Hölgyek a vadonban 3.
3. Fogytán az élelem
Érezték, hogy nehéz és nélkülözésekkel teli napok elé néznek. A legfontosabb feladatnak az élelemszerzést tekintették, amellyel nem várhatnak és minden tudásukat és eszközüket e cél érdekében kell bevetni.
- Vadásznunk kell, hogy éhen ne vesszünk! – szólt Ted a hölgyekhez, amelyhez Anne azonnal hozzáfűzte:
- Mivel vadásszunk? Rita néhány szem nagyvadra gyártott töltényével, vagy a két negyvenötössel, melyekhez szintén alig van muníció? - Egyáltalán mire lehetne itt vadászni? – folytatta a kérdezgetést.
- Holnaptól körül kell néznünk a környéken, meg kell állapítanunk, hogy milyen vadonélő állatok fordulnak meg a közelünkben, és akkor már bölcsebbek leszünk – válaszolt Ted. – Annyit már tudunk, hogy egy nagy erdőbe kerültünk. A barlangunk egy domboldalban van, amellyel szemben, az előttünk lévő néhány futballpályányi tisztáson egy patak folyik keresztül. Jobbra emelkedik a felszín, távolabb, ugyanebben az irányban – néhány kilométer távolságban – már hegyek láthatók. A másik irányokban bizonyára aránylag sík lehet a terep, mert csak erdőt látunk, de a messzeségben arrafelé is hegyek sorakoznak.
- Én vállalom, hogy Anne - el kirándulunk, és jól körülnézünk a hegyek irányában – ajánlkozott Mari.
- Mi pedig Évával az ellenkező irányba megyünk, a sík területen – vállalkozott Rita.
- Rendben van lányok, most pedig nézzünk körül a hátizsákjainkban, hogy mit tudunk vacsorázni és holnap reggelizni! – lépett Ted a csomagjaihoz és előkotort néhány konzervet és egy csomag kétszersültet. A dobozokat felnyitotta és a kis asztalkára tette. - Gyerekek, semmi okunk a panaszra, sonka konzervet eszünk. Látjátok, a mai napra még megadta Isten a betevő falatot, és még holnap reggelre is. Imádkozzunk, hogy ezután is be tudjuk teremteni az ételeinket!
Vacsora után nem sokat beszélgettek, a sok izgalom és a fizikai fáradtság álomba ringatta őket. A délelőtti órákban indultak a táj felderítésére. Amint a hölgyeket elnyelte az erdő, Ted lement a kis folyóhoz és kihegyezett botokkal próbált halat fogni. Egyetlenegy, kétkilós körüli pikkelyes akadt a sebtében összeállított szigonyra.
- Semmi értelme se lenne ekkorka jószágot megsütni! – gondolta, ezért feldarabolta és a még megmaradt nyersanyagot felhasználva levest főzött belőle. A hölgyek fáradtan, éhesen tértek haza.
- Meséljetek, mit láttatok! – kérte őket a doki.
- Nyomokat láttunk egy tó mellett – kezdte Mari.
- Milyen nyomokat?
- Őzre vagy kecskére gondolok és szarvasokra. Egészen friss nyomok voltak, feltehetően hajnalban vagy reggel ott isznak az állatok.
- Mi pedig arrébb egy tisztáson pulykát láttunk, meg galambokat. Gondolkodtam, hogy rálövök a pulykára, de ez a nagy töltény szétroncsolta volna szegény állatot. Nem tehetünk semmit, sajnos csak ilyen nagy „mafla” töltetünk van, amivel nagyvadra is csak úgy szabad rálőni, hogy biztos legyen a találat – tette hozzá Rita.
- Mennyi galambot láttatok? – kérdezte Ted.
- Többet is. Elég nagyméretűnek látszottak, amint a fák ágaink ültek.
- Ha készítenénk íjat, azzal lelőhetnénk néhányat – suttogta Rita Éva fülébe, amit doki meghallott és rögtön megtetszett neki az ötlet.
- Összehozok holnapra egy íjat, és faragok néhány nyílvesszőt is – ajánlotta fel a szolgálatait. – Nagyon éhesek vagytok? – kérdezte.
- Nagyon! – ismerték be a zsákmány nélkül visszatért vadászok. Ted eléjük rakta a halból, rizsből és a maradék fél kiló sonkakonzervből összeállított eléggé érdekes ízű egytálételét.
- Tehát, ma még eszünk, holnap már nem biztos – keseredett el Rita, de doki a lelkére beszélt:
- Még a következő napra is maradt fél kiló rizs, de van még mogyorókrémünk, mézünk, lekvárunk is. Ez a kalóriánkat még legalább három napig fedezi. Három este még akkor sem kell éhesen lefeküdnünk, ha az erdőben nem találunk élelmet. Természetesen arra kell törekednünk, hogy egy időre, előre meglegyen a táplálékunk. Tehát az íjat még ma megcsinálom, ti csak egyetek! – jó étvágyat kívánt a furcsa összeállítású ételéhez és hozzálátott egy egyszerű indián íj elkészítéséhez. Előző nap a folyó partján vágott magának egy jól kézre álló botot – sétapálcának -, ahogy tréfásan nevezte a nehézkes mozgásához egyre jobban szükséges segédeszközt. Kézbe vette, forgatta, nézegette, és egy óra múlva már egy remek kis fegyvert emelt maga elé a kihegyezett, feltollazott nyílvesszővel. Kiment a menedékük elé és célba vett egy néhány méterre lévő magas szárú növényt. Az első lövés mellé ment, és a második is. Mindkettő esetben balra hordott.
- Megvan! – gondolta – kissé jobbra kell céloznom!
- Már majdnem jó! – Még egy csöppnyit jobbra és jó lesz – kiáltott fel mögötte Mari, és valóban már majdnem súrolta a napraforgóéra emlékeztető szárat. A következő lövés talált. Aztán már amikor majdnem mindegyik vessző elütötte a célt, hátrább ment néhány lépésnyire. Tíz lövésből négy eredményes volt.
- Milyen állatot lehet lelőni az íjaddal? – kérdezte Éva, miközben kiballagott összeszedni a nyílvesszőket.
- Madarakat mindenképpen, de még nyulat is – ha eltalálom.
- Tudod, csak az a gond, hogy nem tudsz a közelükbe férkőzni! – mondta ki Mari a kegyetlen igazságot.
- Meg kell próbálni, mert ha nem kísérletezgetünk, akkor eredményt se tudunk elérni! – védte meg magát és fegyverét Ted, és még hozzátette:
- Holnap megyek veletek vadászni!
- Te csak maradj itthon! Mi, fiatalok könnyebben mozgunk az erdőben. Inkább add ide nekünk az íjat, és, ha kérhetnénk, maradj inkább itthon és faragj még néhány nyílvesszőt!
- Rendben van, ti tudjátok. Máris készítek vesszőket, de, ha kérhetném Mari és Anne ugorjatok le a folyópartra, ott láttam sok kacsatollat, kellene még néhány szál a nyílvesszőkre.
- Már megyünk is! – indult a két hölgy, és hamarosan egy marék tollal tért vissza. A doki még faragott néhány nyílvesszőt, és átadta Marinak a fegyvert és a muníciót:
- Tessék, a Tiétek. Gyakoroljatok vele, és használjátok eredménnyel!
Reggel korán kezdődött az újabb vadászat. Egésznap rótták az erdőt, de egyik párosnak se kedvezett a szerencse. Zsákmány nélkül tértek haza. Ezúttal Ted se fogott halat. A következő napon kissé távolabb is elmerészkedtek, több állatot is láttak, azonban ismét üres maradt a vadásztarisznya. Ted az utolsó hazulról hozott lekvárral várta sorstársait.
- Már csak kétszersült maradt, igaz, hogy abból van bőven.
- Eléldegélünk a duplán sütött kenyéren, ameddig lehet, aztán…. – kesergett Rita, de Ted belefojtotta a szót:
- Ne beszélj butaságot! Meglátod, szebb napok is jönnek, hamarosan minden jóra fordul.
- Adja Isten! – felelte Rita, és Mari nagyon ügyesen elterelte a csüggedt asszony figyelmét nehéz helyzetükről. Késő estig beszélgettek és reggel újra elindultak élelemszerző túrájukra. Ez alatt az idő alatt Ted ismét halfogással próbálkozott.
- Úgy látszik, valamiért elkerülnek a pikkelyesek! – morogta, és kihegyezett botjával célba vette a vízen megjelenő körkörös fodrokat. Kihúzta a hosszú, halászó eszközt és nem akart hinni a szemének. Egy rák ficánkolt a végén. Maga se értette, hogy akadhatott bele a fadárda a kemény hátú állatba. Sokáig nem meditált a kérdésen, hanem beletette a tarisznyájába és újabbal próbálkozott, de rá kellett jönnie, hogy a rákokat valahogy másként kell kifogni.
- Megvan! Hiszen olvastam már erről több helyen is, a rákot hálóval fogják. Na, de nekünk nincs hálónk! Nincs? Majd lesz! Igaz, hogy nem kötélből, hanem vesszőből – beszélgette meg magával, és hogy minél előbb elkészüljön a rákfogó eszköz, éles késével lemetszett egy nagy ölre való ágat a folyó menti fűzfabokrokról. – Ezekből megfonom életem első rákfogó kosarát – mondta ki hangosan és felballagott a menedékhelyükre. Az emelkedő aljában megbotlott, és hogy el ne essen megkapaszkodott egy növény nagyra nőtt szárában. Minden igyekezete ellenére elesett, mert a felázott talajból kifordult a növény gyökérzete. Kissé mérgesen tápászkodott fel és dünnyögve lépett be a lakhelyük ajtaján.
Mielőtt belekezdett volna a kas fonásába, szakszerűen, ahogy egyik szakácsismerősétől tanulta, megfőzte a rákot. Jó nagy jószág volt, mindenkinek jut belőle egy falat.
- Ezzel még nem laknak jól ezek a szegény lányok! – gondolta. Ha hoznak ők is valami főznivalót, talán meglesz a minimálisan szükséges kalória mennyiség, de ha nem akkor legfeljebb több kétszersültet eszünk hozzá. – Bárcsak maradt volna néhány szem krumpli vagy egy kevés rizs! – ábrándozott, és hirtelen megjelent előtte az esése közben, a földből kitépett növény gumós gyökérzete: Mi lehet ez? Nagyon emlékeztet a krumplira, de a krumpli szára teljesen más, és mit keresne itt krumpli? – törte a fejét és már egy szatyorral ott is volt a földből kifordított ökölnyi gumóknál.
- Megvan! Egyszer egy barátomnál ettem ilyet! A neve nem jut eszembe, de kellemes, édeskés íze volt, miután elkészítették – fejezte be monológját, és a megtisztított furcsa alakú gyökereket sós vízben puhára főzte. Mire a hölgyek hazaértek, a rákfogó kas már majdnem elkészült.
- Milyen kosarat fonsz doki? – kérdezte az ajtón belépve Éva.
- Ezzel szeretnék rákot fogni a folyóban – felelte.
- Vannak itt rákok? – nézett csodálkozva Mari. Ezek szerint ez a patak nem a hegyekből ered, a vize is ezért lehet elfogadható hőmérsékletű.
- Igen, nem hideg a vize, ezért is fordulhatnak elő benne rákok. Ma sikerült egy eléggé méretest megfogni. A kosarammal talán többet is sikerül.
- Nekünk is volt egy pici szerencsénk! – emelte ki hátizsákjából Mari a két galambot, amit sikerült elejteniük.
- Nagyszerű! – dicsérte meg őket Ted. – Ugye nem baj, ha előbb megesszük, amit főztem? – kérdezte, és az asztalra tette a főtt gumókat és a rákot.
- Csicsóka! – nevezte nevén Mari a krumplira emlékeztető amorf gyökereket. - Kislány koromban Magyarországon sokszor ettünk csicsókát. Volt, hogy krumplival vegyesen, de gyakran előfordult, hogy a krumpli helyett.
- Jó étvágyat hölgyeim! – kínálta főztjét társainak Ted. Ők nem kérették magukat, elfogyott a kevéske hús, és elfogyott a kiadós adag csicsóka is a tányérokról.
- Ízlett ez a krumpli utánzat? – tudakolta Ted.
- Fenséges volt! – hangzott a dicséret.
- Tudjátok miért kérdeztem?
- Talán azért, mert szereted, ha elismerjük a tudományodat – incselkedett Éva.
- Egy kicsit azért is, no meg azért, mert holnap is azt főzünk, de még azután is. Az már csak a szerencsénken múlik, hogy lesz-e mellette hús, vagy hal. Úgy gondolom, hogy holnap ismét lemegyek a folyóra, kipróbálom a rákfogó kosaramat, de a következő napon én is szeretnék veletek menni, vadászni. Igaz, hogy kicsit lassabban haladok, mint ti, de azért lehet, hogy a hasznotokra lehetnek néhány dologban. Most pedig, amíg világos van, menjetek és szedjetek fel annyi gumót a földből, amennyit csak tudtok. Megfőzzük ma este a galambokkal együtt. Holnapra ez lesz a reggelink, és az ebédünk.
- Hacsak nem pártol mellénk a vadászszerencse! – fejezte ki bizakodását Anne.
Reggel ragyogó napsütésre ébredtek. Elfogyasztották egyszerű, de tápláló reggelijüket. A maradékot elrakták tarisznyáikba és már épp indultak volna, amikor Éva egy kérdéssel állt elő:
- Nagy baj lenne, ha én ma nem a lányokkal mennék, hanem inkább Teddel tartanék a folyóhoz?
- Miért lenne baj? – adta meg a választ visszakérdezésével Mari. – Egyébként is azt terveztük, hogy nem két irányba indulunk, hanem egyszerre csak egyfelé. Menj csak nyugodtan a Dokival, legalább ő sem unatkozik egyedül.
- Nem leszek útban? – kérdezte.
- Többen, több rákot fogunk – felelte nevetve Ted, és a két rákász komótosan lesétált a folyóhoz. Nagy izgalommal helyezték a vízbe a vesszőből font csapdát. Egy ideig nézték a kosarat elnyelő fodrokat, majd le-fel sétálgattak a parton. Néha megvizsgálták a rákfogót, ilyenkor mindig szomorúan állapították meg, hogy üres. Elkerülték az ollósok.
- Nem kellünk mi ide, ha a rákok bele akarnak mászni a csapdába, azt maguktól is megteszik. Sétáljunk el egy darabig a parton, hátha találunk valami érdekeset – javasolta Ted.
- Menjünk! – helyeselt Éva és elindultak a víz folyásával megegyező irányába, amerre - nem túl messze - elkanyarodott a folyó. A kanyar után még legalább egy kilométert ballagtak a kövecses parton. Fokozatosan ritkult az erdő és egy gyönyörű táj képe jelent meg előttük. Egy nagy tisztásra értek.
*
Mari, Anne és Rita a menedéküktől észak-nyugatra eső nagy területen próbáltak szerencsét. Átgázoltak egy sűrűbb erdőrészen, amelyet egy nagy füves, bokros liget követett, belesimulva a mögötte magasodó, hegynek még nem nevezhető, de meredek domb oldalába.
-Átvágjunk a dombon, vagy megkerülve elmenjünk mellette? – kérdezte Rita két társát, akik a „hegymászás” mellett döntöttek. Kifáradva értek a tetőre. Érdekes, süvegformájú, talán száz méter magasságú domb volt, amely lapos tetőben végződött. Kényelmesen körül lehetett nézni róla. Lent az erdőből kibúvó folyó kerülte meg az alattuk lévő halmot és egy kanyart leírva átszelt egy nagy, távoli ligetet. A három hölgy ezen az oldalon ereszkedett le, abban bízva, hogy egyszerűen odasétálhatnak a fentről közelebbinek látszó idilli helyre.
Már jó ideje mentek a domb és a liget közötti erdőben, és még mindig nagyon messze voltak a céljukhoz. Először Marinak tűnt fel, hogy valami baj lehet az útiránnyal.
- Szerintetek jó felé megyünk? – kérdezte. Anne megállt, elgondolkodott és rávágta, amit már a másik kettő is sejtett.
- Lányok, úgy néz ki, hogy eltévedtünk! Ijedtségre azonban semmi ok, mert a dombot látjuk magunk mögött. Visszamegyünk, átmászunk ismét a tetőn, vagy megkerüljük és megtaláljuk a hazavezető utat.
- Ez idáig rendben van, de ismét üres kézzel térünk vissza! – siránkozott Rita.
- Hazáig még bármi is történhet – próbált erőt önteni Anne a csüggedésre hajlamos asszonyba. Sarkon fordultak és elindultak a domb irányába. Sokkal ritkább erdőn haladtak át, mint, amelyiken érkeztek. Ebből is megbizonyosodtak róla, hogy eltévedtek. Anne ránézett az órájára, délután kettőt mutatott. Tisztában voltak vele, hogy a sötétedésig el kell érni a menedéküket. Este és éjszaka még több veszélynek vannak kitéve, mint világos nappal. Tehát igyekezni kell, és lehetőleg addig élelmet is kellene találniuk, ami nem is tűnik könnyűnek. Mari ment elől, egyszer csak kezének felemelésével állította meg két társát:
- Maradjatok kicsit csendben!
- Ma van? – suttogta Anne.
- Ott azon a kissé különálló fán, a lombok között mozog valami. Anne, készítsd az íjat, lehet, hogy valami ehető madár!
- Oké! – felelte, és behelyezett egy nyilat az íjba. Feszülten figyeltek. A mozgás ezután sem szűnt meg, és valami furcsa nesz hallatszott a levelek közül. Némi várakozás után megpillantották a zaj okozóját, egy kismókust, majd a többit is. Az állatok, észlelve az embereket, elillantak. A fa alatt sok lepotyogott gesztenye borította be a talajt.
- Ezek szerint ehető a vadgesztenye, ha már a mókusok is megeszik – jegyezte meg Anne.
- Lehet, hogy a mókusok számára ehető, de ebből még nem következik, hogy az emberek is megehetik – fejtette ki a véleményét Mari.
- Tudjátok, hogy mekkora kincs a vadgesztenye? – kérdezte Rita.
- Tudjuk, gyógyszert készítenek belőle – villogtatta ez irányú ismereteit Anne.
- Másra is jó, nem csak gyógyszernek. Nagyanyám és édesanyám mosáskor mindig tett a vízbe, hogy az lágyabb legyen – emlékezett vissza Mari a Magyarországon töltött gyermekkorára.
- Szedjünk össze egy csomót és próbáljunk mi is mosni vele. Hátha pótolja a szappant és a mosóport – mondta Anne és már szedte is a földről a mókusok által levert termést. Mari egy hosszú bottal kezdte ütögetni az ágakat és a lepotyogott gesztenyét belerakták tarisznyáikba.
- Komolyan gondoljátok, hogy ezt a nagy súlyt haza fogjuk cipelni? – méltatlankodott Rita.
- Hát persze! – felelte Mari. Neked is ajánljuk, hogy szedd tele a szatyrodat, ha szeretnéd a ruháidat tisztára mosni! – bíztatta Anne.
- Van még két szappanom és valamennyi mosóporom, az elég lesz nekem! – ellenkezett Rita.
- Te tudod, de nehogy megbánd! Ez a gesztenye holnapra elfogy, ahogy a mókusok nekiláttak a „szedésének” – okította Mari a makacs asszonyt, aki még egy kicsit dünnyögött, de jobb belátásra tért, és ő is teleszedte a tarisznyáját.
Hazafelé egyfolytában arról beszélgettek, hogy mit szól majd Ted a sok vadgesztenyének.
-Biztosan kinevet minket ezért a sok haszontalan barna bigyóért – jósolta előre Rita, hiába akarta a másik kettő meggyőzni, hogy nagy hasznát vehetik a mosáshoz, még sokáig dünnyögött, de cipelte a természet adta mosószert.
*
Ted és Éva elhatározták, hogy átsétálnak a tisztáson és körülnéznek a mögötte elterülő ligetes, bokros területen. Éva kivette az oldalán lógó tokjából a közel 20 cm pengehosszúságú tőrét, lecsavarta a markolat végén lévő fedelet és az eddig a mozgását segítő két és fél méter körüli botját egyszerűen beletolta a kés tokjába.
- Így ni! – állapította meg elégedetten. Ted egy ideig csak nézte a műveletet, majd nem állhatta meg szó nélkül:
- De jó kis tőröd van. Hol vetted?
- Lehet kapni a fegyverboltunkban. Egy vadász megrendelésére készíttettünk egy tucattal, de kettő darab rajtunk maradt. A másik Tomnál van.
- Érthető – nyugtázta a doki és elkérte Évától a lándzsává alakított tőrt. Tudod használni dobófegyverként is?
- Hogyne tudnám! Megyei bajnokságot nyertem gerelyhajításban. Igaz sok évvel ezelőtt, de még jó messzire el tudnám dobni.
- És célba is tudnál találni vele?
- A gerellyel nem biztos, de ezzel a hosszú nyelű késsel igen. Szabadidőmben sokat gyakoroltam. Ez a hobbim, és a fegyverek, akárcsak Tomnak. Egy atlétikai versenyen ismerkedtünk meg és házasság lett belőle. Ő egy Krakkó környéki faluból származik, én pedig egy Visztula menti faluból. Jó, hogy mindkettőnk lengyel származású, könnyebben megértjük egymás gondolatait, gondjait, érzéseit.
- Itt, az erdőben még hasznát veheted a sportolói múltadnak és a fegyverismeretednek.
- Előfordulhat – helyeselt Éva, és közben egyfolytában az előttük lévő bokrokat figyelte. – Valami van a bozótban – intette óvatosságra Tedet, és lehúzódtak egy fűvel benőtt mélyedésbe.
- Jó, hogy felénk fúj a szél, ha állat van az áfonyacserjék mögött, nem érzi meg, hogy itt vagyunk – mondta és kézbe vette lándzsáját. A doki is megvizsgálta a 45-ösét, csendben vártak és minden idegszálukkal a bokrokat lesték. Legalább félórát hasaltak a kényelmetlen gödörben, amikor a bozótból kiugrott egy nyúl és egyenesen feléjük szaladt. Talán tíz méterre lehetett, amikor Ted rálőtt. Úrrá lett rajt a vadászszenvedély, felugrott, és rohant áldozata felé. Álló helyzetből látta, hogy leterítette a nyulat, ezért – rossz vadász módjára – elrakta pisztolyát az oldalán lévő táskába. Nagy igyekezetében és izgalmában nem vette észre a nyúl után rohanó veszedelmet, egy megtermett Puma képében. Ott állt pár méterre tőle a ragadozó, felkészülve a zsákmányért való harcra. Ted a lehető legrosszabb helyen állt, pontosan Éva és a Puma között, ezért az asszony kénytelen volt oldalra kiszaladni, és amikor már a doki nem zavarta a célzásban, lándzsáját – egész közel szaladva a pumához – az állat lapockájába vágta. Az éles kést még meg is forgatta a vadállat testében. Ted teljesen leblokkolt, képtelen lett volna megvédeni magát, ha Éva nem siet a segítségére.
Az állat kimúlt.
- Mi legyen a pumával? – kérdezte az asszony.
- Te csak figyelj, nehogy meglepjen bennünket egy másik vadállat! Itt van a pisztolyom is! Addig én megnyúzom ezt a szép példányt – nyerte vissza cselekvőképességét Ted, és éles tőrével, félórányi munkával kifordította a ragadozót a bundájából. Vágtak két vastagabb ágat, amelyekből készítettek egy szánkóra emlékeztető alkalmatosságot. Rátették a puma bőrét és a nyulat és úgy határoztak, hogy erre a napra befejezik a vadászatot.
A folyó partján haladva, még sötétedés előtt megkeresték a vízbe tett rákfogót, amelyben egy darab ollóst sem találtak. Talán a benne vergődő, egyik lábával fennakadt méretes teknőstől féltek a rákok megközelíteni a kosarat.
- Visszadobjam a páncélost? – kérdezte Éva.
- Dehogyis! – tiltakozott a doki – tudod, milyen finom húsa van ennek a ronda, de aranyos jószágnak?
- Nem tudom, mert még nem ettem, de, ha így folytatódnak a napjaink, előbb-utóbb biztosan ezt is megkóstolom.
Mari, Anne és Rita már a menedékük teraszán várták Tedet és Évát. Látva, hogy cipekednek, elébük siettek és segítették felvinni a terhüket. Anne, meglátva a nagy állatbőrt, nekik szegezte a kérdést:
- Ezt a nagy irhát hol szedtétek össze?
- Egy nyúl miatt támadt nézeteltérésünk ezzel a nagy macskával, és Éva a késével tett pontot a vita végére – mesélte Ted a nagy küzdelmet, kiemelve az asszony hősiességét, aki csak annyit mondott:
- Így alakult – és az elejtett nyúlra terelte a szót: - ezt nézzétek meg, Ted egyetlen lövéssel terítette le a tapsifülest. Vége az éhezésnek, végre húst is süthetünk, mert már besokalltam a gyökerektől.
- Ti, milyen szerencsével jártatok? – érdeklődött Maritól, aki szemlesütve csörgette meg a tarisznyájában lévő gesztenyét. – Ez a mi zsákmányunk. Élelmet nem találtunk, gondoltuk, összeszedjük a mókusok által még meghagyott vadgesztenyét. Nagyanyáink valamikor ruhamosásra használták. Jól lágyítja a vizet, és nagy segítségünkre lehet, ha már elfogy a mosóporunk.
Ted a kezébe vett néhány szemet, nézegette, forgatta, csörgette a két markában és, mint, aki nagyon ért a növényekhez, megjegyezte:
- Ez valami különleges gesztenye lehet. Felénk, a vadgesztenye nagyobb és sötétebb színű, mint ez, és az alakja is eltér ettől. – Fogott egy szemet, késével szétvágta, és egy kis darabot szájába vett és összerágta. – Lányaim, nekem nagyon gyanús ez az erdei gyümölcs – mondta, és egy lábosban vizet forralt a menedékük teraszán meggyújtott tűzön. Beledobott kétmaréknyi gesztenyét, miközben az asszonyok a nyúlhúst készítették elő a nyárson sütéshez. Megsült a nyúl, megpuhult Mariék gesztenyéje, amelyből Ted megkóstolt egy szemet. Még meg se szólalt, de a szemei elárulták, hogy nagyon örül valaminek.
- Mi történt doki, mitől lettél ennyire jó kedvű? – kérdezte Anne.
- Rögtön meglátjátok! – mondta, és mindegyik asszony bádogtányérjára a sült hús mellé tett néhány szemet az éppen megfőtt csemegéből.
- Ez isteni finom! – kóstolt bele Mari.
- Tisztába vagytok azzal, hogy szelídgesztenyét szedtetek? – kacsintott rájuk Ted.
- Az nem lehet! Mi ezt kint szedtük az erdőben, ott pedig csak vadgesztenye él – felelte Mari.
- Ez pedig szelíd, és ehető. Még ti panaszkodtok, hogy nem hoztatok semmit? Ahogy elnézem, a szorgalmatok napokig táplálékot jelent számunkra. Ha kell, megfőzhetjük, de, ha úgy akarjuk, süthetünk is belőle. Kitűnő eledel húsok mellé, de még külön is – fejezte be az öreg doki a két lány munkájának és a gesztenye hasznosságának a méltatását.
Ezen az estén jókedvvel tértek nyugovóra. Reggel már javában sütött a nap, amikor felébredtek. Elhatározták, hogy begyűjtenek minden ehető növényt vagy bármilyen felhasználható dolgot. Az elkövetkező két napban sok áfonyát és erdei málnát szedtek. Újra felkeresték korábbi gesztenyeszüretelésük helyét is, ahol csalódottan állapították meg, hogy a mókusok alapos munkát végeztek. Egy kosárra valót tudtak már csak hazavinni.
Dudás Károly
Folytatása következik...