Kilitiről szeretettel 32.

Bodri

Négy éves voltam, amikor egy forró nyári nap estéjén drága jó apám úgy jött haza a kiliti határból, hogy a bőrtarisznyájában lapuló madárlátta kenyérkén kívül valami mást is hozott nekem. Ez a valami és ez a nevezetes nap teljesen megváltoztatta azt az ezután következő pár évet, ami a gyermekkorom.

A bicikli kormányára akasztott csumaszatyorból egy szürke kis szőrcsomó jelezte kezdetleges kutyanyelven:
- Hé, én is itt vagyok, nagyon szűk nekem ez a hely!

Kiszabadulva a szatyorból azonnal szimatolni kezdte környezetét. Picinyke farkát csóválta, így adta tudtára a jelenlévőknek, hogy mostantól új lakója van csöppnyi házikónknak, ott a „Bolt köz” aljában, Kovács Vendel bácsiék mellett. Vendel bácsi, akinek nem csak a vezetékneve, hanem a mestersége is kovács volt, amint meghallotta a kiskutya dallamos, hangosra sikeredett ismerkedését új birodalmával, ledobta bőrkötényét, és feleségével, Bözsi nénivel átballagtak hozzánk.
- Mutassátok be az új szomszédomat! – mondta mosolyogva, és megsimogatta a kiskutya kobakját. – Aztán nevet adtatok-e már ennek a kis aranyosnak? Bizony ám, név kell ennek a kis gyönyörűségnek - jelentette ki Vendel bácsi, és nyomban  számításba vették a környék összes kutyájának a nevét, de nem azért, hogy ezekből válasszanak, hanem nehogy ismétlődjön, amelyikből már van egy is a közelben.

- Mégsem lehet két Bodrija ennek a rövidke utcának! – szólt közbe Lajos, a nagyobbacska szomszédgyerek, utalva ezzel arra a picinyke kis közre, a maga összesen húsz házával, amely élte a poros mindennapjait, Schaffhauser Feri bácsi boltjától Vendel bácsi kovács műhelyéig.
- Bodrit mondtál? – kapta fel a tekintetét Vendel bácsi. – A probléma megoldódott. Ilyen néven még nem őriznek házat a „Bolt közben”. Írjátok ide gyorsan az utca porába nagy betűkkel: BODRI!

Erre felkapta a kis - tele pofával „nevető” - kutyust, összevissza nyaggatta, és amikor már minden felnőtt „kiörömködte” magát, végre az enyém lett, ami nekem rendeltetett; és óvott, vigyázott rám tíz éven át az én kis kutyám.

Az első nap ismerkedéssel telt. Körbejárkálta, birtokba vette az udvart. Édesanyám éjszakára a kis ház téglapadlózatú pitarjára vetette meg a kutyaágyat. A legszívesebben bevittem volna a szobába kicsi kutyusomat, de apám lebeszélt róla:
-A falusi kutyának az udvaron a helye, neki feladata van, illetve lesz: a házőrzés.

Nem volt mit tenni - a dolgok faluhelyen így vannak elrendelve -, Bodri maradt az udvaron, nekem pedig sehogy se jött álom a szememre. Aztán egyszer csak legyőzött az éjszaka. Életem addigi legnagyobb élményével aludtam el. Nem emlékszem, hogy álmodtam-e valamit, de nem is volt rá szükségem, mert igazi álmom ezen a napon már valósággá vált: van egy kiskutyám!
Hajnaltájt nagy hangzavarra ébredtem. Kiabálást hallottam és Bodri jajveszékelését. Sírt, nyüszített a kiskutya, kis vékonyka hangja egyre erősebben hallatszott.
- Mi történt? – kérdeztem anyámtól, de nem kaptam választ. Rohantam a hangok irányába, egyenesen az udvarra, ahol apám viaskodott egy idegen emberrel, aki valamitől aztán elesett. Később tudtam meg, hogy édesapám jobbegyenese terítette le. Az az áldott kéz a rátetovált Kossuth címerrel, az a kéz, amelyikkel kereste a kenyeret kis családjának, az a kéz, amellyel sokszor megsimogatta fejemet. Most ezzel az izmos, dolgos kezével leterítette a kiskutyám által megzavart tolvajt, aki, amikor rajtakapták, szembeszállt vele. Az idegen férfi az udvar porában feküdt, s apám egy pillanatra vette csak le róla a szemét, de ez elég volt ahhoz, hogy újra támadjon. Amint felugrott a földről, a pici kutya ismét jajgatni kezdett, ezzel jelezte a veszélyt gazdájának, és a támadásból menekülés lett a kertvége gledécia tüskéin keresztül a Csárda rétre, ahol a lábdobogás egyre halkult, majd elnyelte a messzeség. Édesapám felkapta a kiskutyát, óvatosan megveregette az oldalát, s így dicsérte:
- Okos kis házőrzőnk, megmentetted a gazdi biciklijét.

Úgy tűnt, mintha a kutyus   megértette volna a szavait, fülelt, aztán csóválni kezdte picinyke farkát. Bodri már az első napon a család hőse lett. Hamar híre ment az esetnek, de aztán „minden csoda három napig tart”, és a faluban azért mindig történik valami, Bodri első kalandja is beleveszett a közelgő ősz szürke ködébe.
Apám a kemény télre tekintettel engedett szigorán, és kiskutyám a hideg éjszakákat a lakásban tölthette, nappal pedig ott szaladgált az udvaron, hempergett a hóban, kergetőzött velem és a többi gyerekkel. Gyorsan megbarátkozott Kovács Vendel bácsiék szép, fehér, Tisza nevű  kutyájával. Az egész úgy festett, mintha ettől az értelmes felnőtt házőrzőtől tanulni akarna, és   tanult is tőle, mert a nagy kutya sok-sok szokását átvette ez a kis négylábú gyerek. És Tiszától lehetett is tanulni. Amelyik házőrző hazánk második legnagyobb folyójának nevét viseli, attól illik is tanulni. Valóban a Tiszáról lett elnevezve. Ez úgy történt, hogy Kovácsék veje, Zarándok János ennek  a folyónak a partján találta, elhagyottan, mikor arra járt teherautójával.  Hazahozta, és ezt a jó hangzású, komoly nevet adták ennek az értelmes állatnak. Tisza, mintha tudta volna, hogy mit jelent a neve, úgy ment, ahogy a Tisza, amikor csendesen andalog végig az Alföldön, és úgy szaladt, úgy rohant, mint a zabolátlan, megáradt folyó. Még most is beleremegek, amikor kimondom ezt a csodálatos magyar szót: Tisza. Később, sok évtizeddel később egy barátomtól kaptam egy kiskutyát, amely megszólalásig emlékeztetett erre a fehér csodára. Azt hiszem mondanom sem kell, de ennek a gyönyörűségnek más nevet el sem tudtam volna képzelni, mint: Tisza.

Most térjünk vissza Bodrihoz, aki a következő tavaszra már szépen kinőtte magát.
Eljött az ideje, és már valóban ő vigyázott ránk. Mellette biztonságban éreztem magam. Minden porcikájával, figyelmével kísérte lépteimet, és ha veszélyt érzett, máris jelzett.

Dudás Károly