Kilitiről szeretettel 34.

Nagy Sanyi bácsi és a galamb

Papkuta alatt, a téglaégető fölött volt a Kilitiek barackosa. Ontották a fák a finomabbnál finomabb kajszit, már messziről látszott a sárgába borult domboldal, és hallatszott a gyerekzsivaj, jelezve, hogy nyár van, és az iskolások a szünet nagy részét itt, ezen a negyven holdon töltik. Jó iskola volt a gyümölcsösben töltött munka, rendet, fegyelmet tanultunk az itt dolgozó felnőttektől. Egy életre emlékezetes marad az a hatvanas évek eleji, forró, kiliti nyár. Van egy kedves kis emlékem ebből az időből, amit most megosztok veletek.

Egyik alkalommal éppen a hazulról hozott ebédünket fogyasztottuk, amikor Kiliti felől motorberregés hallatszott, majd hamarosan láttuk, hogy egy piros-fehér színű Panni moped közeledik, nyergében a főagronómussal, Nagy Sanyi bácsival. Balassa Feri bácsi – a brigádvezető – gyorsan végignézett a munkaterületen, megigazított néhány rendetlenebbül lerakott ládát, és éppen köszönteni készült a motorról leszálló főnököt, azonban ő megelőzte:

- Mindenkinek jó napot és jó étvágyat kívánok!

- Része legyen benne! Mármint a jó napban és a jó étvágyban is! – felelt rá Feri bácsi, és már mozdult is, hogy lekanyarítson a sült csirkecombból egy darabot.

- Köszönöm Ferikém, de már ebédeltem, a feleségem nagyon finom cukorborsólevest főzött, meg tejfölös csirkét.

- Akkor legalább a pozsonyi kiflimet kóstolja meg Sanyi bácsi! – kérlelte az egyik asszony, aki jóval idősebb volt, mint a nagyfőnök, ennek ellenére bácsinak szólította. Miért? Mert ő volt a Sanyi bácsi – gyereknek, felnőttnek, fiatalnak, idősnek. A bácsi megtisztelő cím, nem életkort fejez ki, nem az évek múlása szerinti megszólítást takar, hanem egy nem titkolt tiszteletet, szeretetet, amit a mi kis falunk lakói éreztek a mosolygós, ugyanakkor tekintélyparancsoló katonás ember iránt.

- Meggyőzött Kati néni! Ennek nem tudok ellenállni! – felelt a főnök, és kivett egy darabot a felé nyújtott papírzacskóból. Elbeszélgetett az emberekkel, és hamarosan a közelgő viharra terelődött a szó. Felhő ugyan még csak itt-ott látszott az égen, és szél se lebbent, de az időjárás-jelentés szerint két-három napon belül vihar és jégeső is várható.

- Hogy tudnánk megmenteni ezt a szép termést a jégtől? – kérdezte az egyik asszony.

- A legjobb az lenne, ha mindet le tudnánk szedni a fákról, de nincs annyi kéz, amely ilyen rövid idő alatt el tudná végezni ezt a nagy munkát. Hacsak - nézett ránk, gyerekekre – nem szaporodik meg a létszámotok holnapra!

- Nem lehetne letakarni valamivel a fákat a jég ellen? – kérdezte naivan az egyik nagyobbacska gyerek, és Sanyi bácsi türelmesen elmagyarázta, hogy miért nem jó a gyerekfejjel kigondolt megoldás.

- Tudjátok, a fa a levelei segítségével valamennyire védi a termését a külső behatások ellen. A zöld lomb igyekszik útját állni a szélnek és a jégesőnek, amennyire tőle telik. Ha sűrűbbek a levelek, nagyobb védelmet nyújtanak a termésnek, mert a jégszemek nehezebben találják el a gyümölcsöt.  Pisti! – szólította meg az egyik fiút .– Fogj egy marék súlyosabb hantot a kezedbe, és hajítsd el úgy, hogy arra a gyümölccsel teli fára hulljon, kissé oldalirányból!

A hantok néhány barackot megütöttek, de láthatóan a többit megóvták a levelek.

- Most úgy hajítsd fel a hantokat, hogy fentről essenek lefelé!

Pisti jó magasra dobta a marék súlyos hantot, hogy megközelítőleg a jégeső kártékonyságával potyogjanak a fára. A levelek ezek közül is többnek útját állták. És ekkor valami rendkívüli történt. A fára hulló hantokkal szinte egy időben egy szép nagy szürke vadgalamb is lepottyant, egyenesen Sanyi bácsi lába elé, aki felemelte a szegény kis állatot, meghallgatta a szívdobogását, és odaszólt az asszonyoknak:

- Kérek szépen vizet, egy kispohárban!

Érkezett a víz, és a gondoskodó ember hamarosan életet varázsolt az egyik hant által eltalált madárba. Amikor már a kis apró szív szaporábban kezdett verni, és a madár pislogása is elevenebb lett, a gyógyító a tenyeréből röptette fel az ég felé. Néztem ezt a boldog arcot, és azonnal megértettem, hogy Sanyi bácsinak a lételeme segíteni a bajbajutottakon. A piros-fehér Panni egy rúgásra indult, és a főnök elporzott a kiliti határ más területeire, mert ott is, mindenütt munka folyt,és örömmel fogadták az emberek ezt a kedves bácsit.

Alighogy eltűnt a motor és utasa a szérűskert irányába, érkezett egy másik, egy öblösebb hangú, nagyobb motor, amely oldalkocsit cipelt az egyik oldalán. Egyenesen a fák közé, a pihenőjüket töltő emberekhez hajtott.

- Jé, a fagylaltos! – hallatszott gyerek és felnőtt ajakról.

- Igen kérem, a fagylaltos – felelte a kanalát kezében tartó fiatalember .– Jó helyen járok?

- Azt nem tudjuk, hogy hová igyekszik, de hogy itt nagyon jó helyen jár, az biztos! – felelte Feri bácsi, és összekacsintott a finom, jégbehűtött portékát idefuvarozó cukrásszal, akit, ha nem csal az emlékezetem, talán Tóninak szólítottak. Ők ketten korábban is tudták, amit mi gyerekek csak sejtettünk, hogy a fagyit Sanyi bácsi rendelte meg a számunkra. Biztosra veszem, hogy az ő személyes varázsának köszönhető, hogy másnapra megduplázódott a barackot szedők létszáma. A két nap múlva megérkezett jégeső már csak a leszüretelt fák leveleit tudta megtépázni.

Sokszor eszembe jutnak ezek a szép, hatvanas évekbeli napok, és ez a nagyszerű ember: Nagy Sanyi bácsi.

Dudás Károly