Kilitiről szeretettel 17.

Csiki Sanyi

Ritkán panaszkodott. Tette a dolgát, teljesítette a vállalt kötelezettségeit, mások útját egyengette. Az ő széles válla volt az a hely, ahol jól kipanaszkodhattuk magunkat, és amikor türelmesen végighallgatta sirámunkat, mindig megtalálta azokat a bíztató szavakat, amelyek orvosolták bánatunkat. Nekünk, gyarló embereknek két dolog nem jutott eszünkbe egészen a mai napig: az egyik, hogy legalább egyszer az életben megkérdezzük tőle, hogy: - Sanyikám, Téged bánt-e valami? A másik, ami soha nem jutott eszünkbe, hogy  mi lesz, ha már nem lesz ez a vigaszt nyújtó váll. Látva  mosolygós arcát,  huncutkás, de bölcsességet sugárzó szemeit, hallgatva kedves, de határozott, lényegre törő beszédét hogy is gondolhattunk volna erre?

Ő nem halhat meg, ő nem hagyhat itt bennünket! Suttogjuk, majd egyre hangosabban ismételjük, de tehetetlenül tudomásul vesszük, hogy nincs többé.

Marad a fájdalom és a beletörődés, a megrázó valóság elfogadása és az emlékezés.

Máris elém libben egy – Sanyival kapcsolatos - régi emlék, amelynek a felidézése talán valamelyest könnyít a ránk nehezedő fájdalom mérhetetlen súlyán.

1979-ben, egy hűvös korareggelen történt. Fiatalok sétáltak a Sió partján lévő kitaposott gyalogúton, majd közülük az egyik lemerészkedett egészen a csatorna széléig, és belecsúszott a hömpölygő vízbe. A többiek próbálták kihúzni, de annyira eltávolodott a parttól, hogy ágakkal és rögtönzött kötelekkel sem érték el. A szerencsétlen ember egyre jobban sodródott az árral, és mind jobban közelítette a „folyó” közepét.

- Ha azt eléri, akkor menthetetlen!  - kiáltotta valaki kissé lentebbről, a víz folyásának irányából, de már vetette is bele magát - ruhástól - a hideg és veszélyesen fodrozó Sióba.

Kemény harc folyt az elemekkel és a másodpercekkel, és a két izmos kar az utolsó pillanatban ragadta meg a szerencsétlen embert. Az időközben odaérkező rendőrök segítségével kivonszolta a partra, ahol az erejét visszanyert fuldokló – és társai – úgy összebarátkoztak az életmentővel, hogy fel sem tűnt egyiküknek sem, hogy a nap egyre jobban látszott már a keleti égbolton, és a megmentő az órájára pillantva, már szinte menet közben ennyit mondott:

- Viszlát fiúk, lányok, de nekem időben be kell érnem a munkahelyemre - és olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan érkezett.

- Még a nevét se kérdeztük meg ennek a rendes embernek - szólalt meg a vízből kimentett fiatal -, pedig illett volna, értem kockáztatta az életét.

Ezt az embert úgy hívták, hogy Csiki Sándor. A Székelyföldről érkezett Csiki József gyermeke, a Balaton és a tánc szerelmese. Büszkék vagyunk, hogy a barátai lehettünk.

Isten nyugosztaljon Sanyi barátunk!

Dudás Károly

...folytatása következik...