Kilitiről szeretettel 31.
Marci, a gúnár
A ’63-as tanévnek is „kicsengettek” Margit nap táján. Ezen a nyáron, mint a felső tagozat felé kacsingató „nagyfiú”, libapásztorságra adtam a fejem. Nagyanyám lúdjainak, szám szerint huszonnégynek voltam a „pesztonkája”. A feladat egyszerűnek tűnt, meg hát nagyanyám szavaival élve: „a dolgom felől belefért a napomba”.
Reggelente, amikor az utca végén, a Keresztes saroknál elvonult a legelő irányába az összes kijáró disznó, nagy mozgolódás kezdődött a baromfiudvarokban. A libák előrenyújtott nyakkal, éktelen lármázással közelítették meg a kiskaput. Keservesen vészelték át azt a kis időt, amíg szabaddá vált az út előttük. Az utcára érve aztán lenyugodott a zajos társaság. Rendezték libasoraikat, és elindultak a Széki rét irányába a kis patakhoz, amit Márta, kedves pesti unokahúgom nagyvárosi találékonysággal „libastrandnak” nevezett. Márta természetesen jött velem és a tollas totyogókkal nap mint nap a rétre, a kis folyóhoz, de csak kisegítőként, a felelősséget én cipeltem a vállamon az állatállományért, hiszen én voltam a „számadó lúdász”. Komolyan is vettem a megbízatásomat. Minden reggel nagyanyámmal „megolvastuk” a csapatot, tudnom kellett, hogy hány fehér és hány tarka van köztük. Amikor hazaértünk velük újra számolás következett. Ez volt a rend, ettől nem tágított mama. Kár érte volna a családot, ha egy is elveszik közülük, de ennél nagyobb baj lett volna, ha többet hajtunk haza, mert ezt a szégyent nem élte volna túl, hogy más állatát zárja az ólba. Az egyszerű, falusi ember valahogy így gondolkodik: „ami a miénk, arra vigyázunk, de a másé szent dolog”. Nap mint nap végeztük Mártával fontos megbízatásunkat, ami a világ legkönnyebb munkája volt. A libasor reggelente lehullámzott a legelőre, majd a „strandolást” befejezve hazazötykölődött. Érdekes látványt nyújtott ilyenkor az utca, olyan volt, mint egy lassan hömpölygő fehér áradat. Imádtam ezeket a szép formájú tollasokat. Lehet, hogy sok mindenben jogos a „buta liba” megállapítás szegény párákra, de azt, amit tudni kell nekik, nagyon betanulják. Illedelmesen közlekednek az utcán. Lesorolnak az út szélére, és nyugodtan döcögnek egymás mögött. Hangosabbak a többi szárnyasnál? Na és?! Főleg akkor kiabálnak, ha új vagy szokatlan dologgal találkoznak. Hangosabban gágognak, amikor másik liba csapat közeledik vagy ha kutyát látnak. A réten arra kellett jobban odafigyelnünk, nehogy a zsibák kimenjenek a napra, és utána ugorjanak a vízbe, egyébként magukra hagyhattuk lúdjainkat, és játszhattunk a többi libapásztor gyerekkel. Mondanom se kell, hogy szép számmal voltunk. Azon a nyáron az egyik kis barátom által terelgetett libaseregben volt egy nagyra nőtt fehér színű gúnár. Fél libanyakkal magasodott ki a többiek közül, a viselkedése azonban jámborabb volt, mint a rét többi vízi szárnyasáé. Ha tehette, a gyerekek körül sündörgött, úgy bújt hozzájuk, mint egy cica. Valósággal kikövetelte, hogy simogassák, babusgassák. A környék kutyáival is barátságban élt, egyet leszámítva, a szomszédék csahos, rókára emlékeztető házőrzőjét. Ha ez az eb ugatni kezdett, akkor Marci kikelt magából, és csapott olyan vircsaftot, hogy még a tízedik baromfiudvar lakóinak is felállt a toll a hátán. Na, de ha Marci rezegtette kicsit jobban a gigáját, akkor pedig Morzsival nem lehetett bírni; azonnal szűknek érezte egyébként nagyra méretezett udvarukat. Így élték mindennapjaikat, s minden jel arra vallott, hogy ez a két, külön - külön nemes jószág nagyon nehezen viseli a másik közelségét.
Egy szép napon Marci a többi libával együtt úszkált a patakban, de amikor a tollas nyájak indultak haza, azonnal feltűnt, hogy egy kimagasló fejjel kevesebben vannak. Volt is izgalom és riadalom a ludakat terelő gyerekek között:
- Most mi lesz? - tettük fel egymásnak és magunknak a kérdést.
Azonnal elkezdtük keresni. Természetesen nem „hűbelebalázs” módjára, hanem elindítottuk haza a libasorokat, és Marci gazdájának irányításával azonnal megkezdődött a kutatás. A felnőttek és a gyerekek csatárláncot alkottak a rét melletti földeken, tüzetesen átnéztek minden bokrot, a nádast, a kukoricást, de hosszadalmas keresgélés után sem sikerült az elveszett jószágnak a nyomára bukkanni. Néhányan hoztak magukkal kutyát is, így Morzsi is ott lépkedett gazdája mellett. Az emberek arra számítottak, hogy valamelyik kutya szagot fog, elmegy a gúnár nyomán, de a házőrzőknek fogalmuk sem volt róla, hogy mit kell keresni. Már-már arra készültek, hogy feladják, amikor az egyik kukoricatábla melletti kis dűlő úton egy kis nyúl szaladt el Morzsi közelében. A kutya azonnal utána vetette magát, de a nyúl bebújt előle üregébe. Morzsi elkezdte a bejáratot kotorni, szélesíteni, közben hangos csaholásba kezdett, és ekkor történt valami, ami fontosabbá vált egy üregi nyúlnál. A távolból emberi füllel alig érzékelhető furcsa nesz hallatszott. Nagyon messziről jöttek a hangok, de Morzsi érdeklődését annyira felkeltették, hogy ott hagyott üreget, nyulat, és elporzott a zajok irányába. Az emberek nem tudták mire vélni a dolgot, a gazdi és még néhányan a kutya után eredtek: „mert valami oka biztosan van, hogy a négylábú így eliramodott”. Az irányt el se tudták volna téveszteni, mert a házőrző végig csaholta az utat, ez segítette a követést. Egy idő után a kutyaugatás mellett valami más is hallatszott a lassan szürkülő kiliti határban, amelyről egyre nagyobb valószínűséggel meg lehetett állapítani, hogy az bizony libagágogás. A kutatókban azonnal tudatosult, hogy Morzsi megtalálta Marcit, és most perlekednek. De mi lesz, ha a veszekedésüket tettek követik! Még rágondolni is rossz! Megszaporázták lépteiket, és hamarosan az egyik kukoricatáblán keresztül haladva egy nagy gödröt pillantottak meg, amely valamikor vályogvetéshez való agyag kinyerésére szolgált. A széléhez érve olyan látvány tárult szemük eléjük, amilyent egy életben talán ha egyszer lát az ember: a széles és aránylag mély gödör aljában birkózott egymással a két szomszéd, a gúnár és a kutya. Birkóztak. Nem verekedtek, nem tépték egymást, nem veszekedtek, a haragnak nyoma sem volt. A lúd bújt a kutyához, ugyanúgy, mint a gyerekekhez, kiterjesztett szárnyaival szinte simogatta Morzsi kobakját.
- Hát ezt nem értem! Tegnap neszeztek egymással, a liba fújt, a kutya acsarkodott, most pedig teljes a barátság! – állapította meg Morzsi gazdája, amikor már meg tudott szólalni a meghatódottságtól.
- Ezek szerint nem is egymásra haragudtak, hanem a kerítésre, ami megakadályozta, hogy közel kerüljenek egymáshoz! - tette hozzá a megtalált gúnár gazdája.
A következő naptól Morzsi kutya mint újdonsült libapásztor ott szaladgált a Széki rét zöld pázsitján, ha kedve szottyant lubickolt a kis patakban a ludakkal, és jókat hancúroztak barátjával Marcival, a gúnárral.
Dudás Károly
Az illusztráción Balogh Zoli Budapestről, aki vakációinak egy részét Kilitin, Nagymamájánál töltötte.