Hölgyek a vadonban 1.

1.Irány a Yankton tó

Felbőgtek a DC-3-as motorjai és a gép lomhán, de méltóságteljesen emelkedett a magasba. Az utazómagasságot elérve kissé csendesedett az öreg tragacs.

- Most már kikapcsolhatják az öveiket! – szólt bele a hangszóróba a pilóta, és az öt utas szinte egyszerre nyúlt az őket átölelő szíjjak csatjaihoz. Szép, tiszta, kora őszi idő volt. A Dakota szárnyait megbillentve búcsúzott Chicago városától és az ezüstösen megcsillanó Michigan tótól.

- Irány nyugat! – ujjongott Ted, a 65 éves orvos, aki már alig várta ezt az egy hónaposra tervezett, családi kempingezést, a minnesotai Yankton tó partján. Felesége Sarah és négy egykori katonatársa már előző nap elutaztak a tóhoz, a házastársaknak azonban nem jutott hely a gépen.

- Nem tesz semmit! Legalább berendezik a tábort, amire mi odaérünk! – gondolta az idős orvos. Négy - ötven év körüli - hölgy utastársa is nagy izgalommal készült az érdekesnek ígérkező kirándulásra, amelyet évek óta tervezgettek. Sokat hallottak már a Yankton tóról és a partján fekvő Balaton nevű kisvárosról, ahol Ted felesége és a repülőn utazó hölgyek férjei, a háború idején egy hosszúra sikerült, a szibériai tajgában elszenvedett kényszertartózkodásuk emlékére, visszatérő vendégek ezen a kellemes helyen.

Sarah és a négy fiú a tajgai nagy kalandjuk tiszteletére ötévenként találkoztak a Yankton tó partján lévő Balaton városkában. A Balaton szó, akkor 1942-ben, ott a vadonban szimbólummá vált, egy örök életre szóló szent névvé, amely mindennapjaik része lett. Számukra három Balaton létezett a világban: az egyik a magyar fiú lakóhelye közelében, a másik a közel egy évig tartó kényszertartózkodásuk helyszíne, az a mocsárvilág a tajgában, amit József tiszteletére neveztek el a magyar tengerről Balatonnak. A harmadik pedig Amerikában, a Yankton tó melletti település, amelyet – talán azért mert magyarok alapíthatták – szintén Balatonnak neveznek.

Az első találkozójuk 1950-ben volt, majd 1955-ben, amelyekre mindegyik alkalommal, nagy izgalommal készültek, és mi sem természetesebb, minthogy csak ők öten – a házastársak nélkül - utaztak az egyhónapos szabadságuk letöltésére a Yankton tóhoz. Hazaérve aztán meséltek és meséltek, most már újabb élményeikről is, de mindig visszakanyarodtak az ázsiai nagy erdőben átélt kalandjaikra. Családtagjaik már megismerték történetük legapróbb részleteit is és sokszor úgy érezték, mintha ők is részesei lettek volna a vadonban töltött néhány hónapnak. Először Sarah férje Ted mondta ki azt a varázsmondatot, amely új irányt szabott az öt család további életének:

- Tudod, kedvesem, minden elismerésem a tiétek, meghajlok az őserdőben véghezvitt tetteitek előtt, és egyre jobban azt érzem, hogy egy ilyen kalandhoz nekem is lenne kedvem.

- Az igazság, hogy nem csak kalandból állt az életünk, hanem nap, mint nap meg kellett küzdenünk a természettel, a honvággyal, sokszor az éhséggel. Azért tudtuk átvészelni, mert az igényeinket a szűkös körülményekhez igazítottuk, és bíztunk a megszabadulásunkban.

- Jó ötlet, hogy a találkozóitokon újraélhetitek a régi eseményeket, még ha nem is teljes egészében úgy, ahogy annakidején történt.

- Az a környezet, ott a Yankton tónál nagyon is alkalmas az emlékek felidézésére – válaszolta Sarah. – Egyszer igazán eljöhetnétek velünk, eltöltenénk egy szép hónapot a parton.

- Én benne vagyok! Beszéljük meg a fiúk feleségeivel is, hátha nekik is lenne hozzá kedvük! – kapott Ted, felesége ötletén.

- Édesem, én semmi jónak nem vagyok az elrontója, még ma felhívom telefonon a fiúkat, a többit pedig rájuk bízom.

Annak a bizonyos napnak a délutánja Sarah számára telefonálással telt. Elsőként Józsefet hívta, aki feleségével, Marival és két nagy fiával egy kaliforniai kisvárosban él és faházakat épít. A következő hívást Frednek küldte New Yorkba. Frednek a nagyváros egyik peremkerületében jól menő villanyszerelő vállalkozása van, ahol feleségével, Ritával és két lányával él. Mindegyik örült a hívásnak és Sarah férje ötletének, de a legjobban talán Bill fejezte ki – ujjongásával – egyetértését, aki feleségével – Anne-el - egy idegenforgalommal foglalkozó céget vezet szintén New Yorkban, amelyben már tevékenyen részt vesz felnőtt fia és lánya is. Tom és felesége Éva Los - Angelesben találták meg számításaikat, ahol egy fegyverboltjuk van, amelyet nagylányukkal közösen működtetnek.

Most pedig - Ted, a 65 éve doki, valamint a négy ötven körüli asszony - fent ülnek egy DC –3-on, amelyben éppen, hogy csak elférnek, mert a repülő rajtuk kívül árut is szállít, valahová a messzi nyugatra.

- Előreláthatóan mikor szállunk le? – kérdezte a nyitott pilótafülkéhez somfordáló Rita a kapitányt.

- Majd eljön annak is az ideje! – szólt a mogorva válasz.

- De mégis mennyi? Félóra, egy óra?

- Asszonyom, ezen a tájon én most járok először. Annyi biztos, hogy egy órán belül odaérünk, de azt nem tudom megjósolni, hogy egyből le tudunk-e szállni. Ott nincs reptér, ahová önök igyekeznek, kell találnom egy leszállásra alkalmas területet, ami jó néhány percig is eltarthat. Uram! – szólt ki az első ülésen ülő Tednek – kérem, mondja be ellenőrzésképpen a leszállási hely koordinátáit!

- Máris! – kotort elő rövidkabátja zsebéből az öreg doki egy eléggé meggyűrt papír fecnit. Beolvasta a rá tollal írt számokat.

- Biztos, hogy azt diktálta, ami a papíron van?

- Igen, de nézze meg maga is! – és odanyújtotta a papírlapot a pilótának, aki hosszasan tanulmányozta, majd visszaadta.

- Reggel, az indulás előtt nem ezeket a koordinátákat kaptam meg. Amit most olvastam a papíron, kicsit északabbra kell térnem a jelenlegi iránytól, ami még egy órát jelent. Remélem a főnököm nem fog felelősségre vonni a manőverért!

- Én voltam a figyelmetlen, majd kivédjük a főnökénél! – próbálta megnyugtatni a gép vezetőjét Ted.

- Azt el is várom! – dohogott a pilóta. Az utasok visszaültek a helyükre és bámulták az alattuk mutatkozó hatalmas erdőt, amelyek hegyeket, völgyeket borítottak be.

- Hát, ez az, amitől féltem! Még egy zsebkendőnyi, leszállásra alkalmas helyet se látok, mindent beborít ez a rengeteg fa – morgolódott a repülő irányítója, és amikor meglátta a nagy kiterjedésű sima, zöld felületet felkiáltott örömében: - végre megtaláltam a megfelelő helyet.

Utasai kinéztek az ablakon, és ott csillogott alattuk egy tó, mellette ligetszerű területtel.

- Öveket kérem bekapcsolni! Megérkeztünk – hallatszott a hangszóróból. A fentről látott nagyobbacska tótól eléggé távol landolt a Dakota. A doki szállt ki elsőként, és a hölgyeknek – úriemberhez illően – segített a lépcsőről való lelépésben. Kipakolták a térdig érő fűbe a jó néhány darabból álló poggyászukat is. Ted még valamit kérdezni akart a pilótától, de ő már indította motort, és csak a repülő ablakából integetett a Yankton tóhoz igyekvő, volt  utasainak. Egy ideig nézték az egyre kisebbnek látszó gépet, aztán, ahogy az lenni szokott, ha idegen helyre érkezik az ember, elkezdtek tanakodni.

- Várjatok csak kislányok, van ám nekem egy térképem is, az majd megmutatja a helyes utat – vette fel a vezető szerepet a doki.

- Hol vannak a fiúk? Nem azt mondták, hogy várnak bennünket a leszállóhelyen? – aggodalmaskodott Mari, Jóska felesége.

- Azt mondták, de az se biztos, hogy pontosan ott tette le ez a mogorva légi medve öreg repülőjét, ahol kellett volna. Előfordulhat, hogy van itt a közelben egy másik tisztás is – gondolkodott hangosan Ted, miközben már a kezében volt Balaton település és környékének térképe. - Erre van észak - mutatta kezével- akkor erre van kelet, és nekünk itt dél nyugati irányba kell mennünk, hogy elérjük a tópartot.

- Helyes! – szólt közbe Éva, Tom felesége. Pontosan abba az irányba érjük el tavat, hiszen láttuk a repülőről is.

- Igazad van! Arra kell menni! A térkép is arra mutatja. Engem csak az aggaszt, hogy sokkal nagyobbnak mesélték, mint amekkorának a gép ablakából láttuk – fejtette ki Rita, Fred felesége a véleményét.

- Fentről minden kisebbnek látszik – igyekezett eloszlatni a kétségeket Ted.

- Ez igaz! – értettek egyet a hölgyek.

- Jól van lányok, akkor most figyeljetek rám. Sokáig nem téblábolhatunk ezen az erdei tisztáson, fel kell derítenünk a pontos helyzetünket. Két személy elindul északnak, kettő délnek, egy valaki itt marad a csomagokra vigyázni. Kinél van fegyver?

- Nálam van egy 12-es duplacsövű – felelte Rita.

- Nálam pedig egy 45 – ös, vette ki vállra akasztós táskájából a nagyméretű pisztolyt Mari.

- Rendben! Nálam is van egy 45 – ös – mutatta gyöngyházmarkolatú pisztolyát Ted. Ki akar itt maradni és ki szeretne felderítésre indulni? A lényeg, hogy mindenhová jusson fegyveres.

- Én megyek, ha kell – ajánlkozott Mari, miközben táskájában és a hátizsákjában keresgette a fegyverébe való töltényeket. Nagy keservesen megtalálta a lőszeres dobozt, és szomorúan állapította meg, hogy összesen 20 darabból áll a muníciója. – Nem tesz semmit, a többi a férjemnél van, szerintem úgy sem kell elhasználni belőle egy szemet sem.

- Én is megyek! – emelte fel Rita a kétcsövűt, amelyhez 12 darab nagyvadra készített töltényt  rejtett az asszony táskája.

- Jól van, menjetek és találjátok meg a kempinget, addig én vigyázok a csomagokra! – indította a felderítő útra Ted a hölgyeket.

 Rita Évával északnak, Mari és Anne délre indultak el, hogy a keresett kemping nyomára bukkanjanak. Másfélórás kutatás után tértek vissza szomorú megállapításukkal: a közelben, de még távolabb sincs semmiféle kemping, sőt a civilizációnak sem tapasztalták semmi nyomát. Utóbbi meggyőződésükben megerősítette őket, hogy Mari és Anne felmászott egy magasabb dombra, ahonnan minden irányba messzire láttak. Kétség se fért hozzá, a repülő rossz helyen tette le őket.

- Mi lesz velünk? – tört ki a keserűség Ritából.

- Nyugodtan hölgyeim, előbb-utóbb megoldódik minden. Nem szabad pánikba esni, mert akkor nagyobb bajba kerülünk! – atyáskodott Ted és főként a magába roskadó Ritát próbálta vigasztalni.

- Eltévedtünk! Mi lesz velünk, ha nem találnak meg bennünket! – sírta el magát az érzékeny Mexikóból származó asszony.

- Addig nem tévedhetünk el, amíg rajta vagyunk a térképen – tréfálkozott a doki.

- Apropó! Nálad van egy térkép, nézzük meg, hogy merre vagyunk, és hogy tudunk innen haza, vagy legalább lakott területre jutni! – javasolta Anne.

- Sajnos csak a Yankton tó környékéről van térképem, azzal itt nem sokra megyünk- mondta ki Ted a lesújtó igazságot.

- Ez a te hibád! Te mondtál be rossz koordinátákat a pilótának! – esett neki Rita az idős embernek.

- Tessék, itt van a papír, én ezeket olvastam be. Lányok ki emlékszik az általam bemondott számokra?

- Én emlékszem – állt Ted védelmére Mari.

- Én is! Én is! – csatlakozott még két hölgy Marihoz, és mindegyik emlékezetből elmondta a doki által a pilótának bediktált számokat.

- Ezek vannak a papíron? – kérdezte Ritát.

- Igen – hebegte bocsánatkérő tekintettel – valóban ezek vannak ide írva, és én is ezekre emlékszem. Bocsáss meg Ted! A férjem azonban megkapja a magáét, mert ő beszélt rá erre a kiruccanásra, ő tehet mindenről.

- Na, álljunk meg egy szóra barátocskám! Ahogy én tudom, te nagyon nagy örömben voltál, amikor meghallottad, hogy mit tervezünk.

- Igen, de a tervben egy kulturált, mindennel felszerelt kemping szerepelt, nem egy végtelen nagy erdő, ahonnan még egy madár is nehezen tud kikeveredni.

- De ha jól emlékszem, te mindig lekicsinylően beszéltél a férjed és társai Szibériában eltöltött keserves életéről. Nem azt mondtad, hogy neked egy olyan „kiruccanás” semmiség lenne?

- Nem gondoltam komolyan - szabadkozott Rita.

- A helyzet az, hogy adódott egy kis nehézség, amit meg kell oldanunk, mégpedig közösen. Választási lehetőségünk nincs. Gondolom mindenki előtt világos a feladat: ebből a rengetegből ki kell jutnunk, ahogy csak lehet – váltott határozottra a doki.

- Nekem is az a véleményem, hogy ki kell jutnunk, lakott területre kell érnünk, de minél előbb. Ezért azt mondom, ne is késlekedjünk, hanem már most induljunk – javasolta Rita.

- Hová mennél? Nézd meg az órádat! Hány óra van?

- Délután négy – felelte helyette Mari, aki folytatta a Ted által megkezdett meggyőzést:

- Figyelj Rita, hamarosan sötétedik, nem tudhatjuk, hogy ebben az erdőben milyen vadállatok élnek. Lehetnek itt farkasok is medvék is, és ki tudja talán még a big foot- tal is találkozhatunk, feltéve, ha létezik.

- Arról nem is beszélve, hogy néhány órán belül hatalmas eső és vihar várható. Nézzetek csak fel az égre! – mutatott Anne az egyre sötétedő és egyre jobban kavargó felhőkre.

- Gyerekek, ennek a fele se tréfa! Nagyon gyorsan menedéket kell találnunk, ami megvéd bennünket az esőtől és a hidegtől, de az erdő vadjaitól is. Nincs idő filozofálni, gyerünk, mert pórul járhatunk.

- Milyen menedékre gondoltál? – kérdezte Tedet Mari.

- Még nem tudom, de valami olyasmi lenne jó, amit gyorsan fel tudunk építeni. Talán egy erősebb kunyhót kellene összeeszkábálni, ami nem ázik be és mozogni is tudunk benne.

- Amerre mi jártunk Anne-el, láttam egy érdekes helyet, ahol könnyen felépíthetnénk a menedékünket – folytatta Mari.

- Milyen messze van? – kérdezte Ted.

- Negyedóra alatt odaérünk, ha kilépünk.

- Ne késlekedjünk, induljunk, mert a sok csomag miatt legalább kétszer kell fordulni – emelte az égre tekintetét a doki. Több mint egy órába telt, amire minden holmijukat odahordták a Mari által említett helyre. A felhők egyre jobban gyülekeztek a fejük fölött, szinte minden pillanatban várható volt, hogy elkezdődik a haddelhadd. A villámok cikázása is megszaporodott, és percről percre ijesztőbb képet mutatott a pár órával ezelőtt még kék égbolt. Az ég morajlása is fokozatosan erősödött.

Dudás Károly

Folytatása következik...