Kilitiről szeretettel 13.

Könnyes levelek

Kis visszaemlékezésem címét olvasva bizonyára sok embernek a hasonló című sláger jut eszébe, azonban én most más levelekről szeretnék írni. Azokról a levelekről, amelyek valamikor, sok-sok évtizeddel ezelőtt csaltak könnyeket a Balatonkiliti Rákóczi utcában lakó emberek szemébe. Akkoriban még jobban összejártak a szomszédok, és egy-egy lakókörzet olyan volt, mint egy nagycsalád. Akkor még együtt örült és együtt szomorkodott a kiliti ember. Ha valaki bajba került, a többiek igyekeztek átsegíteni a nehézségeken. Tiszteltük és szerettük egymást. Hozzánk a Jó Isten különösen kegyes volt, mert a világ legjobb, legnagyszerűbb szomszédaivaláldott meg. Velünk szemben laktak Baksa Józsefék. A vidám természetű Jóska bácsi, felesége, a jóságos Margit néni és gyerekeik, Irénke és Józsi. Amit velük kapcsolatban szeretnék elmesélni, valamikor az ötvenes évek végén történt.
A Rákóczi utcában bokáig érő porban gázolva jött a postás, és mint ahogy abban az időben ilyenkor szokás volt, minden házból valaki kiment a kiskapuba, és akinek írtak, az átvette a neki szóló levelet. Azon a napon is megérkezett a kézbesítő, és Irénkének, az akkor tizenéves nagylánynak is a kezébe nyomott egy levelet, de megjegyzést is fűzött hozzá:
- Ez valami nagyon értékes levél lehet kislány, mert ilyen szép bélyeget és borítékot nem minden nap láthat az ember.

A postás még mondott valamit, de Irénke azt már talán nem is hallotta, mert rohant be szüleihez, és már messziről kiáltotta:
- Anyu! Anyu! Írt a Baksa Sanyi! – és bentről a nyitott ablakon át egy egész család keserves sírását lehetett hallani. Sírt a kemény, frontot, fogságot megjárt kőművesmester, sírt az édesanya és a két gyerek, de nekem akkor úgy tűnt, hogy a ház is zokog, de még a kiskert virágai és fái is. Hatévesen nem értettem, hogy mi történt, és azt sem értettem, hogy miért könnyes édesapám és édesanyám szeme is. Hat évesen ezt nem is lehet még megérteni! Ahogy telt-múlt az idő, a postás – hol gyakrabban, hol ritkábban – hozott Baksáéknak levelet szép borítékban, szép bélyeggel, és szép képeslapokat, amelyeket Józsi, a nálam három évvel idősebb „nagyfiú” mindig megmutatott, és a többi gyerekkel együtt gyönyörködtünk a rajtuk n lévő szép tájakban. Józsi őrizgette őket, és amikor már sok volt belőlük, akkor is többször nézegettük. Üdvözlő lapok voltak, így nem tartottuk tapintatlanságnak mindkét oldalát megnézni. Az írott oldalakon - szinte mindegyiken – jó néhány betű elmosódott. Úgy, mint amikor víz csöppen a tintával írott szövegre. Igen, víz csöppent ezekre a képeslapokra, mint ahogy víz csöppenhetett a borítékokra és az abban lévő levelekre is. Egy egész család könnye! Ezek a könnyek egy egész falu fájdalmát fejezték ki azokban a nehéz időkben, de inkább talán egy országét. Sok idő kellett, amíg megvilágosodott előttem, hogy mi volt az a nagy fájdalom, ami kicsalta ezt a sok könnyet, amíg megtudtam, hogy miért siratják Baksa Sándort.
A balatonkiliti Rákóczi utca vége felé egy takaros kis falusi házban éldegélt egy kis család. Baksa Sándor, az édesapa, Mariska néni, az édesanya és két gyerekük: Sanyi és Marika. Élték a Kilitiek megszokott életét. Jött a kegyetlen háború, és az édesapa hősi halált halt a keleti fronton. Itt maradt az édesanya a két kisgyerekkel, akik lassan felnőttek. Kegyetlen, embertelen korszak következett, az ötvenes évek pokla, majd a forradalom, amelynek leverése után sok magyar felkerekedett, és a jobb, emberibb élet reményében elhagyta az országot. Ezt az utat választotta Baksa Sándor is, az akkor 21 éves fiatalember. Kanadában telepedett le, itt alapított családot. Elhagyta az országot, de hazáját soha! Ő és családja – tudom és érzem – kanadai is és magyar is. A napokban én is kaptam levelet Kanadából, nem szép bélyeggel és nem szép borítékban, hanem a mai kornak megfelelően: email-t. Feladó ifjabb Baksa Sándor, Sanyi bácsi fia, aki már Kanadában született. Küldött két fényképet. Az egyik 1940-ben készült a balatonkiliti Rákóczi utcai háznál, amelyen egy boldog család látható: idős Baksa Sándor, Baksa Sándorné, ifjabb Baksa Sándor ás Baksa Mária. A másik kép valamikor a világháború elején készült, és idős Baksa Sándor szakaszvezető, a hősi halált halt frontkatona, látható rajta.
Élt Balatonkilitin egy fiatalember, Baksa Sándor, de nekem olyan érzésem van, hogy most is itt él köztünk.

Dudás Károly

...folytatása következik...