Kilitiről szeretettel 3.

Darumadár fenn az égen

Darumadár. Már a hangzása is gyönyörködtet a szónak. Ősi madarunk, a magyarság útját a kezdetektől végigkísérte. Címerekben is előfordul ez a kecses, szürke, szemet gyönyörködtető teremtmény: a hűség madara. A Dunántúlról az 1800-as évek végén a mocsarak lecsapolása miatt eltűnt, maga mögött hagyva több érdekes legendát, amelyekből most egyet elmesélek.

Gyerekkoromban nagyapámtól hallottam ezt a történetet, amit még az ő nagyapja, az én ükapám mesélt neki. Ő is már a nagyapjától hallotta, ezért hagyjuk, hogy a valóság és a monda elemei hadd keveredjenek szabadon. Szárnyaljon inkább képzeletünk, szálljunk vissza vagy százötven évet, és ereszkedjünk le a szabadságharc idején Kiliti piciny, nádfedeles házai közé!

1848 őszét írjuk, nem sokkal a pákozdi csata után, amikor Jellasics horvát bán seregét hős magyarjaink elnáspángolták. Azt a gőgös Jellasicsot, aki a csata előtt néhány napig Kiliti lakója volt, a református plébánián szállásoltatta el magát.

Ezen az őszön nekünk állt a zászló, Ozoránál is győztek a mieink.

A darvak abban az évben is, mint mindig, amikor elérkezik az ősz, gyülekeztek és indultak délre, melegebb vidékekre. Irányította őket a természet. A Balaton közelébe érve egy nagy csapatuk leszállt arra a lapos tetejű magaslatra, amelyet a kiliti ember „Darudéllő” néven ismer. Ez a hely a csorda pihenője, delelője, amelyen minden ősszel és tavasszal útjukat megszakítva leszálltak a darvak. Itt csatlakozott a nagy légi sereghez az a néhány darupár, amely a közeli Békás-tó, Kerék-tó, Csépány-tó vagy a Nagyvíz mocsaraiban tanyázott. Abban az időben még előfordult, hogy nálunk költötték ki fiókáikat, itt voltak egész nyáron, és a déllőn csatlakoztak sok ezernyi társukhoz, velük együtt indultak délre áttelelni, és tavasszal újra visszahúzta őket a hűséges szívük.

A daru egy életre választ párt magának, és azt önként el nem hagyja, kitart mellette, amíg él.

Óvja, védi társát. Neve és a hűség szó egyet jelent.

Akkoriban a Kerék-tó mocsaraiban tanyázott néhány daru pár tavasszal kelt nagyra nőtt kicsinyeikkel. A nyár folyamán sokszor látták őket a Darudéllőnél, Papkután, a Nagyvíz mellett, de még a jódi Lápos-völgyben is. Bátran leszálltak a réteken eleségért, az emberektől nem kellett félniük, mert az ember nagyon kedvelte ezt a kedves madarat. Becsülte őt a pandúr, szerette a betyár, és a puskás ember elfordította a mordály csövét, ha égen-földön megjelent ez a szürke tollú gyönyörűség.

A madár ősellensége, a nádi farkas – toportyán - az idő tájt még szép számmal tanyázott a nádasokban, mocsarakban, állandó veszélyt jelentve a tojásokra, fiókákra, de a kifejlett példányokra is. A réten, a szántáson volt esély a menekülésre, de a nádasban a farkas volt az úr. Óvatosan közelítette meg a daru családot. Az anyaállatot vette célba, de a hím magára vonta a figyelmét, és felvette vele a harcot. Csapkodta szárnyával, nagyokat rúgott a támadó fejére, testére. Közben a tojó is csépelte a sakálfajzatot, aki megszégyenülten eloldalgott.

A nehéz harcban a hím súlyosan megsérült, eltört a szárnya, bánatos hangon panaszolta el fájdalmát párjának. A tojó odabújt hű társa mellé, babusgatta, arcával arcát simogatta, de nem tudott rajta segíteni. Időközben a daru sereg a természet parancsát végrehajtva felemelkedett, és  „V” alakot formálva  délnek vették az irányt, elindultak az ősi telelőhelyre. A repülő alakzatban velük repültek a törött szárnyú daru fiókái is. Nekik menniük kellett, őket hívta a messze dél, az anyaállat azonban maradt kedvese mellett. Ahogy csak tudta gondozta, ellátta táplálékkal, fészküket igyekezett kibélelni tollakkal, szalmával, megerősítette ágakkal, arra készülve, hogy együtt igyekeznek átvészelni a zord telet.

Valami miatt háborúk idején a tél sokkal hidegebb, kegyetlenebb, mint általában. Az 1848-as őszt is kemény tél követte. Hős honvédeink folytatták a téli hadjáratot, és váltakozó sikerrel harcoltak a császáriak ellen. Áztak, fáztak, szenvedtek magyar katonáink, sokszor a hó alá menekültek a kegyetlen hidegek elől, akárcsak a két „itt maradt” daru, a Kerék-tó mocsarában.Katonáink a hegyekben és a síkságon éheztek, a két madár pedig itt, nem messze a jóságos kiliti emberektől, akik mit sem tudtak arról, hogy a nádasban sérült „párák” rejtőznek, és egyre jobban fogytán az erejük.

Egy szép napon az egyik faluszéli, csöppnyi nádtetős ház jégvirágos ablakán a hólepte utcára egy kis gyerek tekintgetett kifelé. Örömmel vette észre, hogy elállt a hóesés, ami egyet jelentett azzal, hogy kis társaival együtt elindulhatnak szánkózni.

A gyerekek a kerék-tói úton mentek, és a Darudéllő alatti kis dombról -  amit ma is „Két hegy közt”-nek nevezünk - csúszkáltak le vasszánkójukkal.

Egyikük furcsa hangokat hallott a mocsár felől. Mentek a hangok irányába, és meglátták a két darumadarat a fészekben. Azonnal tudták, hogy haza kell vinni őket, mert a tél hátralévő viszontagságait már nem élnék túl. Megfogták szegénykéket, kabátkájukkal betakargatták a testüket, és félbehagyva a szánkózást, amilyen gyorsan csak lehetett igyekeztek haza a gyámolításra szoruló madarakkal. Szüleik az istállóban szénával kibélelt meleg fészket készítettek a beteg állatoknak. A két jószág tűrte a gondoskodást. Tudhatták, megérezhették, hogy biztonságba kerültek. A gazdaasszony ételt készített számukra, amit azonnal, vonakodás nélkül elfogadtak. Napról napra erősödtek, és egyre jobban hozzászoktak az ember közelségéhez. Az egész telet az istállóban töltötték. Amint kitavaszodott apránként egyre több ideig voltak az udvaron. Úgy tűnt, hogy nem is akarnak elrepülni, míg egy szép napon a háziak szárnysuhogást hallottak a fejük fölött. A két daru tett egy kört az udvar fölött, és elszálltak a Kerék-tó irányába.

Másnap - csodák csodája - visszajöttek, leereszkedtek az udvarba, és saját nyelvükön „magyaráztak” az odasereglett embereknek, aztán felemelkedtek, és most már végképp visszaköltöztek kerék-tói fészkükbe.

A kanász és a csordás naponta látta őket, amint keresik élelmüket: hol Papkuta környékén, hol a Bozót ingoványos rétjén kutatnak rovarok, apró békák után.

Elérkezett a darvak északra költözésének ideje, visszajöttek a mi darvaink fiókái is, és csatlakoztak a „szülőkhöz”. A darusereg tovább szállt, a mieink azonban továbbra is maradtak. A madarak tudnak örülni, a darvak tudnak ragaszkodni egymáshoz. Talán madárnyelven meséltek egymásnak az elmúlt télről, a szenvedésről, a jó emberekről. Afelé hajlok, hogy igen, mert olyan dolgok következtek ezután, ami erre enged következtetni. 

Egy szép tavaszi napon a kis falusi ház kertjéből érdekes madárhangok hallatszottak, hol tartósan, hol rövidebben.

- Gru-gru, gru-gru.

Az emberek csodálkozva nézték, hogy mi történik. Az egyik öreg pásztor magyarázta meg a többieknek, hogy a két daru násztáncát látják, a két meggyógyított madárét.

Hálájukat és ragaszkodásukat kifejezve jótevőik kertjében járták el násztáncukat. A nász befejeztével elszálltak, de utána többször leereszkedtek a kertbe és az udvarba, olyankor a nyelvükön meg-megszólaltak, majd visszatértek természetes környezetükbe.

A násznak hamarosan meg lett az eredménye, szaporodott a daru család. Abbamaradt a kis ház látogatása. A madárszülők minden idejüket a fiókáknak szentelték. Gyógyítóik már arra gondoltak, hogy soha többé nem láthatják őket, amikor egy napon a hátsó udvar szürkébe öltözött. A két öreg madár és a már repülni képes fiókái ott parádéztak a pajta előtt, és valamit nagyon el akartak mesélni.

- Elhozták bemutatni a „gyerekeiket”- mondogatták meghatódva az emberek.

Jött az ősz, ismét vonultak a madarak. „V” alakzatba rendezték soraikat, és amikor a házak fölé értek, az alakzatból kivált két madár, kicsit lejjebb ereszkedtek, megbillentették egyik, majd a másik szárnyukat, és szálltak oda, ahová ősidők óta szállnak a költöző madarak.

Jól megfigyelték az útvonalat, mert ide minden tavasszal vissza kell érkezniük, ide ahol szeretik és várják őket.

Dudás Károly

...folytatása következik...