Kiliti versek

Szívedben Kiliti maradsz

Emlékszel még a vén jegenyékre?

Két oldalt álltak, büszkén, délcegen.

Rezgő levéllel kúsztak az égre,

Ágaik közt galamb szólt félszegen

Érzed - e még a kék szeder ízét,

A Széki rét kamillaillatát?

Hallod a patak csobbanó vízét,

S, tücsök hegedű méla dallamát?

Letalálsz- e még a csöppnyi tóhoz,

Megleled-e még a Nagyvíz helyét?

Vagy a bögöcsei itatóhoz,

Hol a vén kanász csak nekünk mesélt?

Megérted  még a kiserdő neszét?

Tudod-e mi mászik az avaron?

Szereted még e meseszép zenét,

Mert igenis, szeretni akarod?

Jársz – e, néha - néha álmaidban,

A Csőri égbetörő „várfokán”?

És lecsúsztál-e már gondolatban,

Kis szánkóddal, meredek oldalán?

Gondolsz - néha a mi Siónkra,

Hol, a Vashídról ugrottál fejest?

És a parton daloló rigókra,

Melyekre fentről, éber héja les?

Emlékszel a cseresznye ízére,

Ezer fán termett, Papkuta fölött?

És a barack, aranyló színére,

A völgyben, hullámzó lankák között?

Tudom, álmodsz a kiliti tájról,

Kicsi faludból bárhová szakadsz,

És ide vágysz haza a világból,

Mert élhetsz bárhol, Kiliti maradsz.

Honnan jöttünk?

Hol a Puszta összeér az éggel,

Ott, ahol a szél szabadon süvít,

Előttük rémisztő messzeséggel,

Onnan indultak magyar Őseink.

Könnyezve búcsúzott a Puszta,

Az óhaza, végtelen rónaság,

Amikor az ismeretlen útra,

Nekilódult a tarka sokaság.

Hun eleink nyomdokán haladva,

Amerre a nap korongja leszáll,

Bölcsőjüket végleg hátrahagyva,

Mentek nyugatnak, őseik után.

Legyőzve rónát, völgyet és hegyet,

Útjukat álló ezer akadályt,

Amerre Kárpát bérce integet,

Követték a nagy hun király nyomát.

Kiliti a történelem viharában

Mikor a jég teljesen elolvadt,
Örökül hagyott egy nagy mocsarat.
Majd a mocsár egyre jobban sorvadt,
Megalkotva a Pannon nagy tavat.

Ingoványba, nádas sűrűjébe,
Bújt az ember, itt rejteket talált.
Elrejtőzött lápok belsejébe,
Kerülve bajt, legyűrve száz halált.

A nyomait több felé is látjuk.
Valahol fent a dombokon lakott.
Hagyatékát néha megtaláljuk,
Amit a földbe rejtve ránk hagyott.

A nagy mocsár egyre jobban tisztult
A Fuk folyócska szűrte meg vizét.
Tőzeg, s a láp napról, napra ritkult,
Hátrahagyva itt, ott a hírnökét.

Elődünk itt barlangot mélyített,
Leküzdve süppedéket, ingoványt.
Házakat, majd templomot épített,
Hol Istenének mormolhat imát.

Ott fenn a dombon, a „Csőri” ormán,
Épülhetett fel egykor kis falunk,
Népünk régi temetője ott állt,
Ahol most vigyáz ránk a templomunk.

Mennyi mindent láthatott e határ,
Ősök emléke ne lenne örök?
Eleink vérét ontotta tatár,
Gyermeket, anyát kaszabolt török!

Aztán németek ültek nyakunkra,
Kiliti borát itták oly mohón.
Falunk kenyerét tömték magukba,
Apáink tűrtek búsan, hallgatón.


Lázadtak néha a némaságból,
Ilyenkor kuruccá lett a magyar.
Kitörni készen a szolgaságból,
Útját kísérte véres zivatar.

Károlyi vesztett Kiliti alatt,
Eldobva ekkor minden kis reményt,
Szépapáinknak egy, csak egy maradt,
Imádkozni és élni Jézusért.

Nyolcszáznegyvennyolcban, márciusban,
Kilitink újra bíztatást kapott.
Magyar szabadságért azon nyomban,
Állított egy nemzetőr századot.

Elbuktunk újra, keserűn, fájón,
Nyakunkra ismét önkény tett igát,
Szenvedtek itt szabadságra vágyón,
Őseink majd’ fél évszázadon át.

Háborúztunk felséges császárért,
Aki vérbe tiporta álmaink.
Magyar baka, idegen országért
Dobta el életét és vágyait.

Forradalmat sodort felénk a szél,
Nagyapánknak meg csalódást hozott.
A szószóló pedig földet ígért,
A parasztnak csak szenvedés jutott.

Békeévek, szegénység és nyomor,
Fájdalom, majd egy újabb háború.
Keleti front, hideg, üres gyomor,
 Sírhalmok, gyász és virágkoszorú.

Nyolcvannégyen fent az emléktáblán,
Nyolcvannégyen, hiányoztok nagyon.
Neveteket megőrzi a márvány,
És lelketeken őrködik a Don!


A vonatok jönnek rest ütemben,
Ütött-kopott, megviselt vagonok.
A fapriccseken a szürkületben,
Agyongyötört, alázott magyarok.

A honvédek lassan visszatérnek,
Apa, fiú, hitves és vőlegény.
És a gyertyák pislákolva égnek,
Templom mélyén a meghalt lelkekért.

Fényes szellő fújdogál keletről,
Végre a zsellér is földet kapott?
Most neki is jutott a keretből,
A jussra ezredévig áhított.

Szántott, vetett a kiliti paraszt,
Sok éhes szájnak adva kenyeret,
Bízva bízott, hogy magának arat
Ringó kalászból búzaszemeket.

Újra sötét felhők tornyosultak,
Szomorúság, bánat az arcokon.
A könnyeink gyakran kicsordultak,
Üres padlások, űr a polcokon.

Az ember tűrt és rabként dolgozott,
Építve házat, utat, vasutat.
Éhesen, ázva, fázva alkotott,
Zsilipet a Sión, és hidakat.

Forradalom, ünnepi hangulat,
Mozi teremben békés nagygyűlés.
Majd aggodalom, feszült indulat,
Sok évtizedes lassú békülés…

Hol nyugtalan szívvel, hol csendesen,
Kiliti él, és előre tekint.
Elszorult torokkal, de lelkesen,
A porból feláll, s járni tud megint.

 

Mindnyájan Kolontáriak vagyunk

Szaladt volna, de nem tudott hova,
Nyomában habzó, rozsdabarna ár,
Hömpölygő iszap sodorta tova,
Morajló tenger, vérvörös határ.

Ránk tört a vész, megint nem vigyáztunk,
Magyarok halnak, újra bűntelen.
Hátradőlve, eddig tétováztunk,
Fejünk homokba dugjuk szüntelen!

Testvéreink vannak végveszélyben,
A fejük fölött van-e most fedél?
Apa, anya, sír a gyermekével,
Az asztalukra jut-e most kenyér?

Magyarjaink, szerte e hazában,
Hogyha adunk, magunknak is adunk,
Osztozzunk testvéreink bajában,
Hisz, most mind, Kolontáriak vagyunk!