Kilitiről szeretettel 24.

 Cucuj Lajos bácsi világgá megy

A falu érdekes jelensége volt annak idején egy hajtott hátú, apró termetű emberke, akit mindenki csak Cucuj Lajos néven emlegetett. Igazi neve Horváth Lajos volt. Most már rejtély, hogy mikor, hol és miért nyomták rá a Cucuj „billogot”.

Nagy mesemondó volt öregkorában Cucuj Lajos. A közelünkben lakott, gyakran volt szerencsém hallgatni sokszor éjszakába nyúló, múltbéli visszatekintéseit kalandos életéről. Ilyenkor a mese középpontjában egy daliás, erőteljes magyar legény, vagyis ő jelent meg. Nehéz volt ugyan elhinni az alig több mint másfél méteres, kettéhajtott öregemberről, hogy valamikor pontosan az ellenkezője volt aggkori valójának, de ez a csekélység igazán nem tehetett kárt a mese zamatában. Szentül meg voltunk győződve, hogy ő maga is hisz a történeteiben, és egyfolytában azon mesterkedett, hogy velünk is elhitesse azokat, de legalábbis egy részüket. Akár hittünk neki, akár nem, azért mindig körbeültük, ő pedig mesélt…és mesélt.

Annyi biztos, hogy ifjúkorában nagy tekergő hírében állt. Bejárta Tolnát, Baranyát, többször lépte át az országhatárt. Egyik meséjéből pedig megtudtuk, hogy a tengert, de még az óceánt is átszelte csónakjával.

- Ezt már nem hisszük el - dörgöltük az orra alá, de ő türelmesen, szépen sorjában rázendített arra a hihetetlennek tűnő történetre, amely arról szólt, hogy hogyan győzte le aprócska csónakjával az Adriai-tengert és az Atlanti-óceánt. Valahogy így szólt a mese, amelynek Hemingway nyomán  még címet is adtunk: „Az öreg Cucuj és a tenger”.

- Tudjátok, gyerekeim, valamikor úgy ’20 tájékán egy barátommal felkerekedtünk, és hosszas tanakodás után délnek, az Adria felé vettük az irányt. Csak úgy gyalogosan. Száraz volt a nyár, bokáig porban gázoltunk. Néha felkéredzkedtünk egy-egy szekérre, de olyan nem akadt, amelyiken hosszabb távon utazhattunk volna. A hazulról hozott szalonna és kenyér hamarosan elfogyott, kevéske megtakarított pénzünket pedig úgy féltettük, hogy még magunk elől is rejtegettük a ruhánk bélésében. Elhatároztuk, hogy ételre – ha nem muszáj – nem költünk, azt inkább megszerezzük: alkalmi munkákat vállalunk vagy más módon pótoljuk a hiányzó falatokat. Egy ideig a gondjaink megoldottnak látszottak, a parasztgazdaságokban mindig akadt munka, olyan sok élelmet gyűjtöttünk, hogy a cipelése komoly nehézséget jelentett. Két nagy pakkunkkal, fáradtan értük el a Drávát. Letelepedtünk a parton a fűzfák árnyékában, jól belakmároztunk a tarisznyáinkban lévő finomságokból, és ott azon nyomban el is aludtunk. Arra ébredtem, hogy a fejem alól valaki ráncigálja a fejpárnaként használt  batyumat. Kaptam a keservesen megszerzett élelem után, de a tolvaj gyorsabb volt, és egyenesen a folyó felé futott. Utána iramodtam, ő irányt változtatott,  és hátrahagyva a partra húzott csónakját, elmenekült a sűrű bokrok között, de magával vitte a sok napra elegendő „megélhetésemet”.

- Akkor most egy tarisznya elemózsiával kell beérnünk- mondtam társamnak, aki a másik tolvajt kergette, de ugyanúgy eredménytelenül, mint jó magam.

- Sajnos tarisznya nélkül maradtunk mindketten. Az enyémet is ellopták. Itt vagyunk újra szegényen, kezdhetjük elölről a gyűjtögetést.

- Hát, akinek csónakja van, az már nem is annyira szegény - mutattam a kis lélekvesztőre, amelyre csak ezt követően fordítottuk figyelmünket. Egypárevezős, kicsi, könnyű vízi alkalmatosság volt, az evezők annak  rendje és módja szerint az aljában hevertek.

– Akkor ezt most birtokba vesszük - jelentette ki határozottan barátom -, legalább lesz mivel átkelni a Dráván.

 - Te értesz a csónakhoz, hiszen tengerjáró hajón is szolgáltál - mondtam neki,  de ő bamba arckifejezéssel magyarázta:

- Az igaz, hogy szolgáltam egy teherhajón, de ott egész nap a konyhán dolgoztam, csónakkal annyi dolgom volt, hogy néha napján a matrózoknak segítettem festegetni a kopott ladikokat.

- Valahogy majd csak átevickélünk a túlsó partra, amivel ne is nagyon késlekedjünk, mert ki tudja, hogy az elmenekült tolvajok nem egy egész hadsereggel térnek-e vissza.

Alighogy ezt kimondtam, egyre erősebben lehetett hallani a bokrok zörgését, tehát nem várhattunk. Azonnal a vízre toltuk a „ránk maradt” csónakot, és már lötyköltük is a vizet a két evezőlapáttal, és apró hajónk csak úgy hasította a lanyha hullámokat a horvát part felé. Mögöttünk a partról egy ideig hallottuk üldözőink kiabálását, de a folyó zúgása és az egyre növekvő távolság meggyőzte őket, hogy semmi értelme ordítozni. A Dráva déli partja semmiben sem különbözött az északitól. Itt is mindenütt fűzfa és különféle bokrok borították árnyékba a tájat. A bokrok között keskeny ösvények futottak, még véletlen se lehetett egyenes vonalút találni, egyik kacskaringósabb volt, mint a másik. Jótékony rejteket nyújtottak az orvhalászoknak, csempészeknek és más, nem egyenes úton járóknak, mint ebben az esetben nekünk, ennek a két ágrólszakadt magyar gyereknek, akiknek egyetlen vágya volt, hogy elérjék a tengert. Most azonban még itt voltunk a Dráva-parton, és azon tanakodtunk, hogy jó lenne valakinek eladni a csónakot, amikor egy pillanat alatt megváltozott az elképzelésünk. A bokrok között egész véletlen megpillantottunk egy kis csónakszállító eszközt. Ez tulajdonképpen egy kézikocsi, felpumpálható gumikerekekkel, amelyikre pontosan passzolt csöppnyi hajónk. Hogyne passzolt volna, hiszen a két jármű együvé tartozott, ami jól látszott az egymásra kenődött festéknyomokból.

- Tolvajoktól lopni nem bűn - jelentette ki barátom, de arra nem tudott választ adni, hogy melyik bibliából olvasta ki bölcs megállapítását. Először én bűnnek éreztem, hogy elvettük a másét, de megnyugtatott az a tudat, hogy mi csak a tőlünk ellopott élelem ellenértékét vettük el. Egyre erősebb lett a meggyőződésem, hogy jogosan. Felpakoltuk tehát a csónakot a kerekes micsodára, és azt magunk előtt tolva folytattuk utunkat arra, amerre a tengert sejtettük. Hamarosan egy kisvároshoz érkeztünk, ahol éppen vásár volt. Kínálgatták az árusok szebbnél szebb és finomabbnál finomabb portékáikat. Mi már nagyon éhesek voltunk, ezért vettünk egy-egy cipót a péklegénytől, és elkezdtük belőle csipegetni a foszlós belsejét, ezáltal egyre nagyobb üreg keletkezett, és az egész már egy tálkára hasonlított. A vásárban sétálva egy kövér asszony mellett haladtunk el, aki tejfölt árult egy nagy kannából. A vásárlók egymást figyelmeztették, hogy vigyázzanak a kofával, mert mindenkit becsap: vagy kevesebb a kimért tejföl a kelleténél, vagy nagyobb pénzzel fizetés esetén kevesebbet ad vissza, mint amennyi járna.

- Na, komám - mondtam barátomnak -, minket nem tudna átverni ez a némber, mi nem tudnánk nagy pénzzel fizetni neki.

- Pedig nagyon jól esne egy kis tejföl - sóhajtotta a cimborám, és már lépett is a jóasszonyhoz. - Fél litert kérek!

- Mibe öntsem? – kérdezte az árus, de Jóska – így hívták a barátomat – már tartotta is a félliteres merítő edény elé a kezében szorongatott kivájt cipót. Nekem is megtetszett az ötlet és én is odaléptem a ”cipóedényemmel” az asszonysághoz.

- Ezt is borítsa meg nénémasszony!

A cipók csak úgy dagadtak a tej finom fölétől, mi pedig fizetéshez készülődtünk, de a zsebünk teljesen üres volt, csak néztünk – bűnbánóan – a kofára, Jóska szólalt meg előbb:

- Bocsássa meg a kedves ténsasszony, de a pénzem a másik ruhámban maradt.

- Az enyém is - toldottam meg barátom esdeklését. - Sajnos nincs mit tenni, mi tudjuk az illendőséget, természetesen visszaadjuk a tejfölt - és már öntöttük is mindketten az árus által elénk rakott kannába. Még vetettünk rá egy sajnálkozó és bocsánatkérő pillantást, aztán kimentünk a vásár melletti ligetbe, ahová kerekes csónakunkat rejtettük, leültünk a fűbe, és megettük a tejföltől átivódott cipót. Ránk esteledett, és a felborított csónak alatt „ágyaztunk” meg magunknak. Madárcsicsergésre ébredtünk, visszabillentettük a ladikot a két kerékre, és folytattuk utunkat abba az irányba, ahonnan előbb-utóbb a tenger mormolását kell majd meghallanunk. Mentünk pusztaságon, falvakon, városokon, hegyeken, völgyeken át, amikor egyszer csak elénk tárult a tenger, Fiume kikötőjével. Ott voltunk álmaink partján, a kikötőben meg csak úgy sorakoztak a szebbnél szebb hajók. Csodálattal néztük ezeket a remekműveket: a kecses vitorlásokat, öreg gőzösöket, teher- és személyszállítókat.

- Talán valamelyik gőzhajón befogadnak bennünket fűtőnek vagy a szakács mellé konyhai segédnek - ábrándoztam hangosan, és Jóska barátom tovább szőtte a gondolataimat:

- Ezt a rébuszt csak úgy tudjuk megfejteni, ha rákérdezünk - mondta, és már indultunk is az első kormos kéményű hatalmas „teknő” felé. Az első néhány hajón nem jártunk sikerrel, ám ekkor  megláttunk egy kopott, elhanyagolt külsejű teherhajót a csillogó, villogó utasszállítók mögött. Azért bámultuk meg ezt a csúfságot, mert annyira elütött a többitől, hogy a mérhetetlen kontraszt mágnesként vonzotta a tekinteteket.

- Te, Lajos, nekünk ez is megtenné, ugyanúgy úszik a vízen, és elvinne bennünket oda, ahová készülünk.

- Igaz, de hát arról még nem is beszéltünk, hogy hová készülünk - tettem hozzá barátom lelkesedéséhez, aki nagy bölcsen megadta a „helyes” irányt:

- Hát a tengerre! Nem erről álmodoztunk? – mutatott az előttünk lüktető víztükörre.

- Előbb utóbb kiköt a hajó, legalább azt döntsük el, hogy melyik országba szeretnénk eljutni – adtam fel a labdát.

- Párizsba! - felelte nagy lelkesen Jóska, és a nyomaték kedvéért megismételte: - Párizsba!

- De hiszen ott nincs is tenger - magyaráztam barátomnak.

- Akkor egy Párizshoz közeli kikötőbe, onnan pedig majd valahogy eljutunk Párizsba – pontosított.

Bámultuk a kopott teherhajót, és gondolatban már ringattak is bennünket a hullámok, amikor valaki németül ránk kiabált a fedélzetről, de mi nem sokat értettünk belőle, így hát magyarul visszakiáltottam:

- Nem tudunk németül, csak magyarul.

És ekkor  legnagyobb meglepetésünkre ő is a világ legszebb nyelvén folytatta:

- Lenne kedvetek elszegődni tróger munkára egy útra?

- Attól függ, hogy merre tartanak?

- Marseille- be, és két óra múlva indulunk, ha érdekel benneteket, akkora legyetek itt - invitált bennünket a jóember.

Az üzlet megköttetett, bár kicsit furcsa módon, és nekünk volt két óránk, hogy valakire rásózzuk a csónakot. Arra számítottunk, hogy annak árából megtesszük első lépésünket  vagyonosodásunk irányába. Vevőt nem találtunk ladikunkra, csak néhány érdeklődő somfordált a közelünkbe, amikor Jóska megszólalt:

- Tudod mit? Tartsuk meg ezt a kis lélekvesztőt, jó lesz ez még valamire!

Mit volt mit tenni, a csónak maradt, mi pedig továbbra is a szegények táborát gyarapítottuk. Éppen készülődtünk új munkahelyünkre, a lepusztult hajóra, amikor egy velünk szembejövő társaság, akikről már messziről lerítt, hogy kupeckedésből „tengetik” az életüket, megállt mellettünk, és a legnagyobb hangú, olyan Gábor-cigány féle, gúnyolódva megkérdezte:

- Csak nem ezzel az „óceánjáróval” akartok tengerre szállni?

- De bizony!- feleltem. - Ezzel megyünk az Isztriára, meg is nézheted, ha holnapután ott lesztek a kikötőben. Ott találkozunk! - feleltem Jóska legnagyobb megrökönyödésére.

Ő még nem tudta, hogy mit eszeltem ki ezekkel a pénzeszsákokkal szemben. Tervem megvalósulását ők maguk segítették elő, amikor a nagyhangú vezetőjük előállt egy fogadási ajánlattal:

- Na, akkor idefigyeljetek! - dörögte ellentmondást nem tűrő hangján, miközben ki is húzta magát. ( Mifelénk ez úgy mondják, hogy: tette magát, mint két szem krumpli három zsákban.)  - Mi is oda tartunk, és ha valóban a csónakkal jöttök át az Isztriára innen a fiumei kikötőből, adok nektek annyi pénzt, hogy egy vadonatúj, nagyobb ladikot vehettek rajta, de ha nem a csónakkal, akkor egy hónapig terelitek az eladásra szánt marháimat. Áll az alku?

- Áll – feleltem, és kezet adtunk rá. A kupec társaság meg volt győződve, hogy csónakkal ezt a nagy távot nem lehet megtenni. Jóska is ijedten nézett, de én már tudtam, hogy mi ezzel a csónakkal megyünk át a szemben lévő félszigetre. Ezzel a tudattal, na és a csónakunkkal indultunk álmaink hajójára. Az éppen kijózanodóban lévő kapitány engedélyt adott, hogy kis ladikunkat is utaztassuk rozsdamarta és festékhiányos tengerjáróján.

- Most már értem! - esett le Jóskának a fél krajcár. - Most már értem, hogy miért mertél fogadni a Gáborokkal! Végtére is a csónakkal megyünk át a tengeren, nem nélküle. A fogadásban nem az állt, hogy a csónakban, hanem a csónakkal. Hát, jön a csónak is velünk együtt, de úgy is mondhatjuk, hogy mi megyünk a csónakkal - fejtegette barátom, én pedig megnyugodtam, hogy nem is olyan buta gyerek ez a Józsi.

Minden útnak előbb utóbb vége szokott lenni, és mi a hajón végzett kulimunkától megfáradtan hagytuk el a gőzőst Lovranban, Isztria kikötőjében. Szentül meg voltunk győződve, hogy a kupecekkel többé soha az életben nem találkozunk, ezért nem is őkörülöttük forogtak gondolataink. Képzelhetitek, hogy mekkora volt a meglepetésünk, amikor beléjük botlottunk a kikötő egyik dokkjánál. De ők hogy elcsodálkoztak, amikor meglátták a két emberke mellett a csónakot. Azonnal leellenőrizték, hogy ez volt-e velünk a fiumei kikötőben, és amikor látták, hogy kívül, belül vizes (hála a hülye hajóinasnak, aki a hajó több csónakjához hasonlóan beáztatta) meggyőzte őket róla, hogy a fogadást elvesztették. A nagyhangú kereskedő óriási, pocakos erszényéből előcsettentette egy új csónak árát, francia frankban megszámolva. Ez akkora pénz volt, hogy akár Marseille-be is hajózhattunk volna belőle, de én inkább mást találtam ki. Erről azonban majd legközelebb!

Dudás Károly

...folytatása következik...