Kilitiről szeretettel 20.

Bimbó bácsi

 Az SZK-3-as kombájnok még egyet fordultak a Huszár dűlőben aranyló búzában, aztán besorjáztak egymás mögé az erdősáv nyárfáinak árnyékába. Délelőtt volt, de már elfáradt az ember, a kocsik elé fogott ló és a gép.

- Régen volt már hajnal! – szólalt meg Horváth Jóska bácsi, amint lekászálódott  stráfkocsija egyre forróbb üléséről.

- Bizony sógor! Az is lehet, hogy talán nem is máma volt! Úgy kiszívta belőlem az erőt ez a nagy tűzgolyó, hogy  odaérek, hogy nem érek oda, mármint a fák árnyékába – mutatott a perzselő napra tréfálkozva Hencz Lajos bácsi, a nagy tréfacsináló. A fáradt emberek először csak ültek a hűsnek vélt árnyékban, ahol szintén megvolt vagy harmincöt fok, és ahogy jött vissza valamennyi a jó néhány óra alatt elvesztett erőből, úgy elevenedett meg az ember, úgy jött vissza a mosoly a nap barnította, szél cserzette arcra, és következett a viccmesélés, egymás ugratása – persze csak úgy félfinoman, ahogy felénk szokás. A keskeny jódi úton, nem túl messze az aratók pihenőhelyétől, előbukkant az aprócska domb mögül egy kicsi fogat, a rúd jobbján jó kiállású pejjel,  az ülésdeszkán egy kalapos öreg bácsival és fejkendős nénivel. Lajos bácsi megpödörte huszáros bajszát, és odalépett egy – magát éppen akácággal legyező – nagylányhoz.

- Te, Mariskám! Akar még édesapád tehenet venni?

- A mai akaratát nem tudom, de tegnap nagyon azon volt, hogy kellene egy az istállóba, ha már meg lett építve, de tegnapelőtt hallani se akart róla. Attól függ az akarata, hogy milyen és mennyi bort iszik. Ha talál egy megfelelőt, biztosan megveszi – felelte a lány.

- Annak az öregnek, ott a lovas kocsin, azt hiszem, van egy tehene. Kérdezd meg tőle, hogy eladja-e, de arra is kérdezz rá, hogy szelíd-e!

- Mi a neve? – kérdezte Mariska.

- Bimbó – szólt utána a tréfamester, és a lány máris ott termett a megállított kis szekér előtt. Udvariasan megszólította a hajtót:

- Csókolom Bimbó bácsi! Szeretném megkérdezni, hogy eladó-e a tehenük, és nem vad-e?

Az öreg összébb húzta két szemöldökét, az ép szemével ránézett a lányra – aki ekkor vette észre, hogy a másik szeme hiányzik a bácsinak – és megszólalt:

- Szerbusz, kislányom! Mondd meg a Hencz Lajosnak, hogy nincs eladó tehenem! Azt pedig neked mondom angyalom, hogy én nem Bimbó vagyok  – felelte mosolyogva az idős, túlsúlyos, de erőt sugárzó ember.

- Hát én nem is Bimbónak szólítottam! Én azt mondtam, hogy Bimbó bácsi – felelt Mariska. Ekkor már nevetett a kocsi két utasa, a két öreg: Kovács Imre és Kovács Imréné, akik már megszokták a valamikor Imre bácsira akasztott Bimbó becenevet. – Én Imre bácsi vagyok – felelt a meglepett hajadonnak.

- Bocsásson meg, bácsi! Én nem tudtam!

- Semmi baj, kedvesem! Most pedig közelebb megyek én azokhoz a fák alatt nevetgélő jóemberekhez – mondta és már indult is az erdősáv felé.

- Jó napot adjon mindenkinek az én istenem! – köszöntötte a társaságot.

- Magának is! – hangzott a viszont jókívánság.

- Úgy látom, megadta, és azt is látom, hogy ki is használtátok, mert egyre csak fogy a vágatlan terület. Hej, gyerekeim, nagyon jó dolog ez a kombájn, valamikor még kaszával húztuk a káptalan földjén. Régen volt. Sok kaszakövet elkoptattam annak idején, de most már hetvenfelé nem kívánom azt a nagy hajtást. Inkább teszek-veszek otthon, vesződök a kis tehénkéimmel, annyit dolgozom, amennyivel megbírok.

- Volt idő, amikor nagyon erős ember hírében állt – folytatta az öreg gondolatsorát Hencz Lajos.

- Akkoriban mindenki erős volt azok közül, akik kaszanyéllel a kezükben születtek, akárcsak te, Lajos. Úgy látom, te még bírod, igaz, jóval fiatalabb is vagy nálam. Most pedig elmondom, hogy miért ültem ide közétek. Az egyik, hogy megkérdezzem, hogy van-e a ballonotokban szóda.

- Van még bőven, nemrégen hozta ki az elnök Trabanttal. Még jó hideg.

- Akkor tudtok nekem adni belőle?

- Hogy ne tudnánk – felelte Horváth Jóska bácsi, és már oda is penderítette a csappal ellátott alumínium edényt a beszélgetők elé. Imre bácsi odacammogott a kocsijához, a kocsiderékból elővett egy háromliteres fonott demizsont, leemelt egy pokrócot az ülésdeszkáról, és visszalépett vendéglátóihoz. A lószőrtakarót leterítette a fűbe, és anyókáját kézen fogva, leültette a gondosan elrendezett alkalmatosságra.

- Poharakat gyerekek! Vagy talán nem szeretitek a töreki hegy levét? Otelló ám ez a javából! De inkább ítéljétek meg ti! Egészségetekre! – mondta, megvárva, hogy mindenkinek gyöngyöző fröccs legyen a poharában. – Igaz, hogy felénk azt mondják, hogy a vörös csak tisztán jó, de most a szükség törvényt bont. Ez van, ezt kell szeretni!

- Mifelénk is azt mondják, hogy a vörös csak tisztán jó, de tudja fene, én a feketét is tisztán szeretem! – tette hozzá valaki az árnyékból.

- De még a barnát és a szőkét is! – toldotta meg a mosolygós Györfi Jancsi, aki firtatni kezdte, hogy mi az a másik ok, ami miatt Imre bácsi el kíván időzni a pihenő emberek között.

- A másik ok, hogy meséljek nektek - adta meg a választ a töreki öregember. – Tartsa fel a kezét, aki tudja, hogy mi az én nevem!

 Néhányan feltartották.

– Maga szerint hogy hívnak engem? – kérdezte az egyik fiatalasszonyt.

- Bimbó bácsinak! – vágta rá az asszonyka.

- Na, látjátok, ezért álltam meg, hogy most itt ünnepélyesen, poharazgatás közben bemutatkozzam. Kovács Imre vagyok, Törekin lakunk a családommal.

- Akkor mért hívják Bimbónak? – kérdezte Fa Feri.

- Engem nem hívnak Bimbónak, legfeljebb így szólítanak, és ennek is – mint mindennek – megvan az oka. Valamikor régen volt egy tehenünk. Na, látjátok, annak Bimbó volt a neve. Mivel így hívták azt a szegény jószágot, ezen a néven kellett és illett is szólítgatni. Ha elszaladt előlem azért, ha tereltem azért, ha etettem, itattam, akkor meg azért szólítottam a nevén azt a becses állatot. Nagyon szerettem, szép és jól tejelő volt. Aztán lett egy nagyon nagy bűne, de még így se tudtam, és a mai napig sem tudok rá haragudni.

- Mit követett el? – érdeklődött Jancsi.

- Egyszer a szarvával belekapott a szemembe, azóta kissé keskenyebbnek látom a világot – ütötte el tréfával  bármennyire is tagadni próbált keserűségét.

- Imre bácsi, úgy tudjuk, hogy egyszer, még valamikor a háború előtt egy embert, birkózás közben agyonroppantott – próbálta előidézni az öreg takargatott emlékét az egyik ember.

- Na, azért ez nem így történt! Akkor most elmondom, hogyan zajlott az a dolog. Bárcsak ne történt volna meg! Arattunk valahol Siófok és Kiliti között. Elérkezett az ebédidő, és ahogy most ti, mi is beültünk a fák hűvösébe. Volt ott jó néhány, messziről érkezett vendégmunkás, köztük egy nagydarab izmos fiatalember, aki mindenáron birkózni akart valakivel. Valamelyik társam elfogadta a kihívását, és nagyon pórul járt, mert a földhöz csapkodta ez a nem éppen finomkodó „harcos”. A következő ellenfelét is összecsomagolta. Ekkor kezdtek el kérlelni a társaim, hogy birkózzak egyet a beképzelt fickóval. Abban a nagy melegben a hátam közepére se kívántam esni-kelni a poros fűben, de addig könyörögtek, amíg kötélnek álltam. Összeakaszkodtunk. Éreztem a hatalmas erőt a szorításából. Elhatároztam, hogy nem kezdeményezek, mindig csak védekeztem. Ha szorított, visszaszorítottam, tekerni vagy feszíteni akarta a kezeimet, ellenfeszítettem. Egyszer új fogást próbált keresni rajtam, és nagy erővel ugrott rám; a hátamon összekulcsolt karjaival embertelen nagy erővel szorította a mellkasomat. Kénytelen voltam viszonozni. Egy darabig álltunk egymással szemben, és arra gondoltam, hogy rögtön megfulladok. Jeleztem neki, hogy baj van, de ő mindenáron győzni akart, és préselte ki belőlem a levegőt. Éppen elhatároztam, hogy bele adok én is minden apait-anyait, amikor éreztem, hogy lazul a szorítása, és csak azért nem esett a földre, mert tartottam. Akkor már sejtettem, hogy nagy baj történt. Lefektettük az alélt embert a földre, aztán jött az orvos, de már nem tudott segíteni. Jöttek a csendőrök, a nyomozók, és bizonyítást nyert, hogy az a szegény ember saját magát roppantotta agyon. Ezeket azért meséltem el, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, és végre megtudjátok, hogy ki vagyok én.

Közben felsegítette a mamát a kocsira, feltelepedett mellé az ülésdeszkára, és kezével kissé megbiccentve kalapjának karimáját elköszönt vendéglátóitól. Ők pedig, mivel tudták az illemet, visszaköszöntek, ki-ki életkorához passzítva a köszöntést:

- Viszlát, Bimbó bácsi!

- Csókolom Bimbó bácsi!

Az öreg pedig mosolyogva hajtotta az egyest a jódi úton.

Dudás Károly

...folytatása következik...