Kilitiről szeretettel 35.

Ürgeöntés

Van az évnek egy hónapja, amikor a gyerekembernek esze ágában sincs a kalendáriumra tekinteni. Minden iskolás tudja, hogy miről beszélek, minden diák tisztában van vele, hogy melyik évszak melyik szeletéről van szó. Úgy bizony, csakis a július lehet, mert ez az a hónap, amelyik már kellőképpen távol van az előző tanévtől, de az előttünk lévő augusztus útját állja a majdan eljövendő becsengetésnek. Mi, a hatvanas évek kiliti gyerekei minden egyes percét élveztük a nyári szünidőnek, nem ismertük azt a szót, hogy unalom. Mindig volt valami, ami forgatta a történések kerekét, mindig találtunk valami érdekeset, ami bearanyozta napjainkat.

- Fiúk! Van egy ötletem – szólalt meg egy szép napon Józsi, amint a Csárdaréten rövid időre pihenni hagytuk a bőrfocit. Érdeklődéssel fordultunk felé, mert tudtuk, hogy ha ő ötletel, akkor érdekes és izgalmas eseményeknek nézhetünk elébe.

- Halljuk! – jöttek a hangok innen is, onnan is.

- Holnap ürgét kellene önteni – állt elő a javaslattal.

- Hűha! – szakadt ki Laciból a rövidke vélemény, de kis torokköszörülés után szavakba öntötte mondandóját. – Aztán, nehogy úgy járjunk, mint a rókakifüstöléssel!

- Miért, azzal hogy jártatok? – érdeklődött Pityu, aki a nyár addigi legnagyobb kalandjáról kései bárányhimlője miatt lemaradt.

- Na, az volt egy igazi vadászat! – kezdte elbeszélését Laci. – Mindent úgy csináltunk, ahogy öregapámtól hallottam. Odamentünk a rókalyukhoz az összegyűjtött száraz és nedves fűcsomókkal, ágakkal. Odahelyeztük a lyuk szájához a gyújtóst, amikor rájöttünk, hogy nincs gyufánk. Próbáltunk tüzet csiholni kövekkel, fadarabok összedörzsölésével, szemüveg lencséjével, de Prométeusz könnyesre röhögte volna magát, ha látott volna bennünket.

- Nem tudtatok tüzet gyújtani? – kérdezte csodálkozva Pityu.

- De, a végére sikerült.

- Hogyan?

- Már vagy másfél órát kínlódtunk a csiholással, amikor Jancsi a fejéhez kapott, benyúlt a zsebébe, elővett egy ezüstösen csillogó öngyújtót, és meggyújtotta vele a gyújtósnak odakészített száraz füvet.

- Na és azután? – kíváncsiskodott tovább Pityu.

 - Azután elkezdett zuhogni az eső, aminek a lába már addig is a levegőben lógott.

- És a róka?

- Ja, a rókával nem találkoztunk – zárta le szégyenteljes vadászélményünk elmesélését Laci, aztán Józsi vette át a szót.

- Gyerekek! Az ürge az egészen más – kezdte mondókáját, amibe Imre azonnal bele is szólt:

- Hát persze, hogy más, mert sokkal kisebb, és a picinyke lyukból könnyebben kipiszkáljuk.

- Az nem is olyan biztos – feleselt Imivel Pityu.– Én már voltam ürgeöntésen, és láttam, hogyan csinálják.

- Akkor meséld el nekünk is, mert holnap hadat üzenünk a rágcsálóknak – bíztatta Józsi az ezen ismeretekkel felruházott Pityut, aki elmondta, hogy mit látott, amikor végignézte az öreg cigányember, András bácsi és családja ürgevadászatát.

- Először is kellenek vödrök, kell drót, amire felfűzik a kiöntött állatot, kell bicska, amivel megölik.

- Úgy gondolom, hogy a legfontosabbat nem mondtad – szólt közbe Józsi -, hogy honnan veszünk vizet.

- Viszünk hazulról a vödrökben, van egy kétkerekű kézikocsink, arra feltehetjük a vödröket – bátorított bennünket Imi.

- Akkor már ennél jobbat tudok – csillant fel Józsi szeme. – Döntsük el, hogy hol akarunk önteni, és nézzük meg, hogy van-e a közelében kút vagy patak, odáig vihetnénk üresen az edényeket, ott megtöltjük, és már lehet is lotyikolni a lyukakba. A kiserdő mellett, a legelőn láttam sok ürgelyukat, oda kellene mennünk, holnap már korán reggel.

A következő nap kora reggelén el is indultunk a nagy kalandra. Bárhogy is igyekeztünk csendben végigvonulni az utcán, a kocsi kereke és az egymáshoz ütődő bádogvödrök zajára megmozdultak a z utcára néző szobák függönyei.

Az Erdő úton már jobban zajonghattunk, ott legfeljebb a madarak hajnali csiripelését zavarhattuk meg, de ők úgy tettek, mintha ott se lennénk. A Nagyvíz tompán-szürke vízében megmerítettük a nyolc vödröt, és odacipeltük az ürgebirodalom területére. Lyukak lyuk hátán. Kétségünk sem volt, hogy ne lennének lakóik, ugyanis néhányan meg is mutatták magukat a rájuk vadászó társaságnak. Annyian voltunk, ahány vödör. Fejben már elkönyveltük, hogy egy edénnyel elegendő lesz a kiöntéshez, ezért már szinte menetben mindenki kinézett egy lyukat, és beleöntöttük a vödör tartalmát. Vártunk a lyuk fölé guggolva, de egyetlen kis szürke állat sem dugta ki a fejét.

- Talán kevés volt nekik a víz - próbálta kikövetkeztetni a hibát Józsi, és már indultunk is az újabb merítésért, amit belelöttyentettünk a már vizes szájú üregekbe. Ismét vártunk egy kicsit, de az ürgéknek nyoma sem volt.

- Mi lehet a hiba? Mit csinálunk rosszul? – égetett bennünket a kérdés, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a következő fordulóban hozott nyolc vödörből csak egyetlen lyukba öntjük a vizet, egészen addig, amíg elő nem jön az ürge.

- Ennek már sikerülnie kell! – állapította meg Laci, és kiosztotta az elkövetkező feladatokat, amelyben nekem az elkapó szerepe jutott, nekem kellett nyakon csípni az üregből menekülő aprólábút. Már vagy az ötödik vödör vizet borították a lyukba a fiúk, amikor észrevettem, hogy emelkedik ki az ürge feje. Egy gyors mozdulattal  a nyaka irányába kaptam, és máris a markomban volt a rémült jószág. Fogtam a nyakát, és közben arra gondoltam, hogy ez már innen nem menekülhet. És akkor becsapott a mennykő hatalmas csattanással és nagy fájdalommal a kezemben. Eltelt egy kis idő, mire megértettem, hogy mi történt. Hát bizony hiába szervezte meg Laci az egész kiöntés, elkapás folyamatát, hiba csúszott a vadászat gépezetébe. Amint elkaptam az ürge nyakát, Pityu egy nagy bottal célba vette a szerencsétlen állatot, és lesújtott. Ha úgy vesszük jól is célzott, mert a célkeresztben volt a remegő állat, de megúszta, mert a nyaka köré tekert kezem megvédte az ütéstől. Egy darabig csak ültem, kezemben az ürgével, amit nem voltam képes a fájdalom miatt elengedni. Józsi fejtette le az ujjaimat a szürke állatról, amely apró lábait szaporán kapkodva egy darabig még látszott a legelő gyér füvében, aztán elnyelte a föld.

Dudás Károly