Kilitiről szeretettel 19.

Balassáék kenyere

Igazán forró napok voltak. Az 1957-es júliusi hajnalok egy-kettőre lerázták magukról azt a pár csepp harmatot, amit az éjszaka rálehelt a Széki rét kókadt fűtengerére. Állt a levegő a falu felett, jajdult a szomjas határ és mintha a rigófütty is fájdalmasabb lett volna, mint máskor.
- Jó lenne már egy kis eső! – szólalt meg a felkarfázott szekér mellett lépkedő Imre, a kisebbik Balassa gyerek.
- Jó bizony! – hagyta rá Feri, a nagyobbik, aki éppen akkor ugrott fel a szekérre, és Dorkójából igyekezett kiszedegetni a talpa alá került kavicsokat.
- Gyerekeim, várjunk még azzal az esővel! – szólt közbe apjuk, idősebb Balassa Ferenc. – Várjon az égi áldás most még egy kicsit, ha akkor nem esett, amikor nagyon vártuk. Most már hadd kerüljön az a néhány szekérre való kéve haza! Ha a jóisten is megsegít bennünket és persze, ha mi is belehúzunk, estére már lemászhatunk az asztag tetejéről.
Az a néhány hold gabonaföld, amelyen a búza még kepékben állt a szárazságtól megfakult tarlón, a falutól kissé távolabb helyezkedett el. Az egyes prüszkölve állt meg a hosszú szekérrel a szélső kepe mellett. 
- Na, akkor vágjunk a közepébe! – adta meg Feri bácsi a lendületet 15 és 13 éves, de már a munkában megedződött fiainak. A föld másik végén közben a testvére - Balassa János – is besorolt a kettes fogattal és harmadmagával szorgalmasan rakták kocsijukra öccse hazakívánkozó gabonáját.
- Apuka, lépjen föl a kocsira, mi majd Imrével adogatjuk a kévéket! – bíztatta Feri édesapját, ezzel is bizonyítva, hogy rájuk már férfiemberként számíthat az idősebb Balassa.
- Jól van kisfiam, de majd többször cserélünk! – fogadta el Feri bácsi nagyfia javaslatát. Büszke volt fiaira és büszke volt kislányára, a 10 éves Marikára, aki már kisiskolás korától részt vesz a háztartási munkákban.
Fogytak a kepék és egyre magasabb lett a rakomány. Az öreg alig győzte elrakni a kalásszal telt kévéket a vendégoldallal megnövelt szekéren. A két fiú lelkesen dolgozott. 
- Apjukra ütnek – gondolta mosolyogva a homlokát törölgető keménykötésű ember. – Kell is az erő ehhez a keserves élethez – folytatta gondolatait, és egy kis szünetet tartva nézte ezt a két nagyszerű gyereket. A nagyobbik – apja örömére - kőművesnek készül, inas az egyik neves helybéli mesternél. Kemény munkát választott a gyerek, de kiszámíthatóbb kenyérkereset, mint a paraszté. A gazdálkodó életében semmi sem biztos. Nem szentírás, hogy az egész évben dédelgetett termés bekerül az udvarba, padlásra, góréba. Elfagyhat, jég verheti, a víz elöntheti, és még ki tudja, hogy mi minden érheti, amíg kint alszik a földön. A gondolataiba merülve folytatta a munkát, és amikor már olyan magas volt a rakomány, hogy a vasvilla nyele rövidnek bizonyult a felnyújtásához, lekiáltott:
- Elég volt! – húzta át a tetején a hosszú kötelet. – Jól megkötötted? – kérdezte Ferit.
- Nyugodt lehet apuka, kibírja hazáig – válaszolt a fiú. A két kocsi egymás mögött haladt. Kertjük végében már magasodott az előző napon hazahordott kévékből rakott asztag. Néhány szomszéd, látva a rakomány megérkezését vasvillákkal a segítségükre sietett, és lám a sok kéz aranyat ér, bővült a rakás és egyre jobban magasodott a kert fái fölé.
- Mennyi maradt még kint? – kérdezte az egyik szomszéd?
- Még két forduló – válaszolt Feri bácsi, meghúzva a kezébe nyomott fröccsel töltött demizsont. 
- Ahhoz már mi is ott leszünk! – ajánlkoztak egyszerre többen is. 
- Nagyon köszönöm, ehhez elegen vagyunk, de az asztagrakásban inkább elkelne néhány dolgos kéz! – hárította el a megilletődött ember a felajánlott segítséget, aztán felnézett az égre és a kocsira fellépve kiadta a vezényszót:
- Akkor gyerünk, minél előbb legyünk túl a munkán, mert egyre jobban foga lesz a napnak! – A két szekér és a sok dolgos ember csodákat tett, hamarosan asztagban volt Balassáék egész évi kenyere.
- Egy részét eladjuk, az árából ruha lesz a gyerekekre, a házon is kell igazítani, és még sok helye lesz annak a kis pénznek, amit kapunk érte - tervezte a munkájuk eredményével elégedett ember.
- A malommal is meg kell beszélni, hogy mikor fogadják őrlésre a gabonánkat! – szőtte tovább Balassa Ferencné, Mariska néni, férje kimondott gondolatait.
- Így van, de előbb masinálni kell. Holnap meglátogatom a gépészt, megérdeklődöm, hogy mikor tud beállni a cséplőgépével a kertünkbe – mondta a nagy hőségtől és a sok munkától megfáradt gazda, aki a kút melletti dézsából mosta le magáról az egész nap porát.
- Ferikém, mához egy hétre szemezünk egyet a kévéiddel – adta meg a választ az öreg masiniszta. - Jó lesz?
- Hát, ha előbb nem lehet, ezt kell elfogadnom – hangzott a beletörődött válasz. - Ami igaz, az igaz sokkal megnyugtatóbb lett volna, ha mielőbb zsákokba vagy malomba kerül a gabona, de hát majd csak eljön a masinálás ideje is vigasztalta Mariska néni a férjét.
- Igazad van, anyukám! Addig is van mit csinálni, János bátyám gabonáját is haza kell hordani és több helyre kell mennünk, hogy visszaszolgáljuk a segítséget, amit a barátainktól kaptunk – nyugtatta magát a családfő.
Másnaptól a házi munka kora reggeli elvégzése után rohantak, hogy időben odaérjenek Balassa János földjére. Fárasztó, de vidám napok voltak. Mindegyik este fáradtan értek haza. Ez így ment néhány napig, keservesen várva, hogy végre a gabonájuk a padlásra kerülhessen. 
A kegyetlen sors azonban közbeszólt. Az egyik forró napon, amikor Feri bácsi két fiával fivére, János földjéről hordták be a levágott szárban lévő búzát, valamikor a délelőtti órákban a házuk előtti körtefa alatt játszó 10 éves lányuk Marika és a két 5 év körüli kisgyerek Karcsi és Jancsi hirtelen nagy ropogásra és furcsa hangzavarra lett figyelmes a kertvége felől. Rémülten néztek az ijesztő hangok irányába. Marika azonnal kiáltozni kezdett:
-Tűz van! Tűz van! – és a két kisgyerek az utcára futva ugyanezt tette. Rövid idő alatt minden irányból emberek futottak a lángok és füst irányába. Ki vödörrel, ki vasvillával, ki hosszúnyelű vonyogóval. Szétdöntötték az asztagot, igyekeztek minél többet megmenteni a termésből, amelynek nagy része azonban elpusztult és a megmaradt is erősen magába szívta a füstöt. Ennek ellenére a szárítást követően kicsépelték: remélve, hogy a disznókkal feletethetik.
Azóta is rejtély maradt, hogy mi okozta a tüzet. Gyújtogatás volt? Öngyulladás? Esetleg egy kis üvegcserép fókuszálta a nap izzó sugarait a kazalra? Az asztag lángolását elsőként észlelő három gyereket is meghallgatták a rendőrök, de ők sem vettek észre semmi olyant, amely segítséget nyújthatott volna az eset felderítéséhez.
Perceken belül odalett egy család egész évi kenyere. Odalett egy egész évi keserves munka gyümölcse, a Balassa család kilátástalanul nézett az elkövetkező szomorú és embert próbáló hónapok elé. 
Ekkor valami csoda történt. Az egyik ismerős a sajátjából cserébe tiszta gabonát ajánlott Balassáéknak, mondván, hogy az ő disznóik is megeszik a füstöset. Hamarosan híre ment a cserének, a jóemberek összefogtak és a kárt szenvedett család kamrájában tíz-húsz kilónként gyarapodott a lisztnek és a következő évi vetőmagnak alkalmas búza.

Dudás Károly

...folytatása következik...