Kilitiről szeretettel 4.

Szürke szamár a ködben

A nyári iskolai szünet a végéhez közeledett, de az augusztusi forróság még olyan – János bácsi szavaival élve – „istenbizonyvihart” sejtetett. Mi, haverok, a Rákóczi utcai ”kemény mag” a kiserdő Nagyvíz felőli fái alatt, az öreg kanász közelében találtunk menedéket az égető napsugarak elől. János bátyánk kezében szaporán ficánkolt az élesre fent bicska, egyre „flancosabb” lett a bot, ő maga pedig sajátságos módon, a fogai között fütyülte az igazán szép népdalokat.

Körbevettük a pásztorembert, aki mint már olyan sokszor, most is elröpített bennünket Meseországba, ami egy kis fantáziával mindig ott lehet a szemünk előtt.
- Kumjátok be a szemeteket, ha kinyitva nem észlelitek, és máris ott találjátok magatokat a mesék birodalmában!- bíztatott bennünket, és máris kezdődött a nagy utazás.

Egyszerre mindig csak egy helyre utaztunk, a mesékben se lehet csapongani, hátha még összekuszálódnak a szálak,… és akkor nagy baj lesz. A nagy mesemondó soha nem úgy kezdte a mondókáját, hogy  „Most elmondok egy mesét”, hanem úgy alakította a beszélgetést, hogy azon vettük észre magunkat, hogy az események fonalán araszolunk, egyre beljebb és beljebb a mondák és mesék világába. Máris megtudtuk, hogy valamikor, még abban a rettenetes betyárvilágban történt itt, a Kebala völgyben egy furcsa vadászat.
- Ugye tudjátok, hogy merre van ez a völgy? Ha nem, akkor most az is kiviláglik ebből a nem mindennapi históriából - forgatta meg a félig kifaragott botot János bácsi. Kortyolt egyet az eredeti csikóbőrösből, majd látva maga körül a kíváncsi szemeket, így folytatta:

- Élt itt egy magányos ember, ott a Jódi domb alatt. Valamikor más vidéken nagy vadász hírében állt, egyesek szerint erdőkerülő is volt, ám a sorsa ideparancsolta a mi vidékünkre. Ez az atyafi hozta magával az erdő iránti ragaszkodását, vadászszenvedélyét, valamint öreg duplacsövűjét. Ezzel a flintával valamikor végigvadászta Tolnát, Baranyát. Itt már csak ritkán akasztotta le a szegről, akkor is inkább csak libára és kacsára ment, mert a szeme megromlott öregségire. Attól tartott, hogy a tompuló látása miatt eltalálna valakit, ha földi célokra lőne, a liba, meg a réce meg csak röptében lőhető. Ott fönt meg nem röpködnek emberek. A madarakat, amennyiben eltalált egyet-egyet, öreg, de értelmes kutyája megkereste és odavitte a gazdájának.  Egyszer, egy eredményes vadliba vadászat után, a két leszedett lúddal a vállán ballagott haza kis faházába, amikor kissé távolabb vaddisznók csörtetését hallotta. Tisztán kivette, nem csak a zörgésekből, hanem a disznó jellegzetes hörgő hangjából is, hogy az agyaras itt van valahol a völgyben. A kutyájának a fülébe súgta:
- Édes vizslám, most el ne vakkantsd magad, mert a gazdi akkor nem tudja becserkészni a kolbásztölteléket!

A jó vadásztárs pedig szót fogadott, csak lapított az öreg csizmája mellett, és várta a a puska dörrenését és a következő vezényszót.  

- A puska a mezőn: durran, az erdőn, de már a szélén is: dörren, épületben inkább csattan -   fűzte hozzá mesélőnk, csak azt nem tudtuk, hogy honnan szerezte ezeket a fontos ismereteket, amikor katonáéknál szakács volt. Mindegy, mondott valamit, mi pedig úgy voltunk vele, hogy aki nem hiszi, járjon utána. A mesélés folytatódott, és egyre érdekesebbé vált a történet.

– Ott tartottam - nedvesítette meg a torkát néhány kortyocskával mesemondónk -, hogy a vadász várta a vaddisznót az erdőszéli sűrű bokrok mögött, de az egy időre elcsöndesedett.
- Talán észrevehetett, ezért távolodott el tőlem - gondolta, de nem adta fel a reményt, várt és várt, közben már elképzelte, hogy ez egy nagy jószág lehet, mert ez nem más, mint egy hatalmas remete kan. Miért lehet remete kan? Hát azért mert egyedül jár. Miért jár egyedül? Mert már öreg. Ha öreg, akkor pedig már nagyra nőtt, ellenben akkor nem jó pecsenyének, mert már rágós. Az ilyen öreg kan már csak kolbásznak jó egy kis mangalicával vegyesen. Abból pedig van kettő vágnivaló az ólban. Javarészt makkon híztak, ezzel a kilövés előtti kannal együtt annyi kolbász lesz, hogy gerendát kell erősíteni a kamrában, mert a régi már nagyon beroggyant. Töri a fejét a vadász, hogy most mit tegyen. Rágyújtani nem lehet a pipára, mert akkor befellegzett a rejteknek, inkább a lapos bádog flaskát emelgeti a szájához egyre nagyobb szaporasággal, de egyszer csak hasznavehetetlenné válik a belé szorult nagy mennyiségű levegő miatt. A köd kezd leereszkedni,  hamarosan sűrű szövésű fátyol libben a tájra. Törölgeti a szemét, de nem segít:
- Alighanem hamarosan okulárét kell készíttetnem - dünnyögi maga elé amikor zörejeket hall, de most nem az erdő felől, hanem a másik irányból. Tudja, hogy a zörgésre a vadász nem lő, csak a látható célra, ezért még vár. És ekkor csoda történt. A sűrű ködön át is kivehető volt a megjelenő  méretes hím állat, és ráadásul úgy fordult, hogy rögtön az első lövéssel oldalba lehetett kapni. A nagy test azonnal elvágódott. A vadász puskáját maga előtt tartva rohant a zsákmány felé,  készen a kegyelemlövés leadására. Ekkor azonban történt valami, amitől  földbegyökerezett a lába. Egy férfi ordítását hallotta:
- Segítség, megölték Jucit! – hangzott, és azt már nem tudta, hogy ismétlődött-e a keserves kiáltás, vagy csak az elhangzott mondatot visszhangozta az erdő.
- Mit tettem, édes Istenem! Gyilkossá lettem - szakadt ki belőle valahonnan nagyon mélyről a kétségbeesés, és rohant áldozata irányába, miközben egyfolytában ez járt a fejében:
- Ott nem volt ember, lehetett látni az állatot, ember ott nem volt. Ott ember nem is lehetett, mert ahol vaddisznó van, ott nem lehet ember, vagy ahol ember van, ott nem lehet vaddisznó – tépődött  magában, és amikor odaért a fekvő állathoz nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Ott feküdt előtte egy szürke szamár, vérző sebbel. Az egyre jobban leereszkedő ködön át is látszott, hogy a golyó éppen, hogy csak súrolta a testet, ami azonban nagy fájdalmat okozhatott, és a csacsit leterítette.
- Hol van az ember, akit meglőttem? – kérdezte a szamár gazdáját, aki értetlenül bámult a vadászra.
- Hát itt csak egy ember van magán kívül, az én volnék, de hála istennek én nem lettem meglőve.
- Hát a Juci, akinek a nevét kiabálta, ő hol van?
- Itt fekszik maga előtt, ő az én Juci szamaram.
- Én meg már azt hittem, hogy gyilkossá lettem - válaszolt megkönnyebbülve a puskás ember.
A vadász a szamár sebét ellátta, s az másnap már vidáman ficánkolt a Kebala- (a bögöcsei víznyelő gödör) – környékén, a gazdáját pedig a két, idáig cipelt vadlibával kiengesztelte. Hamarosan szemüveget készíttetett magának, és azzal már meg tudta különböztetni a vadkant a szamártól.
János bácsi teljesen beleélte magát a mesélésbe, és olyan érzésem támadt, hogy ez az eset megtörténhetett. Az is előfordulhat, hogy több helyen is, és különböző időkben is megeshetett. Az öreg kanász még mesélt volna tovább, de Endréd felől nagyon sötétedett az égbolt, a jószágot pedig még a vihar előtt haza kellett hajtani.

Dudás Károly

...folytatása következik...