Kilitiről szeretettel 11.

 A Csőrioldal keletkezése (Dr. Nagy István nyomán)

Dr. Nagy István tiszteletes csaknem fél évszázadon át szolgálta falunkat, Istent pedig egész életében. A szolgálat volt az élete.

Bármerre ment a kiliti utcákon akár gyalog, akár dongó motoros biciklijével, mindenhol kalapot emeltek az emberek. Szerették, szerettük, attól függetlenül, hogy Krisztushoz, kinek-kinek, misén vagy istentiszteleten keresztül vezetett az út.

Többször járt nálunk is. Mindig mosolyogva jött, és amikor megtudta, hogy a gimnáziumban angolt tanulok, ezután mindig angolul üdvözölt. Emlékszem, egyszer még a házi dolgozatomat is kijavította.

Egy alkalommal, talán ’63-’64 körül lehetett, mi, gyerekek segítettük rendbe tenni a református templom melletti játszóteret. A munka végeztével a templomkertben gesztenyét szedtünk. A tiszteletes úr odajött hozzánk és hosszasan beszélgetett velünk. A téma a teremtés volt. Nagyon érdekelt bennünket minden egyes szava, és nagyon tetszett, hogy meseszerűen, számunkra érthetően beszélt.

Ekkor hallottam tőle egy mesét, amit korábban még senkitől. Arról szólt, hogyan keletkezett a Csőrioldal Balatonkilitin.

- Bizonyára tudjátok, hogy miért hívják így a Csőrioldalt?

- Nem tudjuk - feleltük, de már vártuk is a magyarázatot, ami így szólt:

- Ha észak-keletről egy kicsit magasabb helyről nézünk a Csőri irányába, arra, amit ti úgy hívtok, hogy „két hegy-köz”, akkor egy szabályos madárcsőr forma jelenik meg előttünk. Ezt már jó régen észrevették az emberek, és ezért ragasztották ezt a nevet a ti kedvelt játszó helyetekre. Szerintetek véletlen lehet, hogy pont ilyen alakot formáz meg ez a két, egymással szemközti domb? Hát persze, hogy nem. Most azt mesélem el, hogyan keletkezett a madárcsőr forma. Ugyanis ez a két kiemelkedés nem mindig adta ki a madárcsőr alakját. Nagy oka van annak, hogy ilyen lett.

És ez a kedves ember, szépen sorjában, úgy, hogy mi habzsoltuk minden egyes szavát, elmesélte a teremtésnek ezt a pici kis láncszemét. Még most is elhiszem, hogy így történt.

Miért hiszem el? Mert el akarom hinni!

A tiszteletes úr meséje, ahogy visszaemlékszem rá:

Valamikor nagyon régen, a kiliti „hegyben” történt, ahol már abban az időben is szőlőt termesztettek. A paraszt emberek megművelték szőlőiket, az abból készült borral kereskedtek, egy részüket maguk fogyasztották el. Voltak szűkösebb évek is, amikor a termés elfagyott, elverte a jég, beteg lett a szőlő vagy elpusztították a seregélyek.

Egyszer, amint az egyik ilyen nehéz helyzetben  a hegybíró szőlője melletti réten összejöttek, megjelent köztük egy fiatalember. Messze földről érkezhetett, mert a ruhája, saruja elütött az itteni viselettől.  Most látták először, mégis mindenkinek ismerősnek tűnt. Magas volt, arcát szakáll borította, látszott rajta, hogy jó ember, jó szándékkal jött.

Elmondta, hogy átutazóban van, és szállást kér, de csak egy éjszakára, mert sietős az útja.

Végighallgatta a helyiek elbeszélését, látta, hogy milyen nagy gondban vannak. Csendesen annyit mondott:

- Imádkozzatok Istenünkhöz, tartsátok be tanításait,  és biztosan boldogulni fogtok az életben. A mi Atyánk megvédi ennek a szép hegynek a termését is.

A földművesek megvendégelték, búcsúzóul ételt és bort tettek tarisznyájába.

Az „idegen” távozott, az emberek között sokáig  beszédtéma volt a megjelenése. Mindenkit jó érzéssel töltött el a rá való visszaemlékezés.

A parasztok tovább dolgoztak a szőlőben, és azt vették észre, hogy a seregélyek elkerülik a „hegyet”, a tavaszi fagy lehúzódik a juti oldalba, oda, amit ma „Hidegvölgynek” hívunk.

Örültek, de nem értették, mitől van ez a nagy változás, mi tartja távol a hatalmas seregély csapatokat, és miért változott meg a táj hőmérséklete. Nem tudták, de érezték, hogy a jövevénynek köze van a dologhoz. Aztán valaki rájött, hogy a szőlőhegy észak-keletre néző partjának bemélyedése az ő távozását követően egy hatalmas madárcsőrhöz kezdett hasonlítani. El is nevezték Csőrioldalnak. Ettől ijedtek meg a szőlőfaló madarak, mert egy nagy madárnak nézték, és elkerülték a hegy környékét is. A szőlőművelők hálával gondoltak jótevőjükre.

Ez így ment hosszú évekig, míg nem az emberek kezdték elbízni magukat, kevélyebbek, fösvényebbek, szívtelenebbek lettek. Úgy gondolták, hogy a jólét, amit a szőlőhegy bora biztosít számukra, örökké tarthat. De újra hét szűk esztendő köszöntött a „hegyet” művelőkre. Ismét elfagyott a szőlő, megint seregélyhadak dézsmálták a tőkéket.

Senki sem vette észre, hogy a hatalmas madárcsőrt benőtték a növények, már más képet mutatott fentről, ezért a madarak nem féltek tőle, és a rajok ismét rácsaptak a termésre.

Egy szép napon új lakó érkezett a faluba. Vett egy kis darabka „birtokot” a szőlőhegyben. Azon a részen, ahol most Sebestyén János bácsi szőlője van, pontosan a csőr formájú bemélyedés alsó felén. Szorgalmas ember volt,  és azonnal nekilátott a felesleges bokrokat, csihatagot, líciumot kitisztítani földjéről, de még a „csőr” mindkét feléről is. Nap mint nap dolgozott, nem győzte élezni fejszéjét.  Egyszer azonban beteg lett,  és nem tudta folytatni a munkát. A szőlőszomszédok a segítségére siettek. Közös erővel elvégezték, amit a „jóember” félbehagyott. Jó érzéssel töltötte el őket, hogy jót tehettek embertársuknak. Kis földjét együttesen megművelték. Megmetszették, megkapálták a szőlőjét. A „szomszéd”, amikor  felépült, megköszönte a segítségüket,  és azt mondta nekik:

- Ti nagyon jó emberek vagytok, örülök, hogy erre a tájra vetődtem. A mi Urunk biztosan szívesen fogadja imátokat. Áldjon meg benneteket!

Ebben az évben újra jobb termés mutatkozott, nem fagyott el a szőlő, nem támadtak a seregélyek. Védte a termést a hatalmas madár csőr,  összefogta az embereket a hit és a szeretet, amely beleacélosodott a hegyet művelő parasztember szívébe.

Azt beszélik, hogy azt a jóságos arcú, szakállat viselő fiatalembert néha látni vélték a mi szőlőhegyünkben, amint éppen ballag a Csőrioldal irányába.

Dudás Károly