Ketteslétra-futóverseny és bárányfuttatás a Kiliti Balaton-parton

Aki megkérdőjelezi ennek a nevezetes viadalnak a valóságtartalmát az egyszerűen nem hisz a mendemondákban. Ki tudja már a sok-sok év távlatából, hogy mik eshettek meg a nagyvilágban. Előfordulhattak ennél cifrább események is, mert ahol emberek élnek, ott mindig történik valami „irkába” való.

Éveken át beszédtéma volt a környező falvakban ez a nagy sikerű versengés, ami akkora vihart kavart, hogy láthatóan a szele idáig is elért. Abban a Kilitiben zajlottak az események, amelynek még volt Balaton-partja, és a kiliti embernek elég volt csak átnyúlnia a község határán, ha az otthon tartózkodó zamárdi emberrel akart kezet fogni. Valahol itt, az Újhelyi part közelében, az egyik homokos utcában összejöttek a környék fiataljai, hogy a nyár vagy talán az egész év legfontosabb munkájának, az aratásnak a sikeres befejezését megünnepeljék. A szomszédos falvakból is invitáltak a nagy eseményre, amely a táncon, mulatozáson kívül versenyeket, vetélkedőket kínált. A legnagyobb sikert az úszóverseny, a vízen járás, a falóverseny, a bárányfuttatás, valamint a  kettőslétra-futóverseny aratta.

Szemmel láthatóan nagy érdeklődés kísérte ezt az önfeledt szórakozásra szánt nyári napot. A megmérettetésre eljöttek a környék majorjaiból a fiatalok: a foki iparosok, halászok, Kilitiből az Alsó és Felső majorok, Papkuta fiataljai, a ságvári, ádándi, zamárdi, szántódi majorok és iparos testületek legjobbjai. Nagy taps kísérte a füredi, fűzfői, akarattyai, kenesei, aligai halászok hajóit, amelyek feldíszítve, zeneszóval sorjáztak be egymás mellé a ragyogó víztükörre, és a kissé beljebb horgonyt vető vízi járművekről csónakokon közelítették meg a partot. A Tisztviselőtelep és a Vilma-telep üdülővendégei is képviseltették magukat: az itt nyaraló művészek közül néhány színész és énekes szórakoztatta a nagyszámú egybegyűltet.

Az embereket leginkább a falóverseny és a bárányfuttatás foglalkoztatta. Egyre többször kérdezgették egymástól és a műsor szervezőitől:

- Hol vannak a bárányok, amelyek futtatva lesznek?

- Egy falovat se látunk! És egyáltalán miből áll a falóverseny? – tették fel a kérdést mások.

- Majd mindennek eljön az ideje, és akkor meglátjátok - szólt a megnyugtatásukra szánt válasz. A kíváncsiság azonban csak fokozódott, egyre jobban tekingettek minden irányba – még a víz felé is –, de bárányt terelő juhászt se láttak közeledni, és kerekeken guruló falovat sem. Sokan pedig pontosan emiatt vannak itt a homokos fövenyen, ahogy errefelé hívják: a lídón. Azért ők is feltalálták magukat, hallgatták a szép muzsikaszót, amelyet a helybeli és a hajókkal érkezett zenekarok felváltva húztak, és amit a szélcsendes időben a Balaton vize átvezetett a túlsó partra. Többen meg is jegyezték a füredi mólón:

- Nagy a vigadalom a fokiak és kilitiek háza táján, úgy néz ki, ma ott nagykanállal esznek!

Jól gondolták odaát, itt, ezen a napsütötte déli oldalon, valóban van mibe meríteni a kanalat, de a csapra ütött hordók is szép számmal sorakoznak a fűzfák hűvösében. A kármentőket pedig teljesen feleslegesen hozták ki az akonák alá, itt ma egyetlen csepp nedű sem éri el a földet. Ahogy a papkutai pusztagazda mondja: nincs érkezése.

Na, de most már lássuk a küzdelmeket. Elsőként a vízen járás tudományában mérték össze tudásukat a fiatal legények, ami imígyen zajlott: mindkét lábukkal beleléptek egy-egy vízre helyezett, fából vájt dagasztó vagy mosóteknőbe, és egy  hosszú nyelű evezőlapát segítségével kellett a kijelölt célba érni, de legalábbis minél nagyobb távolságot megtenni.

A füredi halászok nyerték a versenyszámot. Mindenki beért a célba, de hatszeles bő gatya nem maradt szárazon, estek keltek a vízen járók. A nézőközönség pedig jól szórakozott a mutatványon, közben kortyolta a badacsonyi és kőröshegyi borokat, véleményezve azok ízét, zamatát. Valaki egy rögtönzött vetélkedővel egészítette ki a verseny forgatókönyvét. Kért néhány önként jelentkezőt, akik vállalták, hogy bekötött szemmel kiválasztják az eléjük tett poharak tartalmát megkóstolva, hogy azok a Balaton felvidékről vagy a már előbb említett déli part közelében lévő falvak hegyéből származnak-e. Többen is megválaszoltak a kérdésre, helyesen nevezték meg a termés helyét. A jelenlévő kőröshegyi hegygazda pedig elmondta az érdeklődőknek, hogy mi okozza aranyat érő nedűjük különlegesen finom zamatát:

-A mandula, gyerekeim. Az a mandulás, ami ott virít tavasszal a szőlőinkkel szemközti oldalban, de még a tőkék között is van belőlük jócskán. Ez adja azt az utánozhatatlan ízt, amely különlegessé teszi borunkat.

A verseny pedig az úszással folytatódott. Nagy halászladikokon vitték be a Balaton közepe felé a parttól vagy kétezer méterre a versenyzőket, és ezt a hosszú távot kellett úszva  megtenni. A fokiak egyik halászlegénye nyert, majd nem sokkal később a többiek is célba értek.

A közönség egyre türelmetlenebbül várta a két különleges  versenyszámot, a falóversenyt és a bárányfuttatást. Az emberek keresték a falovat, de sehol nem látták. Fel is tették a kérdést a főszervezőnek:

- Egyetlen egy falovat se látunk, akkor mivel lesz a verseny?

- Csak nyugodtan emberek, én már több falót is látok itt a parton, vannak itt kisebbek, nagyobbak - vágta rá a verseny gazdája.

- Talán falovat akart mondani - javította ki egy magyartanár a kiliti iskolából -, ugyanis a faló tárgyesetben nem „falót”, hanem „falovat”.

- Higgyen nekem, kedves tanár úr, helyesen nem „falovat”, hanem „falót” - szállt szembe a tanáremberrel a vetélkedő egyszerű, vendéglős irányítója. – Majd meg tetszik látni a végén!

A magyar nyelv neves tudora, a helyes beszéd nagy tekintélyű ismerője először csak nézte ezt a vidám, magabiztos, fehér kötényes, éttermet üzemeltető embert, és közben azon gondolkodott, hogy biztosan jól tanítják-e Arany és Petőfi nyelvét minden iskolában?

- Mivé lesz ez a világ, ha a magyartanár tudása megkérdőjeleztetik? – emelgette a gondolat megviselt szalmakalapját, amely alá betuszkolt még két decit a vendéglős által eléje tett vörösből, és azon gondolkodott, hogy mi lenne, ha elhagyná a nyelvművelő pályát, és beállna igazgatni a Fővárosi Nagycirkuszt vagy a Magyar Állam Vasutakat. Először elmosolyodott, majd egyre hangosabban tört ki belőle a nevetés:

- Még hogy falót? Maga szerint hogy kell helyesen mondani: trójai falovat vagy trójai falót? – kérdezte a mosolygós étteremvezetőt, aki azonnal rávágta:

- Trójai falovat.

- Na látja! Akkor miért úgy mondta, hogy a parton falót lát és nem falovat?

- Mert ott csak falót látok, nem is egyet, hanem többet is, falovat viszont egyetlen egyet se. Ott eszegetnek a jóemberek, akik egy kicsit bemelegítenek a faló versenyre. Tudja mit, tanár úr! Segítsen nekem ennek a versenyszámnak a lebonyolításában!

- Örömmel - válaszolt a nyelvész -, szíves örömmel! Nagy kópé maga főpohárnok úr! Akkor hajrá!

A falóverseny a következőképpen festett: a résztvevőknek bekötött szemmel kellett elfogyasztani az eléjük fejmagasságban felfüggesztett, madzagon lógó langallót, amely több helyen lekvárral volt megkenve. Az nyer, aki előbb elfogyasztja a kemence talicskakeréknyi ajándékát. Fogyott a guriga, színesedtek az arcok a kellemesen édeskés barackíztől. A győztes pedig a tanár úr egyik korábbi tanítványa lett, akit a műsorvezető megkérdezett:

- Minek köszönheti a győzelmét?

- Hát, kérem szépen, kellett hozzá jó erős derék, meg nyak - és közben rápillantott kedves öreg tanárára -, és nyelv, mert nyelv nélkül – a jó magyar nyelv nélkül – az ember csak félember. Ugye tanár úr?

- Úgy van édes fiam! Vigyázzátok is ezt a nem mindennapi, gyönyörű magyar nyelvet, ez a miénk, nagyon jók lehettek őseink, hogy Isten ilyen értékes ajándékot adott számukra.

- És a mi számunkra!- tette hozzá a volt diák.

- Akkor most folytassuk egy kis nyelvpörgetővel! - töltötte tele a poharakat a vendéglős, és valóban, ezután még könnyebben álltak össze a szavak mondatokká, és a tanár úr egyre gyakrabban alkalmazta az utcai, ahogy ő mondta: pongyola stílust, amely hallatán –odafent – Kazinczy bizonyára zavartan nézhetett össze Kölcseyvel. Az elmélkedést az újabb versenyszám bekonferálása szakította félbe:

-A kettőslétra-futóverseny következik! – harsogta a műsorszám vezetője, akihez odasomfordált egy fiatalember és a következőket súgta a fülébe:

- Azt hiszem, az a kockás nadrágos, vigéc kinézetű ember a jó előbb odament az egyik földre fektetett létrához, és valamivel bekente alul a szárait.

- Mutasd meg, melyik létrához!

- Ehhez - mutatott a legény a legesélyesebbnek számító foki festőlegény létrájára.

- Jó, hogy észrevetted! Ki ez az ember?

- Annyit tudunk róla, hogy pesti, itt üdül a Vilma-telepen, és kinológusnak mondja magát.

- Mi az a kinológus?

- Nem tudom, de alighanem mozigépész, mert az intéző úr szerint a kino mozit jelent francia nyelven. Ebből gondolom, hogy mozigépész.

- Most itt ne gépészkedjen! Biztosan valami nagy oka van, hogy manipulált valamit a festőlegény létráján. Egyértelmű, hogy olyasmit tett vele, hogy azzal ne lehessen nyerni. Akkor most elébe megyünk a dolgoknak! – és rajthoz állította a létrásokat az eszközeikkel együtt, majd ismertette a szabályokat:

- Emberek! Tízen jelentkeztek erre a versenyre. A rajtvonaltól kell indulni, a létra tetején átvetett lábakkal, lépegetve kell megtenni az távot a jelzésig, majd onnan vissza. Az nyer, aki a legrövidebb idő alatt teljesíti a feladatot. Most pedig a versenyszabályzat értelmében létrákat kell cserélni - és úgy intézte, hogy a kockásnadrágos ficsúrnak jusson a festőlegény létrája. Az a szegény piktor alig akarta átengedni a megszokott munkaeszközét, amelynek már minden porcikáját ismerte, és arra alapozta a győzelmét.

- Most ne sajnáld ezt a cserét!  - súgta fülébe a játék vezetője. - Jobban jársz, ha megszabadulsz tőle - tette még hozzá, de akárhogy nézegette a létrát, nem látott rajta semmi elváltozást.

- Pedig valaminek kell lenni rajta, a mozigépész megbütykölt valamit. Majd elválik a végén - gondolta, és kiadta a vezényszót:

- Vigyázz, kész, rajt!

És elindult a tíz darab kerék nélküli közlekedési eszköz. Lassabban, mint egy bicikli, de valamivel gyorsabban, mint a gyalogmenet. Csattogtak a poros úton a „falábak”. Egyszer csak a környék összes kutyája a versenyzők felé szaladt, körbevették a vigéc kinézetű, mozigépésznek gondolt ember alatt lévő létrát, és a száraira, valamint az alsó fokaira ugrálva megakadályozták a haladást. Az ebek nem tágítottak a lajtorja alól, ezért a pesti ezennel befejezte a versenyt. Fent üldögélt a létra tetején, a kutyák pedig el nem mentek volna alóla.

- Mi a jó fene történt itt? – kérdezgették a nézők, akik természetesen jót szórakoztak a vasárnapi újságba kívánkozó mutatványon. - Mit akarnak ezek a kutyák ettől a szerencsétlentől?

A foki állatorvos is figyelemmel kísérte az egész műsort, és amikor megtudta, hogy a pesti fiatalember foglalkozása kinológus, először percekig csak nevetett, majd így szólt a rendezőkhöz:

- Maguk mozigépésznek gondolták ezt a jóembert?

- Nem jó embert, rossz embert - vágta rá a főszervező. - Majdnem meghiúsította ezt az érdekes versenyt!

- Dehogy is! - szólt az állatok gyógyítója. - Még izgalmasabbá vált a vetélkedő a kutyák megjelenésével, és milyen jópofa dolog, hogy ez a megszeppent ember nem mer lejönni a létra tetejéről. Nézzék, most is ott reszket, és azt várja, hogy a kutyák elmenjenek alóla. Pedig azt várhatja! Ez mind kan kutya, a létrán pedig a szuka kutyák szagát érzik, amit korábban a kinológus úr kent rá. Most ő került a bajba, és nem a festőlegény.

- És miért a festő létráját kente be?

- Mert egyedül őt gondolta vetélytársnak, ugyanis a festők tudnak a leggyorsabban a kettőslétrával közlekedni – mondta a doki, majd  odafordult a felsőfokon vacogó „illetőhöz”:

- Mi volt a foglalkozása, mielőtt kinológusnak kezdett tanulni?

- Szobafestő és mázoló - válaszolta a reszkető „létrabűvölő”.

- Most már minden világos? - tette fel a kérdést az állatorvos a többieknek. - Van itt egy fiatalember, szobafestő és mázoló volt, majd tanulásra adta a fejét, és kinológiát tanult, ami kutyákkal foglalkozó tudományágat jelent. A mozigépésztől olyan távol van, mint a gyógyszerész a kazánkovácstól. Ez az alak a tudományt csalásra akarta itt, a mi kis Balaton- partunkon felhasználni. Rosszat akart, de cselekedetének eredménye egy vidám jelenet lett, mármint ránk, a közönségre nézve. Neki pedig most adjunk egy kis időt, hogy zsibbadó lábakkal, ott, a magasban ülve előszedjen valami jó ötletet állattani ismereteiből, hogyan is szabaduljon meg a kutyák szeretetétől!

Egy rövid ideig még hagyták a kutyaszakértőt kényszerű kakasülőjén, aztán megszánták, és kimenekítették fogságából.

A nap egyre feljebb kúszott az égbolton, a fák árnyékai pedig csak rövidültek, egyre kevesebb menedéket adtak a rekkenő hőségben. Mindenki a vendéglő hatalmas teraszára és az udvaron álló szőlőlugas hűvösébe húzódott.

- Ebben a kegyetlen forróságban biztosan elmarad a bárányfuttatás! – aggódtak néhányan ennek az ismeretlen tartalommal bíró versenynek a sorsáért. Amikor már mindenki széket húzott maga alá és rákönyökölhetett egy-egy asztalra, megjelent a műsor főrendezője, és így szólt a jelenlévőkhöz:

- Hölgyeim, uraim, kedves vendégeink! Most pedig a várva várt bárányfuttatás következik. Bizonyára most arra gondolnak, hogy ez a déli idő nem alkalmas erre a műsorszámra, kiváltképp azért nem, mert ebben az égdörgés előtti elviselhetetlen melegben önsanyargatás lenne felállni kényelmes ülőhelyünkről. Kérem, mindenki legyen nyugodt, nem is kell felállni, mindenki a saját székéből kísérheti figyelemmel a nap fénypontját, amelyhez a bárányokat a környező majorok biztosították számunkra, amelyeket néhány percen belül bemutatunk, és mindenkit szeretettel meghívunk a futtatásukra.

- Most már nagyon kíváncsi vagyok - szólalt meg egy ismert színésznő, aki a nyarak egy részét rendszeresen az egyik foki szállodában töltötte. - De hol futnak majd a bárányok, és miért kell őket egyáltalán hajkurászni?

Ebben a pillanatban fehér kötényes férfiak és asszonyok sorjáztak a konyha irányából a vendégek felé, kezükben tálcák, amelyek ínycsiklandó báránysültek alatt roskadoztak.

- Kedves vendégeink! Megérkeztek a bárányok, amelyekhez mindenkinek jó étvágyat kívánunk!. Itt vannak a bárányok, a futtatásukra pedig a környék boros gazdáinak finomabbnál finomabb borait ajánlom, a nem érett korúaknak pedig ízletes málnánkat, szódavízzel!

Ez volt tehát a nevezetes bárányfuttatás Kiliti Balaton-partján, valamikor a huszadik század elején, és ez volt az a híres – hét falura szóló – versengés, amit itt rendeztek meg a jó emberek.

Ott voltam, ahol mesélték! Kitől hallottam? – Lajos bácsitól.

Dudás Károly