Kilitiről szeretettel 6.

A hidegvölgyi pásztoremberek

Kiliti szélén, ott, ahol a juti határ találkozik a ságvárival, van egy nagy terület, amelyet az itt élő emberek Hidegvölgynek neveztek el. Most ne keressük az okát, hogy miért ezt a nevet akasztották Kilitinek erre a mindentől távol eső, enyhén lankás legelőjére, annyi biztos, hogy ide korán kopogtat a tél,  és még a „bűti” szelek is belemarkolnak a pásztorember arcába. Amióta világ a világ ezen a tájon békésen megfért egymás mellett a gulya, a nyáj és a falka.
Valamikor nagyon régen, amikor a Sió még az „ó” medrében kanyargott a Bozót ingoványos rétjei alatt, az akkori kiliti uraság a szürke marháit – éven át – a Hideg-völgyben tartotta. A völgy túlsó részéről folyamatosan idehallatszott a jutiak birkáinak bégetése, az öreg juhász kutyái nyakát díszítő rézcsengettyűk fülbemászó dallama, amelyre – Kiliti felől - a marhakolomp mélyebb zúgása válaszolgatott hol szaporán, hol lomhábban. A déli harangszó pedig itt, ezen a helyen minden irányból hallatszik – Kilitiről, Szabadiból, Jutról, Marosról –, de ha jó a szélirány, még Ságvár felől is. A völgyben karámokat építettek az északi felükön nádoldallal, valamint nádból összetömörített, tetővel ellátott nyári fészert emeltek, ahol a jószág az eső és szél elől menedéket talált. Miklós napjára aztán nádkévék kerültek a fészer minden oldalára egy keskenyebb bejáratot hagyva az így készült istállón. A nádat a jó Isten ajándékozta az embernek. Sok mindenre használható, de leginkább építőanyagnak. Jól szigetel, ha kell, megőrzi az építmény melegét, levezeti a vizet a tetőről. Amíg lábon áll, a Sió árterében elrejtheti a bujkálót. Őseink sokszor kerestek menedéket a mocsarakban, nádasokban, bozótokban. A kiliti és a juti pásztorember élelmét is kiegészítette a Sió menti nádasból. Költött itt ruca, vadréce, fácán, tanyázott a mocsárvilág szigetein nyúl és őz, de még a vaddisznó sem volt ritka. Volt a pásztornak azonban egy ősi ellensége, a toportyán, amely nem csak a mocsárban lévő fészkeket dézsmálta, hanem gyakran támadott meg juhokat. A juhász egyetlen fegyvere a pásztorbotja volt, ami a settenkedő farkassal szemben hatástalan, kiváltképp, ha az a távolabbi bárányokat veszi célba. Ilyenkor csak egy megoldás létezett: a jó kutya. Kellett olyan kutya, amely tereli a nyájat, erre igazán alkalmas a puli és a pumi, de szükség volt őrző-védő kutyára is, erre a célra a kuvasz és a komondor a legmegfelelőbb. Ahol ilyen kutyákat tartottak, ott esélytelen volt a tolvaj, a rabló - legyen az négy, vagy kétlábú. A gulyások, juhászok, kanászok sokat tudtak mesélni kutyáikról, azok hőstetteiről, amelyek közül néhányat úgy adtak elő, ahogy az a valóságban megtörtént, a többségükbe azonban beleszőtték a mesék világának ezernyi színét. Na, de hát a fantázia szépítette meg azt a szürke, egyhangú életet, amely nap nap után zajlott itt, egy haranghallásnyi távolságra Kilititől, Juttól és Ságvártól. A pásztorok ideiglenes lakóalkalmatossága egy egyszerű földkunyhó volt, amely az eltelt évszázadok alatt semmit sem változott. Ez egy téglalap alakú, simára egyengetett oldalú gödör, amelyre erősebb akácágakból tartószerkezet került, majd egy szigetelő földréteg. A földborításra gyeptéglákat raktak. A kunyhó előtt nádból egy féltetős terasz növelte meg a lakóteret, amely a tél beálltáig a főzés helyéül szolgált. Ha a pásztorok többen összejöttek – és ez gyakori volt -, előbb-utóbb előkerültek a régi történetek, apáik, nagyapáik kalandjai. Ilyenkor a tábortűz mellett, a csillagfényes éjszakákban szárnyalt a képzelet. Miről szóltak ezek a mesék, történetek? Leginkább az elődök hőstetteiről, kedvenc állataikról, leginkább a kutyáikról, legnagyobb kincsükről, szemük fényéről. Mettől jobban nyúlunk vissza a múltba, annál nagyobb a történetek hitelességének sebezhetősége, hiszen a múlt már csak emlékképekben létezik, kiegészítve a fantázia világával, és egyre jobban a képzelet kerül túlsúlyba a valósággal szemben, de hát a pásztorélet is egy mesevilág.

 Kiliti pásztorok mesélték

A macska és a nyulak

Bármennyire is hihetetlen, de megtörtént. József, az öreg gulyás köpönyegére ülve szemlélte a Hideg-völgy Alsó névre hallgató táját, majd unottan kinyitotta bicskáját, kézbe vette félig kifaragott botját, és nekiállt a mintákat szaporítani készülő alkotásán. A jó kis faragókést apjától kapta, és folyamatos késztetést érzett botok, ostornyelek, kulacsok, pipák faragására. Egyre jobban sikerülnek művei, egyre jobban közelítenek az apja és nagyapja által készített faragásokhoz, de ő egyfolytában elégedetlen volt magával.

- Mikor tudok én úgy faragni, mint  drága jó apám? – tette fel magának a kérdést.

Ezen töprengett, amikor egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy nyúl szaladt volna el előtte, egyenesen a domboldal galagonyabokrai mögé. Nincs ebben semmi különös, sok nyúl van errefelé … csakhogy szürke és fehér színű vadnyulat még nem látott. Megdörzsölte a szemét.

- Bizonyára a nap vakított el egy pillanatra – gondolta, és faragott tovább.

Kicsit később ismét megjelent előtte a kép.

- Most már semmi kétség, nem képzelődtem, tényleg itt szaladt az a bizonyos nyúl.

Igen ám, de a nyúlnak nincs hosszú farka, ellenben van két hosszú füle. Azonnal tisztában volt vele, hogy egy eltévedt kölyökmacska van a bokrok mögött.

– Na, ezt megnézzük közelebbről is! - gondolta, és úgy tett, mintha ügyet sem vetne az elbitangolt háziállatra. Kutyáit nyugalomra intette; a fegyelmezett állatok tudták, hogy most ezt a macskát békén kell hagyni. József tette tovább a dolgát, szaporán faragott, közben törte a fejét, hogyan lehetne magához csalogatni a kis csavargót. Hamarosan készen állt a terv. Eddigi figyelőhelyétől kicsit távolabb, de látótávolságnyira, a talajból kezével kikapart egy tenyérnyi földet, amelybe beleterített egy lapulevelet, és az így elkészített tányérba öntött a tarisznyájában lévő üvegből egy kevéske tejet. Messziről figyelte, hogy mi történik. Negyedóra sem kellett, és a macska a lapulevéltányéron maradt csöppnyi tejet kinyalogatta.
- Na, várj csak kiscicám, hamarosan lesz gazdád, és pedig olyan, aki gondoskodik rólad!

A következő naptól folyamatosan ki lett téve egy kis tányér tejjel vagy ételmaradékkal a gulyások kunyhója közelében, és a „kóbor cica” ismét háziállattá vált, odaszokott Józsefékhez. A kutyák is megbarátkoztak vele, együtt aludtak, de az ételük közelébe nem engedték. Elmúlt a nyár, a kismacska nagyra nőtt. Az Óriás nevet adták neki.

- Még soha nem láttam ilyen nagy macskát - mondta József az egyik pásztornak -, akár házőrzőnek is megfelelne. Aztán van itt egér bőven, meg kell tőlük őrizni a kunyhót.

Ez a macska nem tétlenkedett, alaposan rendet vágott az egerek seregében, elüldözte a patkányokat, de a nyestek sem szaladgáltak a marhák között úgy, mint korábban. A tél ebben az évben korábban köszöntött be, és hatalmas havazások zárták el a falut a külvilágtól. József a Hidegvölgyben rekedt, két társával őrizték és gondozták az állatokat, így családja a tél nagy részét nélküle töltötte. A marhákat őrző embereknek fogytán volt az élelmük, hazulról sem hozhattak, mert a kamra gerendájára akasztott kevéske szalonna és sonka a gyerekeknek kellett. Hazamenni csak néha-néha, rövid időre tudtak - ennyit engedélyezett az uraság, mondván, hogy ebben a zord időben a jószágot nem lehet magára hagyni -, és ez kevés volt ahhoz, hogy levágják a karácsonyra dédelgetett disznójukat. A pásztorok lisztből, zsírból, hagymából és néhány szem fagyos krumpliból főzögették soványka leveseiket, hogy azzal vészeljék át a nehéz napokat. Szerencséjükre tüzelőjük akadt bőven, és otthon a családnak is beteremtették a tűzhelybe valót.

- Valahogy csak átvészeljük ezt a néhány napot - nyugtatták magukat, de ez a néhány nap kicsit hosszabbra sikerült.
- Ha lenne puskánk, lőhetnénk nyulat - szólalt meg egyikük, miközben megpiszkálta a tűzhely parazsát.
- Ha szárnyunk lenne, akkor meg repülhetnénk - felelt a társa.

Se puska, se szárny, maradt a korgó nyomor. Egyik reggel arra lettek figyelmesek, hogy Óriás – a macska – furcsán nyávog a kunyhó ajtajában. Nem akartak hinni a szemüknek! Ha a föld nem lett volna a hó alatt fagyos, akkor a lábuk földbe gyökerezett volna. A macska előtt a hóban egy vadnyúl feküdt. Amint Óriás meglátta gazdáját dorombolni kezdett, és úgy hempergett a hóban, mint azt általában a kutyák teszik.
- Mit hoztál cicuskám? - kérdezte József, és azonnal megkapta a választ, amint megtapogatta a nyúl  még meleg testét. - A macskánk fogott egy nyulat! Még ilyent se láttam, de még nem is hallottam - árulta el József a meglepődöttségét.

A nyulat megvizsgálták, megállapították, hogy valóban a macska vadászzsákmánya. Azon nyomban kibújtatták a bőréből, és már fortyogott is a rakott tűzhely platniján az ütött-kopott öntött lábasban az illatos nyúlpaprikás.
- Ha ezt beosztjuk, akár három napig is eltengődünk belőle - mondta a legfiatalabb pásztor -,  úgy, hogy még a macskánknak is jut.

A három pásztorember elfogyasztotta az ízletes paprikást, és a maradékot gondosan, jól elcsomagolták az eljövendő napokra. A következő reggel vidáman kezdődött, fütyörészve, jókedvűen látták el az állatokat. Amint az istállótól a kunyhó felé tartottak, azt hitték, hogy álmodnak, vagy valami csoda történt. Megismétlődtek az előző nap reggelének eseményei. Óriás ismét ott nyávogott egy vadnyúl mellett, és amint meglátta gazdáját – akárcsak előző nap – dorombolni kezdett, majd a hóban hempergett. A marhapásztorok simogatták, dédelgették ezt a nagyra nőtt cicát, ő pedig tűrte, és mintha érezte volna, hogy ez a babusgatás nagyon is megjár neki.

- Akkor ezt most nem főzzük meg - jelentette ki József –, hanem amint megnyúztuk, már János viszi is haza, majd megfőzik az asszonyaink - bízta meg a feladattal a fiatalabb gulyást, és már rántotta is le a bőrt macskájuk újabb szerzeményéről.

Nagy volt az öröm a gyerekek körében. A Hidegvölgy marháinak őrzői úgy érezték, mintha az egész világ a lábuk elé borult volna, pedig csak jól lakhattak ők is és családjuk is. Nem tudták mire vélni a történteket.
- Ez egy szerencsés véletlen – vélekedett János. - A macska éppen arra tévedt, amerre a nyulak fészke van, és tegnap is, meg ma is megfogott egy nyulat. A vadászszenvedélye hajtotta, és a termetét kihasználva meg tudta ölni.
- Azt mivel magyarázod, hogy ide hozta a kunyhónk ajtajába és átadta nekünk? – kérdezett vissza Mátyás.
- Ezt nem tudom megmagyarázni - felelte János.
- Nekem kicsit más a véleményem - szállt be a beszélgetésbe József. - Az rendben van, hogy a macskát hajtotta a vadászszenvedélye, még azt is értem, hogy ide hozta nekünk a zsákmányt, hiszen a macskák, ha megfigyelitek, időnként ajándékot hoznak a gazdáiknak, hol egy verebet, hol egy egeret, de azon érdemes elgondolkodnotok, hogy miért velünk történt meg, és miért pont most, amikor éheztünk, szinte kilátástalanná vált a helyzetünk. Ez már nem csak a macska ajándéka volt a számunkra. Ez annál sokkal nagyobb dolog. Ez annál sokkal nagyobb…

És József a kunyhó földjére térdelt, felpillantott arra a kis feszületre, amely mindig ott lógott a falon, és halkan imádkozni kezdett. A másik kettő pedig követte példáját.
Óriás több nyulat nem vitt a gazdájának, de hát egy macskának nem is ez a feladata. A nagy tél után szép tavasz köszöntött a Sió menti falvakra. A Hidegvölgy is vidám színekbe öltözött. A pásztorok élték tovább megszokott életüket itt ebben a télen zord, tavasszal kies völgyben, ott, ahol egyformán hallatszik Kiliti, Szabadi, Maros és Jut templomainak harangja, de ha jó a szélirány még Ságvár felől is.

Dudás Károly

...folytatása következik...