2015.08.10 16:57

Valahol Európában, az egyik magyar nyelvű iskolában történt.

 

Ez a reggel is olyannak tűnt, mint a legtöbb, lassan töltődtek meg az osztályterem padjai a beérkező diákokkal. Először a távollakók érkeztek, majd szépen a helybeliek, a legvégén pedig Rita, a szomszéd épületből. A terem zsivaja, mint mindig, most is elült egy pillanatra. A diákok ilyenkor az ajtóra néznek és várják, hogy azon belépjen az első órát tartó tanár. Odanéztek egyszer, kétszer, majd sokszor, de az nem nyílott és senki sem lépte át a küszöbét.

- Mi van Kati nénivel? – hallatszott a kérdés mindenfelől.

- Talán csak nem viselte meg a tegnapi dolgozatjavítás? – poénkodott Péter, az osztály mókamestere, rossznyelvek szerint már-már a bohóca.

- Miért viselte volna meg? Ilyen jól még soha nem sikerültek! – utalt a cserfes Gizi, a sikeres puskázások eredményére.

- Pontosan ez az! – toldotta meg a témát Pisti, a középső padsor első padjából. Talán kicsit elgondolkodott, hogyan írhattam én négyesre a dolgozatomat!

- Miért négyesre? A puskán minden ki volt dolgozva, akkor csakis ötöst kaphatsz! – szállt vitába osztálytársával Rita.

- Csakhogy én a nyolc példából egyet szándékosan nem írtam le, az egyiket pedig elrontottam. Ez négyesnél nem lehet jobb, sőt, lehet, hogy a hármason se billen át.

- Én is elrontottam direkt két példát! – szólalt meg Zoli, aki szintén elfogadhatónak tartja matekból a közepes osztályzatot. A végén kiderült, hogy minden tanulónak volt magához való esze és a puskából - amit Gergő lopott ki a tanáriból - olyan dolgozatot kanyarítottak, ami hűen tükrözi tudásuk szintjét. Az osztályban nincs elégtelen és elégséges tanuló, a hármas és a négyes között váltakozik a többség osztályzata, néhányan pedig megcélozták a jeles eredményt. A végzős osztályban már komolyan kell venni a dolgokat, egyébként is van mit bepótolni a korábbi évek lazaságaiból, lógásaiból keletkező hiányosságokat.

- Gyerekek, ennek már a fele se tréfa! Kati néni még egy órát se hagyott ki, ha néha beteg volt, mindig jött helyette valaki. Mi történhetett? – aggódott Gizi a matek- fizika tanárért, aki egyben az iskola igazgatója is.

- Itt nagy a baj lányok-fiúk! – pattant fel a helyéről Zoli. – Biztosan mégiscsak leváltottak Kati nénit!

- Az nem lehet, hogy a Kiss Istvánt tegyék a helyére! Ő földrajz tanárnak is gyenge. Hát akkor hiába tiltakozott a tanári kar, és hiába tüntetett érte a fél város? – kelt ki magából Rita.

- Nem engedhetjük Kati nénit! – jelentette ki határozottan Norbi, akivel a tanára megszerettette a matekot, és az egykori elégséges tanuló jegyei közt ma már egy-egy ötös is előfordul.

- Az a baj, hogy mi olyan kevesek vagyunk, mint a kiszáradt tóban a buborék! – bölcselkedett Gergő, de Norbinak minderről más volt a véleménye.

- Beszélj! Mit találtál ki? – szegezte barátjának a kérdést Gergő. A fiú éppen nekikészült, hogy kifejtse terveit, amikor belépett az osztályba a Kati nénit helyettesítő tanár. Tőle, majd később a hivatalos tájékoztatásból tudták meg a tanulók, hogy új igazgató került az iskola élére, Kiss István személyében. Szomorúan készültek haza.

Norbi öt kis fecnire írt valamit, mindegyiket külön-külön összehajtotta és eljuttatta a kis szűkebb csapatukat alkotó osztálytársaihoz. Gergő, Pisti, Rita, Zoli és Gizi óvatosan széthajtották a papírdarabkákat, amelyeken csak ennyi állt: maradjatok, beszélnünk kell! A hat jóbarát az osztályban maradt.

- Mi van? – kérdezte Gizi.

- Kigondoltam valamit – kezdte Norbi. Először is megkérdezném tőletek, benne lennétek e egy kis akcióban Kati néniért?

- Hogyne lennénk! – jött az egyetértő válasz, mindegyiktől.

- Meg se kérdezitek, hogy mit kellene tennetek? – kérdezte Norbi.

- Úgyis elmondod – válaszolt Gizi.

- Arról lenne szó srácok, hogy ha már a tanároknak és a város lakóinak tiltakozását semmibe vették, nem maradt más, nekünk kell kezünkbe venni a kérdést. Meg kell értetnünk az okosokkal, hogy nekünk Kati néni kell, mert jó tanár, mert jó ember és már csak néhány éve van nyugdíjig. Nem engedhetjük, hogy az a bájgúnár Kiss Pisti kerüljön a helyére.

- Ezzel elkéstünk, mert már bitorolja a katedrát! – szólt közbe Rita.

- Annál inkább meg kell kezdeni ellene a harcot, és el kell érnünk, hogy önként távozzon az őt meg nem illető helyről.

- Mi a terved? – sürgette Norbit Zoli.

- Először is fogadjuk meg, hogy ami itt elhangzott arról senkinek egy szót se ejtünk, de arról se, amit ezután teszünk.

- Megfogadjuk! – ismétlődött mindenki szájából a fogadalom. Ezek után Norbi felvázolta egyelőre vázlatos tervét, ígérve, hogy másnapra részletes elképzeléssel tud szolgálni. A következő napon aztán az „akciócsoport” tagjai együtt nézték át a kidolgozott projektet, ami egy rövid mondatba foglalva így festene: kiszúrni Kiss Pistával, ahol csak lehet. Részleteiben, pontokba foglalva pedig azt tartalmazta, hogy hol, mikor és milyen leckét kap a tanár úr, mert a bitorló nem maradhat a helyén!

- Mikor kezdjük? – érdeklődött Gizi, aki már akár ebben a pillanatban is kész lenne a harcra.

- Ha nektek elfogadható, már ezen a héten, szombaton, vagyis holnap délután.

 

Az első lecke

 

Másnap délután a külvárosi játszótéren jött össze a katedrabitorló Kiss István nyugtalanítására alakult „ellenállási” csoport. Norbi végignézett társain, akik már a szeméből kiolvasták, hogy erre a napra kész tervvel fog előállni osztálytársuk.

- Mondjad Norbi! Mi a mai feladat? – kérdezte izgatottan Gizi, aki minden porcikájával érezte, hogy olyan helytörténeti esemény főszereplői lesznek, amit a kisvárosban nagyon sokáig emlegetnek.

- A csillagok állása nekünk kedvez – vágott a közepébe Norbi. Ma megkezdjük szent háborúnkat Kiss Pisti ellen. Megtudtam, hogy ma éjjel - kedves felesége nélkül - bálba megy.

- Milyen bálba? – szakította félbe Rita osztálytársa beszédét.

- Milyen bálba? Milyen bálba? Hát nem mindegy? Olyan bálba, ahová csak nagyestélyiben mennek a nagyságos asszonyok, fejükön az oda nem illő hajkölteménnyel, és talán még japán legyezőt is szorongatnak műkörmös kezecskéjükben. Az úriemberek pedig – ha nem is frakkban, de szmokingban, csokornyakkendőben játsszák el a pojáca vagyok, rongyossá próbált színdarabjukat.

- Miért jó nekünk, hogy bálba megy a célszemély? – röhögte el magát Zoli.

- Célszemély! Ez nagyon jó! – fejezte ki tetszését Gergő – talán a bálban kapjuk el a szmokingját?

- Meg van fiúk! – okoskodott Gizi. Megyünk a bálba és ott egyfolytában cikizzük!

- Ennyivel nem úszhatja meg a bitorló! Ha nem szóltok közbe, elmondom a tervem.

- Hallgatunk – zúgták kórusban a többiek.

- Na, szóval, Kiss Pista a neje nélkül megy a bálba.

- Ezt már mondtad! – szakította félbe a bőbeszédű Gizi.

- Mint, ahogy mondtam, tehát bálban lesz a jóember – folytatta Norbi – és azt is megtudtam, hogy Rézi, a falu rosszéletű asszonya, egykori rúd-, és szólótáncos szintén ennek a bálnak lesz a vendége.

- Még mindig nem értem! – csóválta a fejét Gizi. - Mi ebben a kapocs?

- Mit nem lehet ezen érteni? – szólt közbe Gergő – nekünk az a feladatunk, hogy a kedves igazgatóné asszony fülébe sikerüljön beültetni a darazsat kettejük légyottjáról.

- Úgy érted, hogy a feltételezett légyottról? – kérdezett közbe Norbi, az ötletgazda.

- Pontosan!

- Na, de fiúk, nem rágalmazhatjuk meg őket, olyannal, amit el se követtek! – szólalt meg Rita.

- Mi senkit sem fogunk megrágalmazni. Minden ki fog alakulni magától. Az élet mindent megold, nem szükséges mindenbe beavatkozni! – bölcselkedett Norbi. – Mi véletlen se fogunk rágalmazni, vagy becsületsértést elkövetni! Ha lebukunk, akkor is csak egy csipetnyi csínytevéssel tudnak „vádolni” bennünket. Most ne is kérdezzetek semmit, várjuk meg az estét és akkor kezdődik az akció.

- Rendben – adta beleegyezést Gergő, majd sorra a többiek. Elérkezett az este. Norbi két csoportra osztotta a csapatot. Vele maradt Rita és Gergő, a másik csoportba pedig Zoli, Pisti és Gizi került. Ismertette a feladatokat:

-Mi, Ritával és Gergővel megyünk Kiss Pisti házához, kicsalogatjuk azt az édes kis tacskó kutyáját, megfogjuk és elindulunk vele Rézi házához. Ti, - mutatott Zolira – Pistivel és Gizivel kicsalogatjátok az utcára azt az aranyos kis uszkárt, megfogjátok és elindultok vele Kiss Pista házához. A lényeg, hogy a két kutya ezen az éjszakán helyet cseréljen.

- Biztos, hogy odajön hozzánk Rézi uszkárja? – kérdezte Gizi.

- Biztosan! Erre ne legyen gondod! – nyugtatta meg Zoli.

- Honnan tudod? – érdeklődött Gizi.

- Tudom, és kész! – felelte Zoli, de a zavarából a jelenlévők nagyon érdekes következtetéseket vontak le, ami tovább fokozódott, amikor Rézi házához ért a három fiatal. Az uszkár, Zolit régi ismerősként fogadta. Felágaskodott a kerítésre, csak be kellett érte nyúlni és máris előlépett ölebbé. Szerencséjükre senki sem észlelt semmit a „kutyalopásból”, pár perc alatt az újdonsült igazgató házánál voltak, és óvatosan áttették a kerítésen Rézi uszkárját. Az ő tacskóját egy kis darab főzőkolbásszal csalta közel magukhoz Norbi, és Gergő, a hosszú kezeivel egyszerűen kiemelte az utcára. Ez a kutya is hamarosan célba ért, és ugyanúgy, mint Rézi dísz ebe, nem győzte körbepisilni a saját területének vélt udvart.

Az uszkár – gazdájának ősi foglalkozásából adódóan – nagyon is hozzá volt szokva az emberekhez, kiváltképp a férfinéphez, ezért ügyet se vetett a hajnalban hazaérkező igazgatóra, aki a nagy fáradtságtól és az elfogyasztott sörtől azonnal ágynak esett. Reggel arra ébredt, hogy rázza a felesége és valami irtózatos nagy marhaságot kérdezget tőle:

- Pityu, mi a csuda ez az udvarban?

- Mi micsoda édesem? – kérdezett vissza az álomba ájult ember.

- Hát ez a flancos kutya! Te elcserélted a mi édes kis Alsóhegyi Morzsinkat erre a ribancformára nyírt szörnyeteggel?

- Én semmit sem cseréltem el anyukám! – ült fel az ágyban a másnapos férj, akivel megmozdult a szoba, majd lassan fordult egyet - kettőt lassan, aztán egyre gyorsabban. Legalább egy órán át élesztgette az asszony, mire erőre kapott és a harcias feleség előtt kibotorkált az udvarra. Sehogy se értette, hogy változhatott át az ő Morzsija uszkárrá.

- Pityu, még mindig várom a választ, hogy került ide ez a szörnyeteg? Az pedig még jobban érdekelne, hogy hová tüntetted el a mi kutyusunkat?

- Sehová se tüntettem el édesem! Semmit sem értek az egészből.

- Én, azonban már kezdem érteni! – emelte fel a hangját az egyébként is nagyszájú amazon. -  Ha ez a kutya azé a ribanc nőé, akkor neked véged!

- Milyen nőé? – tündérkém, én nem ismerem ezt a kutyát, most láttam életemben először.

- Jól van te gazember! Rendben van! Te csak aludjál és pihend ki magad, mert nagy szükség lesz az erődre, amint hazaérek.

- De miért? – kérdezte ijedten a férj.

- Azért, mert most elmegyek és megérdeklődöm, hogy kié ez a kutya, és, ha azé a rosszéletű nőé, akkor neked meszeltek, már pakolhatod is a holmidat! – ezzel elrohant. Útja egyenesen Rézi házához vezetett. Megállt a kapuban, és mutatóujját alighogy a csengőgombra helyezte, az udvar hátsórészéből néhány vakkantást és keserves kutyaugatást hallott, majd rohant hozzá a család büszkesége, Alsóhegyi Morzsi, a pedigrés tacskó. Amint meglátta kutyáját, teljes súlyával és dühével rátenyerelt a csengőre.

- Ki az? – szólt ki egy álmos női hang a redőny nyílásán.

- Beszélhetnénk? – kérdezte indulatát fékezve a felpaprikázott asszony. Rézi hamarosan kint volt a kapuban. Festék nélkül, hatalmas karikákkal a szeme körül nem nyújtott kellemes látványt. Az italos emberekre jellemző illata pedig kifejezetten undorító volt.

- Miben segíthetek? – kérdezte a rosszéletű perszóna, aki csak ekkor vette észre az idegen kutyát az udvarban. – Úr Isten! – kié ez a kutya? – tört fel belőle egy nagy adag bűzös lehelettel a kérdés.

- Isten nevét a szádra hiába ne vedd! Te ribanc! – tette hozzá az igazgatóné, aki a megcsalt asszonyok táborában érezte magát. – Hogy került hozzád az én kutyám? És, hogy került hozzánk a tiéd, te bárcabitorló! – srófolta magát egyre feljebb és feljebb az elkeseredett asszony – ezt kellett megérnem, hogy csal az uram, és pont egy ilyen kiélt bányarémmel! Ezzel a cemendével nincs miről beszélnem! Add ide a kutyámat te alávaló!

- Itt van, vidd a dögödet! De még mindig nem tudom, hogy melyik szappanoperából csöppentél ide! – erre Rézi kiengedte Morzsit és a fejét csóválva valami ilyesmit dödögött az orra alatt:

- A fene se érti ezeket az úri asszonyokat! – majd bement a lakásába. Az igazgatóné asszony hazaérkezésekor a férje ura már megfőzte a kávét, és még nagyon sokáig bánta, hogy nem fogyasztotta el, mielőtt a sárkánnyá változott – más körülmények között sokkal szelídebb – asszonykája megérkezett, és az egészet a fejére öntötte.

Az ezt követő nagy balhénak, hála a fürdőszoba ablakban hallgatózó szomszédoknak, hamar híre ment a városban és nem keveset rombolt az újdonsült katedrabitorló tekintélyén.

-Az első megleckéztetés kipipálva! – értékelte Norbi a sikeres akciót. - Készülhetünk a következőre!

 

A második lecke

 

Hétfőn a hat „jómadár” jókedvűen foglalta el helyét az osztályterem padjaiban. Megegyeztek, hogy igazságosztó tevékenységükről még egymás között sem ejtenek szót a tanítási idő alatt, fontosnak ítélték meg, hogy teljes gőzzel tanuljanak, még véletlen sem kelthetik a rossztanuló, rosszdiák benyomást. Az volt a véleményük, hogy nem kockáztathatnak, nekik gyanún felül kell maradni, ha netalán bukik a mutatvány. Arra is ügyeltek, hogy a cselekedeteik ne legyenek igazán törvénybe ütközők, vagy, ha mégis, akkor is csak kis horderejűek legyenek.

Rita egy ismerősétől megtudta, hogy Kiss István a következő hét végét a Balatonnál tölti, ahol a legnagyobb szenvedélyének hódol: horgászik. Ilyenkor kibérel egy csónakot, amivel azonban a partot a világért sem hagyná el, csupán a kikötött ladikból dobálja be a horgot a halaknak.

- Na, és akkor mi van, ha Kiss Pisti horgászni megy? – kérdezte értetlen arccal Pisti.

- Gondolkodj egy kicsit –kezdett a magyarázatába Rita – ekkora lehetőség a következő szívatásra nem minden nap adódik.

- Mondd már, ne kímélj! Megfürdetjük a Balatonban, vagy elcsenjük a kifogott halait?

- Ennél jobbat eszeltem ki, de majd csak ott adom elő a tervemet, közvetlen az akció előtt.

- Azért, nagy vonalakban elmesélhetnéd, hogy mit csinálunk szeretett tanárunkkal! – kérlelte Gizi is.

- Semmit sem mondok, és punktum. Egyszerű a terv, én minden előkészítek, bízzátok rám magatokat! – vagánykodott Rita.

Péntek délutánig egy szót se ejtettek a témáról, akkor azonban kilesték, hogy Kiss István megpakolja mély mályvaszínű autóját mindenféle horgászkellékkel és elindul a nagy tó irányába.

-Most pedig mi jövünk! – mondta Rita nevetve a többieknek – hamarosan mi is indulhatunk igazgatónk után. Búcsúzzatok el otthon, és fél óra múlva legyetek készen, mindenkit felveszünk a saját kapujában.

- Mégis mivel megyünk? – érdeklődött Gergő.

- A bátyám elvisz bennünket a mikrobuszával és segít mindenben a helyszínen is.

- Úristen! Helyszín. Úgy hangzik, mint a krimikben. Gyilkolni készülünk, vagy mi? – riadt meg egy pillanatra Zoli.

- Nyugi Zolikám! – minden rendben lesz! – nyugtatta a terv kiagyalója a bepánikolt diákot.

- Akkor jó! Csak semmi túlkapás ne legyen, tudjátok én bíró szeretnék lenni – majd valamikor.

- Nem baj, majd elmúlik! Én meg vállalkozó! – tette hozzá Pisti is a saját jövőbeli vágyait.

- Milyen vállalkozó? – kérdezte Zoli.

- Azon még nem gondolkodtam. Vállalkozó leszek és kész. Ennyi – zárta le a témát Pisti.

A kis csapatot, a megbeszéltek szerint összeszedte Ricsi, Rita bátyja. Ő is ebben az iskolában végzett, évekkel ezelőtt és ő sem nagyon csípte Kiss István földrajztanárt. A kisbuszban bőven elfértek és kényelmesen utaztak. Már a Tónál jártak, amikor Gergőnek feltűnt, hogy egy motorcsónakot is vontatnak.

-Ez a tervünk egyik kelléke – magyarázta Rita – de ennél többet a világért sem volt hajlandó elárulni.

A tanár úr egy nyaralóban szállt meg, a diákok pedig a nyaraló közelében a mikrobuszban, valamint a vontatott motorcsónakban töltötték az éjszakát. Kiss úr már korán reggel kiment a tóra, először csak a part széléről áztatta a kukacokat, később azonban kibérelt egy csónakot, gondosan kikötötte, fejére tette a szalmakalapját és élvezve a nagy csendet – a főszezonon kívüli nyugalmat – bedobta a bedobni valókat: először is az üveg sört, majd a zsinórt a horoggal. Sokáig nem fogott semmit, de hamarosan egy két kilós ponty akadt a horgára. Betette a zsákmányt egy szákba és a csónakhoz kötözve belógatta a vízbe. Jó darabig hallgatta a hal lubickolását, aztán előbb az egyik szeme kezdett el pislogni, majd a másik és a messziről, távcsővel figyelő tanítványai azt vették észre, hogy elterült és elaludt a csónak aljában.

-Most jött el a mi időnk, kedves harcostársaim! – szólt Rita diadalittas hangon társaihoz - még várunk egy kicsit, meg kell győződnünk, hogy valóban alszik e, és a tettek mezejére lépünk. Ha lehet, akkor még ne zavarjatok a kérdéseitekkel! Oké?

- Oké! Vágták rá, mert tisztában voltak vele, hogy felesleges is lenne kérdezgetni osztálytársukat. Biztosan tudja, hogy mit akar, és talán jól jönnek ki ebből a kalandból.

Rita fogta a mobilját és beleszólt:

- Jöhetsz Ricsi! – A fiútestvér pedig jött, de nem a parton, hanem a vízen, az idevontatott motorcsónakkal.

- Nem lesz hangos a motorcsónak? – kérdezte aggódva a bátyját Rita.

- Nem Hugi, mert a feladathoz az akkumulátoros motort indítom be, az pedig hangtalanul viszi a vízen ezt a ladikot. Akkor pattanj ide mellém, és tegyük meg, amit megkövetel a becsület! – odakacsintott a szájukat tátó haverokra és elektromos hajtással, csendesen odasiklottak szeretett igazgatójuk csónakja elé. Pillanatokon belül feszült a kötél a két csónak között és a szerelvény meg sem állt a legszélső bójáig, ami testvérek között is nagyon, de nagyon messze van. Egy mentő mellényt ajándékba betettek a tanár csónakjába, mert hát ők nem megölni akarják ezt az embert, csak szeretnék vele megértetni, hogy merre lakik a Jó Isten. Szomjan sem fog halni, mert még van a csónak aljában néhány üveg sör, élelme is van: az evező akasztón lógó szákban ficánkoló hal. Nyugodtan hagyták magára a jóembert a nagy „tócsa” közepén, mert jó úszó hírében állt, meg hát volt egy szép csónakja, egypár evezővel, azzal egy-két óra alatt könnyedén elérheti a partot.

A nap fénypontja, amit kár lett volna kihagyni, az a pillanat, amikor felébredt és összevissza ugrabugrált a csónak egyik végéből a másikba. Diákjai távcsővel nézték a nagy műveletet a partról.

Kiss István ezen a napon bizonyára megdöntötte a ladikevezés eddigi országos csúcsát.

Öröme, hogy nagy keservesen partot ért nem tartott sokáig, mert várt rá a harmadik megleckéztetés.

 

A harmadik lecke

 

A partra érve kikötötte a csónakot, és elnyúlt a langyos homokban. Hanyatt feküdt, két kezét a tarkója alá téve bámulta a lassan vánszorgó sovány felhőket.

-Ezt sehogy sem értem! – dünnyögte – hogy kerültem én a Tó közepére? Ez a gyenge fuvallat nem sodorhatott el a parttól. Vagy talán, amíg aludtam nagyobb szél kerekedett, ami így kiszúrt velem? Még jó, hogy nem keveredtem át a túlsóoldalra, így is leszakadnak a kezeim az evezéstől. – Még egy darabig beszélgetett magában, és minél tovább tartott a hangtalan monológja, annál nagyobb sajnálatot érzett maga iránt.

A csónakján lógó halról teljesen megfeledkezett, a szák nélkül indult el a nyaraló felé. Már a zárba tette a kulcsot, amikor egyet legyintve, úgy döntött, hogy bemegy a városközpontba. Lógó orral ült be autójába. Elfordította a slusszkulcsot, a motor szép egyenletes hangot adott, amikor sebességbe tette. Kiengedte a kuplungot, rápillantott a sebességmérőre, amely: tíz, húsz, majd harminc kilométer/órát mutatott. Amikor a második fokozatba kapcsolt, olyan érzése támadt, mintha nem a való világban lenne, hanem, álmodja mindazt ami, vele történik. Gázt adott, hogy harmadikba kapcsolhasson, de azonnal le is vette a lábát a pedálról és üresbe váltott.

-Uram Isten, hiszen egyetlenegy métert sem haladtam! – Rögtön megbolondulok! – adott hangot a gondolatainak. – Mi a jó fene történik körülöttem? – Ismét elindította az autót és újból kezdte a kapcsolgatást. Felbőgött a motor, de a kocsi egyhelyben maradt. Kiszállt, körbejárta féltve dédelgetett járművét, megrugdosta a kerekeket, de rendkívülit nem tapasztalt, hacsak az nem számít rendkívülinek, hogy mindegyik kerék a legutóbbi esőből visszamaradt pocsolyában állt. Visszahuppant az ülésbe, egy darabig gondolkodott, és minden kezdődött előröl: indítás, kuplung, sebesség, gáz, és mivel precíz ember volt, a tükörbenézés is szerepelt a repertoárban.

Újra csak motorbőgés, és a kocsi maradt a helyén.

-Ez már nekem sok! Ehhez már szerelő kell, de legalábbis egy gyakorlottabb autós, mint én – gondolta és felhívta az egyik hivatásos sofőr ismerősét.

- Jenőkém, nagy bajban vagyok, beteszem sebességbe, kiengedem a kuplungot, nyomom a gázt, és nem megy az autó. Mi ilyenkor a teendő?

- Pista, elindítottad az autót?

- Hát persze, rendesen berreg.

- Milyen hangot ad a motor?

- Nincs semmi rendkívüli a hangjában, szépen húz.

- Tekerd le az ablakot és, amikor sebességbe teszed, nézz ki a kerékre!

- Megtörtént, nézem a kereket.

- Mit csinál a kerék?

- Mit csinálna, hát forog, és keveri a vizet, amiben áll.

- Pistám, szállj ki szépen, vedd ki a csomagtartódból az emelőt, emeld meg az autót és szedd ki azt a néhány téglát a járműved alól, amire felbakolták – adta a tanácsot a jó ismerős. Az igazgató úr hátraballagott a csomagtartóhoz, keresgélt, kutatott a szerszámos ládában, de emelőt nem talált.

A szakmai analfabéták egyetlen jól bevált szerszáma a telefon. Kiss István fogta a mobilját és megpróbált segítséget hívni, de – szombat lévén – szezonon kívül ez nem is olyan könnyű dolog. Beletelt vagy két órába, amire megoldódott a problémája, egy arra járó gépkocsi oktató kölcsönadta neki az emelőjét és egy kerékanyakulcsot.

A távolról, távcsővel figyelő diákok sokáig kuncogtak az – ismételten – általuk megleckéztetett tanáron.

Kellemesen telt a hétvégéjük a Balatonnál, és a szórakozásuk mellett arra is jutott idejük, hogy a következő kiszúrás részleteit megbeszéljék, ami már nagyobbat szól, mint az előzőek.

 

Negyedik lecke

 

 Az igazgató a hétfői napot kissé fáradtan kezdte az iskolában. Azt tervezte, hogy a délelőtt folyamán elkészít egy fontos kimutatást a hivatal részére, de sehogy sem tudott megbirkózni a feladattal.

-Nem tesz semmit, majd folytatom délután – gondolta, a ki tudja, már hányadik kávét szürcsölgetve. Tanítás után bent maradt, és módszeresen nekiállt gyűjtögetni az anyagot a kimutatásához. Már vagy fél órát dolgozgatott, amikor eszébe jutott, hogy az iskola rádióban délutánonként a stúdiós fiúk és lányok nagyon jó és változatos zenét sugároznak. Ő, ugyan ellenzi ennek a rádiónak a működését, mert – szerinte – sokszor bírálják az iskola vezetését. Az ő elveivel ez azonban teljesen ellentétes. A diák tanuljon, fogadjon szót, a pedagógus tanítson, és a diák csak akkor beszéljen, ha kérdezik.

Most, ebben a pillanatban nem ezek jártak az eszében, hanem, hogy szóljon egy jó kis zene, ami aláfesti ezt a hosszúra ígérkező délutánt. Bekapcsolta a falon lévő „hadovaládát”, ahogy a tanulók nevezték. Úgy érezte, a munka is jobban megy, ha kellemes dallam tölti be a termet. Egy kis ideig dolgozgatott, majd átment a földrajzszertárba, ahonnan néhány dossziéval tért vissza. Az útja a stúdiószoba előtt vezetett el, amelynek üvegablakán át Géza és Pista – a két soros rádiós – látta, az elhaladó igazgatót.

- Most kapcsold rá a szövegre! – súgta a fejét a folyósóra kidugó Pista, Gézának – most ér be az irodájába.

- Oké, megy – válaszolt Géza, és az irodájába belépő Kiss István felkapta a fejét a rádióban elhangzó szövegre, amely valahogy így hangzott:

„Ismertetjük a megyeszékhely sportáruháza és a magányos biciklisták klub felhívását. Ezennel meghirdetjük az „egy szép új versenykerékpárt egy ósdi Toldi bicikliért” sportversenyünket. A versenyben részt vehet minden férfi és nő, aki betöltötte a harmincadik életévét, és a rendelkezésére áll egy 1940 előtt gyártott Toldi típusú, vastagkerekű kerékpár.

A verseny menete: A Toldi biciklivel egy napon belül el kell jutni a versenyző lakhelyéről a megyeszékhely Sport - áruházáig. Segédeszközt igénybe venni tilos, a kerékpárt járművekre feltenni tilos. Az áruházhoz történő beérkezés után ügyességi versenyt rendezünk sportolóinknak. Eredményeket nem mérünk, de minden versenyző Toldi biciklijét becseréljük egy értékes, korszerű, versenykerékpárra. Ezen hét szombatján délután 17 óráig kell beérkezni a fentebb megadott helyre.”

- Hogy mik vannak! – gondolta Kiss igazgató úr. Maga sem tudta, hogy mitől támadt jó kedve. A délután folyamán elkészült a betervezett munkával és fütyörészve indult hazafelé. Az első útja a garázsba vezetett, ahol az egyik sarokban nagyapja negyven éve nem használt Toldi biciklije porosodott. Ha a felesége nem pirít rá, átöltözés nélkül nekiállt volna megtisztítani és szerelgetni az ósdi közlekedési eszközt.

- Így már mindjárt más! – engedte útjára a munkaruhát öltött férjet a felesége. Késő estig vacakolt a csotrogánnyal, de már kemények voltak a gumik, tiszta a váz, olaj és zsír került oda, ahova kellett. Azon gondolkodott, hogy még egy festés is beleférne a hétvégéig, de ezt a gondolatot elhessegette magától, mert rájött, hogy a Toldi varázsa megszűnne egy átkenéstől.

Kipróbálta a régi technikát, örömmel állapította meg, hogy szépen megy, igaz kissé nehéz tekerni, de ezt annak tudta be, hogy ez a muzeális darab nem egy soksebességes modern gépcsoda, nem olyan korszerű versenybringa, mint amilyen majd szombaton az ölébe hull. Nagyon várta a hétvégét, ami egyszer csak el is jött, egy gyönyörű, napfényes szombat reggel képében. Magára öltötte rég nem használt, már majdnem szűk kerékpáros ruháját, fejére tette a sisakot. Felcsatolt mindent, amit ilyenkor kell a Toldi vázára és lassan, módszeresen elkezdett kerekezni a megyeszékhely irányába. Élvezte a friss reggelt, tetszett neki a napfényes délelőtt. Úgy számolt, hogy a megkezdett, nem gyors tempót tartva délután öt órára beérkezik a cél állomásra. Dél körül sem állt le, inkább menetközben bekapott egy szendvicset, ivott rá a kulacsából néhány kortyot és tekerte az öreg gépet, amely meglepően jól viselkedett. Délután már tartott két rövidebb pihenőt és csak akkor érezte az igazi nagy fáradtságot, amikor a kitűzött időpont előtt félórával megérkezett az áruház előtt parkolóba. Körbenézett, de az üzlet melletti kerékpártárolónál csak két drót szamarat látott, de ezek közül egyik sem volt régi Toldi bicikli. Kifújta magát és bement az áruházba érdeklődni a versennyel kapcsolatban.

-Kedves uram, itt nincs és nem is volt semmiféle verseny, de tudtommal nem is lesz. Magát csúnyán átverték – szomorította el az áruház igazgatója. A mi igazgatónk pedig leült egy padra és ott búslakodott, majd az órájára pillantva rájött, hogy itt nem éjszakázhat, ezért úgy döntött, hogy legurul a vasútállomásra és hazadöcög vonattal. Késő éjszaka ért haza, lopva ment be a lakásba, lefeküdt és a kimerültségtől hamarosan elaludt.

Félt a következő naptól, tartott a felesége nagy szájától és főként attól, hogy híre megy a balsikerű biciklizésének. A feleségétől már a felkelés után megkapta a magáét:

- Ekkora balek is csak te lehetsz! Nincs egy telefonod, hogy utánanéztél volna annak a nevetséges biciklicserének?

- Nem gondoltam anyukám! Olyan hihető volt minden abban a rohadt rádióban. Eszembe se jutott, hogy átvernek.

- Pedig most léc alá futottál Pisti. Semmi ember vagy, ha nem kapod el a rádiósaidnak a frakkját!

- Gondolhatod, hogy megkapják a magukét! – ezzel a témát befejezték. Elérkezett a nem várt hétfői nap. Az igazgató a reggeli megbeszélésen kérte a stúdiós fiúk – Géza és Pista – osztályfőnökét, hogy maradjon még, beszélni szeretne vele. A többiek távozása után azonnal neki szegezte a kérdést:

- Tudsz e arról, hogy a tanítványaid hamis felhívásokat tesznek közzé az iskolarádióban?

- Nem tudok ilyesmiről, de utána nézek. Miről van szó? Közelebbit hallhatnék az esetről? – kérdezte az osztályfőnök, akit igazságossága, embersége és még sok minden más miatt, a tanulók nagyon szerettek.

- Elmondok neked valamit, de kérlek, ne add tovább! – és az igazgató elmesélte a rádióban hallott felhívást és az őt ért sérelmet, ami miatt a diákokat meg kell büntetni, de diszkréten, mert rá nézve nagyon kényes a történet.

- Igazgató úr, beszéljünk még ma a két diákkal. Mit szólnál, ha idehívnánk őket?

- Rendben, - egyezett bele a diri. Géza és Pisti néhány perc múlva ott ültek az igazgató irodájában.

- Fiúk, meséljétek el, mi volt az a hamis felhívás, a múlt hétfőn a rádióban! – szegezte nekik a kérdést az igazgató.

- Mire tetszik gondolni? – kérdezett vissza Géza.

- Hát az, amelyikben arról van szó, hogy egy versenybiciklit adnak egy öreg Toldiért. Tudjátok, le kell érte kerekezni az öreg kerékpárral a megyeszékhelyre.

- Ilyen felhívásra én nem emlékszem! – szólalt meg Pisti. Lemezen van az egész hétfői műsor, ha szabad, behozhatom a cd-t és visszapörgethetjük arra az időpontra.

- Hozd be kérlek! – szólt közbe az osztályfőnök, és a diák térült és fordult a lemezzel. Még egy perc és pörgött is a hétfői műsor az igazgató számítógépén. Visszatekertek arra a bizonyos felhívásra. A lejátszásból kiderült, hogy egész másról szólt, mint, amit az igazgató úr kiértett belőle. A felvételen a következő szerepelt:

„ Kedves hallgatóink! Hamarosan megkezdjük egy nagyon érdekes rádiójáték bemutatását, amelyet ezután minden hétfő délután részletekben adunk le. Most hallgassanak meg egy kis ízelítőt az izgalmasnak ígérkező műsorból:

„Ismertetjük a megyeszékhely sportáruháza és a magányos biciklisták klub felhívását. Ezennel meghirdetjük az „egy szép új versenykerékpárt egy ósdi Toldi bicikliért” sportversenyünket. A versenyben részt vehet minden férfi és nő, aki betöltötte a harmincadik életévét, és a rendelkezésére áll egy 1940 előtt gyártott Toldi típusú, vastagkerekű kerékpár.

A verseny menete: A Toldi biciklivel egy napon belül el kell jutni a versenyző lakhelyéről a megyeszékhely Sport - áruházáig. Segédeszközt igénybe venni tilos, a kerékpárt járművekre feltenni tilos. Az áruházhoz történő beérkezés után ügyességi versenyt rendezünk sportolóinknak. Eredményeket nem mérünk, de minden versenyző Toldi biciklijét becseréljük egy értékes, korszerű, versenykerékpárra. Ezen hét szombatján délután 17 óráig kell beérkezni a fentebb megadott helyre.”

-Ez a szöveg ment igazgató úr, ez egy rádiójáték beharangozó szövege. Kívánja, hogy lejátsszuk az egész rádiójátékot?

- Nem kell fiúk, majd meghallgatom részletekben. Elmehettek. – A két diák vigyorogva ment vissza az órára, de az osztályfőnöküknek is nagy nehézségekbe került visszafogni a nevetését.

Dudás Károly

 

...folytatása következik...