Kilitiről szeretettel 21.

Kiliti postások

Mindig tiszteltem a postásokat, nagyra tartottam és tartom a munkájukat. Ők azok az emberek, akik eljuttatják hozzánk a küldeményeket – táviratot, levelet, csomagot, újságot. Így megy ez már néhány évszázada, természetesen változó eszközökkel és változó módszerekkel, de a cél ugyanaz: kézbesíteni a küldeményt. A postás pedig végzi a dolgát, megy az utcán, becsönget, bekiált a házakhoz, és átadja a várva várt csomagot, a kedvestől érkezett levelet vagy éppen a katonai behívó parancsot. Előbbieket örömmel, utóbbit szomorúan, együtt érezve a címzettel.

Ahogy minden ember, így a postások is különbözők. Vannak, akik jobban belopóznak az emberek szívébe, megszereti őket az egész falu, szinte már-már családtagnak tekintik őket. Az elmúlt évtizedekben Kilitin több postás szolgált, mindegyik kiváló ember volt, példamutatóan végezték munkájukat, de én most háromról szeretnék mesélni, olyanokról, akik még a többiek közül is kiemelkedtek.

1. Szőke Ferenc valamikor az ötvenes évek legelejétől járta a postások göröngyös útját, és ezt végig Kilitin, javarészt a „faluban”, és amikor szükséges volt, a „Proletárban”. Mi, kilitiek tudjuk, hogy a „falu” elnevezés alatt az Új sort (mai Honvéd utca) és a Nagy utcát, valamint azok környékét kell érteni. A „Proletár” pedig hozzávetőlegesen a Csárdaréttől nyugatra eső rész, amelyből valójában ezzel az elnevezéssel a Rákóczi utca déli részét illették, Györééktől  Keresztesékig. Feri bácsihoz tartozott az egész falu, amikor postás lett. A küldemények időben történő kézbesítésében nagy segítség volt a felesége, Rozika néni, aki ugyan nem volt a posta alkalmazottja, de naponta több utcába ő hordta ki a leveleket. Gyerekkoromban sokáig nem tudtam a keresztnevüket, mert mindenki csak úgy szólította őket, hogy Szőke postásék, illetve Szőke postás bácsi és Szőke postás néni. Neves, szeretetre méltó emberek voltak.  Feri bácsi a 4 éves orosz fogságból 1948-ban tért haza. A Tejüzemben talált munkát, amelyet a fogságban összeszedett betegségei és legyengült állapota miatt nem tudott ellátni. Valaki a postát ajánlotta számára, amelyet kis vonakodás után elfogadott, és ettől kezdve, nyugdíjazásáig rótta az utcákat, vitte a házakhoz a jó vagy a rossz hírt. Olyan ember volt, aki mindenkihez az adott helyzetnek megfelelően tudott szólni.  Van róla egy személyes emlékem is. Nagyapámmal kint álltunk a kiskapuban, mert egy fontos levelet vártunk. A kerékpárját tolva jött a postás bácsi, a kormány egyik fele az újságos szatyor súlya alatt hajladozott, a másik pedig a csomagoktól rogyadozott. Már messziről üdvözölte nagyapámat:

- Adjon a jóisten jó napot,  Jóska bátyám! Muszka földön lassan jár a posta… de a mi jó magyar postánk ellenkezőleg. Ímhol a levél, amit annyira vár! – és mosolyogva átnyújtotta a kis öregnek a pesti unokától érkezett, gyöngybetűkkel teleírt képeslapot, majd valahogy így folytatta:

- A levél sokszor olyan, mint egy falat kenyér vagy egy korty víz. Ha nem kapja meg az ember, akár még bele is pusztulhat. Ott kint, a Kaukázusban, a drótkerítésen belül, ha néha-néha kaphattam volna a családomról valami hírt, csak egy kis pici levélkét! Egy ideig volt ott levél, a csaláné, de az is elfogyott előbb utóbb. Megfőzték nekünk levesnek, mert enni valónk aztán nem igen akadt. De még annak a szegény orosz muzsiknak se, aki a kerítésen kívül éppúgy rabja volt ennek a nyomornak, mint mi - mesélt a postás. Elpanaszolta a fogságban töltött éveket nagyapámnak, a másik volt hadifogolynak. Természetesen nem emlékszem a beszélgetés részleteire, mert több évtized telt el az óta.

Pár évvel ezelőtt azonban az interneten véletlen rábukkantam egy honlapra, a címe: Hadifoglyok írták. Érdeklődéssel olvastam az oda feltett visszaemlékezéseket, az egyik alatt annak írójaként Szőke Ferenc balatonkiliti lakos van megnevezve. Most itt idézem Feri bácsi fogságban töltött éveiről szóló visszaemlékezését:

„Négy éven át egy szép nevű lágerben

Jó tizenöt napig tartott, amíg szerelvényünk elért az Azovi-tenger partjára. A nyílt pályán megállt a vonat, kinyitották az ajtókat,  és kihirdették: fél órát állunk, aki akar megfürödhet. Június eleje volt, jó meleg, így le sem vetkőztünk, ruhástul ugrottunk a vízbe. (Jól csináltuk, mert aki levetkőzött, elvitték a holmiját.)

Még két napig utaztunk Grozníjba. Körülöttünk szép, füves térség pompázott, a levegő olyan dús volt, hogy szinte beleszédültünk.

A számlálás után elindultunk szállásunk felé. Ahol elhaladtunk, a lakosság részéről barátságtalan magatartást tapasztaltunk, a közelebb állók leköptek, a távolabbiak tégladarabokkal megdobáltak bennünket. A tábor neve viszont szép volt: Andreszkája Dolina. Amikor a kapu elé értünk, akkor terelték ki az előttünk ott lakókat, állítólag románok voltak. Megnyílt előttünk a lágerkapu, ami négy éven keresztül csak akkor ismétlődött meg, ha dolgozni mentünk.

Az időjárás nem volt elviselhetetlen. Legtöbbször a sár okozott gondot, mert jó lábbelink helyett olyat kaptunk, amelyen ki-bejárt a sár. Ez különösen azoknak volt nagyon kellemetlen, akik 10-15 kilométerre jártak dolgozni. Havat csak tiszta időben láttunk, de azt is csak az Elbrusz, a Kazbek vagy az Ararát tetején.

Sokan a kevés élelmet sem fogyasztották el, le akartak gyengülni, hogy minél előbb hazakerüljenek. Egy idő után ellenőrök álltak az étkezde ajtajában, hogy meggátolják az élelmiszer kivitelét, amit aztán dohányra cseréltek. Ők ügyeltek arra is, hogy mindenki maga fogyassza el saját porcióját.

Rendszeressé váltak a kihallgatások. A GRU-sokat az érdekelte, ki volt csendőr, nyilas vagy keretlegény.

Szőke Ferenc - Siófok-Kiliti

HH 1995/4.”

2. A másik ismert postásunk Görcsönyi János volt, aki a hatvanas években öltötte magára a postások kék színű egyenruháját. Talán ő volt a faluban az utolsó kézbesítő, aki még a Bocskaira emlékeztető sapkát viselte. János bácsi szolgált a Proletárban is, de a későbbi éveiben a „faluban” látta el feladatát. Jó kiállású, jó humorú ember volt, akárcsak Feri bácsi. Szeretett az emberekkel beszélgetni, és együtt örült velük, ha jó hírt vihetett, és együtt szomorkodott, ha rosszat. Lakott az utcánkban egy Misi nevű fiatalember, aki légpuskával vadgalambokra és verebekre lődözött, nap mint nap. Sok embert zavart ez a tisztességtelen és embertelen vadászat, de a szomszédok és az utca távolabbi lakói hiába figyelmeztették többször is az izgága fiatalembert, nem fogadott szót. A postást azonban naponta kérdezgette:

- Nekem nem hozott levelet, János bátyám?

- Kitől vársz te levelet Misi? Van egyáltalán barátnőd, aki írna neked? A te leveledet a verebek fogalmazzák, meglátod, előbb utóbb megkapod tőlük. Mért bántod mindig ezeket a szegény kis jószágokat?

- Tudja, milyen finom levest meg pörköltet főz anyám a galambokból és a verebekből? – feleselt vissza az orvvadász. 

- Képes vagy megenni azt a szerencsétlen, csöppnyi állatot?

- Még szép! – szólt a legény János bácsi után, akinek láthatóan nem tetszett Miska fizimiskája, és főleg az nem, amit művelt a puskájával, ezért igyekezett minél távolabb kerülni ettől a kellemetlen embertől. Ezen a napon végképp’ elhatározta, hogy tesz valamit ez ellen a mészárlás ellen.

 – Na, de mit lehet tenni anélkül, hogy a hatóság tudomására hoznák? Megvan! Mégis csak kell a hatóság…de csak úgy félfinoman! - mosolygott a nem létező bajsza alatt, és azonnal megkereste Karcsi bácsit, a hivatalsegédet, vagy ahogy mi hívtuk, a kisbírót.

- Te Karcsikám, mutass nekem egy olyan levelet, amilyent a tanács szabálysértés elkövetése esetén küld ki az ügyfélnek!

- Minek kell az neked? - kérdezte a kisbíró, és a postás egy kis habozás után elmondta, hogy azt a galád, verebekre és galambokra lövöldöző embert szeretné eltéríteni – de a hatóság kihagyásával – undorító cselekedetétől. A két jó ember azonnal nekilátott egy hivatalosnak látszó levél megírásának, amelyben felszólították Mihályt, hogy azonnal hagyja abba szabálysértő tevékenységét, mert ha nem…akkor… és itt következett a hathatós szankció megemlítése. A levél elkészült, és mivel mindketten jártasak voltak a hivatalos ügyekben, úgy írták meg az felszólítást, hogy még véletlen se szerepeljen benne olyan szó, kifejezés, elnevezés, ami miatt okirat-hamísítás vádja érhetné őket. A levél, a nem létező „Apró-madárvédő Hivatal” nevében készült, az alján elnagyolt aláírással, amelyből nagy keservesen a Madár szó volt kibetűzhető, vezetéknévként. Bélyegző, természetesen nem került az „iratra”. A következő napon az orvvadász megkapta János bácsitól a levelet, és ott előtte azonnal feltépte a borítékot. Elolvasta a bent talált irományt, elsápadt, majd odaadta a postásnak is, hogy legyen szíves segítsen értelmezni, mert abban valami nagyon komoly dolgot írtak, egyenesen neki, és ő úgy látja, hogy amennyiben azt nem tartja be, akkor nagyon nagy bajba kerül. János bácsi hangosan, lassan olvasta el a levelet, komolyságot erőltetett magára, és ennyit mondott:

- Misikém, az igazat megvallva, te most nagyon nagy slamasztikában vagy. Ahogy én most elolvastam ezt a levelet, ebből az pirgálható ki, hogy amennyiben továbbra is esz’ a fene azzal a rohadt puskával, akkor néhány évig csak csíkosra tudod lebarnítani a hátadat.

- Becsuknak?

- Be, Misi! – felelte János bácsi, és már ment is tovább, attól tartva, hogy nevetés nélkül nem tudja végigjátszani ezt a színdarabot. A Misinek írott levél, pedig – micsoda véletlen – már ott zizegett a zsebében. Elégedetten, ballagott tovább a Rákóczi utcán. Balassáékhoz vitt levelet, Jancsi a katonafiú írt szüleinek. Margit nénivel váltottak néhány szót, aki megkérdezte a postást:

- János, hallottam, hogy valami miatt nagyon eligazítottad Misit. Mit követett el?

- Nagy a bűne ennek az embernek - felelte a postás, - hiszen már mindenki tudja, magukhoz még nem jutott el a híre?

- Mit csinált?

 – Nem harapta ki fecskefarokra a palacsintát.

- Aztán használt- e neki a leckéztetés?

- Meghiszem azt! Többé soha életben nem fogja bántani a madarakat – mosolygott az öreg postás.

János bácsi még jó pár évig járta a kiliti utcákat, vitte a levelet és az újságot a házakhoz. Örök időkre beírta nevét a falu történetébe.

3. Illés Lajosné - Győrfi Máriának, a pici, törékeny asszonynak vállát a hatvanas évek nagyobb részében húzta a nehéz postástáska. Néhányan meg is jegyezték, amikor először látták egyenruhában: 
- Te, Mariskám mi lesz veled télen a nagy hóban, hogyan tudsz átmászni a nagy hóbuckákon? - Majd kikerülöm őket, ha meg már nagyon nagy hó esik, akkor alagutat ások, és a hó alatt közlekedek, - mondta nevetve. Marika néni a munkáját ugyanolyan jól látta el, mint az erős férfiak. Megbecsült dolgozója volt a postának és alkalmazkodó, barátságos természete miatt szerette az egész falu. Egyik alkalommal mentő fékezett a ház előtt, ahová éppen levelet kézbesített. A házinénit szirénázva szállították kórházba, a lánya is vele tartott és a házban senki sem maradt, az ajtót nyitva hagyták, a tűzhelyen pedig főtt az ebéd. - Most mit tegyek? A munkámat folytatni kellene, de a tűzhelyre tett pörköltet nem vehetem le, mert kárba vész, - morfondírozott magában, és azonnal döntött: megfőzi a félbehagyott ebédet, a munkaideje pedig ezen a napon tovább tart, egészen addig, amíg mindenkihez eljutnak a levelek, újságok. A pörkölt elkészült, és az időközben hazaérkező nagylány, valamint a munkából hazaérkező többi családtag nem győzött hálálkodni. Sok feladat volt a postán, és bizony a munka mellett kisgyerekeivel – Lalikával és a csöppnyi Ritával – csak az esti órákban tudott foglalkozni, de azért hála találékonyságának, néha munkaidejében is talált megoldást, hogy együtt legyen ezzel a két tündéri gyerekkel. Az egyik télen nagyon sok hó esett. Lali talán tízéves lehetett, Rita pedig hat. Az iskolában téli szünet volt, és a két kisgyerek szánkózni indult a többiekkel, amikor az utcán találkoztak édesanyjukkal, aki a nagy hóval küszködve, vállán a nehéz táskában vitte a levelet és újságot a házakhoz. Lalika anyját meglátva, odaállt elé, és megkérdezte tőle: - Anyukám, nem lenne könnyebb szánkóval húzni a nehéz táskát? - De jobb lenne kisfiam, de akkor ti mivel szánkóztok? - Ezzel a szánkóval. Tegyük fel a táskát Rita mellé, és ketten húzzuk, meglátod, hogy sokkal jobb lesz. - Egy feltétellel, kisfiam: ha egyenes úton, és völgynek Te is felülsz, és akkor legalább Te is szórakozol, emelkedőnek pedig ketten húzzuk. Elindult a szánkó, tetszett a kicsi lánynak, könnyebb volt az édesanyának, és a „nagyfiú” is jókat szórakozott a különleges szánkózáson. Hamarosan már négyen vették körül a kis „ródlit”. Munkahelyéről azon a napon a nagy hó miatt korábban hazaérkezett az édesapa – Lajos bácsi – aki azonnal felesége után sietett, és együtt húzták a két kisgyereket és a postástáskát a vakítóan fehér hóban. Érdekes és nehéz mesterség a postásé. Mindig, minden körülmények között célba kell juttatnia a küldeményt, mert azt emberek várják. A postás pedig, ha esik, ha fagy, végrehajtja feladatát.

Dudás Károly

...folytatása következik...