Kiliti kislány Berlinben

KILITI-BERLIN

Egy éve hallottam először az interneten is megjelenő „Kiliti Évszakok” magazinról. Azóta többször beleolvastam. Nagyon meglepett és megtetszett, hogy sok érdekes, kedves információval ismerteti meg az olvasókat. Gratulálok a szerkesztőknek és mindenkinek, aki segíti munkájukat. Folyamatosan megszólaltatnak olyan Kilitieket, akik más vidékre, vagy külföldre szakadtak. Én is kaptam egy felkérést, most erre válaszolok és írok magamról.

Gyerekkoromat Balatonkilitin töltöttem, felnőtt koromat Berlinben.

Haris Irénke vagyok – ma Irén Rademacher.

1945-ben születtem Nesvadyban (Naszvad) – ma Szlovákia területén van. Kitelepítésünk után Somogy megyében, Bonnyán laktunk. Elsős voltam, amikor Édesanyámmal Balatonkilitire költöztünk. Ő ott kapott szülésznői állást, én pedig az első osztályba új tanulóként az április 4-i koszorúzási ünnepen találkoztam először osztálytársaimmal. Innen számolhatom a legfontosabb időt Kilitin, amit magaménak mondhatok. Életem harmad részét Magyarországon – ebből 15 évet Kilitin éltem. Így kiliti kislánynak mondhatom magam. Iskolai éveimre, osztálytársaimra, tanáraimra mindig szívesen gondolok vissza. Tanárainknak akkor is volt gondjuk velünk, de biztosan nem okoztunk különösebb problémát. Anyukám özvegy volt, így csak ketten voltunk. Akkoriban még otthon születtek a kisbabák, s a gyermekek keresztelésére tiszteletből gyakran meghívták. Ilyenkor nagyon sokszor engem is elvitt magával a keresztelés utáni ünnepre (paszitára). Felejthetetlenek ezek a vendégeskedések egy kislánynak.

Két évvel később új Apukát kaptam, s majd két aranyos húgom született: Edit és Judit. Velük való foglalkozások, játszás, felügyelet – mind szép emlék még mindig. Ha játszani mentem a barátnőimhez, akkor ők is gyakran velem voltak. Csapó Erzsike és Ilike, valamint az utcán játszó gyerekek mellett ott voltak a gyerekkocsiban. Odafigyeltünk rájuk játszás közben. Szerencsére akkor az alacsony babakocsi volt divatban, így ha ki is csúsztak a földre, nem történt semmi bajuk. Nagy felelősség és feladat volt ez egy akkor 10-12 éves kislánynak.

Egy aranyos történet ebből az időből: A Tanácsház előtt tologattam őket, s odajött hozzám egy néni. Csak nézte a sportkocsiban fekvő testvéreimet, ikreket, csak nézte, s mondta: „Egyik szebb, mint a másik!” Vártam a válaszát, „Akkor tessék megmondani, hogy melyik a szebb!?” - kérdésemre, de nem válaszolt, elment. Este elmondtam Anyunak, hogy olyan furcsa volt az a néni, mert tudta ugyan, de mégsem árulta el nekem, hogy melyik a szebb. (Gyermeklogika.)

Az utca gyerekeivel – Mózsa Vilma, Friss Géza, Török Géza, Csapó lányok, Szalai Zsuzsika, Nagy Éva, Farkas Magdika – a Tanácsház előtt árokliléztünk, bicikliztünk. Úgy kérdeztük meg azt, akinek volt a szüleitől biciklije, hogy engedsz – „engecc” egyet menni a templomig, meg vissza? Még a mai napig is csodálom, hogy hogyan tudtunk a nagy férfibiciklin a váz alatt olyan ügyesen tekerni. Így tanítottuk meg egymást biciklizni. A Belső Bolt falán órákat labdáztunk, ugróköteleztünk. Mi a Tanácsházban egy szolgálati lakásban laktunk, és volt az udvarban egy góré. Ezt berendeztük, babáztunk, divatbemutatókat, kalapbemutatókat”tartottunk”. Kevés játékkal, de annál nagyobb fantáziával töltöttük a délutánokat. Talán még emlékeznek rá azok, akik ebben az időben voltak gyerekek, hogy nekünk 3-4 pár cipőnk volt csak. Ha elfeslett, a pántja elszakadt, vagy az iskolatáskán volt javítanivaló, gyorsan elszaladtam az aranyos Nyári bácsihoz a cipész odújába. Ilyenkor azt mondta „üjj le kislányom, meg is várhatod azt a pár őttést”. Addig körülnéztem a mesébe illő hangulatával, szerszámaival körülvett helyiségben. Az ő fontos műhelyét még ma is látom magam előtt. Ezekre az évekre gondolok vissza legszívesebben.

A harmadik és a negyedik osztályt az Alsó iskolában jártuk. Útba Esett Hochberger bácsi péksége. Anyu minden héten egyszer kora reggel kenyeret dagasztott, amit korán reggel bevittem  Jóska bácsihoz, aki, amikor az ő kenyerei elkészültek, akkor a falu lakóiét is szívesen kisütötte. Ráborította a lapátra, vizes kefével megmosdatta a kenyeret, és ráragasztotta a kis cédulát, a nevünkkel, majd betolta a kemencébe. Tanítás után már mehettem is érte. Gyakran mondta: "Irénke, a tiéteket messziről megismerem a polcon, mert olyan nagy, mint a malomkerék." Vart is anyu egy nagy szatyrot, hogy haza tudjam cipelni.

1956 novemberében kiköltöztünk a forradalmi zavargások miatt a „Demsa” házba, amely akkor üresen állt, és meg is vettük tőlük. Kinn volt a Jegenyesoron. Onnan még két évet a Központi Iskolába jártam, persze gyalog. Ilyenkor beszóltunk egymásnak, Sziró Ilikének, Hutvágner Erzsikének. Már a Tiszttartó Közben hozzánk csapódtak az Újsori- és Rákóczi utcai fiúk, lányok. Az osztályban kellemes volt a hangulat, nem emlékszem durvaságra. A legnagyobb „bűn” talán a fiúk elcsípése volt a cigarettázás miatt.

Később, amikor már nagyobbacska lettem, tudtam Anyunak nem csak otthon, hanem a munkájában is segíteni. Nagy feladat volt, amikor biciklivel körbejártam Anyu listájával a falut, hogy melyik gyereket kell oltásra vinni, s milyen időpontra kell a kismamának tanácsadásra menni. (Telefon, vagy mobil telefon, jaj de jó lett volna! - de akkor nem ismertem volna meg a falut és a sok nénit, bácsit.) Anyu gyakran mondta: „Ha én elmegyek, akkor engem itt is, ott is megállítanak, te meg gyorsan lebiciklized!” Ez volt az indító ok, így aztán nagyon sokan ismertek. Mindenkinek köszöntünk, akkor ez egy nagyon szép szokás volt!

Nyolcadikos voltam, amikor mandulagyulladással a Tiborcz doktor úrhoz mentem. Ismerős nénik, bácsik ültek a váróteremben. Amikor a Doktor úr beszólított a rendelőjébe, azt kértem tőle, hogy írjon fel nekem GERMICIDET, mert fáj a torkom. Erre felugrott a székről, kinyitotta a rendelő ajtaját, s hangosan közölte velem: „Ha te ennyire tudod, mi kell, akkor itt van, csináld tovább a rendelést!” A felnőttek csak hallgattak, néztek, én meg nagyon szégyelltem magam. Azóta több orvosnak nem mondtam, hogy mit írjon fel. Örökre megjegyeztem Tiborcz doktorúr szavait.

Iskola után Pécsre a Közgazdasági Technikumba kerültem, ott kollégiumban laktam négy évig. Ez az idő kicsit megszakította az otthoni élményeket. Első munkahelyem a Kiliti Gépállomáson volt, majd a Vízügyi Igazgatóság Balatoni Kirendeltségén, ahol szintén a könyvelésen dolgoztam pár évet.

1967. december 30. életem legjelentősebb dátuma. Kilitin, a tanácsházán volt az esküvőm egy kelet-berlini fiúval Horsttal. Akkor az első külföldivel köttetett házasság volt a mienk. Számtalanirat beszerzésével Kaposvárra, Budapestre utazgattunk, mert még gyermekcipőben jártak az ilyenügyintézések. Tehát pionírnak tartom magam a kedves Villányi Gyuszi bácsi hivatalos tolmácsolásával történő házasságkötésemmel.

Így történt, hogy 1968 óta Berlinben élek. Nagyon megszerettem Berlint kezdettől fogva és beleolvadtam, vagy ha úgy tetszik integrálódtam. Itt is mindvégig dolgoztam tervezésen, könyvelésen, vagyis mindig irodában.

Házasságunkból két gyermekünk született: Anett és André. Mindketten természetesen otthon születtek, Nagymama karjaiban. Anyukám a Szülőotthonban dolgozott, amikor Szilveszter éjjel Misley doktor úrral – Siófokon az 1968-as év utolsó szülöttjét – unokáját segítette világra hozni. André már az új kórházban született pár évvel később. Szintén haza kellett mennünk, hogy ő is otthon születhessen Anyukám és segítő kolléganői közreműködésével.

Később, amikor Berlinből haza-haza látogattunk, sok kedves kilitivel találkoztam, mert megismertek, vagy én ismertem meg őket. Nagyon felemelő volt az a tiszteletadás, amikor azok a férfiak, akiknek gyerekkoromban „kezét csókolom”-ot köszöntem, később megfordult a kocka, és ők köszöntek nekem így. Jó volt hallani, ha találkoztunk: „Irénke itthon tetszik lenni egy kicsit?”, vagy „hogy érzi magát ott a távolban, nincs honvágya?”, vagy „jó egy kicsit hazajönni - ugye?” Ezek kedves, bájos fogadtatások…

Igen, jó volt hazajönni. Évente 1-2-szer hazalátogattunk. Szüleim, Testvéreim, a Balaton, a jó bor, a kedves vendégeskedés, a kedves baráti találkozások, osztálytalálkozók Kilitin, Pécsett. Egyszerűen kimaradhatatlanok és pótolhatatlanok.

Nem szakadtam el hazulról, nem felejtettem el a nyelvet, a kultúránkat. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy itt Berlinben egy Magyar Egyesületet alapítottunk, melynek alapító tagja vagyok. Férjem korai halála után is itt maradtunk, mert itt már gyökeret vertünk. Családommal mindannyian Berlinben élünk. Anettnek két nagy fia van, Andrénak egy fia és egy kislánya. Már négyszeres, boldog nagymamának mondhatom magam.

Tehát egy kiliti kislányból egy érett berlini nő írta ezeket a sorokat.

 Köszönöm, hogy bemutatkozhattam annak, aki még nem ismert, és visszaemlékezésként minden kedves ismerősnek.

Ezúton szívélyes üdvözletemet küldöm, és jó egészséget kívánok MINDEN KILITINEK és a Magazin kedves Olvasóinak.

 Irén Rademacher, vagy egyszerűen: Haris Irénke.