Hölgyek a vadonban 4.

4. Rita és a repülőgép

A vadászszerencse továbbra se vette őket pártfogásba. A következő napokban egyetlenegy vadkacsát sikerült elejteniük.

- Ha ez így megy tovább, vegetáriánusokká válunk! – kelt ki magából Rita, akit nagyon elkedvetlenített az ételek egyhangúsága.

- Nyugi Rita! Lesz ez még jobb is! – nyugtatgatta Mari.

- Nem igaz, hogy senki sem tud már elejteni egy komolyabb vadat! – olvasta társai fejére a tehetetlenségüket.

- Rita, ne minket okolj, egyedül neked van igazi fegyvered, de látod, eddig még nem sikerült se szarvassal, se vaddisznóval találkozni! – győzködte Mari, de ő úgy döntött, hogy inkább a sértődöttet játssza.

- Úgy, szóval én tehetek róla, hogy még nem lőttünk semmit!

- Dehogynem lőttünk! Ejtettünk már el nyulat, vadkacsát, galambokat, fogtunk már halat, rákot, teknőst. Eddig még minden napra megvolt a betevő falatunk. Vannak már begyűjtött ehető növényeink is, azokkal is kihúzhatjuk jó ideig.

- És holnap? Biztos, hogy holnapra is kerül valami az asztalra?

- Bizakodjunk, hogy a növények mellé húst is tudunk tenni, csak türelem és kitartás kell! – vigasztalta Mari elkeseredett társát. Már-már arra gondolt, hogy sikerült a lelkére beszélni, amikor Rita felpattant, a nyakába akasztotta tarisznyáját, kézbe vette vadászpuskáját és kiment a barlangból. A bejárattól visszaszólt:

- Nekem ebből elég volt, ne is próbáljon utánam jönni senki, úgy döntöttem, hogy saját kezembe veszem a sorsom alakítását és elindult az erdő felé.

- Mit tegyünk? – kérdezte a rémült Mari.

- Semmit! Ha úgy döntött, hogy elmegy, úgy se tudjuk megakadályozni, hogy azt tegye, amit akar. Hadd menjen! Most délelőtt 9 óra van, a sötétedésig visszajön – fejtette ki Ted a véleményét.

- És, ha valami baj éri az erdőben? Utána kellene menni! – szólalt meg Anne.

- Mari és Anne, szaladjatok utána, talán még eléritek az erdő széléig! – vált engedékenyebbé Ted is. A két asszony Rita után iramodott, de addigra ő eltűnt előlük a fák között. Kiabáltak utána, kérlelték, hogy jöjjön vissza, ő azonban hajthatatlan maradt, vagy a távolság miatt már nem is hallotta őket. Szomorúan kullogtak vissza és egykedvűen álltak neki a betervezett feladatuknak, ami hasonlóból állt, mint a korábbi napokban: délelőtt és kora délután igyekeztek vadat elejteni vagy halat fogni, a késő délután és az esti órákat pedig eszközök készítésére fordították. A szükséges bútorokat, kosarakat, rákfogókat a meleget adó tűz fényénél is tudták alakítgatni. Vadászni azonban csak világosban volt lehetséges. Elkészült még egy íj, a korábbinál sokkal rugalmasabb fából. Erősebb volt és messzebbre vitte a nyílvesszőt, mint az előző.

- Ez már nem csak nyulakra és fácánokra jelent veszélyt, hanem nagyobb vadakra is! – állapította meg Anne, aki azonnal magához is vette a tetszetős darabot. – Az enyém lehet? – kérdezte.

- Hát persze! – egyezett bele Ted.

- Most már mindenkinek van valamilyen hatásos fegyvere – vizsgálta meg tüzetesebben a jól sikerült botíjat Anne. – Van három lőfegyver, Évának van lándzsája és nekem ez a remekbeszabott íj.

Anne hamar belejött új fegyvere kezelésébe, a kitett cél hamarosan sündisznóra emlékeztetett.

Ezen a délelőttön Ted és Éva ismét a folyóra mentek, több rákfogót is vittek magukkal. Mari és Anne bevetették magukat a fák közé.

*

Rita egy ideig csak ment a hol sűrűbb, hol ritkább erdőben. Időközben indulata alábbhagyott, és többször is megfordult a fejében, hogy vissza kellene fordulni, és társaitól illene elnézést kérni a viselkedéséért. Aztán egyre jobban az motoszkált a fejében, hogy mi lenne, ha nem üres kézzel menne haza. Mi lenne, ha elejtene egy nyulat, vagy egy fácánt és végre megmutathatná, hogy ő is valaki, ő is többet ér, mint, amilyennek gondolják. Nála volt Ted korábban készített íja, legalább tíz darab vesszővel.

- Ezzel lőném le a kisebb állatot, a puskámmal meg a nagyobbat – játszott el a gondolattal, de a vadak elkerülték. Egy helyen látott egy szarvast, de a nagy távolság miatt szóba se jöhetett, hogy rálőjön. Minél beljebb járt az erdőben, annál nagyobb nyugtalanság vett rajta erőt, ami lassacskán félelemmé változott.

- Most kellene visszafordulnom, amíg nem késő! – gondolta.  Ránézett az órájára és a rettenet szinte leverte a lábáról – úristen, már délután három óra van. Hamarosan sötétbe borul az erdő, mi lesz velem ebben a vadonban? Ha besötétedik, feltétlen tüzet kell gyújtanom, de hogyan, mivel? Megvan! – mondta ki hangosan – hiszen Anne megmutatta a tűzgyújtás tudományát. Ezt én is meg tudom csinálni! – és előkészítette a szükséges anyagokat. Háta mögött hirtelen egy nagy ordítást hallott. Ismeretlen volt számára ez a hang, mégis megállapította:

- Végem van, itt a medve! – és elkezdett rohanni. Maga sem tudta, hogy hová fut, csak szaladt előre, minél messzebbre ettől a félelmetes helytől. Nem mert hátranézni sem, csak vágtázott át a bokrokon, tüskés cserjéken és egyenesen neki egy nagy fának. Az ütközéstől megszédült és lecsúszott egy széles, de nem túl mély vízmosásba. A vízmosást fák és bokrok nőtték be. Felült, és a cserjék közül egy repülőgép szárnya kandikált ki.

- Na, ne! Mit keresne itt egy repülő? Ez csak a képzeletem játéka lehet, bizonyára agyrázkódásom lett a nagy eséstől és most hallucinálok! Közelebb ment, és tapintással is meggyőződött, hogy egy valódi gép áll előtte, benőve az erdő növényzetével. Odakúszott az enyhén ferdén álló – feltehetően kényszerleszállást végrehajtott – kétmotoroshoz. Mindegyik ajtaja zárva, az ablakai, az első szélvédőét leszámítva épek. Sérülés is csak az elején, a pilótafülkénél van. Ismét hallotta a félelmetes ordítást. Teljesen ösztönösen megmarkolta az utastér oldalajtaját. A kilincs nem engedett. Felmászott a gép előtt álló fák egyikére és arról a szakadt ajtón át bebújt a pilótafülkébe. Embernek nyomát sem találta. A fülkében lévő tűzoltó készülék segítségével tudta csak kinyitni a pilótafülke és az utastér közti ajtót. Puskáját lövésre emelve centiméterről centiméterre átvizsgálta a kabint. A kevés ülésből és a bent lévő tárgyakból nyilvánvaló volt számára, hogy a szerencsétlenül járt repülő nem  utasszállító volt.

- Hová tűnt személyzet? – futotta át még egyszer a gépet. Itt bent biztosan nem maradtak. Talán elindultak gyalog, hogy segítséget hívjanak? Miért nem vitték el azóta sem a repülőt? Mikor hajthatták végre a kényszerleszállást? – Gondolataiból a kintről, de most már közelről hallatszó ordítás zökkentette ki. – Ennek fele se térfa! – szaladt a pilótafülkét leválasztó ajtóhoz, és becsukta.

- Ezzel aztán nem sokra megyek! – ismerte fel a veszélyt, amikor rájött, hogy az ajtót csak kilincsre lehet csukni. – Ezt a medve úgy kinyitja, ahogyan csak akarja. Alá kellene támasztanom valamivel a kilincset! – vibrált fejében a gondolat, amelyet tett követett: egy erős vasrúd odahelyezésével biztosította be magát a hívatlan erdei látogatók ellen. Valamelyest megnyugodott, biztonságban érezte magát, de a puskáját egyfolytában a keze ügyében tartotta. Elhatározta, hogy átnézi az egész rakteret.

- Teherszállító lehetett – állapította meg újra, ami teljesen egyértelműnek tűnt a gépbelső kialakításából és a benne lévő tárgyakból. Valahová már elszállíthatta a terhét, és onnan visszafelé közlekedve érhette a baleset. Kényszerleszállást hajthattak végre. A raktérben talált néhány összecsomagolt sátrat, katonai pokrócokat, több különböző méretű túrabakancsot, és mindenféle túraruhát: nadrágokat, pulóvereket, dzsekiket. Voltak a gépen egészen érdekes dolgok is, amelyek eddig ismeretlenek voltak Ritának. Itt látott életében először petróleummal működő kempingfőzőt, vagy tűzhelyet. Soha nem jött volna rá a rendeltetésére, ha nem mellékeltek volna hozzá kezelési utasítást is.

- Ennek nagy hasznát vesszük! – örült a szerzeménynek – de mit nyerünk vele, ha nincs hozzá petróleum. – Megakadt a szeme egy 20 literes lemezkannán. Felnyitotta, beleszagolt: ez kell nekünk, petróleum, de nézzük csak, van itt még néhány – és azokban is a tábori tűzhely üzemanyagát találta. Előkerült még néhány balta, fűrész és mindenféle erdőben hasznos szerszám.

- Fegyver persze nincs! Hogy is lenne? – dünnyögte – esetleg a pilótáknak lehetett, de ők biztosan magukkal vitték. Hacsak…a nagy igyekezetben volt idejük mindenüket magukhoz venni! – ezen gondolatok után kinyitotta a pilótafülke ajtaját, és átkutatta a kis kabint is.

Itt valahol muníciónak kell lennie! – és valóban: egy bőrtáskából, amit a törött ablakon benyúló növények alól szedett ki, előkerült néhány vadásztöltény. A fegyvert a gazdája magával vihette.

- Ez nagyszerű! – ujjongott Rita – ezek pontosan az én puskámba passzolnak. Van köztük 10 darab nagyvadra és 15 darab apróvadra való. És ez mi? – tapogatta meg a táska oldalzsebében, szorosan lapuló kicsi fémtárgyat. Kihúzta a helyéről és felkiáltott örömében:

- Egy öngyújtó! – azonnal kipróbálta, működött. Megrázta, és érezte, hogy tele van benzinnel. Már alig várta, hogy a társainak be tudja mutatni azt a sok kincset, amit talált.

Előtte állt azonban egy embert próbáló erdei éjszaka. Egyedül a vaksötét erdőben, kiszolgáltatva, reszketve, behúzódva a repülőgép hátsó sarkába. Már a gondolata is megrémisztette. Az átlátható ablakok is zavarták.

- Nézzük csak! Vannak itt függönynek valók! Amint sötétedik, pokrócokat rakok az ablakokra – gondolta és egyszeriben valami lágy nyugalom szállta meg. Berendezte éjszakai szállását: leellenőrizte az ajtókat, és mindkettőt biztonságosnak ítélte. Fekhelyét úgy alakította ki, hogy bármelyik bejárat irányába tudjon lőni. Talált egy viharlámpát, amelyet feltöltött petróleummal, kipróbálta és úgy helyezte el, hogy a bejáratokat világítsa meg, de a fekhelye sötétben maradt. Leszállt az éj. Az első néhány óra gond nélkül telt, csak az erdő susogása hallatszott és az állatok kisebb neszezése. Később a hangok egyre jobban felerősödtek, farkasok üvöltése, pumák sikolya hasított az éjszaka nyugalmába. Néha egy-egy medve is elordította magát.

- Ezektől nem kell félni, mert a hangokból ítélve messze lehetnek – nyugtatta magát, de ugyanezen neszezések egyre közelebbről hallatszottak, és Ritán egyre jobban úrrá lett a félelem.

- Nem kell megijedni! – suttogta – hiszen fegyver van a kezemben, védett helyen vagyok, bármilyen támadást képes vagyok elhárítani! – Tisztában volt vele, hogy teljes biztonságban van, ennek ellenére a félelem egyre jobban legyűrte. Éjfél után már nem csak a bejáratokat figyelte, hanem szorgalmasan tekintgetett maga mögé is, pedig ott csak a repülő erős falát láthatta. A rettegés teljesen kifárasztotta, úgy érezte, hogy minden ereje elszállt. Akár el is aludhatott volna, de ő elhatározta, hogy ébren tölti az egész éjszakát. Hajnali kettő körül legyőzte a fáradtság és mély álomba zuhant. Nagy dörömbölésre ébredt. A pokróc függönyt óvatosan félrehúzva kikémlelt az egyik ablakon. Odakint már felkelt a nap és a gép körül kecskék legeltek. Megdörzsölte a szemét, órájára pillantott: - 7 óra van – mormolta. Fogta a puskáját és csendben nyitva az átjáró ajtót, előre ment a pilótafülkébe. A kitört ablakon kidugta a puska csövét, lőtt, és az egyik vad elvágódott a fűben. Visszament a csomagtérbe és belülről, a tűzoltófejsze segítségével kinyitotta az oldalajtót. Az előbújt lépcsőn közelítette meg a lelőtt kecskét.

- Fiatal bak – állapította meg, majd felemelte a 15 kilogramm körüli állatot. Ott helyben kizsigerelte és bevitte a gépbe. – Lőttem egy kecskét! – mondogatta magában és egyszeriben úgy érezte, hogy az övé a világ. Tegnap rábukkant egy repülőre, benne sok hasznos dologgal, ma reggel pedig őt találta meg a vadászszerencse. Ez jó! Ez nagyon jó! Nagyon örült sikerének, de leginkább annak, hogy végre remekelhet a lányok előtt, akik a hisztizései miatt bizonyára neheztelnek rá. Elképzelte a találkozást a többiekkel. – El is kell indulnom, nem számít, ha vizes a fű, majd megszáradok. Mit is vigyek magammal? Legszívesebben felpakolnám az egész gépet a cuccokkal együtt és vinném egyik kezemben, a másikban pedig a kecskét. – Elnevette magát: - ebben a nagy latyakban mégsem indulhatok, várni kell néhány órát, meg aztán nagyon éhes is vagyok, tegnap délben ettem utoljára. Sütök a kecskehúsból, kényelmesen elfogyasztom egy kis kétszersülttel, aztán, ha szárazabb lesz a fű és az avar fogom a kecskét, és a puskámat, aztán irány a barátaim. – Úgy is tett, egy jókora darabot lekanyarított a húsból és a repülőn összeszedett raklapok léceiből a köves talajon rakott tábortűzön megsütötte. Egy kis részét elfogyasztotta, a többit betette tarisznyájába. A kecskét beletekerte egy sátorlapba, a nyakába vette, és elindult a társaihoz.

*

Ted és Éva - Rita távozása után – hamarosan folytatták a rákfogók elhelyezését a folyóban. Úgy gondolták, hogy raknak le néhányat távolabb is, hátha arra nagyobb sikerük lesz. Bárhogy is igyekeztek kerülni a témát, folyton Ritára gondoltak.

- Mi lehet vele, merre járhat? – aggódott társukért Éva.

- Bízom benne, hogy nem csinál butaságot és ő is hazaér, amire mi – fejezte ki reményét Ted, miközben Éva a lándzsájával egy magát megmutató halat vett célba.

- Talált! – kiáltott fel a doki, és kiemelte a zsákmányt a vízből.

– Ez lehet vagy három kilós – saccolta meg Éva a leendő ebédjüket.

- Várj csak, valami lóg a szájából! – hajolt le Ted és felemelte a halat.

- Egy damil! És a szájába akadva egy horogtű! Istenem, ez az én szerencse horgom! Ez a szegény állat napokig a horgászzsinór fogságában volt, itt körözhetett ezen a szűk helyen, amennyit a damil megengedett neki.

- Most legalább megvan! Szépen megsütjük és megesszük – fűzte hozzá Ted, attól tartva, hogy Éva visszadobja a vízbe.

- Dehogy dobnám! Majd a parázs fölé, ott a helye ennek a szép példánynak!

- Így bizony, és minél előbb – támogatta doki az elképzelést.

- Mire gondolsz Ted? Csak nem arra, amire én?

- De igen! Pontosan arra, hogy irány a menedék és hadd lobogjon az a tűz, amire a három lány hazaér, kész ebéddel várjuk őket.

- Mit készítsünk belőle? – kérdezte Éva.

- Süssük meg és még maradt egy kevés ételízesítőnk, abból szórjunk rá – javasolta Ted, aki olyan gyorsan tüzet rakott, hogy maga is elcsodálkozott rajta, és már sült is az egyre jobb illatokat árasztó ebéd.

Dudás Károly

Folytatása következik