Kiliti a történelem viharában

Mikor a jég teljesen elolvadt,
Örökül hagyott egy nagy mocsarat.
Majd a mocsár egyre jobban sorvadt,
Megalkotva a Pannon nagy tavat.

Ingoványba, nádas sűrűjébe,
Bújt az ember, itt rejteket talált.
Elrejtőzött lápok belsejébe,
Kerülve bajt, legyűrve száz halált.

A nyomait több felé is látjuk.
Valahol fent a dombokon lakott.
Hagyatékát néha megtaláljuk,
Amit a földbe rejtve ránk hagyott.

A nagy mocsár egyre jobban tisztult
A Fuk folyócska szűrte meg vizét.
Tőzeg, s a láp napról, napra ritkult,
Hátrahagyva itt, ott a hírnökét.

Elődünk itt barlangot mélyített,
Leküzdve süppedéket, ingoványt.
Házakat, majd templomot épített,
Hol Istenének mormolhat imát.

Ott fenn a dombon, a „Csőri” ormán,
Épülhetett fel egykor kis falunk,
Népünk régi temetője ott állt,
Ahol most vigyáz ránk a templomunk.

Mennyi mindent láthatott e határ,
Ősök emléke ne lenne örök?
Eleink vérét ontotta tatár,
Gyermeket, anyát kaszabolt török!

Aztán németek ültek nyakunkra,
Kiliti borát itták oly mohón.
Falunk kenyerét tömték magukba,
Apáink tűrtek búsan, hallgatón.


Lázadtak néha a némaságból,
Ilyenkor kuruccá lett a magyar.
Kitörni készen a szolgaságból,
Útját kísérte véres zivatar.

Károlyi vesztett Kiliti alatt,
Eldobva ekkor minden kis reményt,
Szépapáinknak egy, csak egy maradt,
Imádkozni és élni Jézusért.

Nyolcszáznegyvennyolcban, márciusban,
Kilitink újra bíztatást kapott.
Magyar szabadságért azon nyomban,
Állított egy nemzetőr századot.

Elbuktunk újra, keserűn, fájón,
Nyakunkra ismét önkény tett igát,
Szenvedtek itt szabadságra vágyón,
Őseink majd’ fél évszázadon át.

Háborúztunk felséges császárért,
Aki vérbe tiporta álmaink.
Magyar baka, idegen országért
Dobta el életét és vágyait.

Forradalmat sodort felénk a szél,
Nagyapánknak meg csalódást hozott.
A szószóló pedig földet ígért,
A parasztnak csak szenvedés jutott.

Békeévek, szegénység és nyomor,
Fájdalom, majd egy újabb háború.
Keleti front, hideg, üres gyomor,
 Sírhalmok, gyász és virágkoszorú.

Nyolcvannégyen fent az emléktáblán,
Nyolcvannégyen, hiányoztok nagyon.
Neveteket megőrzi a márvány,
És lelketeken őrködik a Don!


A vonatok jönnek rest ütemben,
Ütött-kopott, megviselt vagonok.
A fapriccseken a szürkületben,
Agyongyötört, alázott magyarok.

A honvédek lassan visszatérnek,
Apa, fiú, hitves és vőlegény.
És a gyertyák pislákolva égnek,
Templom mélyén a meghalt lelkekért.

Fényes szellő fújdogál keletről,
Végre a zsellér is földet kapott?
Most neki is jutott a keretből,
A jussra ezredévig áhított.

Szántott, vetett a kiliti paraszt,
Sok éhes szájnak adva kenyeret,
Bízva bízott, hogy magának arat
Ringó kalászból búzaszemeket.

Újra sötét felhők tornyosultak,
Szomorúság, bánat az arcokon.
A könnyeink gyakran kicsordultak,
Üres padlások, űr a polcokon.

Az ember tűrt és rabként dolgozott,
Építve házat, utat, vasutat.
Éhesen, ázva, fázva alkotott,
Zsilipet a Sión, és hidakat.

Forradalom, ünnepi hangulat,
Mozi teremben békés nagygyűlés.
Majd aggodalom, feszült indulat,
Sok évtizedes lassú békülés…

Hol nyugtalan szívvel, hol csendesen,
Kiliti él, és előre tekint.
Elszorult torokkal, de lelkesen,
A porból feláll, s járni tud megint.