Kilitiről szeretettel 10.
A Kilitiek védelmező madara
Történetem akkoriban játszódik, amikor őseink benyomultak a Kárpát-medencébe, itt véglegesen hont alapítottak, és felosztották egymás között az új haza minden szegletét. Kiliti, a későbbi vármegye keleti bástyája lett. Egyes nézetek szerint nevének hangzása is utalhat földrajzi elhelyezkedésére.
Ez idő tájt a letelepedett magyarokat ellenség nem háborgatta, annál inkább - igen gyakran - őseink törtek rá a tőlünk nyugatra élő nemzetekre. Ilyenkor a férfiak tettek a szákjukba egy kis szárított marhahúst és kumiszt a csutorába, megélezték a kardjaikat, telerakták a tegezt az íjaikhoz faragott vesszővel, lóra pattantak, aztán már nyomták is a sarkantyút a sztyeppéről hozott lovaik oldalába, majd vágtattak abba az irányba, ahol lenyugszik a nap. Sokáig folytatták kalandos útjaikat, amelyek a zsákmányszerzést szolgálták. A háborgatott népek azonban hamarosan megelégeltek a „látogatásaikat”, összefogtak, és véget vetettek a kalandozásoknak. Sok idő telt el, amíg őseink megszokták az új életmódot, mire megtanulták a földművelést, de kitartó munkával és szorgalommal uralmuk alá hajtották a természetet. Egy idő után a megművelt területek bőségesen ellátták népünket gabonával, szőlővel, egyéb gyümölccsel. Ellenség nem fenyegette határainkat, jó szomszédai lettünk a körülöttünk élő népeknek. Boldogan élték magyarjaink mindennapi életüket, és itt, a vármegye keleti oldalán, az akkor még Bolota (ejtsd. balóta) néven emlegetett mocsaras tó – a későbbi Balaton – adott halat az itt élők asztalára. Egyszer aztán vége szakadt a nyugodt életnek. Egy lanyha széllel a nagy alföldi legelők felől sötét madarak seregei lepték el a mezőket, és amit csak tudtak, felfaltak. Szegény emberek egy darabig ostorpattogtatással, állandó kiabálásokkal próbálták megőrizni amit még lehetett, de nem találtak a szárnyas rablók ellen hathatós fegyvert. Ahogy abban az időben lenni szokott, az öregek tanácsa meghányta-vetette a helyzetet, de nem jutottak ötről hatra. Egy szép napon odamerészkedett a falu bölcseihez egy fiatal legény, és a kötelező meghajlást követően így szólította meg őket:
- Engedelmet kérek a bátorságomért, de úgy gondolom, hogy van egy megoldás a kártevők távoltartására.
- Halljuk fiam, mit fundáltál ki!
- Érdekes módon a szőlőhegyet elkerülik ezek a szárnyas haramiák. Tudják kegyelmetek, hogy ez mitől van?
- Hát, bíz’ azt nem tudjuk, te legény, de ha neked van róla tudomásod, minél előbb oszd meg velünk is! – biztatták a nagyszakállúak.
- A szőlőhegyet már ősidők óta védi a domboldalba belevágott madárcsőr forma, amit a madarak már messziről igazi ragadozó madárnak néznek, és a környékére se mennek.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy más helyeken is „faragjunk” ilyen sas formákat?
- Igen, pontosan azt szeretném mondani, de elegendőnek gondolnám egy olyan helyre, amit az érkező madarak a falu bármely pontjáról láthatnak.
- Aztán hová gondolod a másik sas fejet a földbe faragni?
- Engedelmükkel, én nem fejet faragnék, hanem a meglévő fejnek a törzsét vésném bele a földbe.
- Ott formáznánk ki a madár testét a fejénél, és akkor máris egy teljes ragadozót látnának ezek a szárnyas tolvajok?
- Nem, a testet a fejtől messzire helyezném el, hadd lássák ezek a mindent felfaló állatok, hogy elvált a fej a testétől. Ijedjenek csak meg, és gondolkodjanak el azon, hogy rájuk is ez vár, ha idemerészkednek!
Az öregek tanácsa döntött, elfogadták a fiú javaslatát, és még azon a napon ásót, lapátot ragadott Kelethy falu lakossága, és kiástak egy hatalmas, fejnélküli, kitárt szárnyú madárformát. A madarak ettől kezdve elkerülték még a falu környékét is.
Tudom, most azt gondoljátok, hogy kitaláltam nektek egy mesét. Akkor most figyeljetek! Vegyétek elő Balatonkiliti térképét, és keressétek meg rajta a fejnélküli madarat, ami nem más, mint a mai Csépány- tó, és keressétek meg a madárcsőrt is, ami a mai Csőri oldal része!
Dudás Károly
...folytatása következik...