Kettes létra futóverseny és bárányfuttatás a Kiliti Balaton parton

Aki megkérdőjelezi ennek a nevezetes viadalnak a valóságtartalmát, az egyszerűen nem hisz a mendemondákban. Ki tudja már a sok-sok év távlatából, hogy mik eshettek meg a nagyvilágban! Előfordulhattak ennél cifrább események is, mert ahol emberek élnek, ott mindig történik valami „irkába” való.

Akkoriban, éveken át beszédtéma volt a környező falvakban ez a nagy sikerű versengés, ami akkora vihart kavart, hogy láthatóan a szele idáig is elért. Abban a Kilitiben zajlottak az események, amelynek még volt Balaton partja és a kiliti embernek elég volt csak átnyúlnia a község határán, ha a saját falujában tartózkodó zamárdi emberrel akart kezet fogni. Valahol itt az Újhelyi part közelében, az egyik homokos utcában összejöttek a környék fiataljai, hogy a nyár, vagy talán az egész év legfontosabb munkájának – az aratásnak – a sikeres befejezését megünnepeljék. Előzőleg a szomszédos falvakban is közzé tették a nagy eseményt, amely a táncon, mulatozáson kívül érdekes versenyeket, vetélkedőket is kínált a kedves vendégeknek. A versenyszámok között sok érdekességgel lehetett találkozni, de a legnagyobb sikert az úszóverseny, a vízen járás, a faló verseny, a bárányfuttatás, és kettőslétra futóverseny aratta.

Szemmel láthatóan nagy érdeklődés kísérte ezt az önfeledt szórakozásra szánt nyári napot. A megmérettetésre eljöttek a környék majorjaiból a fiatalok: a foki iparosok, halászok, Kilitiből az Alsó - és Felső majorok, Papkuta fiataljai, a ságvári, ádándi, zamárdi, szántódi majorok és iparos testületek legjobbjai. Nagy taps kísérte a füredi, fűzfői, akarattyai, kenesei, aligai halászok hajóit, amelyek feldíszítve, zeneszóval sorjáztak be egymás mellé a ragyogó víztükörre, és a kissé beljebb horgonyt vető vízi járművekről csónakokon közelítették meg a partot. A tisztviselőtelep és a Vilma telep üdülő vendégei is képviseltették magukat, amely főként abból állt, hogy az itt nyaraló művészek közül néhány színész és énekes, műsorszámaival szórakoztatta, a nagy számú egybegyűltet.

Az embereket leginkább a faló verseny és a bárányfuttatás foglalkoztatta. Egyre többször kérdezgették egymástól, és a műsor szervezőitől:

- Hol vannak a bárányok, amelyek futtatva lesznek? – kíváncsiskodtak egyesek.

- Egy falovat se látunk, és egyáltalán miből áll a faló verseny? – tették fel a kérdést mások.

- Majd mindennek eljön az ideje, és akkor meglátjátok, szólt a megnyugtatásukra szánt válasz. A kíváncsiság azonban csak fokozódott, egyre jobban tekingettek minden irányba – még a víz felé is – de bárányt terelő juhászt se láttak közeledni és kerekeken guruló falovat sem. Sokan pedig pontosan emiatt vannak itt a homokos fövenyen, ahogy errefelé hívják: a lidón. Azért ők is feltalálták magukat, hallgatták a szép muzsikaszót, amelyet a helybeli és a hajókkal érkezett zenekarok felváltva húztak, és amit a szélcsendes időben a Balaton vize átvezetett a túlsó partra. Többen meg is jegyezték a füredi mólón:

- Nagy a vigadalom a fokiak és kilitiek háza táján, úgy néz ki, ma ott nagykanállal esznek!

Jól gondolták odaát, itt ezen a napsütötte déli oldalon, valóban van mibe meríteni a kanalat, de a csapra ütött hordók is szép számmal sorakoznak a fűzfák hűvösében. A kármentőket pedig teljesen feleslegesen hozták ki az akonák alá, itt ma egyetlen csepp nedű sem éri el a földet. Ahogy a papkutai pusztagazda mondja: nincs érkezése.

Na, de most már lássuk a küzdelmeket. Elsőként a vízen járás tudományában mérték össze tudásukat a fiatal legények. Ennek pedig a folyamata a következő: mindkét lábukkal beleléptek egy-egy vízre helyezett, vájt dagasztó, vagy mosóteknőbe és egy  hosszú nyelű evezőlapát segítségével kellett a kijelölt célba érni, de legalábbis minél nagyobb távolságot megtenni.

A füredi halászok nyerték a versenyszámot. Mindenki beért a célba, de hatszeles bő gatya nem maradt szárazon, estek keltek a vízen járók. A nézőközönség pedig jókat szórakozott a mutatványon, közben kortyolta a badacsonyi és kőröshegyi borokat, véleményezve azok ízét, zamatát. Valaki egy rögtönzött vetélkedővel egészítette ki a verseny forgatókönyvét. Kért néhány önként jelentkezőt, akik vállalták, hogy bekötik a szemüket, és az eléjük tett két pohár bort megkóstolva meg kellett állapítaniuk, hogy a Balaton felvidékről, vagy a már előbb említett déli part közelében lévő falu hegyéből származik-e. Többen is megválaszoltak a kérdésre, helyesen nevezték meg a termés helyét. A jelenlévő kőröshegyi hegygazda pedig tudatta az érdeklődőkkel, hogy mi okozza aranyat érő nedűjük különlegesen finom zamatát:

-A mandula, gyerekeim, az a mandulás, ami ott virít tavasszal, a szőlőinkkel szemközti oldalban, de még a tőkék között is van belőlük jócskán. Ez adja azt az utánozhatatlan ízt, amely különlegessé teszi borunkat. A verseny pedig az úszóversennyel folytatódott. Nagy halászladikokon vitték be a Balaton közepe felé vagy kétezer méterre a versenyzőket, és ezt a hosszú távot innen a partra úszva kellett megtenni. A fokiak egyik halászlegénye nyert, majd kevéssel lemaradva a többiek is célba értek.

A közönség egyre türelmetlenebbül várta a két beharangozott versenyszámot, a faló versenyt és a bárányfuttatást. Az emberek keresték a falovat, de sehol nem látták. Fel is tették a kérdést a főszervezőnek:

-Egyetlen egy falovat se látunk, akkor mivel lesz a verseny?

-Csak nyugodtan emberek, én már több falót is látok itt a parton, vannak itt kisebbek, nagyobbak,- vágta rá a verseny gazdája.

-Talán falovat akart mondani,- helyesbítette ki egy magyartanár a kiliti iskolából, - ugyanis a faló tárgyas ragozással nem „falót”, hanem „falovat”.

-Higgyen nekem kedves tanár úr, helyesen nem „falovat”, hanem „falót”, -szállt szembe a tanáremberrel a vetélkedő egyszerű, vendéglős irányítója. – Majd meg tetszik látni a végén!

A magyar nyelv neves művelője, a helyes beszéd nagy tekintélyű ismerője először csak nézte ezt a vidám, magabiztos, fehér kötényes, éttermet üzemeltető embert, és közben azon gondolkodott, hogy biztosan jól tanítják-e Arany és Petőfi nyelvét minden iskolában?

-Mivé lesz ez a világ, ha a magyartanár tudása levitatásra kerül? – emelgette a gondolat megviselt szalmakalapját, amely alá betuszkolt még két decit a vendéglős által elétett vörösből, és azon gondolkodott, hogy mi lenne, ha elhagyná a nyelvművelő pályát, és beállna igazgatni a Fővárosi Nagycirkuszt, vagy a Magyar Állam Vasutakat. Először elmosolyodott, majd egyre hangosabban tört ki belőle a nevetés:

-Még, hogy falót? Maga szerint, hogy kell helyesen ejteni, Trójai falovat, vagy Trójai falót? – kérdezte a mosolygós étteremvezetőt, aki azonnal rávágta:

-Trójai falovat.

-Na, látja, akkor miért úgy mondta, hogy a parton falót lát, és nem falovat?

-Mert ott falót látok, nem is egyet, hanem többet is, ott falovat, egyetlen egyet se látok, - felelte a fehérkötényes,- ott eszegetnek a jóemberek, akik egy kicsit bemelegítenek a faló versenyre. Tudja mit, tanár úr, segítsen nekem ennek a versenyszámnak a lebonyolításában!

-Örömmel, - válaszolt a nyelvész, - szíves örömmel! Nagy kópé maga főpohárnok úr, - akkor hajrá!

A falóverseny a következőképpen festett: a résztvevőknek bekötött szemmel kellett elfogyasztani az eléjük Faló, amit hiába vártak fejmagasságban, madzagon lógó langallót, amely több helyen lekvárral volt megkenve. Az nyer, aki előbb elfogyassza a talicskakeréknyi kemence ajándékát. Fogyott a guriga, színesedtek az arcok a kellemesen édeskés barackíztől. A győztes pedig a tanár úr egyik korábbi tanítványa lett, akinek a műsorvezető feltette a kérdést:

-Minek köszönheti a győzelmét?

-Hát, kérem szépen, kellett hozzá jó erős derék, és nyak,- és közben rápillantott kedves öreg tanárára,- és nyelv, mert nyelv nélkül – a jó magyar nyelv nélkül – az ember csak félember. Ugye tanár úr?

-Úgy van édes fiam! Vigyázzátok is ezt a nem mindennapi, gyönyörű magyar nyelvet, ez a miénk, nagyon jók lehettek őseink, hogy Isten ilyen értékes ajándékot adott számukra.

-És a mi számunkra!- tette hozzá a volt diák.

-Akkor most folytassuk egy kis nyelvpörgetővel, - töltötte tele a poharakat a vendéglős, és valóban, ezután még könnyebben álltak össze a szavak mondatokká, és a tanár úr egyre gyakrabban alkalmazta az utcai, ahogy ő mondta: pongyola stílust, amely hallatán –odafent – Kazinczy bizonyára zavartan nézhetett össze Kölcseyvel. Az elmélkedést az újabb versenyszám bekonferálása szakította félbe:

-A kettőslétra futóverseny következik! – harsogta a műsorszám vezetője, akihez odasomfordált egy fiatalember és a következőket súgta a fülébe:

-Azt hiszem az a kockás nadrágos, vigéc kinézetű ember a jó előbb odament az egyik földre fektetett létrához és valamivel bekente alul a szárait.

-Mutasd meg melyik létrához!

-Ehhez, - mutatott a legesélyesebbnek számító, egyik foki festőlegény létrájára.

-Jó, hogy észrevetted, ki ez az ember?

-Annyit tudunk róla, hogy pesti, itt üdül a Vilma telepen és kinológusnak mondja magát.

-Mi az a kinológus?

-Nem tudom, de alighanem mozigépész, mert az intéző úr szerint a kino mozit jelent – francia nyelven. Ebből gondolom, hogy mozigépész.

- Most itt ne gépészkedjen! Biztosan valami nagy oka van, hogy manipulált valamit a festőlegény létráján. Egyértelmű, hogy olyan dolgot tett vele, hogy azzal ne lehessen nyerni. Akkor most elébe megyünk a dolgoknak! – és a rajthoz állította a létrásokat, eszközeikkel együtt, - majd ismertette a szabályokat:

-Emberek, tízen jelentkeztek erre a versenyre. A rajtvonaltól kell indulni, a létra tetején átvetett lábakkal és lépegetve kell megtenni a jelzésig, majd onnan vissza a rajtig a távot. Az nyer, aki a legrövidebb idő alatt teljesíti a feladatot. Most pedig, a versenyszabályzat értelmében létrákat kell cserélni,- zengte, - és úgy intézte, hogy ennek a kockásnadrágos ficsúrnak jusson a festőlegény létrája. Az a szegény piktor alig akarta átengedni a megszokott munkaeszközét, amelynek már minden porcikáját ismerte, és arra alapozta a győzelmét.

-Most ne sajnáld ezt a cserét,- súgta fülébe a játék vezetője, - jobban jársz, ha most ettől megszabadulsz, - tette még hozzá,- de akárhogy nézegette a létrát, nem látott rajta semmi elváltozást.

-Pedig valaminek kell lenni rajta, a mozigépész megbütykölt valamit. Majd elválik a végén, - gondolta, - és kiadta a vezényszót:

-Vigyázz, kész, rajt! - és elindult a tíz darab kerék nélküli közlekedési eszköz. Lassabban, mint egy bicikli, de valamivel gyorsabban, mint a gyalogmenet. Csattogtak a poros úton a „falábak”, és egyszer csak, a környék összes kutyája a versenyzők felé szaladt, körbevették a vigéc kinézetű, mozigépésznek gondolt ember alatt lévő létrát, és a száraira, valamint az alsó fokaira ugrálva, megakadályozták a haladásban. Az ebek nem tágítottak a lajtorja alól, ezért a pesti A vagány „járművével”, ezennel befejezte a versenyt. Fent üldögélt a tetején, a kutyák pedig el nem mentek volna alóla.

-Mi az a jó fene történt itt? – kérdezgették a nézők, akik természetesen jót szórakoztak a vasárnapi újságba kívánkozó mutatványon, - mit akarnak ezek a kutyák ettől a szerencsétlentől?

A foki állatorvos is figyelemmel kísérte az egész műsort, és amikor megtudta, hogy a pesti fiatalember foglalkozása kinológus, először percekig csak nevetett, majd így szólt a rendezőkhöz:

-Maguk mozigépésznek gondolták ezt a jóembert?

-Nem jó embert, rossz embert - vágta rá a főszervező, - majdnem meghiúsította ezt az érdekes versenyt!

-Dehogyis, szólt vissza az állatok gyógyítója, - még izgalmasabbá vált a vetélkedő a kutyák megjelenésével, és milyen jópofa dolog, hogy ez a megszeppent ember nem mer lejönni a létra tetejéről. Nézzék, most is ott reszket, és azt várja, hogy a kutyák elmenjenek alóla. Pedig azt várhatja! Ez, mind kan kutya, a létrán pedig a szuka kutyák szagát érzik, amit korábban a kinológus úr rákent. Most ő került a bajba, és nem a festőlegény.

-És miért a festő létráját kente be?

-Mert egyedül őt gondolta vetélytársnak, ugyanis a festők tudnak leggyorsabban kettőslétrával közlekedni,- erre a doki odafordult a felsőfokon vacogó „illetőhöz”:

-Mi volt a foglalkozása, mielőtt kineozoológusnak kezdett tanulni?

-Szobafestő és mázoló, - válaszolta a reszkető „létrabűvölő”.

-Most már minden világos? - tette fel a kérdést az állatorvos a többieknek, - van itt egy fiatalember, szobafestő és mázoló volt, majd tanulásra adta a fejét, és kinozoológiát tanult, ami a kutyákkal foglalkozó tudományágat jelent. A Mozigépésztől olyan távol van, mint a gyógyszerész a kazánkovácstól. Ez az alak a tudományt csalásra akarta itt, a mi kis Balaton partunkon felhasználni. Rosszat akart, de cselekedetének eredménye egy vidám jelenet lett, - mármint ránk, a közönségre nézve, neki pedig most adjunk egy kis időt, hogy zsibbadó lábakkal, ott a magasban ülve előszedjen valami jó ötletet állattani ismereteiből, hogyan szabaduljon meg a kutyák szeretetétől.

Egy rövid ideig még hagyták a kutyaszakértőt kényszerű kakas ülőjén, aztán megszánták és kimentették fogságából.

A nap egyre feljebb kúszott az égbolton, a fák árnyékai pedig csak rövidültek, egyre kevesebb menedéket adva a rekkenő hőséggel szemben. Mindenki a vendéglő hatalmas teraszának, és az udvaron álló szőlőlugasnak a hűvösében keresett menedéket.

-Ebben a kegyetlen forróságban biztosan elmarad a bárányfuttatás! – aggódtak néhányan ennek az ismeretlen tartalommal bíró versenynek a sorsáért. Amikor már mindenki széket húzott maga alá, és rákönyökölhetett egy-egy asztalra, megjelent a műsor főrendezője, és így szólt a vendégekhez:

-Hölgyeim, uraim, kedves vendégeink! Most pedig a várva várt bárányfuttatás következik. Bizonyára most arra gondolnak, hogy ez a déli idő nem alkalmas erre a műsorszámra, kiváltképp azért nem, mert ebben az égdörgés előtti elviselhetetlen melegben önsanyargatás lenne felállni kényelmes ülőhelyünkről. Kérem, mindenki legyen nyugodt, nem is kell felállni, mindenki a saját székéből kísérheti figyelemmel a nap fénypontját, amelyhez a bárányokat a környező majorok biztosították számunkra, amelyeket néhány percen belül bemutatunk, és mindenkit szeretettel meghívunk a futtatásukra.

-Most már nagyon kíváncsi vagyok, - szólalt meg egy ismert színésznő, aki a nyarak egy részét rendszeresen az egyik foki szállodában töltötte,- de hol futnak majd a bárányok, és miért kell őket egyáltalán hajkurászni?

Ebben a pillanatban fehér kötényes férfiak és asszonyok kezdtek el sorjázni a konyha irányából a vendégek felé, kezükben tálcák, amelyek ínycsiklandó sült bárányhúsok alatt rogyadoztak.

-Kedves vendégeink! Megérkeztek a bárányok, amelyekhez mindenkinek jó étvágyat kívánunk! – kísérték a finom ebédet a főrendező szavai. Itt vannak a bárányok, a futtatásukra pedig a környék boros gazdáinak finomabbnál, finomabb borait ajánlom, a nem érett korúaknak pedig ízletes málnánkat, szódavízzel!

Ez volt tehát, a nevezetes bárányfuttatás Kiliti Balaton partján, valamikor a huszadik század elején, és ez volt az a híres – hét falura szóló – versengés, amit itt rendeztek meg a jó emberek.

Ott voltam, ahol mesélték! Kitől hallottam? – Lajos bácsitól.