Kilitiről szeretettel 23.

Hoci bácsi kiflije

Azt a friss, ropogós, forró kiflit nem tudom elfelejteni, amíg élek, de azt az embert se, akitől kaptam 1959 telének egyik zimankós reggelén.

Akkoriban a tél gyakran változtatta Északi-sarkká a kiliti tájat. Amerre a szem ellátott, mindent beborított a nyikorgó, vakítóan fehér hó. A falu lakói házaikba menekültek. A hosszú, téli estéket a falusiak igyekeztek kellemessé, emlékezetessé tenni. Gyakori volt a kukoricafosztás, a tollfosztás és minden olyan tevékenység, ami közös asztalhoz ültette az embereket. Ilyenkor folyt a mesélés, régi történetek felidézése. Az utcára itt-ott kiszűrődött a 20-as és 40-es villanyégők akkoriban hatalmas fényözönnek számító pislákolása. Volt már villany a faluban, de a falakra akasztott petróleumlámpákban még a kormos végű, eredeti lámpabél ázott a megsárgult üvegben. Aztán, amikor az utolsó mese is elhangzott, kialudtak a sápadt fények a kis falusi házakban, és a jóemberek hazatértek. Reggel, mikor felébredtek az udvarok, és sorra jöttek a jelzések az állatoktól, a dolgos parasztemberek tették a dolgukat az istállók, ólak környékén Az édesanyák pedig útnak indították gyerekeiket az iskolába. Az első osztályt 1959 telén az Alsó Iskolában jártam. Lakásunkról a legegyszerűbb útvonal a suliig a mai Csalogány utcán át vezetett, de a Tiszttartó közön át is meg lehetett közelíteni – elég nagy kerülővel. Ezt a kerülő utat – főleg – tanítás után, hazafelé menet választottuk, mint azon az emlékezetes napon is. Amikor az utolsó óráról is kicsöngettek, az udvaron sorakoztunk és elindultunk haza. Ezúttal néhányan az Újsoron és az Új telepen lakó gyerekek közül a másik irányt választottuk. Az addig – nekem – ismeretlen világra, a falu központjára, a volt Nagy utcára voltam kíváncsi. Alig haladtunk pár métert, valakinek eszébe jutott, hogy hóembert kellene építeni. Gurítottuk a havat, ahogy a nagyobbaktól láttuk, de csak egy szabálytalan formát tudtunk összehengergetni. Csicseregtünk, mint a madarak, hógolyóztunk egy darabig, és folytattuk utunkat – néhányan – a Tiszttartóköz irányába. Ekkor már nagyon fázott a kezem, zsebre tenni nem tudtam, mert a hógolyózás közben hátitáskám szíja leszakadt, és azt kénytelen voltam kézben cipelni, kötött kesztyűm meg úgy átázott, hogy semmit sem értem vele. Kis társaimnak először nem mertem beismerni, hogy fázik a kezem, talán attól tartottam, hogy kicsúfolnak, ballagtam hát mellettük, aztán már csak  mögöttük, egyre jobban lemaradva a többiektől. Odaérkeztem egy épülethez,  amit felirat nélkül is megismertem volna, mert az a semmi máshoz nem hasonlítható csodálatos illat, a friss kenyér illata itt, ezen a helyen emberivé varázsolta a téli tájat. A pékség előtt  kékké fagyott kezem már nagyon fájt és – szégyen ide, szégyen oda - eltörött a mécses. Ujjaim annyira meggémberedtek, hogy már táskám leszakadt szíját is csak kínnal tudtam megfogni, ezért azt letettem magam mellé a járda hótól letakarított részére, és kabátom oldalzsebeibe tettem a kezeimet. A fájdalom nem szűnt meg. Hangosan zokogtam. Nem vettem észre, hogy a pékség udvaráról kijött egy ismeretlen ember, mögötte egy nálam egy-két évvel idősebb gyereklánnyal.
- Mi a baj kisfiam?- kérdezte a bácsi, és én sírva, vacogva panaszoltam el szenvedésemet. A bácsi bekísért a pékség egy helyiségébe, és odaszólt a kislánynak:
- Ilikém, hozz be légy szíves egy lavórban hideg vizet!
- Már hozom is - mondta a kislány -,  és valóban a lavór víz máris ott volt egy hokedlin.
- Vesd le a kabátodat! - hangzott a bácsi utasítása.
- Nem tudom kigombolni - válaszoltam, és mutattam elgémberedett ujjaimat.

Levetették rólam a kabátot, és a bácsi belemártotta a kezeimet a hideg vízbe. Érdekes, hogy a víz hőmérsékletét nem éreztem, ezek szerint a kezem hidegebb volt a friss kútvíznél. Eltelt egy kis idő, és a fájdalmam lassacskán megszűnt, a kesztyűm is megszáradt a kemence mellett. Ideje volt indulni.
- Köszönöm szépen, hogy segítettek - mondtam, és egy olyan érzéssel indultam utamra, mintha nem csak a kezem lett volna felmelegítve, hanem ebből a melegségből jutott jócskán a lelkem minden zugába is. Kiléptem az ajtón, már az utcán jártam, amikor a kislány utánam szaladt, és két forró kiflit nyomott kezembe.
- Édesapám küldi, tedd zsebre, és ha útközben újra fázna a kezed, melegítsd meg a kiflikkel! -hadarta, és már szaladt is vissza.
Nagyné Hochberger Ili bizonyára nem emlékszik erre a nekem fontos kis eseményre, de nekem örökre megmarad az emlékezetemben.

Dudás Károly

...folytatása következik...