztudott, hogy nagyon jó a szimata. Ted a szeméhez emelte a távcsövét, és azzal figyelte a veszélyes vadat. Mozdulatlanságából azt szűrte le, hogy az állat kimúlt. A pisztolyaikat lövésre készen tartva araszoltak a fekvő mindenevő irányába.

- Úgy tűnik, kilehelte a lelkét – szólalt meg Mari. – Csak azt tudnám, hogy ezt a hatalmas hústömeget hogyan visszük haza?

- Sehogy! – felelte a doki – itt, ezen a helyen megnyúzzuk, és csak a bőrét visszük. A többire nincs szükségünk.

- Igazad van! A kis házikóban egyre csak gyűlnek a szőnyegek – helyeselt Mari.  Ted, amikor már látta, hogy az asszony teljesen megnyugodott elismerését fejezte ki neki a medve elejtéséért, aki azonnal szabadkozott:

- Nem, doki, ezt a haramiát közösen vadásztuk le.

- Az igaz, mégis a te lándzsád végzett vele! – erősködött Ted.

- Úgyis mondhatnánk, hogy saját magával végzett, mert ő dőlt bele a késbe – mondta ki Mari a végszót. Ted elrakta a távcsövet és éppen indulni készültek a fekvő állat felé, amikor az megmozdult, felpattant és berohant a fák közé. Mari az ijedtségtől meg se tudott szólalni, Ted pedig rohanni kezdett a medve eltűnésével ellentétes irányba. Futás közben hátranézett és megnyugodva állapította meg, hogy az asszony mögötte lohol.

- Ez meleg helyzet volt! – szólalt meg, a levegőt kapkodva Mari.

- Az bizony! – fújtatott a doki, és leroskadt egy útjukba eső, kidőlt fatörzsre. Az asszony mellé ült, nézte a verejtékező, levegő után kapkodó öregembert.

- Rosszul vagy? – kérdezte.

- Eléggé – válaszolt az öreg.

- Hogyan segíthetek?

- A tarisznyámban van egy táska. Nyisd ki és add ide belőle a piros-kék címkés üveget.

- Ezt? – mutatta fel a szívgyógyszert tartalmazó csöppnyi edényt az asszony.

- Igen! – nyöszörögte az öreg, és egy kis tablettát helyezett a nyelve alá. Mari a kulacsából vizet csurgatott Ted arcára, mellkasára, és a kezeire. Az öreg egyre jobban visszanyerte  erejét. Félórányi pihenő után elindultak lakhelyük felé.

- Hazaérve, egy alapos tisztálkodás után Rita a terített asztalhoz ültette őket.

- Ez isteni finom volt – kanalazta be az utolsó csöppig Mari, a lányok által főzött, nagyon ízletesre sikerült, teljesen egyedi húslevest, amely olyan sűrű volt, hogy a pecsenyéből egyikük sem tudott enni. Megkeresték ágyaikat és másnap reggelig aludtak.

Már a nap felszárította a fűről az éjszakai harmatot, amire a hölgyek felébredtek. Ted már a kis ház mellett szorgoskodott. Egy műanyag zsákot hajtogatott a tarisznyájába, és egy hosszabb kötelet tekert karikába, valamint nagyon furcsa valamit fabrikált.  Fűzfavesszőből hajtott néhány egyforma méretű karikát. Az egyiken átdugta a fejét, majd a karikákat több fűzfaággal összekötötte, úgy, hogy egy henger vázát kapja. Marit furdalta a kíváncsiság és rákérdezett:

- Mi lesz ez doki?

- Ez egy méhek elleni maszk lesz. Természetesen erre még rákerül a háló, ami megvédi a fejet a rovarok csípésétől.

- Honnan veszel hálót?

- Innen – nyúlt bele zsebébe, ahonnan néhány nejlonharisnyát húzott elő, amelyek ottlétéről azonnal magyarázattal is szolgált. – Sarah néhány holmija az én csomagjaimba került.

A hölgyek rögtön megértették, hogy miről van szó: a harisnya felhasználásával készült maszk segítségével le tudják szedni a mézet a fáról. Nem is kérették magukat, a Ted maszkjához hasonlókat készítettek ők is maguknak. Az összeállított keretre ráhúztak egy átlátszó harisnyát, és máris kész volt egy egyszerű védekező eszköz.

- Nagyszerű kislányok! Látom ti már eldöntöttétek, hogy ki jön velem mézet gyűjteni. Tehát mindenki.

Naná! – felelte Rita. Jól jön egy kis méz a házhoz, hiszen cukrot már napok óta nem láttunk, és más édességet is csak néhány szem áfonya vagy erdei málna formájában.

 

9. Méz, málna, áfonya

Kis keresgélés után Mari felmutatott egy magas fára:

- Ott van a méz, azon a vastag ágon!

- Érdekes, tegnap alacsonyabbnak tűnt – nézegetett felfelé a doki.

- Nekem is! – vonta meg a vállát Mari – talán a vadászat izgalma miatt nem tudtuk jól megfigyelni.

- Az is lehet – bólintott rá Ted, aki azt kezdte vizsgálgatni, hogy is lehetne feljutni addig az odúig, amelybe a méhek befészkelték magukat.

- Én felmászok! – vállalkozott Éva.

- Nem szédülsz? – aggódott Ted.

- Nem szédülök. Sportoló koromban edzésként is nagyon sok fát megmásztam.

- Ezt vidd fel magaddal – nyújtotta át neki Ted a kötelet. – Vesd át egy vastag ágon, és a kiszedett lépes mézet tedd bele a nejlonzsákba és engedd le a kötéllel.

- Oké, minden világos – felelte Éva. Fejére tette a harisnyamaszkot és már el akart rugaszkodni a földtől, amikor a doki utána szólt.

- Várj, még a kezed szabadon van! – Sajnos kesztyűnk nincs, de betekerem a kezedet gézzel. Így ni, és máris védve vagy a fullánkokkal szemben.

Éva, macskaügyességgel mászott a magas fa ágain egyre feljebb, és feljebb. Felért az odúig, előkészítette a kötél liftet, amellyel majd leengedi a begyűjtött termést. Benyúlt az odúba és a szorgos kis állatkák által összegyűjtött lépes mézet belerakta a zsákba. Leengedte a földre, miközben a méhek egyre csak támadták. A „sisakja” alá egy sem tudott bejutni, vastag ruházata nem engedte át a fullánkot. Már lemászott a társaihoz, amikor valahogy egy vagy kettő méh bekeveredett a ruhája alá és a nyakába eresztette a fullánkját. Felszisszent, de nem reagált különösebben a kellemetlen csípésre. Vele együtt az egész csapat azon igyekezett, hogy minél messzebbre jusson a magasból lecsapó hatalmas méhrajtól. Tudták, hogy a sisakjuk és a ruházatuk megvédi őket, ennek ellenére mégis félelmet éreztek az idegesítő zümmögéssel támadó fullánkosoktól. Annyira megijedtek, hogy egészen hazáig a fejükön hagyták a harisnyahálóval körbevett sisakjukat, és igazából csak a falak mögött nyugodtak meg. Fáradtan ültek le kis asztaluk köré.

Éva viszketést érzett az arcán, önkéntelenül odanyúlt, de úgy tűnt neki, mintha zsibbadna az egész feje. A doki ránézett és már nyúlt is orvosi táskájáért.

- Éva, te mire vagy allergiás? – kérdezte.

- Nem tudom! – felelte, de mintha a szája nem akart volna engedelmeskedni.

- Te allergiás vagy a méhcsípésre!

- Nem tudom! Eddig még nem csíptek meg méhek se darazsak se!

- Ettől pedig szépen bedagadtál. Beadok egy injekciót és holnapra teljesen rendbe jössz. Ha úgy gondolod, már jöhetsz velünk áfonyát szüretelni – nyugtatta „betegét” az orvos.

- Hol láttál áfonyát? – kérdezte Éva.

- Nem messze attól a helytől, ahol Marival együtt megmérkőztünk a nagy macival. Ezek szerint lehet, hogy nem is a mézet féltette a medve, hanem a kedvenc gyümölcsét? – gondolta a doki, miközben Éva pulzusát nézte.

Másnap reggel mind az öten felkerekedtek és felkeresték a Ted által telepített csapdákat, és Mari áfonyabokrait. A hurkokban egyetlen állatot sem találtak, de a kék erdei gyümölcsből közel tíz kiló körülit tudtak leszedni. Begyűjtöttek még egy kosárra való erdei málnát is. Ha egy napot még várnak, hűlt helyét találják a vitamindús erdei gyümölcsöknek. Már éppen haza akartak indulni, amikor Marinak eszébe jutott, hogy előző nap sok gombát látott a közelben. Nagy nehezen megtalálták a gombatelepet és a javát leszedték.

- Remélem, hogy nincs köztük mérgező! – tréfálkozott Rita.

- Nincs, ez mind ehető – állította határozottan a doki, akiről ekkor derült ki, hogy nem csak orvos, hanem gombaszakértő is. Mindenki úgy érezte, hogy erre a napra elég volt a csavargásból, és igyekeztek haza. Néhány pihenőt azért beiktattak, hogy Ted ki tudja fújni magát, és a hölgyek is érezték, hogy néha szükségük van egy kis pihenőre. Az egyik ilyen alkalommal, olyan helyen álltak meg pihenni, ahol sok erdei málnát találtak. Néhány kilót leszedegettek belőle és haza ballagtak. Elfogyasztották kései ebédjüket és elosztották egymás közt a teendőket. Anne és Éva az áfonya nagy részéből  lekvárt főztek, amit a végén – cukor hiányában – mézzel édesítettek. Ugyanilyent készítettek a málnából is.

Az áfonya másik felét félretették, egy később végrehajtandó aszalásra. Mari és Rita szárították a kecskehúst és halat füstöltek.

- Egész jól állunk élelemmel, ha ezután semmit sem fognánk, akkor is hosszú ideig kerülne étel az asztalra – állapította meg Rita.

- Igen, így van! Ezzel az éléskamrával sokáig kibírjuk, legfeljebb, ha friss húst szeretnénk enni, akkor kell lőni valamit – helyeselt mari.

- Most már tudjuk, merre és hogyan kell vadászni a madarakra és a négylábúakra. Ismerjük a járásukat, tudjuk, hol alszanak, hová járnak a szomjukat oltani, bármikor le tudunk lőni egyet-egyet – tört elő Ritából – a többiek legnagyobb csodálkozására – az optimista.

- Micsoda változáson ment át rövid idő alatt, ez a korábban magába fordult, mindent borúsnak látó asszony. És, lám, most már ő vigasztalja a másikat. Mi ez, ha nem a közösség és a kihívás építő ereje? Úgy látszik, hogy megunta a nyavalygást és a szürke színt, amelyben idáig látta a világot. Ez jó! Nagyon jó! – fejezte be gondolatait Mari.

Tednek nem igazán tetszettek a kis házban talált székek, és úgy döntött, hogy kijavítja őket. Megerősítette az egyszerű, rönkfából összeállított támlás ülőkéket és az ülő részükre pokrócokból párnát szabott. Az egyiket kipróbálta és elégedetten állapította meg, hogy a puhább felületen kényelmesebb ülni, mint a fán. Az asztal gömbfából készített tetejére – a ház melletti fásfészerben talált deszkákból – sima felületet varázsolt.

- De jó lesz! – dicsérte meg Anne – többé nem billen fel a bádogbögrém! – Vacsoránál ki is próbálták felújított bútoraikat.

- Az ágyaitok kényelmesek? – kérdezte az öreg „alkalmi asztalos” – utalva az általa eszkábált fekvő alkalmatosságokra.

- Az enyém nagyon kényelmes. Nagyon jó megoldás, hogy a repülőn talált rákászhálókat erősítetted ezekre a lábakon álló fakeretekre – mondta Éva.

- Honnan jött ez a nagyszerű ötleted? – kérdezte Rita.

- Hasonló megoldásúak voltak a dél-ázsiai dzsungelben használt függőágyaink, a háború idején. Egyszerű és gyorsan elkészíthető. Talán ezért választottam ezt a megoldást.

- Nehéz életetek volt a háborúban? – érdeklődött Anne.

- Igen! Sokat éheztünk, ha éppen nem harcoltunk, akkor is sokan meghaltak közülünk betegségekben, állatok támadásaitól, kórokozóktól és még sok más ok miatt. A kórházsátorban mellettem operáló főorvosunkat egy repülőről géppuskázták le. Én is megsebesültem akkor a lábamon, de a munkának menni kellett, sok volt a sérült. Alám tettek egy széket, tartottak, amíg befejeztem a főorvos által elkezdett műtétet. Bemosakodás nélkül, egyszerű sebész fertőtlenítővel dörzsöltem csak meg a kezem. A beteg meghalt volna, ha nem sietünk, hála isten, meg tudtuk menteni.  Beszélni se jó a háborúról! Arra feleljetek nekem, ki jön velem holnap korán reggel csapdákat ellenőrizni?

- Én, vállalkozott Rita.

- Jó, rendben van! Gumicsizmában megyünk.

- Oké! – válaszolt Rita, és az erdő foglyai lassan nyugovóra tértek.

 

10.  Az erdő és a tó ajándékai

Az első csapdát ügyesen kijátszotta valamelyik növényevő. A kötélhurok felrántására lehajtott fa felegyenesedett és a kötél üresen lengett a magasban.

- Remélem, a többinél nem ez a látvány fogad! – bizakodott Ted. Valóban nem ezt látták a következő három esetben. Érintetlen volt a hurok, úgy látszik nem észlelték a kirakott élelmet, vagy megérezték a vadak, a rájuk leselkedő veszélyt.

Egykedvűen közelítették meg az utolsó csapdavetési helyet, amelyet még a fák eltakartak előlük, amikor a doki felemelt kézzel jelzett Ritának, hogy álljon meg. Mindketten mozdulatlanul füleltek és egyre inkább megerősödött bennük a feltételezés, hogy egy állat keservesen sír és mintha néha kiáltana egyet.

- Mi lehet ez? – suttogta Rita.

- Olyan, mintha kecske lenne – súgta vissza Ted. – Menjünk közelebb, mert lehet, hogy segíteni kell neki!

- Rendben! – válaszolta Rita, és a puskáját lövésre készen tartva körül nézett. – Atyaisten! – csúszott ki a száján.

- Mi az, mit láttál? – kérdezte Ted.

- Farkast láttam az egyik bokor mögé bújni.

- Hány farkast láttál?

- Egyet.

- Ne izgulj, én most átadok neked egy önvédelmi eszközt. Ettől majd megijednek, és nem mernek támadni – vett elő a tarisznyából egy előre elkészített fáklyát, amelynek a végét egy kis üvegből meglocsolta petróleummal. – Fogd ezt a fáklyát, és ha közelítene a farkas, vagy farkasok, azonnal gyújtsd meg és vízszintesen nyújtsd feléjük. Érted?

- Igen – felelte Rita. Átvette a fáklyát, leellenőrizte öngyújtóját, működött. Ted ezalatt leeresztette a fáról a hátsólábánál felrántott kecskét. Rita egyik szemével a farkast leste, a másikkal pedig a kecskére pillantgatott. Meglepetten tapasztalta, hogy a kiszabadított állat nem akar elszaladni, hanem, mint egy kiskutya, bújik a dokihoz.

- Biztosan fél a farkastól és védelmet remél az embernél – gondolta Ted, miközben egy pórázt kötött a kecske nyakára. – A folyó parton megyünk, ott jobban látjuk a mögöttünk kullogó farkast. Az ordas messziről figyelte őket. Amikor megálltak, akkor az ordas is lelapult, vagy elbújt a fák mögé. Rita, maga is elcsodálkozott, hogy nem érzett félelmet. Talán a kezében lévő puska, vagy a bármikor meggyújtható fáklya miatt bátorodott meg ennyire? Vagy talán erőt és bátorságot adott számára Ted közelsége, aki már megjárta a háború poklát és egy nappal korábban – Marival közösen – megküzdött a medvével, egy három mázsás óriással, ez a farkas pedig talán negyven kilót nyom. Igen ám, de mi van akkor, ha ennek a lompos farkú fenevadnak társai is vannak. No, de akkor miért jár egyedül, hol vannak a többiek? Talán ő a felderítőjük és egy adott pillanatban jelez a falkának? Üzen nekik, hogy jöhettek, most a legalkalmasabb megtámadni ezt a két szerencsétlen embert? Előbbi bátorsága egyre jobban elaprózódott és valami egyre fokozódó félelem, majd rettegés lett úrrá rajta. Tenyere izzadni kezdett, torka kiszáradt. Úgy érezte, mintha valami húzná egyre lefelé, a hol kavicsos, hol agyagos folyóparti föld felé.

- Ted, mi lesz, ha ezek a bestiák ránk támadnak? – préselte ki nagy nehezen magából a kérdést.

- Akárhogyan is erőltetem a szemem, én csak egy farkast látok, azt is csak néha-néha, és olyan messziről, hogy odáig még talán a puskád golyója sem képes elrepülni. Úgy gondolom, hogy ez a szerencsétlen lompos farkú  csak sóvárog az általunk elhozott ebédje után és talán azt lesi, hogy mikor állunk neki lakmározni a kecskéből, és reménykedik, hogy hagyunk neki is valamennyit.

- Doki, te most tréfálkozol, pedig szerintem nem is annyira vicces a helyzetünk!

- Miért?

- Hát, azért mert szerintem ennek a vadállatnak biztosan vannak társai, és csak arra várnak, hogy végezzenek velünk.

- Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy ez egy magányos állat, és, mint az előbb is mondtam, nem gyilkos céllal követ minket.

- Figyeld meg, hogy bajba kerülünk! – erősködött Rita.

- A fenét kerülünk bajba! Mi nem félünk a farkastól! Van fegyverünk, és tűzzel is távol tudjuk tartani. Ha mégis támadna, akkor se bennünket akarna bántani, hanem csak kecskehúsra fáj a foga.

- És, ha mégis többen jönnének? – aggódott, a korábban még bátor asszony.

- Akkor nagy szomorúan nekik adnánk a kecskét és mi üres kézzel kullognánk haza.

- Már nem is félek annyira! – mondta kényszerű mosollyal az arcán Rita, de a szemét le nem vette a tisztes távolban, az erdő széléig őket követő farkasról. Ott aztán lemaradt, majd elnyelte a hatalmas erdő.

Mari, Anne és Éva nagyon örültek a kecskének. Simogatták, szólítgatták, becézgették és egyből nevet is találtak neki.

- Cukor – mondta ki először Rita a barátságos állat nevét.

- Miért éppen cukor? – kérdezte Mari.

- Talán azért mert olyan kis édes! – fejtette meg a névadás rejtélyét Éva.

- Valóban! Olyan kis cuki pofija van. Rögtön megpuszilom – tolta arcát a kecskéjéhez Rita.

- Tudjátok, egy valamit nem értek! – simogatta meg az állat homlokát Éva – egy vadon élő állat, hogy lehet ilyen szelíd. Ez szinte ragaszkodik az emberhez. Biztos, hogy nem egy ólból kötöttétek el ezt a szegény jószágot?

- De, elszaladtunk vagy 100 mérföldet, találtunk egy farmot, és loptunk egy kecskét –tréfálkozott Rita. Nyugodj meg Mari, ez az állat a mi csapdánk hurkában lógott, és nagyon jó, hogy időben érkeztünk és, hogy nem előzött meg bennünket egy medve. Ha a nagyragadozó találja meg előbb, akkor most nem becézgethetnénk.

- Rendben van, csak furcsállom, hogy egy vad ennyire barátságos.

- Az attól is lehet, hogy még nem találkozott emberekkel, és ezért nem is fél tőlünk – magyarázta Ted, aki most örült igazán, hogy az elmúlt napokban megerősítette a fáskamrát, amelyben berendezhetik a kecske szállását.

- Mi a terved a kecskével? – hangzott a kérdés. Először Mari érdeklődött, majd Évát tette kíváncsivá a mekegő sorsa.

- Arra gondoltok, hogy levágjuk-e? A válaszom egyértelműen: nem! – állt ki szerzeménye védelmében Ted. – Finom tejet ad nekünk.

- Ki fogja megfejni? – kérdezte Éva.

- Majd én! – vállalkozott Mari. Én már láttam, hogy csinálják. Rögtön hozok egy nagyobb edényt és meg is próbálom. – Éva megelőzte. Térült, fordult és egy fazékkal tért vissza. Mari a kecske tőgye mellé térdelt és a harmadik kísérletre elkezdett spriccelni a fehér tej az edénybe.

- Ügyes vagy! – dicsérte meg Rita.

- Magam se gondoltam, hogy sikerülni fog! Ezek szerint valahogy így kell fejni. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi tejet ad ez a kis cukorfalat – becézte kedvencüket Mari. Hamarosan ez is kiderült: több, mint fél liter csurgott az edénybe. A következő napon már több, mint egy litert fejtek Cukortól.

- Mit adunk enni ennek a kis cukorfalatnak? – lepte meg kérdésével Rita a többieket.

- Nézz körül! – mutatott doki az előttük elterülő füves területre – itt mindenhol takarmány nő, olyan, amilyent idáig is legelt.

- Úgy tudom, hogy magok is kellenek a kecskéknek - szólt közbe Anne.

- Lányaim, ne aggódjatok, a mi kis jószágunk talál magának mindent ezen a szép zöld helyen. Vannak itt magok is, és minden más, amire szüksége van, ha gondoljátok, én vállalom az etetését, úgysem tudok minden alkalommal veletek menni a kirándulásaitokra. Most pedig át kellene tekinteni, hogy mennyi élelmünk van, és, hogy mire van szükségünk a télre, ha…- és gyorsan elharapta a mondata végét.

- Ha, nem találnak ránk, és itt kell töltenünk a telet is – egészítette ki Anne, a doki mondandóját.

- Valahogy, úgy – mondta Ted -, de ne csüggedjünk, hanem inkább leltározzunk: Tehát van egy csomó – legalább 25 kiló kecske húsunk, valamint majdnem ennyi halunk kifogva, amit egyelőre fedett kosarakban a vízben tárolunk. Az élő hal még bírja egy darabig a kosárban, de a nejlonba csomagolt húsnak nem tesz jót, ha sokáig áll, még hideg vízbe eresztve se. Minél előbb tartósítani kell. Ha jó az időjárás, akkor ennyi tartalék elegendő lehet, de ha hideg a tél, nagy a hó, nehéz közlekedni, ekkorka tartalék nem garantálja az életben maradásunkat.

- Egyszerűen szólva, jobban fel kell töltenünk a kamrát hússal – ismételte meg Mari Ted véleményét.

- Hússal, és ha lehet még több növényi eredetű táplálékkal – tette hozzá Éva.

- Milyen növényekre gondolsz? – kérdezte Mari.

- Gesztenyére, áfonyára és málnára, valamint ehető gyökerekre. Mielőtt leesik a hó, vagy fagy jön, nem árt néhány csicsókából és a murokból is raktározni.

- Hogy álltok a hús füstöléssel? – érdeklődött a doki.

- Már kipróbáltuk a szárítást is és a füstölést is, de összesen talán öt kilót sikerült elkészíteni. A füstölés nem valami jól sikerült, a szárítást éppen hogy csak megpróbáltuk, de úgy néz ki, hogy megfelelő lesz – számolt be munkájukról Mari.

- Ebben az esetben inkább szárítsunk, ne kísérletezzünk a füsttel. Holnap, ha gondoljátok, délelőtt le kellene menni a tóhoz, láttunk ott néhány vadkacsát, érdemese lenne fogni, vagy lőni közülük. Nem ártana elejteni pulykát, őzet, nyulat is. Utána pedig tartósítunk.

- Rendben – nyugtázta Mari, a másik három asszony nevében is.

Másnap reggel, épp, hogy feljött a nap, már a tó partján voltak. Vízre tolták a tutajt és a part közelében hajtották előre magukat hosszú botjaikkal. A tó egyik részén érdekes, még soha nem látott gabonaszerű növénnyel találkoztak. Szalmája volt, mint a búzának, de az mégsem lehetett, mert ez a sekély vízben termett. Jó nagy területen nőtt, de egyelőre jobban érdekelték őket a tövükben úszkáló vadkacsák. Rita elemében volt, hármat is lelőtt a lapos csőrű madarakból. Mindhárom a sűrű, szalmaszerű növény által benőtt vízbe esett.

-Várjatok lányok! Megmérem, milyen mély a víz. Ha sekély, akkor lábon is be tudunk menni értük, de, ha mély, akkor a tutajjal kell begázolnunk – és örömmel állapította meg, hogy még térdig se ér, a part közelében. Kieveztek a partra és onnan egyszerűen besétáltak a kacsákért. Eközben alaposan szemügyre vették a tó szélét borító növényzetet. Ted egy szálat letépett, a kalászát a kezébe vette és tenyerei között morzsolgatni kezdte. Vizsgálgatta a kihulló szemeket.

- Mi ez? – érdeklődött Mari.

- Nem tudom! – felelte Ted, miközben egy marékra való szálat kivitt a partra. Nézegették, vizsgálgatták, de egyikük se látott még csak hasonlót sem. Anne bekapott néhány szemet és összerágta:

- Gyerekek, hasonló íze van, mint rizsnek.

- Látjátok, hogy milyen feledékeny vagyok! Van a nekem a faházban egy kis növényhatározó képes könyvecském. Lehet, hogy abban szót ejtenek erről a nekünk ismeretlen gabonaféléről is. Hazasétálok, és lehozom a könyvet, megnézzük, és hátha okosabbak leszünk tőle – mondta Ted, és indulni akart, amikor Éva rászólt:

- Te, csak ülj le itt a tó partján és pihenj, mi Marival elhozzuk a könyvet, csak mond meg, hol találjuk!

- A szürke színű hátizsákom legtetején kell lennie, de lehet, hogy valamelyik zsebében.

- Rendben, sietünk vissza.

- Hozzatok magatokkal néhány üres hátizsákot is! Ha ez valóban rizs, akkor hazavisszük a termést. Amennyiben nekünk nem ízlik, megetetjük a kecskénkkel.

A két hölgy hamarosan visszatért. Ted azonnal lapozni kezdte okos könyvecskéjét és örömmel látta, hogy a könyv foglalkozik az általuk talált növénnyel és a leírt szöveg és a rajzok alapján egyértelmű, hogy vadrizst találtak.

- Nézzétek csak! - mutatta Ted a lányoknak – ez valóban rizs, és itt még a betakarításának tudnivalóit is leírták.

- Sőt, ahogy beleolvastam, még a vadrizs ételek elkészítésének módját is. Már alig várom, hogy megkóstolhassam – ujjongott Rita. Az erdőlakók most gondoltak bele igazán, hogy milyen kincset találtak. A doki valóságos előadást tartott a növényi táplálékok, és ezen belül is a gabonafélék hasznosságáról. Amikor befejezte mondandóját, a tutajra sátorlapot terítettek és odaeveztek a vízi gabonához. Óvatosan fölé hajtották a növény szárait és botokkal finoman ütögetve kiveregették belőle a magokat. Több, mint tízkilónyit sikerült begyűjteniük. Sokkal többet is szedhettek volna, ha előbb rátalálnak, és a vadkacsák nem szüretelik le a nagy részét.

Hazaérve először nézegették, tapogatták, kóstolgatták az ismeretlen növényt. Felmerült a kérdés, hogy milyen teendők vannak még vele, mielőtt a fazékba kerülne. A doki fellapozta az okos könyvét, amelyből megkapták a választ: a magokat félig meg kell szárítani, ezután pedig zúzással vagy taposással hántolni kell. Kiterítették a napra, és amikor úgy látták, hogy már eléggé száraz, tisztára mosott bakancsaikkal jól megtaposták. A magot a törektől szeleléssel választották el. Másnap már főtt a rizs, és a frissen lőtt vadkacsa pecsenyével, valamint áfonyával ünnepi eledelnek számított.

- Mi a véleményetek, finomra sikerült az ebéd? – kérdezte Rita, a főszakács.

- Isteni volt! Csak az első falatoknál tűnt furcsának, hogy ennek a rizsnek keményebb, roppanósabb szeme van, mint a „házi rizsnek”, de ízre, még ha kicsit el is tér attól, ugyanolyan finom – dicsérte Mari, a Rita étlapján megjelent újdonságot.

Van egy mondás: „amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon”, és hogy ez mennyire igaz, bebizonyosodott a következő napon. Örültek a szegény, ágrólszakadt erdőlakók, hogy a talált rizzsel változatossá tehetik eddigi egyoldalú étrendjüket. A begyűjtött növények és az elejtett vadak húsa néhány hétre való élelmet jelentett számukra. Terveik szerint a füstölt és a  szárított hús garanciát jelentett volna az egyre jobban nyakukon lévő őszben, ha szakszerűen csinálták volna, ahogy azt valamikor az indiánok, vagy a prérin élő vadászemberek tették. A hús nagy része a szakszerűtlen füstölés következtében veszendőbe ment, ki kellett dobni. Ráadásul a szárítást a végére tartogatták, és most kong a kamrájuk az ürességtől. A baj nem jár egyedül, és a folyóban, varsákban tárolt élő haluk is eltűnt. A hölgyek csak találgatni tudtak:

- Bizonyára a medve találta meg a kosarakat, és felfalta a halakat. -  Egyedül csak Ted nem rágódott a dolgon:

- Ami elment, azt már kár siratni. Újabb halakat kell fogni, és okosabban kell az életben tartásukat megoldani! Már a megoldást is kitaláltam – mondta – és felvázolta elképzelését: - Összeütök egy ládát a talált deszkákból, amit kibélelünk nejlonnal, hozunk bele vizet és abban is kibírják néhány napig a halak.

- És hol tároljuk az „akváriumot”? – kérdezte Éva.

- Elfér a fásfészerben.

- De, oda zárjuk éjszakára a kecskét is! – ellenkezett Rita.

- A kecske nem bántja a halakat, a halak sem támadják meg a kecskét, elférnek egymás mellett – győzte meg a doki a kétkedőt. Most azonban újra fel kell tölteni a kamránkat, és lehetőleg mielőbb, mert hamarosan rosszabbra fordulhat az idő. Vadászni és halászni kell, de kitartóan, mert nagy bajba kerülhetünk.

- Mit szólnátok, ha holnap korán reggel megnéznénk a vadludakat a tó közelében? – állt elő javaslatával Mari.

- Nagyon jó ötlet – helyeselték a többiek.

- Én is egyetértek, de beszéljük meg előre a teendőinket – vette kezébe Ted az irányítást.

- Hallgatunk, beszélj doki! – bíztatta Rita.

- Először is, arra készüljetek, hogy reggel, nagyon korán ott kell lennünk a helyszínen, mielőtt a libák megjelennének. El kell rejtőznünk, nehogy kiszúrjanak bennünket, mert akkor nem szállnak le. Olyan helyen érnek földet, ahol semmi rejtőzésre alkalmas tereptárgy nincs: sem fa, sem bokor. Nincs, ami elrejthetné a vadászt. Sok leveles faágat kell odahordanunk, amiből néhány rejteket készítünk. Ezek alá bebújunk, és amikor eljön a megfelelő pillanat, Rita puskája működésbe lép. A többit majd a helyszínen megbeszéljük.

- Nekem jobb ötletem van – szólt hozzá Rita. Még ma délután kellene lemenni a tóhoz és odahordani a megfelelő helyre a rejtőzésünket szolgáló ágakat, ugyanis hajnalban csupa harmat minden, és ha akarjuk, ha nem csurom vizesek leszünk.

- Igazad van! – ismerte el Ted – valóban kellemetlen lenne vizes ruhában dideregni a levelek alatt. Fogadjuk meg Rita javaslatát és még ma készítsük el ágsátrainkat! – mondta és a vadlúd húsra pályázók elindultak a tó melletti tisztásra.

 

11. A vadlibavadászat

Olyan leshelyeket építettek, amelyek nem csak elrejtették őket az éles vadliba szemek elől, hanem védelmet nyújtottak az időjárás meglepetéseivel szemben is. Sátorlapokkal leszigetelték és pokrócokkal úgy kibélelték a lombsátrat, hogy képes volt ellenállni akár nagyobb esőnek, sőt még a fagynak is. Ezen a délutánon napsütéses idő volt, de senki nem tudhatja, mit hozhat a holnap. Már az is elég, ha hűvösre fordul, és akkor tesz igazán jó szolgálatot a jól elkészített, meleg vacok.

Másnap reggel megfelelő mennyiségű élelmet és ivóvizet vettek magukhoz és a korábban megbeszéltek szerint elfoglalták helyeiket a leshelyük belsejében.

Surrogva ereszkedett le a tó melletti füves területre az első vadlibaraj. Rita a les tetején lévő lőrésen csak úgy találomra kettőt közéjük lőtt. A dörrenésre zavarodottan emelkedett fel a gágogók serege. Ismét kettőt dörrent a puska.

- Eltaláltad az egyiket! Ügyes vagy – szólalt meg Ted, Rita legnagyobb csodálkozására.

- Nem tudom, miről beszélsz doki! – én nem láttam leesni egyet sem!

- Pedig egyet lelőttél!

- Akkor látnom kellett volna, hogy leesett!

- Ha nem hiszed, akkor én most idehozom neked – mondta Ted, és elsétált a legalább 100 méterre lévő bokrok mögé, és a kezében egy szürke vadlibával tért vissza.

- Ezt nem értem! Nem láttam leesni! – erősködött Rita.

- Magától nem tudott leesni, nézd csak meg, itt vannak a sörétek nyomai – mutatta a lúd testén lévő véres pöttyöket. – Te nem láttad, mert izgalomban voltál, és amire elmúlt a nagy izgalom, már a fáktól és a bokroktól nem láthattad, hogy ejtőzik lefelé.

Visszahúzódtak a leshelyükbe és várták, hogy újabb madarak ereszkedjenek le a közelükben. Jött is egy újabb légi sereg, de tőlük nagyon nagy távolságra szálltak le.

- Ezekkel szemben hatástalan a puskánk, még várunk egy kicsit és hamarosan hazamegyünk – mondta ki elképzelését Ted. Mari nézegette a lelőtt libát és a két szárnya alá nyúlva igyekezett a talpára állítani. A lábai minduntalan bebicsaklottak. Fogott két ágat és a leshelyük közelében beleszúrta a földbe. A leszúrt botok mellé állította a madarat és magához intette Évát.

- Van nálad spárga? – kérdezte.

- Igen, van – felelte.

- A lábait jó erősen kötözd a botokhoz! – mondta, és Éva azonnal megértette, hogy a lelőtt libát most csaliként fogják felhasználni. A többiek sem kérdeztek semmit, maguktól is rájöttek, hogy mit, miért tesz Mari. Már csak a nyakát kellett egy ágdarabbal kimerevíteni és fentről máris úgy nézett ki, mintha legelészne. Visszabújtak kényelmes vackukba és a tető valamint oldalnyílásokon át lesték, hogy mikor érkeznek újabb vándormadarak. Sokáig heverésztek a pokrócokon, amikor meghallották az első libahangot. Elhúzott a fejük fölött az első, majd a második és a sokadik libaraj.

- Ezeknek eszük ágában sincs leszállni – suttogta Rita. Már azt tervezték, hogy hazamennek, amikor egy egész sereg ereszkedett le a csalinak kitett, lelőtt madár mellé.

- Lőj Rita! – türelmetlenkedett Éva, de a puska némán hallgatott Rita kezében. Éva megunta, fogta az íját és egy legelésző ludat teljesen felnyársalta kilőtt nyílvesszője. Eközben a puska is megszólalt és máris háromra emelkedett az elejtett vadak száma.

- Ugye lányok, megelégszünk ennyivel? – kérdezte a doki.

- De még mennyire! – válaszolt Rita a többiek helyett is. Jókedvűen tértek haza és ezen az estén többet beszélgettek, mint a korábbiakon. Mi is lett volna a központi témájuk, mint az eredményes vadászat.

- A rossz füstölés miatt kárba veszett kecskehús egy részét pótoljuk ezzel a három libával – jegyezte meg Mari, aki felelősnek érezte magát a tönkrement hús miatt. Hiába mondta Ted, hogy senki sem tehet róla, hogy így alakult, mert a rosszul összerakott fa csak egy darabig füstölt, aztán egyszeriben lángra lobbant és a télre tartalékolt élelmük a tűz martaléka lett.

- Holnap ismét megpróbálnám a füstölést, már rájöttem, hogy mit szúrtam el! – ajánlkozott Mari ismét a nagy feladatra.

- És, mit szúrtál el? – kérdezte Ted.

- Sok fát raktam rá és olyan szárazat, ami hamar begyulladt. Most már tudom, hogy milyen anyaggal kell dolgozni. Holnap, ha ti is úgy gondoljátok, két libát feltennék a füstre és végig figyelemmel kísérem.

- Nem félsz, hogy nem sikerül? – faggatta Éva.

- Nem, most már rájöttem a nyitjára.

- Rendben van! – adta áldását Ted is a dologra – holnap két ember itthon marad húst tartósítani, három pedig ismét mehet vadlibára vadászni. Lássuk, kik lesznek a vadászok?

- Rita, Éva és Anne – hadarta el Rita.

- Én is így gondoltam – mosolygott az egyre jobban nődögélő bajusza alatt a doki.

A három vadász, alig, hogy feljött a nap lebotorkált a tó mellé és elfoglalta helyét a jól kiépített figyelőhelyen. Éva a fejéhez kapott:

- Lehozhattuk volna az egyik libát csalinak!

- Le bizony! – helyeselt Rita.

- Szerintem játsszuk le, amit tegnap! Lőjünk egy libát, és a többit azzal csalogassuk le!

- Azon leszünk – dünnyögte Rita, és az eget kezdte kémlelni. „V” alakban, nagy magasságban húztak el felettük a nagy szürke madarak.

- Hogyan lehetne lejjebb csalogatni őket? – töprengett Éva.

- Sehogy! Ha ők úgy döntöttek, hogy a hátukkal az eget karcolják, akkor csak a jóisten vezérelheti lejjebb őket – mondta Rita.

- És az éhség, meg a szomjúság – vélekedett Anne. Lehet, hogy majd jönnek olyan ludak, amelyeknek éppen itt kell landolniuk. Itt van ez a csillogó tó, körülötte a zöld fűvel, valamelyik csapatnak majd ez fog megtetszeni. Csak ki kell várni.

- Így van! - helyeselt Rita. - Egyszer hallottam, amikor igazi vadászok beszélgettek, és az egyik okította a többieket. Megkérdezte tőlük, hogy mik a vadászat legfontosabb kellékei.

- És, mit feleltek? – tört elő a kíváncsiság Évából.

- Szinte mindegyik a jó puskát és a belevaló töltényt emlegette. Egy valami maradt ki mindegyiknél.

- Mi volt az?

- A türelem. Anélkül belekezdeni sem szabad a vadászatba. Van, hogy egész nap vagy egész éjjel lesben ül az ember, de elkerülik a vadak. Olyan is van, hogy megunja, elindul hazafelé, és akkor jelenik meg a várva várt állat.

- Nincs más megoldás, várjunk türelemmel, hátha megjönnek a libuskáink – ábrándozott Anne, miközben kintről egyre erősödő, kopogó hangok hallatszottak.

- Mi ez a zaj lányok? – kérdezte Rita és kidugta a fejét a leshely bejáratán, amit azonnal vissza is húzott.

- Eleredt az eső!

- Semmi baj, ez a kunyhó jól össze lett állítva, még a tetőn lévő kémlelőnyílásokat is úgy alakítottuk ki, hogy ne tudjon beverni az eső.

- Na, de mi lesz, ha akkor is esik, amikor haza akarunk menni? – aggódott Rita.

- Két lehetőségünk lesz: vagy csak akkor megyünk haza, ha eláll az eső, vagy zuhogó esőben megyünk – válaszolt Anne.

- Szerintem inkább induljunk el most! – javasolta ijedten Rita, amiből egy kis tréfálkozás és nevetgélés alakult ki és észre se vették, hogy tőlük aránylag távol, a tisztás másik felén vadlibák értek földet. Éva szeme akadt meg először a fűben mozgó madarakon és neki tűnt fel az egyre erősödő neszezés is. A puska lőtávolságán jócskán kívül voltak, de érkeztek újabbak is, amelyek már a figyelőkunyhó közelében szálltak le. Avatatlan szemükkel is azonnal észrevették, hogy a libák földet érése túl nehézkes volt, szinte huppantak egyet a földön. Rita célba vette az egyik ereszkedő madarat, amely élettelenül esett a fűbe. Azon lepődtek meg, hogy a fűben szaladgáló ludak a lövés hangjára nem emelkedtek fel a levegőbe, mint az ugyanilyen helyzetben előző nap tették.

- Mi lehet velük? – kérdezte Rita.

- Olyan, mintha nem tudnának felszállni – mondta Éva, és bíztatta Ritát, hogy vadászetika ide, vagy oda, nekik az életben maradásuk sokkal fontosabb, lőjön le legalább még egy libát.

- Nem tudok! – jelentette ki. Védtelen állatra képtelen vagyok rálőni!

- Na, jó, de legalább a lelőtt madárért kimegyek – terítette magára sátorlapját Anne, és kirohant a fűben ázó állatért. Ekkor lepődött meg igazából: a libasereg nem szállt fel, hanem csak szaladtak előle az erdő felé. Ösztönösen utánuk vetette magát és az esővel nem törődve lekapta magáról a sátorlapot és rádobta az előtte loholó szárnyasra.

- Megvagy! – sziszegte és egy darab zsineggel összekötötte a lúd lábait, eldöntötte a földön. A vadászat izgalmától felvillanyozva körülnézett és akkor látta két „vadásztársát”, akik éppen begyűjtik zsákmányukat a nehézkesen mozgó tollasokból. Most jutott el odáig, hogy szemügyre vegye az ázott tollú állatokat, és egyből rájött, hogy a lehűlt idő miatti ónos eső tette repülésképtelenné a ludakat.

Behúzkodták őket a leshelyükre és Rita hangosan megszámolta az oldalukra fektetett, összekötözött lábú jószágokat.

- Kettő élő és egy lőtt. A tegnapi zsákmánnyal együtt ez hat liba.

- Jól számoltál! Valóban, a türelem az egyik legfontosabb kellék a vadászaton! – állapította meg Éva. A három vadász megvárta, amíg elállt az eső. Az élő libáknak bekötötték a csőrét, ügyelve, hogy levegőt is kapjanak, felpakolták egy sebtében összeállított „V” alakú szánkóra és elindultak a házikójuk felé. A füves területről a folyó part köves talajára érve egy jégpáncél állta útjukat. A fűben könnyedén haladtak, nem csúszkált a bakancsuk, de ahol a talajon nem volt fű, képtelenség volt haladni.

Anne a tarisznyájából kivette a mindig magánál tartott törölközőjét, késével kettévágta, és a rongyokat rákötötte bakancsai talpára. A furcsa mód megtalpalt lábbelijével ráment e jégre, és már nem is csúszkált. Két társa látva a jó példát, ők is így cselekedtek. Könnyedén végigmentek a folyó parton.

Bármennyire is kötötték be libáik csőrét, még így is nagyon hangosak voltak. A zajra Mari és Ted kiszaladtak a házból, és amikor meglátták a vadászok zsákmányát, hangos nevetésben törtek ki.

- Csak nem hálót vetettek ennek a hangos társaságnak? – kérdezte Ted, miközben végignézett a befogott madárállományon.

- Majdnem! – felelte Rita.

- Elmesélitek?

- De el ám! Még szép, hogy elmeséljük.

- Halljuk! – sürgette Ted, és Rita a történetnek kissé nagyobb feneket kerítve, elmesélte nagy kalandjukat az ázott, jégpáncélba kényszerült ludak vadászatáról. A doki szeme megakadt az egy lelőtt libán.

- Ezt Rita lőtte – tájékoztatta Éva az otthon maradottakat.

- Mi legyen az élőkkel? – nézett körbe a hölgyeken Ted.

- Sajnos nem tarthatjuk őket életben, mert se élelmet, se szállást nem tudunk biztosítani a számukra – mondta sajnálkozva Mari.

- Ki vállalkozik a levágásukra? – tette fel a nap legnehezebb kérdését a doki. A női szakasz nagyokat hallgatott, még a fejüket is lehajtották, hogy kerüljék az öreggel a szemkontaktust.

- Na, jól van – áldozta fel magát a csapat egyetlen férfi tagja – majd én megoldom, ha nem bánjátok, de majd csak holnap. Addig semmi bajuk nem lesz, ha bezárjuk őket a kecske mellé a fásfészerbe.  A lelőtt libát megtépték, és feldarabolták. Külön rakták a füstölésre, és külön a főzésre, sütésre szánt részeket.

- Ahogy elnézem ezt a sok húst, úgy gondolom, hogy elég lesz, amíg el nem fogy – tréfálkozott Mari.

- Ha két héten belül ránk találnak, úgy elég lesz a kényszertáborozásunk végéig, de ha nem jönnek értünk a fiúk, akkor ezt a mennyiséget pótolnunk kell! – fordította komolyra a szót Ted, és még hozzátette – holnap meg kell látogatnunk az elhagyott repülőt, vannak még a gépben értékes tárgyak, amiket még nem hoztunk el. Éva és Mari, vállaljátok?

- Igen! – felelte Éva. Marinak azonban kérdése volt ezzel kapcsolatban:

- Ha én elmegyek, ki fogja a húst füstölni?

- Majd én! – válaszolta Ted. – Ne félj, meg tudom csinálni!

 

12. A banditák

Másnap szép, napsütéses időre ébredtek a kis faház lakói. Mari kinézett a csöppnyi ablakon, majd kilépett az épület elé és a füvet vizsgálgatta.

- Ez, bizony nagyon vizes! – gondolta. Észre se vette, hogy Éva mellette áll és őt is aggasztotta az esőáztatta, nehezen járható terep.

- Ebben a nagy latyakban nem látom értelmét elindulni! – jegyezte meg.

- Én is erre gondoltam, de ha a folyóparton megyünk, akkor kikerüljük a vizes növényzetet, a köves talajon könnyedén tudunk haladni – mondta Mari. Tednek azonban teljesen más volt a véleménye:

- Lányok, majd legközelebb elmentek a géphez, ma pedig maradjatok itthon. Ránk fér egy kis pihenés is!

- Úgy van! – helyeselték mindannyian, és elhatározták, hogy ezt a napot kellemes beszélgetéssel és házimunkával töltik. Ebéd után Éva javaslatára a négy hölgy felkerekedett és elindultak a folyóhoz. Nem volt különösebb elképzelésük, csak egyszerűen kikívánkoztak a házból, a folyópart pedig a köves talajával eső után is alkalmas erre. Ted először csak bámult  távozó lányai után, aztán ő is rászánta magát egy kis túrára:

- Várjatok! Én is veletek megyek – kiáltotta, és már kapkodta is magára a vadonban nélkülözhetetlen kellékeket.

- Merre menjünk? – kérdezte Rita a folyóhoz érve.

- A tó felé. Menjünk át  tutajjal a másik oldalra! – javasolta Mari, és a többieknek is tetszett az ötlet. Lassan, kényelmesen evezték át a Ted által stabilan megépített „gerendahajót” az ellenkező oldalra. Megkeresték a kikötésre alkalmas területet és vízi járművüket kihúzták a partra. A mellettük lévő nádasból lassan, komótosan úsztak ki a vadkacsák. Anne nyolcig számolta a vízi szárnyasokat, és Rita fülébe súgta:

- Lőj legalább egyet, ha már így felajánlották magukat!

- Lőnék én, de a házban hagytam a puskámat – kesergett Rita.

- Semmi baj – mondta Anne -, majd legközelebb lejövünk és fogunk ezekből a hápogó madarakból. – Ahogy ezt kimondta, megakadt a szeme Rita - derekára kötött -  töltényövén. - Csak tudnám, hogy minek hozta el magával a muníciót, ha nincs hozzá puska – gondolta.

Visszaszálltak a tutajra és a tóból kihajóztak a belőle kiáramló keskeny folyóba. Kényelmesen vitte őket a víz, volt idejük megcsodálni a tájat. Két kisebb hegy között vezetett az útjuk, enyhén kanyargott a folyó és a környező hegyekből több kis ér szaporította a vizét, egyre szélesebb lett. Már legalább egy óra hosszat hajókáztak. Félig megkerültek egy magasabb dombot és egy idilli táj tárult a szemük elé. A folyó partján, a kissé távolabb lévő dombig egy nagyobbacska liget valósággal hívogatta őket.

- Kössük ki a tutajt és nézzünk körül! – javasolta Ted, de már kormányozta is a vízen járójukat a partra. Nézegette a füvet és meglepődve állapította meg, hogy nem olyan vizes, mint a házuk közelében.

- Olyan, mintha errefelé nem is esett volna az eső.

- Vagy talán hamarabb felszáradt – találgatta Mari.

Akár így, akár úgy történt, de a fűben ezen a részen zavartalanul lehetett közlekedni. Azon kapták magukat, hogy már jó messze maguk mögött hagyták a tutajukat és mélyen behatoltak a liget területére. Megmásztak egy útjukba akadt kisebb dombot és éppen arra készülődtek, hogy megpihenjenek a tetején, amikor a magaslat túloldalán lévő tisztáson embereket pillantottak meg. Mellettük egy nagyobb sátor, és távolabb egy helikopter állt. A négy nő torkaszakadtából ordítozni kezdett az emberek felé, akik ezt meghallva a sátruk felé kezdtek sietni. Várjanak! – ordította Rita, és mivel az emberek a kiáltozás ellenére sem vették figyelembe őket, mind a négy hölgy ismét kiabálni kezdett. A férfiak bementek a sátorba, ahonnan nagy táskákkal jöttek ki és a helikopter felé szaladtak.

- Lehetetlen, hogy ne vettek volna észre bennünket –, legyintett lemondóan Mari és pisztolyával egyet a levegőbe lőtt, abban bízva, hogy a lövés zaja biztosan eljut az idegenekhez, akik a dörrenésre beugrottak a fák mögé és az öt erdőlakó irányába vad lövöldözésbe kezdtek.

- Ezek valami rosszban sántikálnak. Nagyon fontos nekik, hogy inkognitóban maradhassanak előttünk. Ha szerencsénk van, akkor csak el akarnak tűnni a szemünk elől, de, ha arra gondolnak, hogy megláttuk őket, ebből még nagy baj is lehet – magyarázta Ted a hölgyeknek.

- Azt akarod mondani, hogy akár meg is ölhetnek bennünket? – kérdezte halálra váltan Anne.

- Hogy ez ne válhasson valóra, erősnek kell mutatkoznunk – mondta doki.

- Mit értesz ez alatt? – érdeklődött Éva.

- Mondjuk azt, hogy azt kell hinniük, hogy vannak komolyabb fegyvereink is, és nem csak ez a két szem pisztoly.

- Ezt, hogy magyarázzuk be nekik? – kérdezte Rita.

- Nekem van egy ötletem, ha tovább lődöznek, nagy harci lármával tudnánk válaszolni nekik– mondta Éva, miközben az emberek szorgalmasan sütögették a puskáikat.

- Erről beszéltem – dünnyögött Ted. – Meg vannak győződve, hogy gyengén vagyunk felfegyverezve. Nem látnak nálunk puskát, és már azt is észlelték, hogy a csapatunk döntő többsége nő.

- Vagyis nem vesznek komolyan bennünket. Na, most akkor rájuk ijesztek – kiabálta túl az idegenek felől jövő lövések hangját Éva. – Adjatok néhány pisztolytöltényt! – kérte társait. Ted és Mari összeszedtek vagy tíz darabot. Éva az egyik bokor takarásában rakott egy kis tüzet. A lángok közé szórt 5 szem töltényt és a fák mögé húzódva várták a hatást. A tűzbedobott töltények berobbantak.

- Ra-ta-ta-ta – hallatszott a sorozat hangja. A támadók fedezékbe húzódtak.

- Azt hiszik, hogy géppisztolyunk is van, nem csoda, hogy megijedtek – nevette el magát Ted. Az idegenek abbahagyták a lövöldözést, és a sátrukat hátrahagyva hanyatt homlok rohantak a helikopterhez, amelyet már egyik társuk előbb beindított. Táskáikat, és egyéb poggyászaikat bedobálták a gép belsejébe, amit pánikszerűen ők is követtek. A nagy igyekezetben elejtettek egy nagy, zsákszerű csomagot.

- Figyelitek? – mutatott Ted a rángatózva felemelkedő motoros szitakötőre – az embernek olyan érzése támadt, mintha a helikopter is megijedt volna, nem csak a benne ülő gazemberek.

- Kik lehettek ezek? – kérdezte Rita.

- Azt már talán soha sem tudjuk meg, annyi azonban biztos, hogy nagyon el kellett nekik tűnni innen.

- Még szerencse, hogy senki sem sebesült meg közülünk – hálálkodott a sorsnak Éva.

- Bizony, nagy szerencse – fűzte hozzá a doki, aki távcsövével az otthagyott sátrat és az elvesztett csomagot kezdte el kémlelni, és a továbbiakról kérdezte a csapának tagjait:

- Mit tegyünk kislányok? Hazamenjünk-e, vagy megnézzük, hogy mi van a sátorban és a leejtett csomagban?

- Nézzük meg, hogy mit hagytak itt! Nem árt megtudni, hogy kikkel harcoltunk és kiket futamítottunk meg - hangzott a hölgyek egyöntetű véleménye.

- Rendben van – egyezett bele Ted – utánajárunk a dolognak. Én már öreg vagyok, értem már nem olyan nagy kár, ha agyoncsapnak, tehát én megyek oda a sátorhoz. Ti itt maradtok fedezékben, mert nem lehet tudni, hogy maradt-e még valaki a ponyva mögött!

- Ez így nem lesz jó! – kezdte az ellenkezést Mari, de az öreg néhány szóval meggyőzte:

- Én megyek, és kész! – és, amire elhangozhatott volna az újabb ellenkezés, már a sátor közelében járt. Még néhány újabb méter és már be is lépett a félrehajtott ajtón. Öt kempingágyat látott, és egy felfújt gumicsónakot, mellette a hozzátartozó motorral. Ted kilépett a sátorból és intett társainak, hogy jöhetnek. A hölgyek rohanva tették meg az utat.

- Gyertek be a sátorba – hívta őket az öreg, miközben a bent lévő többi tárgyat vizsgálgatta.

- Nem jönnek vissza a banditák? – kérdezte Rita.

- Szerintem nem! – nyugtatta meg Ted a lányokat. – Nem azért menekültek el, hogy visszajöjjenek.

- És az elhagyott dolgaik sem hiányozhatnak nekik?

- Ha ezek a tárgyak annyira fontosak lettek volna a számukra, akkor nem hagyják itt, hanem harcolnak érte – érvelt a doki. – Mindenesetre, azért nem árt, ha minél gyorsabban eltűnünk innen.

- És ezekkel a tárgyakkal mi lesz? – nézett hol a csónakra, hol Tedre Rita.

- Elvisszük magunkkal, hogy megőrizzük őket, és majd, ha megszabadulunk innen, igyekszünk visszajuttatni a jogos tulajdonosának. Most pedig itt van ez a két nagy doboz, rakjunk bele minden használhatót, szedjük össze a fűben hagyott csomagot és a csónakot is, aztán irány a folyópart – adta ki Ted az indulási parancsot. Kettőt kellett fordulni, hogy a hasznosnak ítélt holmik a tutajra kerülhessenek.

- Még jó, hogy elég sok kötelet hagytak hátra a rosszfiúk, legalább a csónak után tudjuk kötözni az „áruval” megrakott tutajt – sóhajtotta Ted. Arra gondolt, hogy majd ő vezeti a csónakot. Igaz, hogy még soha életében nem tett ilyet, de a motorkerékpárhoz az átlagosnál többet értett. – Majd ezzel is elboldogulok – gondolta, de a csónak motorja, hiába töltöttek a tankjába a sátorban talált üzemanyagból, nem akart indulni. Rita egy ideig nézte az öreg kínlódását a motorral, majd udvariasan megkérte:

- Engedj oda, kérlek! Megpróbálnám én is. Ted összenézett a többi hölggyel, de átadta helyét a motor mellett. Rita kettőt-hármat ráhúzott a kézi szivatóval, a berántó kötéllel kicsit megmozdította a dugattyút, és amikor úgy érezte, hogy már odaért az üzemanyag, ahová érnie kellett, megrántotta a kötelet. A motor elindult.

- Mindenki helyezkedjen el, indulunk! – szólt az utasainak és a víz folyásával szemben, erőlködve indult meg a terhével megrakott tutajt vontató csónak. Lassan haladtak, de legalább nem kellett cipelni a sok tárgyat, amelyek között – reményeik szerint – jó néhánynak hasznát vehetik majd.

A házba való behurcolkodás, a folyótól való kis távolság miatt már könnyebben ment. Egy-kettőre becipelték a sok holmit, és a gumicsónakot. A tutajt kihúzták a partra és leveles ágakat raktak rá, a hölgyek megnyugtatására, nehogy helikopterről észrevegyék.

- A házunkat nem látják meg fentről? – kérdezte Anne.

- Azt biztosan nem látják meg, hiszen a tetejét fű nőtte be, az oldalait pedig teljesen eltakarják a közvetlen közelében nőtt fák és magas bokrok.

Nagy izgalommal láttak neki a „talált” tárgyak átvizsgálásának. Először is a banditák által, a menekülésük közben elejtett csomagot nyitották fel.

- Ezért volt ez ilyen könnyű – jegyezte meg Ted, amikor Mari kiborította egy leterített pokrócra a pakk tartalmát: egy nagy halom, különféle szőrmét.

- Ezt nevezem! Ez már komoly cucc! – áradozott Anne, ezekből már lehetne bundát varrni.

- Nézzük a többi holmit! – nyúlt bele az egyik dobozba a doki és elkezdte kiszedegetni a bent lévő tárgyakat: Összesen tíz darab félkilós készétel konzervet, néhány üveg gyümölcslekvárt, ételízesítőt, sót, kristálycukrot, étolajat, két kiló lisztet. A másik dobozból előkerült egy csomag kávé, egy doboz tea, egy nagyobb zacskó krumpli, lilahagyma, sárgarépa és petrezselyem.

Az élelmiszer alapanyagokat nézegetve Mari megjegyezte:

- Úgy látszik, hogy ezek a jóemberek nagyon szeretnek főzőcskézni.

- Mindent kiszedtünk? – állította fejére a két üres dobozt Rita.

- Igen, a dobozokból mindent, de van itt még valami – csatolt le Ted a derekáról egy 12-es sörétes töltényekkel teletűzdelt vadászövet, amit a sátorba lépését követően tekert a derekára.

- Pontosan ilyen való a puskámba! – derült fel Rita arca a kincsek láttán.

- De van itt még valami!

- Mit találtál még?

- Ezt, ni – emelte fel – a zsebéből kihúzott nagy tábla csokoládét. Négy egyenlő részre osztotta és odanyújtotta a női szakasznak:

- Tessék hölgyeim, egy kis finomság.

- Ez így nem igazság! – tolta el magától Rita az édességet.

- Miért nem? – kérdezte megilletődötten Ted.

- Azért, mert öten vagyunk, tessék magadra is gondolni néha!

- Gondolok én magamra is – húzott elő egy másik zsebből egy lapos üveget – látjátok, ennek az egyötöd része már az enyém.

- Lehet a kétötöd is – engedte át a ráeső részt Mari, majd sorban mind a négy asszony lemondott a fél liter konyak ráeső részéről.

- Nem úgy van ám az kedves barátocskáim! Egy kicsinyke pohárral mindenkinek töltök, ugyanis nemrégen volt a születésnapom és szeretném, ha koccintanátok velem!

- Nincsenek is poharaink! – jegyezte meg Rita.

- Miből gondoljátok? Amit még nem láttok, attól még létezhet – nevetett sejtelmesen a doki, és a tarisznyájából kivett egy készlet kisebb és egy készlet nagyobb fémpoharat.

- Ezek is a sátorban voltak? – kérdezte Éva.

- Igen, és most már nem a banditákat, hanem minket szolgálnak. De most már igyunk, ha így nekilendültünk! – mondta és a hölgyek kezében lévő kicsi pohárkákat megtöltötte a zamatos itallal. Amikor Ritához ért,  rákérdezett:

- Hol tanultad a motorcsónakozást?

- Sokat voltunk folyó partján és meg tanultam evezni, és a motorcsónakot vezetni. Ezt a motort pedig kifejezetten ismerem, mert nekünk is pontosan ilyen van otthon. Ha elromlik meg tudom javítani is.

- Ez nagyszerű, mert a motorcsónakkal van egy elképzelésem.

- Ugye arra gondolsz, amire én is, hogy ezzel a járművel el tudnánk jutni lakott területre?

- Igen, arra.

- Mikor indulunk? – ujjongott Éva.

- Erre még kis ideig várnunk kell, előbb meg kell győződnünk róla, hogy a banditák végképp elmentek a környékről. Néhány napig nem vihetjük ki a csónakot. Azt hiszem, értitek, hogy miért.

- Hogyne értenénk! – felelte Éva – de a repülőhöz azért elmehetnénk, van egy olyan érzésem, hogy a belsejében találhatunk a számunkra értékes dolgokat.

- Rendben van, holnap meglátogatjuk a gépet, de azt felejtsétek el, hogy csónakkal megyünk. Nem hívhatjuk ki a sorsot magunk ellen! Most azonban vannak feladataink: a kecske és a vadlibák éhesek lehetnek a fészerben. Ki a soros állatgondozó?

- Megyek! – felelte Anne.

- Én is! – csatlakozott Éva, és a két asszony kikötötte a kecskét egy közeli, dús füves területre de, amikor a bezárt vadlibákat szerették volna megnézni, földbegyökerezett a lábuk. A ludak eltűntek. Azonnal rohantak Tedhez a rossz hírrel.

- Az ajtó be volt zárva? – kérdezte az öreg.

- Igen…legalábbis azt hiszem –, felelte Éva bizonytalanul. Idegen nyomokat nem láttak, sehol egy elejtett toll, vagy vércsepp, ebből ítélve ragadozó nem lehetett.

- Egyetlen dologra tudok gondolni, mégpedig arra, hogy nem csuktuk be rendesen az ajtót, és kiszöktek. Tolvaj nem lehetett, mert akkor a kecskét is elvitte volna – összegezte feltételezéseit doki. Ezután óvatosabbnak kell lennünk. Arra kérlek benneteket, hogy ne okoljuk egymást, mert közülünk bárki nyitva felejthette az ajtót, vagy csak egyszerűen nem jól reteszeltük be. Ez már megtörtént, nem szabad tovább foglalkozni vele. Maradt jócskán élelmünk, itt van még a füstölt és friss hús, amivel kihúzhatjuk, amíg nem tudunk fogni valamit. – Miközben beszélt, Mari benézett a konyhából leválasztott kicsinyke kamrába és sápadttá vált arca azonnal elárulta, hogy baj van.

- Csak nem? – kérdezte rosszat sejtve Anne.

- De, igen! Hiányzik az összes füstölt hús. A rúd, amelyen a télre szánt élelmünk lógott, a földön hever.

- Ennek fele se tréfa! – mondta rémülten Rita és lement a pincébe, ahol a közeli fogyasztásra szánt friss húst tárolták. – Legalább ez megmaradt! Ted is lement a pincébe, ránézett a két nagy tálban tárolt libaaprólékra és megkönnyebbülten sóhajtott egyet:

- Gyerekeim, nincs semmi elveszve! Ez a ma szerzett konzervekkel és egyebekkel, legalább háromnapi élelem. Ennyi idő alatt pedig még sok minden történhet. Akár nagyvadat is lőhetünk.

- Egy-egy hal is akadhat horogra, és a kövek alatt rákok is tanyáznak – egészítette ki Mari az öreget, és Ritának is akadt ezzel kapcsolatban mondanivalója:

- Itt van a kecskénk is, bőséges tejet ad, és ha nagyon muszáj, le is vághatjuk.

- Ezt felejtsétek el! A kecskét nem bántjuk, bármilyen nehéz is lesz a helyzet, megtartjuk, ameddig csak lehet! – jelentette ki Anne ellentmondást nem tűrő hangon.

- Így van! A kecske marad! – szállt a kis mekegő védelmére doki is. Szénát már vágtunk neki elegendőt, csak magokat kellene még gyűjtenünk télre.

- Milyen magokra gondolsz? – kérdezte Mari.

- Nem is tudom – felelte Ted, körül kellene nézni a környéken, hátha találunk valamit akár a vízparton, akár a tisztásokon.

- Vagy a vízben – vélte Rita. – Itt van ez a csónak, ezzel be tudnánk járni a tavat és a folyónak is azt a részét, ahol nincs a meder tele kövekkel. Ted érdeklődéssel hallgatta a lányok beszélgetését, de óvatosságra intette őket:

- Várjunk még azzal a csónakázással! Bármikor visszatévedhetnek a helikopteres rossz fiúk.

- Na, és? Vannak fegyvereink, megvédjük magunkat – hősködött Rita egy kicsit.

- Ne butáskodj kislányom! – hűtötte le Ted – a mi fegyvereink messze elmaradnak a támadókétól, a helikopterről nem is beszélve. Fentről mindent látnak, és könnyedén mozognak. Nem szabad konfrontációba lépni velük, mert könnyedén eltaposnának minket.

- Ha ez így van, akkor miért menekültek el előlünk? – gondolkodott hangosan Mari.

- Talán azért, nehogy meglássuk az arcukat és alkalomadtán felismerjük őket – válaszolta Ted.

- Látod, pontosan ezért nem kell tőlük félnünk! – folytatta a gondolatmenetét Mari.

- Fejtsd ki bővebben! – kérte az öreg.

- Rögtön kifejtem, de előbb arra válaszolj nekem, hogy őszerintük megláthattuk az arcukat?

- Elég rutinos fickónak gondolom őket a távolból is jól lemérhető katonás mozgásuk alapján, és szinte biztosra veszem, hogy tudják, hogy olyan keveset láttunk belőlük, hogy semmiképpen nem tudnánk őket beazonosítani.

- Itt van a kutya elásva! – lendült bele az okfejtésébe Mari. – Ezeknek az embereknek nem az volt a fontos, hogy bántsanak bennünket, hanem csupán az, hogy minél előbb távozhassanak, mielőtt megláthattuk volna őket. Nekik egyetlen céljuk volt, hogy eltűnjenek a szemek elől.

- Ha ez így van, márpedig valóban így lehet, akkor az itt hagyott értéketlen sátor és a táskányi szőrme nem ér annyit, hogy netán felismerjék őket – osztotta Ted, Mari véleményét.

- Vagyis ezek a jóemberek ezután még a környéket is elkerülik – foglalta össze Éva az eddigi beszélgetés lényegét.

- Na, és ebből mi következik? – kérdezte sejtelmesen Rita. Vajon mi? – ismételte meg a kérdését.

- Pontosan az, amire gondolsz. Vízre szállhatunk a hajóval és bejárhatjuk vele a tavat és a folyót – adta meg a várva várt választ Ted, hozzátéve, hogy egyszerre csak hárman mehetnek a „hajóval”, két személynek a házra kell vigyázni, nehogy megismétlődjön, hogy valami, vagy valaki megdézsmálja a kamrájukat.

- Állat vagy ember vihette el a télre szánt élelmünket? – kérdezgették egymást, de fogalmuk sem volt róla, hogy mi történhetett. Alighogy hazaértek, egy újabb eső minden nyomot elmosott és csak a találgatás maradt. A végén a sok beszélgetés eredményeként levonták a következtetést: ember nem lehetett, mert, ha lennének emberek a környéken, már biztosan észlelték volna. Elgondolták, hogy medve lehetett, vagy farkas, esetleg puma. Azt is megállapították, hogy nem a helyszínen fogyasztották el, hanem magukkal vitték. Ehhez sok állatnak kellett együtt lenni, ami nem utal a medvére, sem a pumára, annál inkábba a farkasra, mert azok falkában járnak. Úgy érezték, hogy a rejtély megoldódott, és ettől kezdve senki sem vitathatta volna le őket: a húst farkasok vitték el. Ted tett pontot a beszélgetés végére:

- Rita, Mari és Éva, vigyétek a csónakot! Ma csak a repülőhöz menjetek, és jól rejtsétek el a ladikot, hogy legyen mivel visszajönnötök! Akár indulhattok is.

- Rendben – válaszolt Rita két társa nevében is. Az erős motor könnyedén hajtotta a csónakot, rövid idő alatt kikötöttek a sérült repülő közelében. Úgy találták, ahogy napokkal ezelőtt hagyták. Ajtók zárva voltak. Egymást biztosítva léptek a gépbe, és lassan, módszeresen keresni, kutatni kezdtek az általuk már részben „kifosztott” fedélzeten. Meglepően sok hasznos dolgot találtak: előkerült egy bőrtáska, amelyben szappanok és parfümök is voltak. Az ülések alatt, ahová korábban nem néztek be, találtak egy rákászhálót és két szétszedhető horgászbotot felszerelve, tartalék tűkkel, jelzőkkel és ólmokkal. Előkerült még három üveg whisky, és egy csomag tea is. Lehurcolkodtak a folyóhoz és Mari javaslatára egyelőre nem hazafelé fordították a csónakot, hanem ellenkező irányba. Mindig kíváncsiak voltak, hogy mi lehet a tőlük kissé távolabbi részeken, és most adódott a lehetőség, egy kicsit távolabbi felfedező útra indulhatnak. Néhány kilométeren könnyedén „hajózható” volt a folyó, de feljebb olyan sekéllyé vált, hogy csónakkal tovább lehetetlen volt közlekedni.

- Megérkeztünk! – szólalt meg Rita. A vízi utunk idáig tartott. – Leállította a motort és élvezték a jó levegőt. A nem túl távoli hegyek látványa lenyűgözte őket.

- Mi az ott a közelben? – mutatott Mari a sűrű növényzet mögül kikukucskáló apró, szürkés-kék felületre.

- Én tónak nézem – csak nagy részét eltakarja a partján lévő sok zöld. Talán néhány száz méterre lehet tőlünk - válaszolta Éva.

- Át kellene vinnünk a csónakot és körülnéznénk, hátha látunk valami érdekeset ezen a tavon! – bíztatta társait Mari.

- Ha körül kéne, akkor bizony körül is nézünk – hagyta magát meggyőzni Rita, akihez Éva is azonnal csatlakozott. A csónak motorját elrejtették a folyó menti bokrok alatt, felemelték a könnyű csónakot és átvitték a valóban közeli tóra.

- Még jó, hogy vannak evezők is a hajónkhoz, és most csendes üzemmódban végigcsónakázhatjuk ezt a vízinövényekkel sűrűn benőtt vizet – örvendezett Rita. A tó vízfelülete 200 méter széles és 300 méter hosszú lehetett. A széleit nád, sás és más vízinövények borították, és még valami, egy nemrégen megismert hasznos növény.

- Mennyi rizs! – ámuldozott Éva. Megálltak a „tengernyi”, gabonanövény mellett és a vízfölé emelkedő kalászokat dörzsölgették.

- Lányok, ezekben még van szem! – kiáltotta el magát Rita, és a hangjára a nádasból olyan zörejek hallatszottak, mintha valamilyen állat törtetne. Abba az irányba figyeltek és egy hézagosabban benőtt részen át meglátták a zajongót, egy farkast.

- Úgy látszik, befészkelték magukat a nád és sás közé, mert ott még tudnak közlekedni – magyarázta Éva.

- Itt tanyázhatnak, és talán ez lehet a magyarázat arra, hogy a vadkacsák nem aratták le a rizst – folytatta Mari, Éva gondolatmenetét.

- Úgy van! – helyeselt Rita is – a kacsák nem igen merték a nádas melletti rizst megközelíteni. A farkasoknak köszönhetően nekünk is maradt néhány kilónyi. Ugorjunk neki, és gyűjtsük be a maradékot!

- Ugorjunk! – helyeselt a másik két hölgy és egy darab bottal beleveregették a csónakba, a  fölé hajtott szálak termését. Gyorsan haladtak, pedig sok szem hullott a kis hajó aljába. Húsz kilóra becsülték a learatott termés súlyát, amellyel kikötöttek a tó partján és átcipelték a folyóra. Rita a helyére akasztotta a motort és kényelmesen lecsurogtak a házukig. Ted és Anne elcsodálkoztak a sok rizs láttán. Az öreg nem is tudta megállni szó nélkül:

- Hol találtatok még rizst?

- Nem messze a folyótól van egy kis sekély tó, onnan hoztuk – mesélte Rita az élményüket.

- Nagyon érdekes, hogy a madarak még nem takarították be.

- Ennek egy nagyon egyszerű magyarázata van, meg fogsz lepődni Ted, ha megtudod, hogy mi.

- Talán valami miatt a madarak nem tudnak berepülni a terméshez?

- Bizony, nem tudnak, mert megállj-t parancsolnak nekik – vette át a szót Ritától, Mari.

- Mondjátok már lányok! – sürgette a választ a doki.

- A farkasok nem engedik őket – folyt Éva is a beszélgetésbe.

- Miért jó a farkasoknak, ha a kacsák nem legelhetik le a rizst? – kérdezte kikerekedő szemekkel Ted.

-Csupán arról van szó, hogy a farkasok befészkelték magukat a nádasba és ezt a területet a vadkacsák elkerülik.  Ezért várt meg bennünket a rizs.

-Maradt még ezen kívül is?

- Úgy láttuk igen, csak kicsit féltünk a farkasoktól és siettünk a begyűjtéssel – válaszolta Éva.

- Holnap újra meg kellene látogatni a tavat, de hátizsákokkal, és ha elvisztek, én is szeretnék veletek menni. Holnap Éva és Mari vigyáz a házra, és Anne, én és Rita megyünk portyázni, ami egy kicsit gyűjtögetés, és egy kicsit vadászat is lesz – vetítette előre a következő napi feladatokat az öreg doki.

 

13. A tápláléklánc tetején

Másnap reggelre Ted úgy döntött, hogy mégis inkább otthon marad, mégpedig egyedül. Rita már kora reggel indította a motorcsónakot és a mellette, mögötte elhelyezkedő három másik hölggyel elindultak a folyón felfelé. Már jó messze jártak a házuktól, amikor Mari megveregette a kormányos hátát:

- Állj csak meg egy pillanatra!

- Mi van, miért kellett megállni? – kérdezte Rita.

- Azért, mert meg se beszéltük, hogy hová megyünk.

- Aratni megyünk Mari! A rizst aratjuk le, mielőtt az összes a vízbe pereg.

- Ha így áll a helyzet, akkor nem kellene a csónak után kötni a tutajt?

- Most, hogy mondod, valóban jó lenne! Könnyebben hazaszállítjuk a termést – nevetett Éva.

-Jókedvűen haladtak a rizslelőhely felé, a már utánuk kötött tutajjal. Könnyedén szelte a vizet a könnyű kis hajó. Amennyire csak lehetett, végigmentek a hajózható szakaszon, egészen az akadályt jelentő kövekig, amelyek elzárták a további közlekedés útját. A csónak motorját és a tutajt behúzták a part menti bokrok alá, a gumi hajótestet pedig felemelték és elcipelték a már korábbról ismert tóhoz. A rizslelőhelyhez közeledve a farkasok a nádasból halk neszezések kíséretében távoztak.

Meglepődve vették észre, hogy már csak nagyon kevés rizs maradt a kalászokban.

- Megelőztek minket! – dühöngött Rita - úgy látszik, nem minden madár fél a farkasoktól.

- Vagy kifigyelték az ordasokat, és amikor azok vadászni mentek, gyorsan learatták a termést. Vannak olyan madarak, amelyek csapatokban járnak és minden útjukba eső ehetőt felfalnak.  – fűzte hozzá Mari. Az egész termésből talán kétkilónyit tudtak leszedegetni. Minden grammja érték, úgy döntöttek, hogy amennyit csak tudnak, megmentenek. Körbeevezték az egész tavat, de a szélében nem találtak rizst. Tekintetük minduntalan a tó közepére tévedt, ahol a sűrű sás és nád fölött fák látszottak.

- Lányok, ott bent a tóban szerintem van egy sziget – állapította meg Éva.

- Miből gondolod? – kérdezte naivan Anne.

- Csupán abból, hogy fák nem szoktak tó közepében nőni.

- Valóban – bólogatott Anne – nézzük meg közelebbről! – javasolta, és pár perc múlva a szigetet körbevevő nádas előtt állt meg a csónakjuk. Átverekedték magukat a sáson és nádason és egy csöppnyi szigetre léphettek. A hozzávetőleg 60 méter hosszúságú és talán 40 méter széles földdarabon főleg fűzfák és különféle bokrok nőttek. Az aljnövényzet gyér fű volt és a nedves talajt kedvelő néhány gyomnövény.

- Olyan barátságos ez a sziget, szívesen eltöltenék rajta néhány napot! – áradozott Éva.

- Ja, persze, ágyba hozott reggelivel, többfogásos ebéddel, a vacsoráról már nem is beszélve – tréfálkozott Rita.

- Naná! – helyeselt Éva. Annyit beszélgettek a finom ételekről, hogy valóban megéheztek.

- Nézzük csak, mit eszünk! – szedegette ki Mari a tarisznyájából a gondosan becsomagolt elemózsiát: kevéske rizst, egy kis darab füstölt húst és egy kisméretű húskonzervet, amit a többi „lányhoz” hasonlóan a dokitól kapott. Örök rejtély marad,  hogy hol rejtegette idáig az öreg és honnan szedegette elő időnként a hölgyek számára félretett finomságokat, de gyakran csúsztatott a tarisznyájukba hol egy konzervet, hol egy kétszersültet, vagy cukorkát. A többiek követték Mari példáját és elfogyasztották a füstölt húst. Minden előzetes megbeszélés nélkül mindannyian visszatették a konzervet a tarisznyájukba.

- Jó lesz kicsit később az a 10 dekás húskonzerv, és ebédre úgy is hazaérünk – gondolták. Most, azonban még egy kicsit élvezni akarták a kellemesen napsütéses őszi időt ezen a mesebeli, nyugodtságot árasztó szigeten. Az idilli csendet időnként egy-egy vadkacsa vízre történő rácsapása vagy a halak nagyobbra sikerült felugrása törte meg.

Rita kapta a puskáját és ráismételt két, egymáshoz közel a tóra ereszkedő kacsára. Mindkettő mozdulatlanul maradt a víz felszínén. Mari és Éva ugrottak a csónakhoz és, mint akit hajt a tatár, villámgyorsan vissza is eveztek a két madárral, és a partra tették járművűket.

- Megvan a holnapi ebédünk! – emelte fel Rita a zsákmányát.

- Szép lövés volt! – dicsérte meg Anne a dupla zsákmánnyal büszkélkedhető vadászt. Kissé még elidőztek a szigeten. Már éppen indulni akartak, amikor Éva rámutatott a csónakra:

- Gyerekek, azt hiszem, baj van!

- Mi történt? – kérdezte rémült tekintettel Rita.

- Nézz csak a hajónkra!

- Ez bizony leeresztett! – szörnyülködött Mari. Vizsgálgatták a gumi hajótestet és hamar megtalálták a defekt okát. Sok apró lyuk hirdette, a számtalan apró sörét nyomát a gumifalon. Három szempár meredt egyszerre Ritára.

- Csak nem azt hiszitek, hogy én okoztam ezt a szörnyűséget?

- Dehogy hisszük Rita! Ami megtörtént, az megtörtént, kár ezen tépelődni! Azon kell törni a fejünket, hogyan juthatunk ki a partra! – vigasztalta Mari megszeppent és bűnbánó társukat.

- Csak egy megoldás van: kiúszunk – próbálta egyszerűsíteni a kissé bonyolulttá vált helyzetet Éva.

- Ez nagyon jó ötlet – válaszolta Mari – feltéve, hogy mindenki tud úszni.

- Én nem tudok, ismerte be Anne.

- Én se! – pironkodott Rita.

- Csak egy megoldás van – vázolta fel az előttük álló feladatot Mari - tutajt vagy valami hasonlót kell építenünk, amivel valahogy kievickélünk a partra. Ebben a vízben sajnos nem mindenhol lehet úszni, mert a széle tele van náddal, sással és még ki tudja, hogy milyen növényekkel és állatokkal. A víz mélysége se egyenletes, arról nem is beszélve, hogy kellemetlenül hideg. A közepénél nagyon mély lehet, hiszen a ledugott hosszú bot se érte el az alját. Vegyük számításba, hogy milyen eszközeink és anyagaink vannak!

- Nekem van baltám és néhány méter vékony kötelem – vette át a szót Éva, Maritól.

- Nekem is van kötelem – folytatta Rita.

- Nálam is van kötél, és itt van a bozótvágó is – emelte fel a vágóeszközt Mari. – Anne, te hogy állsz?

- Nálam is van néhány méternyi kötél és egy hosszabb zsineg is.

- Nagyszerű, javaslom, hogy holnap reggel kezdjük építeni a tutajt – fordult Mari a társaihoz.

- Miért nem azonnal? – kérdezte Anne.

- Azért, mert ma semmiképpen se végeznénk vele, és ha előbb nem építünk magunknak egy menedéket, a szabad ég alatt, mindennek kiszolgáltatva kell éjszakáznunk.

- Mari, de hiszen jó idő van, a szabadban, tábortűz mellett is eltölthetjük az éjszakát! – érvelt Rita.

- Egészen addig, amíg a harmat nem száll ránk, vagy be nem deresedik minden. Most már bármi előfordulhat, október elején már lehet dér is. Eső is eshet, nagy szél is támadhat. Szerintem fő az óvatosság.

- Egyetértek Marival! – szólalt meg Éva.

- Én is! – csatlakozott Anne.

- Oké! – tért jobb belátásra Rita is.

- Mari, mire gondoltál, miből készítsünk kunyhót? – kérdezte Éva.

- Fűzfából, nádból és sásból. Nálam van a bozótvágó, nálad, Éva a balta. Mi ketten ki tudunk termelni annyi nádat, amiből nagyszerű tetőt készíthetünk. A vázát pedig fából állítjuk össze. A sás pedig jó lesz kibélelni.

- Mi is tudunk a tőrkéseinkkel nádat aratni, még ha kicsit lassabban is, mint ti – mutatta megtermett kését Anne, és Rita követte példáját. Két óra alatt több kéve nád sorjázott a  kunyhó kijelölt helye mellett. Mari megkérte Ritát, hogy a lelőtt kacsákból kezdjen hozzá a vacsora készítéséhez.

- Amire a házikót felépítjük, te is elkészülhetsz a vacsoránkkal – mondta és a tarisznyájából kivett két kis üveget, amelyeket átadott a szakácsnak. Az egyikben só, a másikban ételízesítő volt.

Épült a kunyhó, és sült a nyárson a két fiatal kacsa.

A kunyhót a lehető legegyszerűbbre készítették. Mari kijelölt a földön egy kb. három méter átmérőjű kört, amit húsz centiméter mélyen kiárkoltak. Beleállogatták a nádkévéket, amelyeket egy kötéllel a tetejüknél összekötöztek. Az építmény egy szabálytalan kúpra hasonlított. Faágakkal, abroncsszerűen, több helyen is körbeöleltették a csúcsos építményt. A déli oldalán bejáratnak hagytak egy keskenyebb rést. Az ajtót néhány, csaptatóval egymás mellé erősített nádkéve jelentette, amit éjszakára oda lehetett támasztani és kötözni a nyíláshoz. Az építmény megfelelő védettséget jelentett az őszi időjárással szemben. Képes volt ellenállni nagyobb szélnek, esőnek, hidegnek. A kunyhó egyik felén a talajra  jó vastagon száraz sást, nádat és gyékényt raktak, amit sátorlappal terítettek le. A rajtuk lévő ruházat és a magukkal cipelt pléd elegendő volt, hogy testüket a megfelelő hőmérsékleten tartsa. A menedék a vadállatokkal szemben viszonylagos védelmet jelentett. Nagy halom száraz, vastagabb ágat hordtak össze – tüzelőnek, amit a kunyhón kívül náddal letakartak. A kunyhó mérete és gyúlékony szerkezete miatt csak kis lángot használhattak, de elégséges volt a kellemes hőmérséklet megtartásához.

A vadonban töltött több, mint egy hónap alatt már megtanulták, hogy az állatok félnek a tűztől, még sem tudtak nyugodtan aludni. Minden neszre összerezzentek, minduntalan a tüzet figyelték és folyamatosan gondoskodtak róla, hogy ki nem aludjon. Két lőfegyver volt náluk összesen: Rita kétcsövűje és Mari 45-öse. Éva és Anne - biztos, ami biztos – tőrkéseiket szorongatták egész éjszaka. Az, az  egy vigasztalta őket, hogy legalább nem fáztak. Jól szigetelt a nádfedél és az állandóan búgó tűz bemelegítette a csöppnyi helyiséget. Hajnalban a fáradtság és az izgalom leterítette a kunyhó lakóit. Először Éva ébredt fel.

- A francba! Elaludt a tűz, most mehetek ki tüzelőért! – kilépett a nádkunyhó elé, de azonnal vissza is hőkölt.

- Mi történt? – kérdezte az éppen felébredő Rita.

Nézz ki a kunyhó elé, és megtudod!

- Tyű, a mindenit! – sikoltotta Rita. Mari erre a zajra ébredt, Anne pedig még húzta a lóbőrt. A négy hölgy kinézett a nád házikóból. Amerre csak néztek, mindenhol nagy fehérség, hó  lepte el a világot.

- Még ez hiányzott! – méltatlankodott Éva.

- Mese nincs lányok, megjött a tél – állapította meg nagy bölcsen Anne, mintha más észre se vette volna a soros évszak kissé korai megérkezését.

- Nagyon lehűlt a levegő, talán csak nem fagyott be a tó! – adott hangot reményének Mari.

- Még nem.

- Pedig nagyon jó lenne, ha befagyna, mert a jégen át ki tudnánk jutni a szigetről! –ábrándozott Rita.

- Azzal várj még egy-két napot! Addig itt rostokolunk a hóban, fagyban – kedvetlenítette el még jobban Ritát Anne.

- Ha ez így van, akkor nagy a baj kislányok! – bújt elő egy pillanatra a vészmadár Mariból is.

- Miért? – kérdezte Rita.

Csupán csak azért, mert az összes élelmünk a tegnap szedett zacskó rizs és a két vadkacsa,

amit ma és holnap elfogyasztunk. Még nem tudjuk, hogy meddig kell ezen  a szigeten rostokolnunk. Ha befagy  a tó, kisétálhatunk, de ha nem, akkor marad a tutajkészítés és a kievickélés a partra. Igazából az lenne a jobb, ha beállna a tó, ehhez azonban lehet, hogy több napra lesz szükség. Úgy kell számítani, hogy nem kevesebb, mint három nap kell ahhoz, hogy elbírja a súlyunkat a jég. Ha beszakad alattunk, nagy bajba kerülhetünk.

- A kilyukadt csónakkal mi legyen?- kérdezte Rita.

-Hazavisszük és, ha majd egyszer kijutunk ebből az erdőből, megjavíttatjuk. Addig is helyezzük biztonságba, mert nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha még egy éjszakát kint tölt a szabadban – mondta Mari és Évával kezdték leszedegetni róla a havat. Gondosan megtisztítgatták, a kunyhó előtt letakarták egy sátorlappal, majd nádat raktak rá. A délelőttjük lázas munkával telt. Nem volt könnyű feladat a tutajkészítéshez megfelelő fákat találni a hirtelen leesett hó miatt, de dolgoztak, mert minél előbb szabadulni akartak a szigetről. Nem több, mint 100 méter választotta el őket a szabadságtól, akis sziget egyik oldala ennyire lehetett a tó partjától. Nyáron, jó időben ez a távolság nem okozott volna gondot, egy nagyobb ág segítségével még az úszni nem tudók is könnyedén partra juthattak volna. Most, azonban olyan tutajt kell összeütni, amellyel annak utasai „száraz lábbal” megtehetik a 100 métert. Nehezen haladtak, a faágak vizesek voltak, bárhogy is igyekeztek, estig nem sikerült a lélekvesztőt összeeszkábálni. Szomorúan eszegették kevéske vacsorájukat, és a fáradtságtól kis kunyhójuk takarékos tüze mellett álomra hajtották fejüket. Hajnal körül, a csicsergő madarakat megelőzve ébredtek. Anne szólalt meg elsőnek:

- Ne nézzetek vészmadárnak, de olyan tutajt, amellyel „fürdés nélkül” partra érnénk, nem tudunk gyártani. Ebben a hideg időben azonban még egy izzadás is végzetes lehet. Mindenképpen száraznak kell maradnunk, mert az ember gyorsan ki tud hűlni.

- Vagyis? – kérdezte Rita.

- Vagyis…jobb lenne megvárni, amíg befagy a tó! – felelte Anne.

- De ez még legalább három nap! Hogy bírjuk ki addig étel nélkül? – aggódott Rita.

- Az ember akár három hétig is bírhatja élelem nélkül. Okosan beosszuk a rizsünket, ami egyenletesen beosztva napi fél kiló. Tegnap szerényen ettünk, ezért megmaradt az egyik kacsánk. Ebből eléldegélünk egy darabig.  Ahogy észleljük, a levegő egyre csak hűl, és lehet olyan fagy, ami utat épít nekünk a tavon – próbált Mari erőt önteni Ritába, aki előbb kicsit elgondolkodott, majd rávágta:

- Igazad van Mari! Ki bírjuk ezt a pár napot, mert ki kell bírnunk! – Rita teljesen megnyugodott és elindult a kunyhó mellett letakart csónak felé.

- Hova mész? – kérdezte tőle Éva.

- Eszembe jutott, hogy egy kis  dobozt a csónakban hagytam, be kell hoznom, mert bármikor szükség lehet rá.

- Mi van a dobozban?

- Töltények, nagyvadra valók.

- Veled megyek – ajánlkozott Éva, és valóban megtalálták a leeresztett csónak testben a dobozt. Éva, amint megemelte a hajó hátsó felét, a kezével egy nagyobb kemény dudort érzett. Újra széthajtotta a gumit és akkor vette észre a beépített táska szerű szerszámtárolót.

- Jól jöhetnek ezek a szerszámok – gondolta, és kiszedte az ott talált eszközöket: egy kombinált fogót, néhány villáskulcsot, egy lábbal taposható pumpát, néhány gumilapocskát és egy tubust, amelyre élénk betűkkel volt ráírva: gumiragasztó. Rohant volna a lányokhoz, de nem kellett, mert mindegyik látta az értékes „szerzeményt”.

- Ki vállalkozik, hogy megragassza a csónakot? – érdeklődött Éva.

- Olvassuk el előbb azt a kis füzetet, ami még ott volt a szerszámos táskában, hátha abból megtudjuk a foltozás tudományának egész folyamatát! – javasolta Anne. Elolvasták a kis füzetet és mindent az abban leírtak szerint végeztek. Behúzták a leeresztett csónakot a kunyhóba, és a kellemes melegen álltak neki a munkának.  Megtisztították, kissé megcsiszolták a ragasztandó felületet – szerencséjükre, a lyukak egy tenyérnagyságnyi területen voltak csak – megkenték ragasztóval és rányomták a foltot, majd  a táskában talált kis satuval rászorították.

- Most pedig türelmesen várjunk, amíg megköt a ragasztó – olvasta ki Mari a kis füzetből. Ez annyit jelent, hogy már ránk esteledik, amire indulhatnánk. Tehát még itt töltjük az éjszakát, és reggel vízre szállunk és meg se állunk hazáig.

-Hacsak be nem fagy reggelre! – bökte közbe Rita, de rögtön hozzá is tette – az se lenne baj, mert a jég is minket szolgál, ugye lányok?

- Hát persze! – vágta rá  Anne, és hatalmas hahotában törtek ki a nádkunyhó lakói.

Ezen a napon vidámabbak voltak a lányok. Nem kellett tutajépítéssel foglalkozni és elhatározták, hogy bejárják a szigetet. Abban reménykedtek, hogy puskavégre kerül egy idetévedt szárnyas. Arra gondolni se mertek, hogy nyúllal vagy más négylábúval találkoznak.

- Mi lenne, ha megpróbálnánk halat fogni? – vetette fel Anne.

- Ha lenne horgászbotunk, megtehetnénk, de még egy árva horogtűnk sincs.

- Arra gondoltam, hogy hálóval – erősködött Anne.

- Honnan veszünk hálót? – értetlenkedett Mari.

- Ott volt a csónak aljában, csak amikor behoztuk a hajótestet a kunyhóba, kivettem belőle és ott van a nád alatt. Gondoltam, minek foglalja itt bent a helyet.

- Hogy-hogy nem vettük korábban észre? – csodálkozott Mari.

- Mert bent volt az ülés alatt és a szerszámos táska eltakarta.

- Az a lényeg, hogy most megvan! – fejezte ki örömét Mari és Anne segítségével kiszedték a nád alól a szépen összehajtogatott emelőhálót. Egy hibája volt, hiányzott a tartórúdja.

- Nem tesz semmit! – mondta Rita és máris elindult – baltával a kezében – pótolni a hiányosságot. Negyedórán belül a háló már a vízben volt. Nagy fogásra nem számítottak az egyre hidegebbé váló víz miatt, és nagyon meglepődtek, hogy alig két óra alatt fogtak három kisebb halat.

- Na, végre dőzsölhetünk! – állt neki Rita bontani a pikkelyeseket. Egy órán belül már sült hal illat töltötte be a hóborította szigetet.

- Ilyen finom halat még nem ettem! – dicsérgette Anne a nyárson sütött ebédjüket.

- Látod, ezért is érdemes volt idejönnünk, hajótörést szenvednünk, és így már megérte ez a két nap koplalás, hogy ki tudd jelenteni, hogy nagyon meg vagy elégedve az étellel, ami ma megadatott a számunkra – mondta Éva.

- Így van lányok, az ember akkor tudja igazából megbecsülni a javakat, ha megismerte a nélkülözés ízét is. Meg kell mindent köszönnünk, amihez hozzájutunk. Nem tudhatjuk, hogy holnap mi lesz a számunkra legértékesebb dolog. Nekünk ma ez a néhány falat sült hal többet jelent, mint sok embernek a Hilton legdrágább ételkülönlegessége – adott hangot elégedettségének Mari. Jó hangulatban telt a délutánjuk. Az erdőben töltött, több, mint egy hónap alatt is sokat meséltek magukról, családjaikról, de ezen a napon a kunyhó elé megrakott tábortűz pattogása és lángjának melege szinte hazarepítette őket és folyt a szó, az emlékek szabad utat kaptak, amelyen ismét beutazták életük főbb állomásait.

Késő estig beszélgettek. Lefekvés előtt gondosan megvizsgálták a gumicsónak ragasztását. Elégedetten állapították meg, hogy tökéletesen sikerült.

Reggel sokáig tartott a hajótest felpumpálása, de, amikor elkészültek, azonnal vízre tették és szerencsésen kieveztek vele a partra. Jókedvűen lépkedtek a  folyó felé. Nem zavarta őket, hogy a csípős szél az arcukba fújja a könnyű havat. Mari és Éva mentek elől a csónak két oldalán, Rita és Anne ugyanúgy, hátul. Az előttük magasodó fáktól és sűrű bokroktól nem láthattak le a folyóig, csak hallották a rémisztő hangokat, iszonyú ordításokat, hörgéseket, panaszos állati sikolyokat.

- Mi lehet ez? – bújt közelebb Marihoz Éva?

- Nem tudom! Maradjatok itt a fák mögött, megpróbálom kideríteni, hogy mi zajlik a folyónál! – kérte társait Mari, és a bokrok alatt bujkálva kereste meg azt a helyet, ahonnan biztonsággal kilát a félelmetes hangok irányába.

- Ez nem lehet igaz! Álmodom? – gondolta, miközben nézte az előtte – talán 30 méterre – történő kegyetlen csatát egy medve és jávorszarvas között. Intett a többieknek is, és egymás mellett, a hóban hasalva lestek ki fedezékükből. Iszonyú volt a harc a két hatalmas állat között. A szarvas – agancsaival – többször is megemelte a súlyos medvét, amaz pedig többször is beleszántott karmaival és fogaival a derekasan helytálló patásba. Az egész olyan volt, mint két nehézsúlyú bokszoló mérkőzése, akik nem bírnak egymással, hanem legszívesebben hagynák a csatát és mennének a dolgukra, de egyik sem teheti , mert a másik megfutamodásnak venné, és annak beláthatatlan következményei lehetnének. Annyit engednek meg csak maguknak, hogy kicsit hátrább tolatva kifújják magukat, a szemüket le nem véve a másikról. Egymással szemben áll a két sérült erdei vad, a szarvas mellső lábaival kaparja a havas földet, talán ezzel akarja palástolni egész testének remegését, az erős fáradtságot és az egyre kínzóbb elgyengülést. Ugyanez megy végbe a félelmetes barnabundájú vadásznál is. Talán azon töri a fejét, hogyan lehetne döntetlennel lezárni ezt a mérkőzést. Nézik egymást, méregetik a másikat, próbálják kideríteni az ellenfél erőnlétét. Lihegnek, fújtatnak, morognak, mert már csak ennyi maradt a végére. A nagy lapátszarvú meg, megrogyik, de minduntalan kiegyenesíti kusza lábait. A nagy darab brummogó legszívesebben hátat fordítana és eliszkolna a helyszínről. Vajon az állatokban is van büszkeség? Valaminek kell lenni, mert ha nem lenne, akkor már itt hagytak volna csapot, papot és jobb elfoglaltság után néznének.

- Mi lenne, ha lelőnénk mindkettőt? – kérdezte Éva a többi hölgyet, de Mari más véleményen volt:

- Szerintem csak a szarvast kellene elejteni, a medvét pedig elzavarni.

- Tehát lőjem meg a szarvast, és a medve – úgy gondolod -, hogy a dörrenésre elszalad? – értetlenkedet Rita.

- Ha sokat gondolkodunk, észrevesznek bennünket és elfutnak. Ilyen közel soha az életben jön hozzánk a préda – mondta ki Éva a lényeget, és Rita puskája felé nyúlt- add nekem egy pillanatra a fegyvered, hadd próbáljam megoldani ezt a bonyolult helyzetet – kacsintott társaira a lengyel asszony.

- Tessék itt van! – nyújtotta át Rita a puskát, Évának. Ebben a pillanatban egy kis bokrokkal borított  domb mögül farkasok rohantak a két – csatában kifáradt – állat felé.

- Hatan vannak! – számolta meg hangosan Anne a támadókat. A medve szembefordult a farkasokkal és hadakozni kezdett az őt támadó négy ordassal, kettő farkas a fáradt szarvast kezdte el üldözni.

Éva első lövésével a szarvast terítette le, a következővel a nyakába csimpaszkodó ragadozót, majd töltött és a második farkast is lelőtte. A dörrenések hangjára a még élő farkasok és a megtépázott medve eloldalogtak.

- Most, aztán munkára lányok! Toljuk rá a szarvast a tutajra és úgy toljuk vízre! – vette kezébe Mari az irányítást.

- Nem lenne egyszerűbb, ha előbb a vízre húznánk a tutajt és utána rá a szarvast? – kérdezte Anne.

- Ha nem megy az én módszeremmel, megpróbáljuk a tiéddel – felelte Mari. Bárhogy is próbálkoztak, a nagy súlyt nem sikerült a gerenda hajóra ráncigálni.

- Ez így nem megy! Csak egy megoldás van lányok! – állt elő Rita a legjobbnak látszó javaslattal – ki kell zsigerelni és feldarabolni!

- Ha így áll a helyzet, akkor előbb meg is kellene nyúzni! – javasolta  Éva. - Ha gondoljátok, én lefejtem róla a bőrt. - Mari azonban más véleményen volt:

- Semmi értelme megnyúzni! Úgy se tudnánk kidolgozni a bőrét, itt pedig sietnünk kellene, mert a vadak akár vissza is jöhetnek. Szerintem zsigereljünk és daraboljuk el fő részeire!

- Rendben! – vette kezébe éles kését és rövidesen kifordította az állat belső részét. Közösen bontották a szarvast, de minden idegszálukkal, fegyvereiket készenlétben tartva figyeltek a bokrok mögé, ahonnan a farkasok bármikor rájuk ronthatnak. Már a tutajon volt a rakomány és az eléakasztott csónak motorja berregett, amikor megjelentek az ordasok. A parton hagyott belsőség azonban lefékezte őket és egymásra  morogva, acsarkodva szabályos zabálásba kezdtek.

A kis hajónak meg se kottyant a tutajon lévő több mázsás súly, vízfolyással megegyező irányban haladtak.

- Mi lesz, ha felzabálják az elébük dobott beleket, és utánunk rohannak? – aggódott Anne.

- Felvesszük velük a harcot. Van egy puskánk és egy pisztolyunk. Lőni is tudunk, töltényeink is vannak – vigasztalta Mari.

- És, ha nem győzzük a két fegyverrel?

- Akkor dobunk nekik a szarvashúsból, és amíg azt zabálják, talán már haza is érünk.

Anne aggodalma nem volt alaptalan. Hamarosan mellettük, a parton loholt egy falka farkas. Nyolc – fejezte be a számolásukat Mari.

- Hét – helyesbített Éva, aki a sörétessel éppen leterítette a hozzájuk legközelebb futó fenevadat.

- Hat – mondta be a az élő farkasok legújabb létszámát Mari, kezében a füstölgő csövű pisztollyal, majd folytatta a visszafelé történő számolást: Öt. – Tovább már nem kellett számolni, mert az ordasok lemaradtak.

Az utolsó száz méteren leállították a motort, a víz lassú folyására bízták hajójukat és vontatmányát, de úgy akartak hazaérni, hogy Ted ne észlelje az érkezésüket. Nagyon várták azt a pillanatot, amikor az öreg doki megpillantja őket egy egész kamrára való élelemmel. Egy gond adódott csupán: hogyan hordják fel észrevétlenül a házikójukhoz a több mázsányi szarvashúst.

- Megvan! – bökte ki Éva – már tudom is, hogy oldjuk meg a cipekedést.

- Hogyan? Na, mondd már! – sürgette Mari.

- Amikor elejtettük a pumát Teddel, csináltunk egy szánt, amelyen haza húztuk. Itt van a bokrok mögött, nem messze. Már hozom is – indult Éva a kezdetleges teherszállító eszközért.

- Ahogy elnézem, ezzel is jó néhány fordulót meg kell tenni, de lényegesen megkönnyíti a helyzetünket – emelte meg Mari a praktikus eszközt. – A hóban pedig könnyen csúszik – tette hozzá. És valóban két személy könnyedén húzta teljesen megrakottan is.

Ted azonnal észrevette a szánt húzó Marit és Évát, amint a ház elé értek. Úgy meglepődött a sok hús láttán, hogy köszönni is elfelejtett.

- Jaj, de jó, hogy előkerültetek! Minden rendben? Nem esett bajotok? – kérdezte aggódva a csapat nagy öregje.

-Minden rendben! Majd mindent elmesélünk, de előbb még visszamegyünk a többi húsért a tutajhoz – felelte Éva. Hová rakhatjuk?

- Ide, a ház elé a hó tetejére, vigyázok rá, amíg vissza nem értek.

- Hát ez bizony eltart egy darabig – gondolta Éva, és a két asszony mosolyogva szabadította meg a hevenyészve összeütött szánt a terhétől. A következő adagot Rita és Anne húzták el a kis házig. Mire odaértek, az előző rakományt Ted már eltüntette a kis épület elől. Mire a hölgyek egy újabb fordulót tettek, a következő adag hús is bekerült a házikóba.

- Ez az utolsó fuvar – lihegte Rita, amint megállították a szánkót a rájuk váró Ted előtt.

- Hol voltatok kislányok! Már nagyon izgultam értetek! – simogatta meg mindegyik asszony haját a doki.

- Húsboltban voltunk! – vagánykodott Anne.

- Én úgy emlékszem, hogy rizsért indultatok.

-Tudod, elfogyott a rizs és úgy gondoltuk, hogy húst hozunk helyette – gombolyította tovább a tréfa fonalát Mari.

- Hogy sikerült elejteni ezt a szép nagy szarvast? – érdeklődött a doki tovább.

- Röviden csak annyit mondok, hogy megmutattuk a medvének és a farkasoknak, hogy ki áll a tápláléklánc legtetején – felelte Rita.

- Nagyon helyes! – bólogatott Ted – később mindent elmeséltek, de most gyertek be, nehogy megfázzatok, mert eléggé megizzadtatok a nagy cipekedésben.

 

14. Meglepetés

A négy hölgy belépett a kis ház ajtaján és az ott látottaktól földbegyökerezett a lábuk. A konyhában egy hosszú megterített asztal, rajta rogyásig különféle étellel és itallal. Az asztal mögött öt mosolygós arcú ember, egy hölgy és négy férfi ült. Amint Mari és három társa belépett a helyiségbe, felállt, és kórusban megszólalt az asztaltársaság: Meglepetééés!

A négy asszony négyféleképpen reagált az előállt új helyzetre. Másfél hónapos kemény erdei élet, a sok lemondással járó napok után egykettőre megváltozott minden.

-Hol voltatok ilyen sokáig? – kérdezte kicsit szemrehányóan, de az örömtől ragyogó arccal Rita.

- Mi, ott vártunk benneteket, ahol megbeszéltük - a Yankton tónál – felelte Fred, Rita férje, az asztaltársaság egyik tagja.

- Mi pedig abban voltunk, hogy a pilóta jó helyen tett ki bennünket – kapcsolódott a panaszosok sorába Mari, majd Éva következett:

- Hogy tévedhetett ekkorát a tapasztalt pilóta? – kérdezte, de Tom más irányba terelte a beszélgetést:

- Gyertek lányok, kóstoljátok meg ezt a néhány finomságot, amit nektek hoztunk! Finom kacsasült, fácán pecsenye, sült hal, sütemények, és mindenekelőtt gyümölcsleves, ahogy Sarah készíti. Na, és italok: bor, és szörpök.

-Jelenleg ezek mennek a civilizációban? – kérdezte nevetve Anne, aki eddig csak hallgatott, és egy darab kenyeret majszolt, megelőzve minden más ételt. –Nekem ez hiányzott a legjobban! – mondta – a finom, friss kenyér.

- És én nem hiányoztam? – kérdezte Bill.

- Akárcsak egy falat kenyér! – válaszolta Anne, miközben végigkóstolta az elébük rakott finomságokat.

- Az ilyen lakomákat hamar meg tudnánk szokni! Ugye lányok? – mosolygott Ted. Rita azonnal rávágta:

- Ha ilyen ellátásunk lenne, egészen kibírható lenne az őserdei élet! Amikor belecsöppentünk ebbe az ismeretlen vadonba, én nagyon idegenkedtem mindentől, amivel itt találkoztam. Zavart a civilizációban megszokott kényelem hiánya, a szerényebb táplálkozás, a koromsötét éjszakák, a ragadozóktól való félelem. Egyszóval: semmi sem tetszett.

- Na, és most? – érdeklődött Fred, a férj.

- Ma már nem rettennék meg, ha valamikor még meg kellene ismételni a sajátságos kempingezésünket!

- És, ti lányok? – érdeklődött Sarah.

- Bármikor, bármeddig, újabb – akár hosszabb – időt is eltöltenék itt, persze a veletek kiegészült csapattal! – nyilatkozott Mari, majd sorban a többiek is ezen a véleményen voltak.

Ted megköszörülte a torkát és olyan kérdést tett fel, amitől a hölgyek előbb meg sem tudtak szólalni:

- Ahhoz mit szólnátok, ha nem mennénk haza, hanem itt töltenénk a telet?

- Így mindnyájan? – kérdezte Éva.

- Természetesen így, az öt házaspár.

- Én benne lennék! – felelték egymás után, a közel másfél hónapos kemény erdei életben megedződött asszonyok, de mindegyik a csöppnyi lakásuk bővítésének szükségességéről beszélt.

- Ez megoldható! – nyugtatta meg őket József – ács lenne a szakmám, vagy mi?

- Az a több mázsányi szarvas hús, amit ma cipeltünk haza, tavaszig is kitart – dicsekedett Éva a furcsa módon elejtett agancsosukkal.

- Milyen jó lenne, ha meglenne a sok hal, kecskehús és vadliba, amit – feltehetően a vadak –rámoltak ki a kamrából! – jegyezte meg Rita, de azonnal hozzá is tette: - majd lövünk és horgászunk helyettük újabbakat!

- Ezt is megoldjuk! – mondta Tom. Vannak fegyvereink, horgászeszközeink, lőni tudunk, talán vadat is találunk és halat is. Most inkább beszéljetek magatokról! Milyen volt az ideérkezésetek, milyen az itt töltött idő? – A hölgyek, sokszor egymás szavába vágva, mesélték el a 46 nap eseményeit. Egész nap beszélgettek. Már sötétedett, amikor Rita feltette a kérdést:

- Fiúk, Ti hol alszotok?

- Házban – felelte Bill.

- De, ez túl  kicsi, ahhoz, hogy tízen elférjünk benne!

- Mindenre van megoldás – szólt közbe József. – Gyertek, mutatunk valamit! – és a hölgyek követték a  kunyhó mögötti, fákkal körülvett tisztásra, ahol a szájuk is tátva maradt az eléjük tárult látványtól. Egy takaros kis faház emelkedett ki a földből. Lényegesen nagyobb, mint a kunyhójuk. Először körbejárták, majd félénken belépve benyitottak minden ajtón. Öt, egészen kicsi hálószoba, egy nagyobb helyiség, amely magába foglalta a nappalit és a konyhát is, valamint két vizes blokk jelentették az életteret.

- De szép! – hogy tudtátok ilyen gyorsan felépíteni? – érdeklődött Anne.

- Előre elkészített elemekből áll, amelyeket csak össze kellett csavarozni. Repülővel hoztuk, és azzal jött az építőbrigád is, akik  ebben a három napban, amíg ti eltűntetek, felépítették. A vizet motoros szivattyú nyomja a folyóról a tartályba. A szennyvízakna kiásása tartott a legtovább, de az egy korábbi művelet volt és az is elkészült időre – számolt be József az építkezés menetéről, amelyet Rita is végighallgatott, de közben kérdései is adódtak:

- Azt értjük, hogy idevarázsoltatok egy szép kis faházat, amelyben minden családnak külön hálószobája van, de azért van itt még néhány megválaszolandó kérdés, amiket, ha megengeditek, most feltennék nektek.

- Például? – kérdezett vissza József.

- Először is, kié a faház?

- A miénk – felelte József.

- Ki az a mi?

- Hát, ez az öt család, akik itt vagyunk.

- Hogyan került a tulajdonunkba, és hogy-hogy én nem tudok róla! – tört ki a felháborodás Ritából, és maga után húzta a többieket is.

- Ti valamit titkoltok előlünk? – szegezte a férjeknek a kérdést Anne – mondjátok el, hogy mi ez a nagy összesúgás a hátunk mögött! Mindent meséljetek el, elejétől a legvégéig!

- Na, jó, akkor mindent elmondunk – szólalt meg a hölgyek legnagyobb csodálkozására – Ted.

Az asszonyok megilletődött arccal néztek az öreg dokira, és nem értették, hogy miről akar beszélni, hiszen ő végig itt volt velük. Mit tudhat ő, amiről az asszonyok nem? …és doki elkezdett mesélni:

- Kislányok, ígérjétek meg, hogy bármit is tudtok meg most tőlem, nem fogtok megharagudni se rám, se a férjeitekre!

- Megígérjük! – zúgták kórusban.

- Meg is mertek esküdni, hogy betartjátok az imént megígérteket?

- Igen! – felelte előbb Mari, majd mindegyik.

- Emeljétek fel a jobb kezeteket és mondjátok utánam: „esküszöm, hogy bármit is tudok meg, Ted elbeszéléséből, nem fogok megharagudni se rá, se a férjemre! Isten engem úgy segéljen!”

Az asszonyok elrebegték a fogadalmat, és a csapat öregje mesélni kezdett:

- Ugye emlékeztek, hogy gyakran tettetek olyan kijelentést a férjeiteknek, hogy azt a közel egyéves tajgai „kirándulást” ti is végig tudnátok csinálni. Gyakran volt olyan is, amikor úgy éreztétek, hogy a vadonban könnyen átvészelnétek – akár – egy hosszabb időszakot is.

- Igen volt ilyen – ismerték be az asszonyok.

- Na, látjátok, a férjeitektől lehetőséget kaptatok, hogy bebizonyíthassátok, valóban meg tudtok e felelni az őserdő kihívásainak.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy az ide utazásunk nem a véletlen műve volt? – kérdezte, a meglepődöttségét csöppet sem álcázva Éva.

- De, igen! A repülő nem úgy tévedt el Észak Amerika kék egén, hanem én adtam meg neki a fiúk által kigondolt koordinátákat.

- Azt már értem, hogy a fiúk célja ezzel a megleckéztetés és a próbára tétel volt, de miért pont ide, erre a helyre tettek ki bennünket? – érdeklődött Mari.

- Nem véletlen esett a választás erre a helyre, ugyanis ez a kis fakunyhó, amelyben menedéket találtunk, a mi – az öt család - tulajdona, a körülötte lévő néhány hektáros földterülettel együtt. Valamikor ez a föld Bill nagyapjáé volt, amit Bill tőle örökölt. Nekünk mesélt erről a földről, ezért a négy katonatárs és ötödiknek – Sarah – helyett jómagam többször eljöttünk erre a helyre. Bill eladott nekünk egy-egy részt a területből, amellyel terveink vannak.

- Hadd találjam ki, hogy mit terveztek! – szólalt meg Éva.

- Szabad a gazda – mondta Ted.

- Szerintem egy családi kempingben gondolkodtok.

- Majdnem eltaláltad! – bólogatott doki, átadva a szót Billnek, aki így folytatta:

- Minden vágyunk egy túlélőtábor létrehozása. Ezen a területen minden feltétel megvan hozzá: itt egy nagy erdő, folyó, tó, a közelben hegyek, barlangok. Előfordulnak nagyobb vadállatok is, és kisebbek is. Találkoztunk itt többféle szarvassal, vaddisznóval, vadkecskével. Megtalálható a tavaknál a vadkacsa, ősszel gyakran szállnak itt le vadludak, él itt pulyka és fajd is. Az erdőben több helyen is láttunk gesztenyefákat, gyakori az áfonya és az erdei málna, gomba. Sokféle – élelmet jelentő – növény is van az erdőszélen és az erdők tisztásain, amelyekkel úgy tudjuk, hogy találkoztatok, hiszen készítettetek belőlük különféle ételeket.

- Ezt honnan tudjátok? – kérdezte szemrehányóan Rita.

-Tőlem – sütötte le a szemét Ted.

- Ja, persze te már három napja beszélgetsz a fiúkkal – magyarázta inkább magának, mint a többieknek.

- Nem Rita, nem ebben a három napban beszélgettem csak a fiúkkal, hanem a másfél hónapban szinte folyamatosan! – ismerte be Ted.

- Hogy, hogy mi ebből semmit nem vettünk észre? – csodálkozott Éva.

- Olyankor találkoztunk, akkor kerestek fel, amikor ti távol voltatok.

- Szóval, ti összeszövetkeztetek ellenünk? – háborgott ismét Rita.

- Igaz, ami igaz, szövetkeztünk, de nem ellenetek, hanem azért, hogy kipróbálhassátok, hogy milyen az, amikor magatokra vagytok hagyva egy őserdőben, kevés eszközzel, nektek kell beteremteni a mindennapi élelmet, ki vagytok szolgáltatva az időjárásnak, állandó veszélyben vagytok – legalábbis azt hiszitek – magyarázta Ted.

- Hogy, hogy legalábbis azt hisszük? Hát nem voltunk veszélyben? Nem nekünk kellett vadászni, halászni és gyűjtögetnünk nap, mint nap? – zsörtölődött Anne.

- De igen! Mi teremtettük be az élelem egy részét, és részben mi készítettük az eszközeinket – folytatta Ted.

- Ezt nem értem! – tamáskodott Éva.

- Pedig nagyon egyszerű. Tegyétek kicsit félre a felháborodottságotokat, figyeljetek egy kicsit és minden világos lesz. Szerintetek ki készítette a két íjat, amelyeket az első napokban, de később is használtatok?

- Te készítetted Ted! – felelte Mari.

- Csak elkezdtem bíbelődni a két íjjal, de ezek már nem azok a fegyverek. Ezeket Tom szerezte be egy íjkészítő mestertől, és szándékosan betekerték bőrrel, hogy egyszerűbbnek látsszon. Csak így tudtam elhitetni, hogy én készítettem.

- Nagy kópé vagy te, doki – korholta és dicsérte egyszerre Mari.

- Folytatnám – jött bele Ted a mesélésbe -, a halfogó kosarainkat – a vessző varsákat – sem én készítettem, hanem azokat is a fiúk szerezték be, de ami még nagyon fontos, hogy több alkalommal is ők rakták tele hallal.

- Pedig hogy örültem, hogy mi halásztuk ki azt a sok pikkelyest! – mondta egy kézlegyintés kíséretében Éva.

- Volt olyan is, amikor mi fogtunk. Lándzsával is horoggal is és varsával is- próbálta a lányok majdhogynem elveszített önbizalmát visszahozni doki.

- Ugye azért voltak nekünk is ügyes ténykedéseink? Itt van a kecskénk, amit mi fogtunk meg a csapdával – húzta ki magát Anne.

- Valóban mi vettük le a kötélről a mi kedves házi kecskénket – mesélte nevetve Ted.

- Hogy, hogy házi kecskét? – csodálkozott Rita.

- A fiúk hoztak egy fejőskecskét, és felemeltették a csapdával. Természetesen tudták, hogy mikor érünk a csapdához, és csak előtte néhány perccel akasztották rá – a hátsó lábánál fogva – az állatot.

- És mi az, amit mi ténykedtünk, és nem a fiúk? – kérdezte Mari.

- Nagyon sok mindent. Itt van például a vadrizs, amit ti fedeztetek fel, és ti arattatok le. Mi lőttük a vadlibákat és a vadkecskéket, nyulakat, pulykát és más madarakat. Ezek mind, mind komoly teljesítmények – sorolta ténykedéseik eredményeit az öreg.

- A vadlibákat és a kecskehúst azóta is siratjuk – kesergett Rita.

- Azt ne sirassátok! – szólt közbe Tom.

- Miért ne? Tudjátok, hogy hány napra való élelmet jelentett volna? – bánkódott tovább Rita.

- Igen tudjuk! Hat liba, és 25 kilogramm kecskehús. A tíz főnek is majd’ egy hónapra szóló húsadagja – szólta el magát Bill.

- Honnan tudjátok ti ilyen pontosan, hogy mennyi hús tűnt el a kamrából? – szorította Mari sarokba a férfiakat. Ugye nem azt akarod mondani, hogy közötök van az élelem eltűnéséhez?

- De igen! Töredelmesen bevallom, hogy mi vittük el.

- Miért tettétek? – háborgott Rita.

- Akár hiszitek, akár nem, ezzel is a javatokra kívántunk tenni.

- Hogyan?

- Mint már Ted is mondta, amikor távol voltatok, mi többször is jártunk itt a hajlékotokban. Láttuk, hogy a húsfüstölés nem jól sikerült, ezért magunkkal vittük, hogy hozzáértő kezek, helyrehozzák az értékes élelmet.

- Na, és a vadlibák? – azt is ti vittétek el?

- Igen, mivel nem voltak eszközeitek és lehetőségeitek a tartósításhoz, az a nagy mennyiségű hús pedig megromlott volna. Mi nagyon jól tudtuk, hogy már csak néhány nap és jövünk hozzátok, és hozunk az „ellopott” helyébe feldogozott és tartósított élelmet.

- Ugye a szarvast ma reggel nem ti lőttétek helyettünk? – kérdezte aggódva Éva.

- Nem, azt ti lőttétek, ugyanúgy, mint sok minden mást is, amiért minden elismerésünk a tiétek – vigasztalta Bill is asszonyaikat.

- Azért megemlíteném, hogy a közelünkbe settenkedő rablókat is megfutamítottuk – dicsekedett Anne.

- Sőt komoly zsákmányt is szereztünk tőlük: ruházatot, élelmet, töltényeket – egészítette ki Mari. – Ugye nem ti voltatok ezek a rablók?

- De, igen felelte Ted, a fiúk helyett.

- Ezt miért tettétek? – fortyogott Rita. Ismét Ted felelt a kérdésre:

- Azért kedveseim, mert a fogyóban lévő fűszer és töltény készletünket így tudtuk pótolni, valamint így jutottunk téli ruhákhoz. Még egy lezuhant repülő túl sok és túl meseszerű lett volna az erdőben.

- Tehát, a repülő is a ti művetek volt? – kelt ki magából a máskor nyugodt Mari.

- Igen! – válaszolta Jóska – mi hozattuk ide azt a roncsot és úgy állítottuk be, mintha lezuhant volna. Nem tűnt fel, hogy egészen új dolgok voltak a gép belsejében? Nem volt gyanús, hogy ezek a tárgyak szinte kivétel nélkül a túlélést segítő eszközök voltak?

- Jól átvertetek minket! – dünnyögött Anne is.

- Mi csak fölétek tettünk egy védőernyőt és csak akkor avatkoztunk be, amikor már nagyon szükséges volt, egyébként a mindennapjaitokat magatok irányítottátok, és nagyszerűen. Derekasan helytálltatok, és férfiakat is megszégyenítő bátorságotokkal, leleményességetekkel, kitartásotokkal oldottátok meg ezt a nehéz feladatot – mondta ki József végre azokat a szavakat, amelyeket a feleségeik hallani szerettek volna. Egy kicsit még időnként dohogtak, úgy érezték, hogy nem tudnak szemet hunyni az őket ért sérelmek fölött. Azt pedig, hogy kitették őket a hatalmas erdőbe, nehezen megbocsátható sérelemnek számított. Elsőként Mari tért jobb belátásra. Odaállt hölgytársai elé és egy jól megfogalmazott beszéddel a lelkükre tudott hatni:

- Kislányok, lássuk be, a végtelenségig nem duzzoghatunk! Belegondoltatok abba, hogy az embereinket nem a rossz szándék vezette, hogy eljátszatták velünk az Élet a vadonban soha meg nem írt színdarabot? Gondolkodjunk egy kicsit! Vajon ért-e bennünket valamilyen sérelem?

- Hát, ha belegondolok, még érdekes is volt! – nyögte ki Rita, aki a legelején a legrosszabbul tűrte a civilizáció hiányát.

- Egyetértek! – csatlakozott Rita véleményéhez Anne, majd ugyanezt tette Éva is.

- Na, látjátok, akkor töröljük le az arcunkról a mesterkélt komorságot és legyünk jókedvű és tevőleges részesei a fiúk által kigondolt túlélő projektnek!

- Részemről szent a béke! – jelentette ki határozottan Anne, majd sorban mindegyik asszony követte példáját.

Másnap jó kedvvel ébredt az egész társaság. A hölgyek rég aludtak ilyen kényelmesen és nyugodtan, mint ezen az éjszakán. Igazi ágyban hajthatták álomra a fejüket és nagy élmény volt a számukra, hogy a vadon kellős közepén padlós szobában, párna alatt ébredtek. A faház stabil és biztonságos építmény volt, látszott rajta, hogy precíz, minőségi munka. Marinak sehogy se fért a fejébe, hogy tudták a mesterek három nap alatt felépíteni. Rá is kérdezett élete párjára:

- Jóska, én már sok faház felépítését láttam, de itt valami turpisságnak kell lenni, mert egy ilyen ház felépítéséhez sokkal több idő kell.

- Jól látod, Mari! Ez a hajlék valóban több napig épült. Az összeszerelése három nap és három éjszaka folyt, az aljzatot pedig közel egy hétig készítettük.

- Ezt, hogy csináltátok?

- Úgy, hogy a nyár elején iderepültek az építők, és szépen, kényelmesen megépítették az aljzatbetont, kiépítették a csatornát és a szennyvíz aknát.

- Ugye, most viccelsz?

- Miért viccelnék?

- Azért, mert ha itt lett volna az épület alapja, azt észre kellett volna vennünk!

- Szándékosan letakartuk gyeptéglákkal, ami teljesen elfedte a betont. Ezenkívül a bokrok is takarták előletek.

- Így már értem. Hogy képzeltétek el a túlélő tábor működését?

- Ezt majd elmondjuk töviről-hegyire, ha mindenki jelen lesz. Majd reggeli után.

- Úristen, valami reggelit is kellene készíteni!- kapott a fejéhez Mari, de a férje megnyugtatta:

- Ne izgulj, ma reggel Sarah a reggeli felelős, úgy gondoltuk, hogy meghívunk benneteket egy kis régen ízlelt hazaira!

- Ezt a kényelmet! Már annyira megszoktuk, hogy minden egyes percünket a túlélésért folytatott harc jellemezte, hogy már furcsa, ha valaki elénk rakja a reggelit.

- Sőt, ma az ebédet is és a vacsorát is, aztán pedig megbeszéljük, hogy ki milyen feladatot vállal a jövőben – fejezte be Jóska.

Reggeli után komoly megbeszélés kezdődött a megnőtt csapat tagjai között. Az asszonyok már meg sem lepődtek, hogy Ted a legfőbb szónok, ő ismertette a táborral kapcsolatos elképzeléseket is.

- Első fázisban kiépítjük a saját életterünket. A ház már áll, de még jó néhány dologra szükségünk van. Holnap érkezik  a repülő, amelyik ideszállítja a mini szélerőművet, amely– figyelembe véve az itteni szeles éghajlatot – egész évben áramot szolgáltat, amellyel üzemeltethetjük a gépeinket, berendezéseinket. Lesz hűtőszekrényünk, mosógépünk, rádiónk és még sok más olyan eszközünk, mint otthon.

- Milyen túlélő tábor az, ahol van mindenféle technika? – kérdezte Rita.

- A túlélőtábor résztvevőinek természetesen nem lesznek ilyen berendezéseik. Nekik a rajtuk lévő ruhán kívül csak egy baltájuk, egy tőrkésük, köteleik, kevés sójuk egy kulacsuk és egy katonai csajkájuk lesz. A többit meg kell szerezniük, mint ahogy nekünk kellett az erdőből, a tóból és a folyóból. Természetesen a repülőroncsban hagyunk nekik értékes tárgyakat. Ha ügyesek és megtalálják a „lezuhant” repülőt, attól kezdve könnyebb lesz az életük.

- Milyen tárgyak lesznek a gépen? – kérdezte Anne.

- Felszerelt horgászbot, sátorlapok, plédek, és meleg ruházat, tisztálkodó eszközök.

- Úgy tűnik, hogy én nagyon félreértettem valamit – szabadkozott Rita.

- Miért, mit értettél? –kérdezte Ted.

- Azt hittem, hogy mi leszünk a túlélők – mondta, szinte szégyenkezve.

- Miért? Nem volt elég a 46 nap?

- Dehogyisnem. Tehát mi leszünk az adminisztratív állomány – világosodott meg Rita.

- Úgy van! – felelte doki.

- Csak azt nem értem – szólt hozzá Éva is -, hogy honnan volt pénzetek egy ilyen tábort felépíteni és fenntartani?

- Erre, ha megengeditek én szeretnék válaszolni – vette át a szót Sarah. Amikor elbúcsúztunk a tajgában kazak  vendéglátóinktól, kaptunk tőlük  ajándékba egy-egy, kövekkel kirakott   tőrt. Több kő díszítette a markolatát és a hüvelyét. Gondolom az általunk otthagyott tárgyakért cserébe adták. Amikor hazaértünk, betettem a vitrinbe, és néha a kezembe véve gyönyörködtem benne. Ilyenkor felidéztem a vadonban töltött hónapjainkat.  Ez év tavasszal egy takarítás alkalmával kőfelületre ejtettem a késemet, amelynek levált a nyelének végéről a záró fedél. A nyél üregéből pedig kipottyant egy szép kővel díszített aranylánc. Azonnal hívtam Tedet, a férjemet, aki azt tanácsolta, hogy javíttassuk meg a tőrt és tegyük bele vissza a nyakéket. Így is tettünk, de amikor a mester meglátta a tőrt, megkérdezte tőlem:

- Asszonyom, tisztában van Ön azzal, hogy mekkora kincs van a birtokában?

- Nem! – feleltem naivan.

 - Ennek a tőrnek a hüvelye és markolata drágakövekkel van kirakva. Minden gondolkodás nélkül megvenném ezt a szép portékát.

- Köszönöm szépen, de nem szándékozom eladni – feleltem. Erre a mester mondott egy elképesztően nagy árat.

- Köszönöm, de nem eladó – feleltem újra, és a legnagyobb csodálkozásomra a jóember már a dupláját ajánlotta, mint előtte. Egyből megértettük Teddel, hogy ez a tőr, a rajtalévő kövek miatt a többszörösét is megéri, mint amit az ötvös kínált érte. Megbátorodtam és azt mondtam neki:

- Ezt az összeget nyugodtan megszorozhatja még néhányszor, ugyanis tudom az értékét.

- Kérem szépen, az megfelel, ha öttel megszorzom? – kérdezte. Ted ránézett a szemüvege fölött, amit a mester vélemény nyilvánításnak vehetett, és csak annyit mondott:

- Jó, rendben, szorozzuk héttel.

- Köszönjük uram, ön nagyon kedves, de ennyiért sem eladó – feleltem és az ötvös legnagyobb sajnálkozására elbúcsúztunk tőle. Még aznap több helyen is felbecsültettük a tört is és a tokjából előkerült köves nyakéket is.

- Na és mi történt ezután? – sürgette Rita, Sarát.

- Az történt, hogy a tört annak adtuk el, aki a legtöbbet kínálta érte.

- És a nyakéket? – kérdezte Mari.

- Azt megtartottuk, de így is szép kis vagyonhoz jutottunk. Amikor már túl voltunk az üzleten, felhívtuk a fiúkat, akik a tőrökkel meglátogattak bennünket. Néhány nap leforgása alatt az ő díszes fegyvereik is gazdára találtak. A nyakékeket ők is megtartották.

- A nyakékek mennyit érnek? – kíváncsiskodott Rita.

- Megközelítően annyit, mint a tőrök.

- Mi is gazdagok lettünk? – kérdezte félénken Anne.

- Igen, és most már tudjátok, hogy honnan szereztük a tábor létrehozásához szükséges pénzt – ért beszámolójának végére a doktornő.

A négy hölgynek időre volt szüksége, hogy feleszméljenek kábulatukból. Nagy fizikai és lelki erőpróbát jelentett számukra a mögöttük álló másfél hónap minden élményével, örömével és nehézségével, és most egy pillanat alatt rájuk zúdult egy merőben más helyzet, egy hatalmas pozitív élmény, amely, bármennyire is jó érzés, mégsem volt egyszerű megélni.

Mindegyikükben ott motoszkált a hogyan tovább - nekik címzett - kérdés.

- Csípjetek meg lányok! – dadogta Mari, aki talán a legkeményebb volt köztük, ez a hirtelen jött változás azonban őt is elbizonytalanította. Azon a napon valóban nem tudták eldönteni, hogy álmodnak-e, vagy valaki tréfát űz velük. Az utóbbi gondolatukat hamarosan elhessegették, amikor meglátták a házikójuk közelében lévő sík területen leszálló repülőt. Olyan gép volt, mint, amelyik hetekkel korábban letette őket ebbe a hatalmas erdőbe. Amint a gépmadár földet ért, kinyíltak széles ajtói és ismeretlen férfiak konténereket toltak ki a gyomrából, és egy kis traktorral egyenesen a nemrég felépített faház mellé vontatták.

- Építőanyagok, szerszámok és különféle berendezések vannak a konténerekben – magyarázta József az asszonyoknak.

-Most már biztos, hogy komolyan gondolják a „kempingezésünk” meghosszabbítását – jegyezte meg Éva.

- Nagyon úgy tűnik! – bólogatott Anne.

- Miért, nektek nem tetszik? – kérdezte Mari.

- Dehogynem! Ilyen körülmények között, mint amit idevarázsoltak a fiúk, akár hosszabb időt is eltöltenék, ezen a barátságos tájon – mondta Éva, akinek a véleményéhez azonnal csatlakozott a másik két asszony is.

- Ha rám hallgattok, előbb azonban egy kis időre hazarepülnénk, hogy találkozhassunk a gyerekeinkkel! – sóhajtott Mari.

- Nekem is nagyon hiányoznak! – merengett el Anne. – Szóljunk a fiúknak, hiszen itt van ez a nagy repülő, haza tudnánk vele repülni, egy másikkal pedig vissza!

- Vagy azzal amelyik éppen most ereszkedik le a másik mellé! – bökött ujjával egy éppen leszálló Dakota felé Rita. A gép leszállt, nyílott az ajtaja és egy népes, vidám társaság hagyta el a fedélzetét.

- Úristen! – kiáltotta el magát Éva – hiszen ezek a gyerekeink!

- Azok bizony! – sündörgött az asszonyok mellé az öt férfi, és Ted nevetve jegyezte meg – ha  az erdő nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy az erdőhöz.

A fiatalok a szülőkkel töltötték a következő két hetet, majd visszatértek a civilizációba. Az öregek pedig hamarosan rendelkeztek minden engedéllyel, és megkezdhette nagy kalandját  az első tízfős csoport, amely vállalta, hogy egy hónapot eltölt az erdőben fegyverek nélkül, néhány egyszerű eszköz birtokában. Természetesen, vigyázó szemek, és néha segítő kezek kíséretében.  Egyszer, talán még róluk is mesélek.

Siófok, 2015.

Dudás Károly