Kilitiről szeretettel 12.

Lovaskocsi a kert szegletében

Kiss Miklósék szemet gyönyörködtető, parkosított kertjében, a fő helyen áll egy lovaskocsi. Egy vasalt kerekű kis szekér, konzervált, lakkozott, újjávarázsolt jármű, munkaeszköz, amely bármikor újra használható lehetne, ha engedné a boldog tulajdonos.

A szekér pihen, megszolgálta jócskán az árát 1930-tól idáig.

-Ezt a kis kocsit csak egy ember foghatná újra ló mögé, és az nem más, mint nagyapám: Koók János, - mondja a fiú unoka, - az Eszti fia Miklós. - Másnak nem engedem!

Mondatában a „nagyapám” másként cseng, mint a többi szó. Úgy, mint amikor a kiscsikó csilingelő csengettyűje egyre öblösebb hangon muzsikál, majd átvált harangzúgássá.

Ezt így kimondani csak egy unoka képes. Ez a mérhetetlen hála és szeretet hangja.

Mikivel és János bácsival beszélgetünk az Új sori ház kis szobájában és egyszeriben megjelenik előttünk Kiliti közel egy évszázados történelme.

János bácsi a 94-ik életévében lévő tősgyökeres kiliti ember mesél életéről:

--Kilitin születtem 1916. február 12-én. Korán árva lettem, édesanyám három éves koromban a spanyolnátha járványban halt meg, apámat pedig egy vétlenlövés ölte meg, amikor ’19-ben a községházán a begyűjtött fegyverek közül az egyik elsült.

Húgommal, mint árva gyerekek Hollandiába kerültünk. Róla sajnos, azóta sem hallottam. Itt egy évig tartózkodtam, iskolába is jártam ez alatt az idő alatt. Itthon újra kellett tanulnom a magyar nyelvet, mert értettem ugyan mindent, de beszélni nagyon nehezen tudtam magyarul.

A kiliti református iskolába jártam, ahol abban az időben Huszár Gusztáv volt a tanító. Hozzá kerültem dolgozni is, a háztartásukban „mindenes” lettem.

A tanító és családja megszerettek, meg voltak elégedve a munkámmal. Náluk dolgozhattam  1938 - ig a katonasághoz való bevonulásomig.

A honvédségnél a távbeszélőkhöz kerültem és részt vettem a Dél-vidék, majd  Erdély megszállásában.

Leszerelésem után Huszár Gusztáv egy csendőr százados segítségével el tudta intézni, hogy felvegyenek csendőrnek, mondván, hogy az állami szolgálat után jár nyugdíj.

A csendőrséghez való felvételt szigorú feltételekhez kötötték: az egész család részéről büntetlen előélet, egészségi alkalmasság, keresztény származás.

Felvettek és a pécsi kerülethez kerültem.

Kitört a háború, ideért a front és Veszprémbe kellett mennem, ahol összeállítottak egy századot és vonattal Budára vittek bennünket. Alighogy odaértünk, bezárult az ostromgyűrű és hamarosan fogságba estem. Odesszába, a Fekete tenger partjára kerültem, ahol kegyetlen körülmények között éltünk. Az étel kevés volt, főleg káposztát ettünk, amely tele volt levéltetűvel. Sokan meghaltak betegségekben és az éhség miatt.

A fogságban találkoztam egy régi kiliti ismerősömmel: Nagy Jánossal - az újsori áccsal. Nagyon megörültünk egymásnak.

 1947 – ben szabadultam 47 kilósan.

Kiéhezett állapotban érkeztem haza. Felépültem és 1948-ban megnősültem. Két lányom született: Eszti és Zsóka. Mindkettő lányomnak két gyermeke van, mindegyiknél egy fiú, egy lány.

Apósom, aki Kiliti egyik legnagyobb gazdálkodója volt, ellenezte a házasságunkat, mivel én szegény „gyerek” voltam. Aztán hamarosan megkedvelt, mert hála Huszár Gusztáv tanítónak, a náluk töltött évek során elsajátítottam a földművelés és állattartás minden fortélyát. Szerettem a földet és a „jószágot” így mindig elboldogultam az életben.

Sokat dolgoztam apósom téglaégetőjében. A téglát azzal a kis lovas kocsival szállítottam, amit unokám Miklós felújított és a kertben állított ki.

A háború után is sokáig „egyéni gazda” maradtam. Sokáig nem léptem be a Tsz-be. A „nagyüzembe”a hatvanas évek elején sikerült „beagitálni”.

Először fogatos lettem, majd hamarosan állattenyésztési brigádvezető. A Tsz-ben megbecsültek, mert szinte mindenhez értettem és hamarosan rendet raktunk az állattenyésztésben.

Megszüntettük a dolgozók részéről a könnyelmű, pazarló munkát.

Felfejlesztettük az állattenyésztést. Sok fejős tehenünk volt és nagyon szép sertés és baromfi- állományunk. E mellett a „háztáji”gazdaságunkban is dolgoztam feleségemmel, majd ahogy nőttek lányaim, velük együtt. Műveltük a szőlőt, kukoricát és neveltük a „jószágot”.

Sokat kellett dolgozni, hogy a család boldogulni tudjon.

Felnőttek a lányaim és családot alapítottak. Megbecsülnek, az unokák is szeretnek. Sajnos feleségem már nem él.

Nyugdíjba vonulásom nem a pihenést jelentette. Még ma, közel 94 évesen sem tudok meglenni munka nélkül. Hogy is tudnék, hiszen egész életemben dolgoztam.

Hallgatom János bácsit. Itt ül velem szemben Kiliti közel egy évszázada. Aztán megjelenik előttem egy régi kép –talán a hetvenes évekből, de lehetne korábbról is és későbbről is:

egy lovas kocsit látok, az ülésdeszkán egyenes derékkal ül egy magas szikár, tiszteletreméltó ember és mellette egy szép arcú, mosolygós asszony, Eszti néni.

Boldog vagyok, hogy megismerhettem őket.

Dudás Károly