Hölgyek a vadonban 2.
2. A menedék
Ted elégedetten nézett körül a Mari által javasolt helyen.
- Jól láttad, ebből tényleg ki lehet hozni valamit – dicsérte meg Ted az asszonyt. – A neheze azonban még hátravan, be is kell rendeznünk a leendő lakosztályunkat – nyomta meg az utolsó szót, amellyel azt a – barlangnak csak jóindulattal nevezhető – hasadékot nevezte a meredek domb oldalában. Egy két méter szélességű üreg tátongott a partszerű oldalban, amelyet csak egy kis mászással lehetett megközelíteni. Először Ted vonszolta fel magát a közel három – négy méter magasan lévő, a hegyből kinyúló tetejű köves teraszra, amelyről a tátongó nyíláson át zseblámpájával bevilágította a hegy gyomrában lévő, nem túl hosszú, de legalább tíz méter széles üreget. Mari kezében pisztolyával, minden eshetőségre készen követte a dokit.
- Azt hiszem, hogy itt néhány napot ellehet tölteni – állapította meg az asszony.
- Berendezzük és meghúzzuk magunkat, ameddig csak szükséges – tette hozzá Ted. – Falak vesznek körbe bennünket, tető van a fejünk felett. Biztonságosnak is gondolom, mert a bejárat eléggé magasan van, és észrevesszük, ha a maci közelít hozzánk.
- Azért nem ártana, ha ajtó is lenne! – szólalt meg két szusszanás között Anne.
- Egyetértek! – felelte a doki, de ebben a pillanatban mindennél fontosabb, hogy a közeli patakból megtöltsük a vizes edényeinket, utána pedig a fekhelyünket kell elkészíteni és ehhez minél több száraz ágat, fenyőgallyat és füvet kell behordanunk. Induljunk, mert ha napokig zuhog az eső, nem lesz könnyű ivóvízért menni.
- Ezt nem értem! – szólalt meg Rita – minek kell akkor vízért menni, amikor az a helyünkbe jön.
- Arra gondolsz, hogy az esővizet innánk?
- Igen! Felforraljuk és már iható is – felelte Rita.
- Bárcsak iható lenne, de az esővíz sajnos nem iható. Hiányoznak belőle a szükséges ásványi anyagok, amelyekre a szervezetünknek szüksége van, és hiába forraljuk fel, semmit nem nyerünk vele – magyarázta Ted. Mindegyikük fogta a 10 literes műanyag kannáját és kulacsát, a patakban megtöltötték friss vízzel és felcipelték új otthonukhoz.
Kinél milyen szerszám van? – kérdezte a doki, amikor lepakolták a vizes edényeket.
- Nálam van egy kisbalta – emelte fel a kézre álló szerszámot Éva.
- Nálam egy macséta – mutatta fegyverét Anne.
- Meg szabad nézni? – kérte el Ted az enyhén sarlószerűen görbe vágóeszközt, amelynek a belső fele volt kiélezve. – Ezt tudjuk használni kaszaként vagy sarlóként is – örvendezett az idős ember. – De most aztán induljunk és gyűjtsünk alomnak és tüzelőnek valót! Jó pár öl száraz faágat és fenyőgallyat hordtak fel, valamint egy pokrócba fogva annyi füvet, amennyit csak le tudtak vágni a domb alján lévő nagy tisztáson. Az eső még mindig nem eredt el.
- Kislányok, ki kell használni a jó időt, még kellene felhoznunk néhány vastagabb ágat is, amiből ajtót készíthetünk, de ehhez már komolyabb szerszám kell! – vette ki egy tokból félméteres fanyelű fűrészét Ted. – Dolgozott a fűrész és hol az egyik, hol a másik asszony kezében a balta. Már több, mint egy órája vágták és gallyazták a fákat, amikor megjelentek az első esőcseppek.
- Talán nem ázunk el! – reménykedett Rita, amikor az utolsó darabokat is ölbe kapták. Tévedett. A nyakukba zúdult az égi áldás, de az utolsó darab fát is sikerült felvinniük a barlangba. Vacogva keresték hátizsákjaikban a száraz ruhát.
- Ne vacakoljatok az öltözködéssel, dobjátok le az elázott ruhátokat, terítsetek magatokra egy plédet, és ráértek öltözködni, ha felmelegedtetek! – adta a tanácsot Ted, és a hölgyek szót fogadtak. Fokozatosan javult a komfortérzetük, amihez a doki által megrakott tűz is hozzájárult. Egészen aprócska tűz lobogott a széles ajtó közelében, amelynek a melege kellemessé tett a nagyméretű barlang belsejét, a füst pedig szabad utat talált magának a szabadba. Leültek a felhordott farakásokra és gondolataikba merülve nézték a parázzsá váló ágakat. A hölgyek gondolatai a férjeiknél jártak és mindegyik ugyanazt a kérdést tette fel magának:
- Mit keresek én itt? Vajon megtalálnak - e bennünket? A legjobban Ritát viselte meg az új helyzet, egyre jobban eluralkodott rajta az elkeseredettség. A kicsit kényes úri lány hozzá volt szokva, hogy egész életében mindent a helyébe tettek. Szülei gazdag emberek voltak, szinte a halálukig gondoskodtak egy szem lányukról. A férje Fred mellett tanult valamennyi önállóságot, de komolyabb feladatokat soha nem kellett megoldania, a háztartás vezetését leszámítva, és abban találta meg a számára legérdekesebb elfoglaltságot. Nagyon jól főz, számára nincs lehetetlen a konyhaművészet területén. Vadászni is szeret, ami azonban ez idáig csak abból állt, hogy a magaslesről lelőtte a jó célpontot jelentő állatot.
Ha valami nem az elképzelése szerint alakul, akkor egyszerűen hisztizik egy sort, vagy félrevonul az emberektől. Volt eset, amikor napokig nem találták, mert a sértődöttet játszva eltűnt és egy szállodából került elő. Ted azonnal észrevette Rita viselkedésén ezeket a negatív jeleket és elhatározta, ha már a sors összezárta őket -, mindent elkövet a helyzet megfelelő kezelése érdekében. Annak ellenére, hogy sebészorvos, a pszichológia sem állt távol tőle. Katonaorvosként sokféle emberrel találkozott, akik közül jó néhánynak a testükkel együtt gyakran a lelküket is meg kellett gyógyítani.
- Mindent megteszek, hogy rendbe jöjjön ennek a szerencsétlen asszonynak a lelki egyensúlya – fogadta meg az öreg orvos. Időközben a hölgyek száraz ruhát öltöttek és azon törték a fejüket, hogyan szárítsák meg a vizes holmijukat.
- Van valakinél spárga vagy valami más kötöző anyag? – kérdezte Mari. Mindenki feltúrta a hátizsákját, és egyéb csomagját, de egyikük sem talált se madzagot, se cérnát. – Nem tesz semmit – folytatta Mari – gyertek, fejtsük le néhány ágról a háncsot, az is megteszi spárga helyett! Félóra alatt elkészült néhány, korlátra emlékeztető ruhaszárító állvány, amelyek elég csúnyára sikerültek, de a célnak megfeleltek.
- A rájuk terített ruháktól egyébként sem látszanak – bölcselkedett Éva, aki egy halom vékony ágat igyekezett a tűzre rakni.
- Ne tedd rá Éva! – állította le Anne.
- Miért?
- Vastag fát szabad csak tábortűznek felhasználni, az sokkal tovább ég. Gyere, megmutatom! Fogott egy karvastagságúnál vastagabb, hosszú ágat és a földön elfektetve, a végét beletette a tűzbe. – Látod, ez fokozatosan végig fog égni, legfeljebb néha kell csak beljebb tolni a tűzbe.
- Ez tényleg takarékos megoldás, hol tanultad?
- Tudod, a férjem Bill nagyapja indián volt, ő tőle tanulta, én pedig Billtől. Vannak még érdekesebb megoldások is, de azt majd kint a szabadban mutatom meg. Tednek nagyon tetszettek az asszonyok ötletei, egyre erősödött a meggyőződése, hogy átvészelik az előttük álló megpróbáltatásokat. Tekintetét a barlang széles bejáratára fordította és egyre csak azon gondolkodott, hogy lehetne biztonságosan lezárni. – Majd csak találunk erre is megoldást, de a mai nap erre már nem elegendő. – Kinézett a teraszról és rémülten vette tudomásul, hogy odakint elszabadult a pokol. Recsegett, ropogott az erdő a hatalmas széllökések súlya alatt, sírtak, jajveszékeltek a fák, dörgött, dübörgött az ég és a korábban messziről látszó vékonyka villámok reflektor módjára világították meg a rémült világot.
- Ehhez hasonlót sem láttam még! Képzeljétek el, ha egy ilyen vihar valahol az erdőben csapott volna le ránk! – szörnyülködött Mari, de Ritának más volt minderről a véleménye:
- Valahová ott is el lehetne bújni, ha más nem a fák alá, vagy a bokrok ágai közé.
- Biztosan így van, ha mondod, de egy kevéske víz a nyakadba folyna fentről vagy lentről, mert úgy nézem, nem csak az ég felől esik, hanem minden irányból – igyekezett tréfásan elütni a még el sem kezdődő vitát Mari.
- Miért, itt talán nem áztunk bőrig?
- De igen! – szállt be a beszélgetésbe Ted -, de itt legalább meg tudtunk száradni, és most védett helyen, jó melegen vagyunk – győzködte tovább a zsörtölődő asszonyt.
- Azért azt hadd tegyem még hozzá, hogy nem vagyok hajlandó többé fát hordani, én nem ehhez vagyok szokva! Felejtsétek el, hogy engem ilyen munkára befogtok! – sziszegte.
- Rendben van! Úgy gondolom, hogy Mari, Anne és Éva nevében is megígérhetem, hogy ezen túl, téged nem kérünk meg semmilyen munkára.
- Én nem azt mondtam, hogy semmit nem csinálok meg, de ez a munka nem nekem való!
- Megértettük – felelte higgadtan Ted.
- Mi van, megsértettem valakit? – kérdezte mártír arccal Rita.
- Dehogyis! Barátok között nem lehet szó sértődésről, de még duzzogásról sem – ismertette az egyik legfontosabb együttélési szabályt a doki a megbántódott asszonnyal, aki hozzátette előbbi mondandójához:
- Főzést azonban bármikor vállalok. Majd meglátjátok, milyen finomakat tudok készíteni. Sütni, főzni, de még cukrászkodni is.
- Az nagyszerű Rita! El sem tudod képzelni, hogy mekkora kincs egy főzni tudó asszony. Nem mindenki szereti a konyhai dolgokat.
- Úgy van! Én is tudok főzni, de nekem inkább a szabás, varrás a kedvesebb időtöltésem – mondta Anne.
- A mi helyzetünkben azt hiszem a főzés is nehézkes lesz, és a varrás is, mert egyikhez sincs anyagunk – keserítette el a többieket Mari, de Ted igyekezett jobb fényben bemutatni a jelenlegi állapotukat:
- Miért nincs? Itt van ez a hatalmas erdő, találhatók benne állatok, a tisztásokon és a fák alatt ehető növények, a tavakban, folyókban halak, és ami még nagyon fontos, ivóvíz. A tárgyi feltételek megvannak az élethez. Meglátjátok, hogy feltaláljuk magunkat és évek múltán az itt létünkre, úgy emlékszünk, mint egy kellemes kempingezésre.
- Na, de meddig tart ez a kempingezés? – kérdezte Anne.
- Amíg megtalálnak bennünket – mondta meggyőződéssel Ted. – Addig is uralkodjunk magunkon és a helyzetünket is sokkal könnyebben tudjuk kezelni. Van tető a fejünk felett? – van. Van ételünk és vizünk? Igen, most ecseteltem, hogy van, csak meg kell találni. Ehhez kell a kitartás, életkedv és a jövőbe vetett hit. A fiúk pedig úgyis idetalálnak előbb-utóbb. Ma délelőtt még nekem is megfordult a fejemben, hogy el kellene indulni valamerre, egyszer csak belebotlanánk lakott területbe, de amikor megjött a vihar, elhessegettem ezt a véleményemet. Van még egy másik oka is, hogy az itt maradás mellett teszem le a voksot: nézzetek rám, 65 éves vagyok és 120 kiló a súlyom. Ha ti úgy döntenétek, hogy mind a négyen elindultok, én akkor se tarthatnék veletek, mert az első tíz kilométerig sem jutnék el. Arra biztatlak benneteket, hogy próbáljátok meg vidámabban felfogni és valóban csak egy kiruccanásnak tekinteni ezt az állapotot, amelybe bele csöppentetek. Arra is gondoljatok, hogy néha-néha leszóltátok a férjeitek tajgában mutatott helytállását!
- Félelmetes – szólalt meg Éva.
- Mi a félelmetes? – kérdezett rá Ted.
- Azt tartom ijesztőnek, hogy velünk valami hasonló történik, mint a férjeinkkel, évekkel ezelőtt. Ez nem lehet véletlen! – állapította meg Rita.
- Semmi sem történik véletlen – fűzte hozzá a doki – és az se lehet véletlen, hogy nagyon megéheztem.
- Csodálkozol? Tudod mikor ettünk utoljára? – kérdezte Éva. A doktor a fejéhez kapott:
- Talán még reggel a repülőtéren?
- Bizony ám, most pedig már este van, itteni idő szerint este nyolc óra. Ideje harapni valamit - nézett Mari az órájára. Anne javaslatára mindenki kipakolta, amit magával hozott. A lányok csomagjaiból egy-két napra elegendő élelem került elő: szalámifélék, néhány konzerv, egy üveg lekvár, egy üveg mogyorókrém, sonka, sajt, egy csomag vaj és néhány szelet kenyér. Ted hátizsákjának tartalmán ő maga csodálkozott a legjobban, amikor elkezdte kirakni a földre terített plédre.
- Hát ez bizony sok-sok csomag kétszersült! – állapította meg keserűen. Mari megveregette a vállát:
- Jó lesz ez még valamire, ne csüggedj Ted!
- Van itt még valami más is! – derült fel az öreg tekintete, de csak legyintett egyet, amikor a kezébe akadt zacskón meglátta a só feliratot. Előkerült még egy kis műanyag doboz is, „házi ételízesítő” felirattal, és egy kiló rizs papírdobozban, és néhány fej vöröshagyma, valamint egy kilónyi krumpli. – Úgy látszik Sarah zsákjába került az utazásra szánt élelem, vagy talán valamelyik másik csomagomba tette az én kedves feleségem? – morfondírozott magában és sorra kibontogatta a többi pakkját is. Az egyikbe gondosan becsomagolva egy literes üveg mézet, egy üveg Whiskyt és egy üveg konyakot talált.
- Komoly kincseid vannak! – állapította meg Anne.
- Bizony, ez az ital még jó szolgálatot tehet nekünk – jegyezte meg Rita.
- Igyunk most egy kortyot? – emelte fel Ted az egyik üveget, de a lányok meggyőzték, hogy tegyék el „szűkebb napokra”. Azonnal világossá vált előtte, hogy egyikük sem rabja az alkoholnak.
Elfogyasztották a vacsorájukat, a megmaradó készletük, ha jól beosszák, akár két napra is elegendő lehet, de, ha kicsit szigorúbbak lesznek magukhoz, talán még a harmadik napra is maradhat egy kevéske belőle. Utána már élelem után kell nézni. Szerencsés esetben már az idő is jobbra fordulhat, de akkor is kell enni, ha dörög, ha villámlik, ha orkánerejű szél fúj. Ezekkel a gondolatokkal készültek álomra hajtani a fejüket. Megszervezték az őrséget, egyszerre mindig ketten maradtak ébren, öt órás váltásokban. Ezzel a módszerrel mindegyik tartósan hosszabb ideig tudott aludni és ketten nem is féltek annyira, mintha egymagukban kellett volna a többiek álmára vigyázni. Azzal tisztában voltak, hogy a vadakat visszatartja a barlang bejárata mellett megrakott tűz, a fő feladatot a lángok ébrentartása jelentette.
A következő napon sokáig aludtak, a fenyőgallyakra és a begyűjtött fűre rakott pokrócaikon. Hálózsákjaik és a termet betöltő tűz melege nyugodt pihenést biztosítottak számukra. Odakint folytatódott az ítéletidő, a „barlanglakók” szerencséjére a szél nem a bejárat felé fújt, ők csak az erősen lehűlt hőmérsékletet éreznék, ha nem égne folyamatosan Anne csodatüze.
A bejárat előtti teraszt is védte a széltől a fölé magasodó meredek domb. Rövid időre elállt az eső, és ezt kihasználva, Ted kilépett a barlangból és jobban szemügyre vette közvetlen környezetüket. Azonnal észrevette, hogy a terasz a hajlékuktól folytatódik a domb oldalán mindkét irányba. Elindult először ballra. Néhány méterrel arrébb talált egy kisebb bejáratot. 45-ösét kézben tartva, elemlámpájával bevilágított az egy méter széles résen, majd belépett. Egy jó nagy üreget látott, legalább akkorát, mint amilyenben előző nap berendezkedtek, és ebből a teremből át lehetett menni még két másikba.
- Ez még jobb menedék, mint a korábbi. Kisebb a bejárat, könnyebb rá ajtót készíteni– gondolta. Kilépett a teraszra, amelyen még tovább sétált és több kisebb nyílást látott még a domb oldalában. Elindult a másik irányba is, de ott nem talált üregeket. Visszatért a hölgyekhez és tájékoztatta őket a felfedezéséről.
- Át kellene ide költöznünk! – mondta ki először Éva, amit a többiek is helyeseltek. Mire újra esni kezdett, az utolsó darab holmijuk is az új „lakosztályba” került. Örültek, hogy külön helyiség jutott a hölgyeknek, a folyosóról nyíló további üregeket pedig kinevezték férfi, illetve női mosdónak.
Ted vékony, száraz ágakból gyújtóst tördelt, amelyre ráhelyezett egy laza halom ágat. Megszokott mozdulattal nyúl a zsebébe, az öngyújtóját kereste. A zsebe azonban üres volt, de a másik is, és a többi is.
- Nem láttátok az öngyújtómat? – kérdezte.
- Nem! – válaszoltak a hölgyek.
- Akkor pedig nagy a baj! Nem tudom meggyújtani a tüzet.
- Talán a másik üregben maradt – vélekedett Mari. Ted átment előző szállásukra, de ott csak a puszta helyiséget látta.
- Lehet, hogy kirántottam a zsebemből és leesett a domboldalon. Ott lehet a nagy fűben, az aljában, vagy beleesett egy gödörbe – találgatott –, ebben az újra nekikezdett felhőszakadásban semmi értelme se lenne keresgélni.
- Az nem lehet, hogy nincs senkinél egy doboz gyufa! – csodálkozott Éva. Pedig nagyon könnyen előfordulhat olyan körökben, ahol senki sem dohányzik. Egy dologban mindegyikük véleménye megegyezett:
- Valahogyan tüzet kell gyújtani! – igen ám, de hogyan?
- Én ismerek egy jó módszert, megpróbálom meggyújtani a tüzet – ajánlkozott Mari.
- Próbáld meg! – bíztatták a társai. Mari késsel kettéhasított egy karvastagságú ágat, amelybe késével vájt egy kisebb gödröcskét. Vágott, majd kihegyezett egy kis ágdarabot. A kettéhasított ágat, a lapos, lyukas felületével felfelé lehelyezte a földre. A lyukba függőlegesen belehelyezte a botot és két tenyere mozgatásával tempósan tekergette. Füstölt a két összedörzsölt fa, de mégsem sikerült belőle tüzet varázsolni. Többszöri próbálkozás után feladta.
- Nekem van egy eredményesebb módszerem – vette fel a Mari által kihegyezett botocskát a földről Anne. Megnézte a fadarabot, ugyanezt tette a másik, Mari által használt hasított fával is. – Nincs ezekkel semmi baj, csak nagyobb tempóval kell pörgetni a botot.
- Ennél gyorsabban már nem tudom, mint, ahogy tettem – restelkedett Mari.
- Én most készítek hozzá egy egyszerű kis berendezést, azzal sokkal könnyebb lesz a művelet – mondta Anne, és keresett egy rugalmas, friss faágat. Levágott belőle egy 30 centi hosszúságú darabot, majd Tedet kérdezte:
- Doki, tudnál adni egy kis darab gézt?
- Máris adom – és a darab kötszernek készült anyagból Anne spárgát sodort. Meghajlította az előzőleg levágott faágat és a két végét összekötve egy kisebb íjat készített. A ceruzaszerű botocskát az íj idegébe hurkolta, majd annak hegyét belehelyezte a földre fektetett lapos ágon lévő lyukba. Az íjat fűrészszerűen mozgatta, miközben a két fa összedörzsöléséből parázs keletkezett, amelyre a már előzőleg előkészített száraz faháncs darabokat hintett, és amikor az lángra lobbant kis darab ágakat rakott rá. Ezzel a módszerrel két perc alatt tüzet varázsolt. Újra lobogott a láng, amelynek kellemes melege nemsokára betöltötte új menedéküket.
Elfogyasztották szerény reggelijüket és Ted nekiállt ajtót eszkábálni „lakásuk” bejáratára, amit – gondolva a keletkező füstre – jó szellősre rácsozott.
- Így, ni! Ezen a medve egykönnyen nem tud bejutni – mondta elégedetten, amikor elkészült művével.
- Próbálkozhat, de pórul jár, szembetalálja magát a 12-esemmel – jegyezte meg Rita.
- Nem mer az idejönni, úgy hallottam, hogy kerüli az embereket – szólt hozzá Éva is.
- Ez így lehet, de azért nem árt az óvatosság – tette hozzá Mari is a véleményét. - Nagyobb biztonságban vagyunk, hogy itt van ez az erős ajtó és az egyfolytában égő tűz is elijeszti a vadállatokat.
- A farkas is fél a tűztől? – kérdezte Éva.
- Mint a tűztől – tréfálkozott Ted.
- És a Puma is?
- Hát persze! Minden állat valami miatt nagyon tart a fényétől is és a hőjétől is.
- Akkor hadd égjen az a tűz! – nevetett Éva és, ahogy Anne tanította, kissé beljebb tolta a lángokba a parázsló végű fatörzset.
- Mit szólnátok, ha ma ebédre főznék valamit? – állt elő javaslatával Rita.
- Örülnénk neki – egyeztek bele a többiek, akik előszedték a hazulról hozott eszközeiket. Előkerült egy ötliteres körüli bogrács, egy füles egy serpenyő, egy lábos, egy fazék, két fémtál, pontosan a korábban megbeszéltek szerinti eszközök, olyanok, amelyeknek a kempingben hasznát vehetik. Mindenkinek volt egy bádogtányérja és saját evőeszközei: kés, kanál, villa. Azonban senki nem hozott magával fakanalat, merőkanalat.
- Nem tesz semmit, amit tudunk, elkészítjük – vette kézbe bicskáját és egy tetszetős fadarabot Ted. Az öreg orvosról itt derült ki, hogy szeret faragni és ügyesen formálja a fát. Egy óra alatt elkészült a fakanál és a fa merőkanál.
- Csinálok majd ezeknél szebbeket is, de úgy gondolom, hogy a célnak most ezek is megfelelnek – nyújtotta át Ritának az új konyhai eszközöket, de már nyúlt is a baltához, és pillanatok alatt fabrikált egy faállványt a parázsló tűz fölé.
- Várjunk egy kicsit a főzéssel hölgyeim! Össze kellene előbb ütni egy asztalfélét is, amire rápakolhatjuk az edényeinket – állította le Rita lázas készülődését.
- Láttatok már láb nélküli asztalt? – kérdezte, és Mari azonnal rávágta:
- Nem, de gondolom, az valami olyasmi lehet, mint a szárnyaszegett madár.
- A doki elnevette magát, a baltával végigkocogtatta a barlang falát, majd a vihar előtt behordott karvastagságú faágakból leszabott tíz darab méteres körüli darabot. Mindegyiknek egyik oldalát kihegyezte és egyszerűen egymás mellé, jó harminc centi mélyre kalapálta, a falba.
- Ilyenre sikerült, de ti is tudjátok: „szegény ember vízzel főz” – szerénykedett Ted.
- Így van doki, de amint elnézem ezt az asztalt, azonnal észrevettem, hogy „ez a fele innen van” – idézett Mari valamelyik ismeretlen klasszikustól.
- Tehát minden rendben van vele, mert nem dobja le a hátáról az edényeket – folytatta Éva a tréfát. Rita is jót nevetett a bolondozáson, aztán sorban tette fel a kérdéseit a hölgytársai felé:
- Ki akar krumplit pucolni?
- Én – felelte Mari – és milyenre szeljem?
- Nem túl vékony karikákra.
- Ki akarja a hagymát ugyanígy előkészíteni – folytatódtak a kérdések:
- Én – vállalkozott Éva.
- Rendben én pedig elszelem a sonkát – felelte Anna.
- Rendben, nagyjából akkora darabokra, mint a hagymaszeletek, de a kolbászból is vagdoss kisebb darabokat! – vezényelt Rita. Ránézett a tűzre és az égő fatörzs mellé tolt egy hasonló vastagságút. Ted azonnal észrevette az asszony szándékát. A két, egymás melletti, égő fadarab egyben az edény megtartására is hivatott. Ő is a tűzhöz lépett és egy magasságba állította a fekvő fadarabokat. Rita egy fejbiccentéssel köszönte meg az öreg gondoskodását, fogta a nyeles serpenyőt és rápróbálta a rönkökre. Elégedetten vette le és tette az asztalra, a három asszony által feldarabolt nyersanyagok mellé. A zsíros sonkából rakott egy sort a serpenyő aljára, amelyre egy sor karikára vágott krumpli került, arra pedig a karikára szelt vöröshagyma, majd ismét egy sor krumpli, hagyma, majd legfelül egyenletesen elosztva kolbászdarabok. Hintett rá egy kis sót, a fedővel lezárta és rátette a parázslóan égő fatörzsekre.
- Édesanyám hasonlóan készítette a rakott krumplit. Rita, nálatok is főznek ilyen fajta ételt? – érdeklődött Mari.
- Amióta megtanultam egy Szlovákiából származó asszonytól, igen már nálunk is. A szomszédunkban lakott, valamilyen Júlia volt a neve…mindjárt eszembe jut…megvan: Kovács Júliának hívták.
- Tehát magyar volt! – mosolygott Mari.
- Mondom, hogy Szlovákiából származott! – kötötte az ebet a karóhoz Rita.
- Te milyen származású vagy? – kérdezte Mari.
- Mexikói vagyok! – válaszolta Rita.
- Melyik országban élsz?
- Az Egyesült Államokban.
- Na, látod az a bizonyos Kovács Júlia pedig magyarnak született, de Szlovákiában élt, attól még magyar maradt! A neve is színtiszta magyar név – magyarázta Mari.
- Így már értem! – meredt maga elé Rita és valóban megértette, amint párhuzamot vont hazája és Magyarország történelme közé. A beszélgetés közben néhányszor megemelte a fedőt, villájával néha megszurkálta a benne lévő kellemes illatú finomságokat.
- Most már kész – állapította meg, amikor már eléggé puhának érezte az összepárolódó anyagokat. Levette a tűzről és az asztalra rakta.
- Szedjetek! – invitálta társait. Ők nem sokat kérették magukat, máris mindenki a saját tányérjáról eszegette a különleges rakott krumplit. Mindenki tudta, hogy mennyit szabad elfogyasztani belőle. Mértékkel ettek, mert ebből az ételből vacsorára is kell maradni. Estére elállt az eső, de a szél reggelig bömbölt, aztán lecsendesedett és megjelent a nap a felhőtlen égen.
Ted a teraszról nézte az egyre barátságosabbá váló erdei tájat.
- Mire gondolsz? – lépett mellé Mari.
- Egy csésze kávéra a feleségemmel, és arra, hogy ma már jó lenne kimozdulni ebből a vacokból!
- Meg kellene nézni, hogy mennyire vizes a fű, és ha már lehet közlekedni, körül kellene nézni
- Egyetértek! Nekem van egy horgászcsizmám és hozzá való vízhatlan nadrágom.
- Én is hoztam magammal mindkettőt, mert azt mondta a férjem, hogy lesz lehetőség folyóban horgászni. Sajnos a horgászfelszerelésem nála van, pedig itt most nagy hasznát vehetnénk – panaszkodott Mari.
- Az én táskában van damil, amit ma reggel találtam meg, és néhány szem ólomnehezék, de a bot az orsóval Saránál maradt. Tudod, mit, Mari, vegyük fel a gumicsizmát és nézzünk körül egy kicsit!
- Én benne vagyok, akár indulhatunk is! – egyezett bele a kiruccanásba a magyar asszony. Addig kellett csak gázolniuk a vizes fűben, amíg a folyó partjára nem értek. Ez, a két nappal ezelőtt még kis patak a nagy esőtől egy közel 20 méter széles folyóvá duzzadt, de a vize még mindig nem érte el azt a partot, amit – feltehetően – a tavaszi áradás jelölt ki magának. Elindultak a folyó mentén a folyásának ellentétes irányba. Könnyedén haladtak a kavicsos fövenyen és közben a lubickoló halakat figyelték.
- Miért nincs most nálam a horgászbotom! – mérgelődött Ted.
- A damilt hoztad magaddal?
- Azt igen! Mit érek vele, ha nincs se horogtű, se csali, se semmi más, ami elengedhetetlen a horgászához – panaszkodott Ted.
- Csali van – felelte Mari.
- Milyen csali?
- A gilisztás doboz bent volt a málhazsákomban.
- Tehát van zsinór, van csali. Kellene egy jelző, és egy horogtű!
- Az is van - szólalt meg mögöttük az utánuk settenkedő Éva.
- Milyen tűd van? – kérdezte ujjongva a doki.
- Tessék, ez az – nyújtott oda Tednek egy régi agyonrozsdásodott, közepes méretű halakhoz készített horgot. – Kislány korom óta ereklyeként őrzöm ebben a kis szerencse szelencében – mutatott egy tetszetős piciny dobozkát Éva, és elmesélte, hogy került hozzá tű:
- Tíz éves voltam és, még otthon éltünk Lengyelországban. Apám szenvedélyes horgász volt, gyakran elkísértem a házunk közelében folyó Visztulára. Egy alkalommal, rövid időre ott hagyott a parton a horgászbotjával, és én be akartam dobni a horgot, de a zsinór összekeveredett. Ki akartam bogozni, de nagy igyekezetemben rátenyereltem a tűre. Beleállt a kezembe, amit csak a kórházban tudtak kiszedni. A nagy ijedtségre – és fájdalomra – hivatkozva, elkértem a tűt az orvostól, aki akkor azt mondta: „őrizd meg, meglátod, még egyszer szerencsét hoz neked”.
- Talán most jött el a szerencse pillanata? – kacsintott Mari, Éva felé, de már el is vette tőle a féltve őrzött „ereklyét” és ügyes mozdulatokkal rákötötte a zsinórra. Látszott, hogy sokadik ilyen csomót készítette. Eközben egy könnyű fadarabból elkészült az úszó, amire Ted egy vadkacsatollat erősített.
- A horgászbotot pedig most ez kis faág helyettesíti, amire rátekerem a damilt – mutatta fel az elkészült eszközt Ted, aki csak most vette észre, hogy az egész társaság ott áll mögötte.
- Eláztok ebben a nagy latyakban! – szólt rá társaira, ők azonban nem azzal törődtek, hogy mennyire lett vizes a ruhájuk. Jobban érdekelte őket, hogy lesz-e hal a lábosukban.
Ted többször bedobta a zsinórt, néhányszor úgy tűnt, mintha kapás lenne, de hal nem akadt a horogra.
-Most! Talán ebből lesz valami! Látjátok? Most biztos, hogy kapás van! – berántott egyet, és majdhogy hanyatt nem esett, akkorát tántorodott a kirántott üres zsinórral. – Fenébe, erről még a tű is leszakadt, de még az úszó is. Ebből ma már fogás nem lesz, gyertek, menjünk haza!
Csalódottan léptek be a menedékük ajtaján. Most ijedtek meg először az előttük álló nehézségektől. Rájöttek, hogy nem is olyan könnyű túlélni a vadon megpróbáltatásait. Itt nap, mint nap meg kell küzdeni a betevő falatért. Ezen az ismeretlen helyen folyamatosan ki vannak téve az időjárás és a vadak szeszélyeinek. Itt csak két megoldás van: az egyik, felvenni a harcot, megtanulni leküzdeni a természetet, vadásszá válni! Akkor végig lehet csinálni, bármilyen nehéz is az erdei élet. A második eshetőségre – a meghátrálásra – pedig gondolni sem szabad.
Dudás Károly
Folytatása következik