Mátyás deák vizet fakaszt.

A kiliti Nagyvíz

Máshol, más vidékeken az óceánt vagy a tengert hívják nagy víznek, esetleg a tó vagy szélesebb folyó büszkélkedhet ezzel a megtisztelő címmel. Ha ez nálunk Balatonkilitin is így lenne, akkor most a tollamat nem lenne érdemes tintába mártani. Itt, a kiserdő végében egykor, még a hatvanas évek végén, sőt esős időkben még a későbbiekben is létezett egy tó, amelyet kiliti találékonysággal „Nagyvíznek” hívtak.
A Nagyvíz a valóságban egy kisebb fajta tavacska volt. Mi, gyerekek, keresztben át tudtuk lőni a házilag, mogyoró vesszőből készült íjainkkal, de hosszát a „nyersgumis” csúzli sem volt képes leküzdeni, akár sima kavicsot, akár csapágygolyót illesztettünk a „bőrébe”. Volt, létezett a Nagyvíz, aztán egyszer csak eltűnt a semmibe, ahonnan jött. Különböző korok gyermekeinek jelentette a mesék világát ez a víztükör, a partjára hajló kis erdővel, és a belőle kiszélesedő lankás legelővel. „Odalent Délen” pedig a ságvári erdő ezer színével, sejtelmes susogásával adott méltó kiteljesedést ennek az idilli képnek. Gyerekkorunkban, ha tehettük, a Nagyvíz mellett játszottunk nyáron, fürödtünk sekély vízében, tutajt eszkábáltunk, és máris miénk volt a világ. A való világ is, és egy másik dimenzió, a képzelet, a fantázia világa. Így lett a mi kis tavunkból tenger, a tutajunkból pedig sokárbocos vitorlás, hatalmas utasszállító vagy éppen hadihajó. A tó keleti partja enyhe dombban folytatódott, tele szép szál akácfákkal és bokrokkal. Ezektől nem messze állt egy szederfa, amely a szedres allé utolsó fája volt. Ágaiból, lombkoronájából a természet ideális játszó-, pihenő- és búvóhelyet alkotott. Szerettem ezt a helyet. Ide menekültem, ha bántott valami, vagy ha csak úgy, egyedül szerettem volna lenni. Ilyenkor a képzelet szárnyán visszaröppentem a múltba, és beleképzeltem magam a letűnt idők valamelyikébe. El is neveztem kedves szederfámat mesélő fának. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen lehetett az élet régen, azon a helyen, ahol most Kiliti áll. Hol volt a falu akkor, amikor már Kiliti volt a neve, és volt-e itt előtte is település? Hogy élhettek itt az emberek, hogyan küzdöttek meg a nehézségekkel és az ellenségeikkel? Hogyan és mikor alakult ki a táj jelenlegi formája, hol volt a Balaton partja, meddig volt mocsaras a terület, és az erdő mikor szorult vissza a mai helyére? Kérdéseimre csak részben kaptam választ, ezért elhatároztam, hogy a magam, vagyis egy tizenkét éves gyerek sajátos módján minden rejtélyre igyekszem megtalálni a feleletet, még pedig a képzelet segítségével. Hajdanában a mondák és a mesék is így keletkeztek. Mesélő fám lombkoronája alatt szabadon szárnyalt a képzeletem. Meglévő vagy egykor létezett helyekre, megtörtént eseményekre építettem az általam kitalált vagy inkább elképzelt történeteket. Még most is hatalmába kerít az a kellemes izgalom, amit itt éltem át egy-egy időutazáson.

Talán jól teszem, ha ezeket a kis „históriákat” közre adom. Lehet keresni, kutatni valóságtartalmukat, még az is lehet, hogy megtörtént eseménnyel is találkozunk olvasásuk során. Lehet…

Mátyás deák vizet fakaszt (A kiliti Nagyvíz keletkezésének legendája)

Valahol a középkorban járunk, valamelyik békeévben, jóval a török megszállás előtt azon a helyen, amelyet ma Balatonkilitinek hívunk. Akkoriban, az itt lévő – néhány házas, de inkább fa- és szalmakunyhós – kis falunak Kelety volt a neve. A kis jobbágyfalu kicsi fatemplomával a Csőrioldal észak-nyugati kiszögellésén, fent a magaslaton helyezkedhetett el, a mai Töltényi Szaniszló utcához közeli területen. A falu lakói több földesúrnak is adóztak az időkfolyamán, így a veszprémi káptalan, a tihanyi apátság, de még a fehérvári püspök is szedett itt tizedet. Sanyarú életük volt a falu jobbágyainak, akkora szegénységben éltek, hogy a napi betevő falathoz sem mindig jutottak hozzá, pedig kora hajnaltól napestig húzták az igát a szántókon és a réteken.

Egyszer az egyik földesúr „nagy kegyesen” egy darabka legelőt biztosított a szegény jobbágyoknak, hogy legalább néhány jószágot tarthassanak, és ezzel könnyítsenek sorsukon. Természetesen nem ajándéknak szánta, hanem kemény robottal kellett fizetni a „jussért”. A legelőt  azon a területen jelöltette ki számukra a nagyságos úr, ahol ma a kiserdő kezdődik, a káptalan legelője közelében. Örültek a szegény emberek, és már előre számolgatták, hogy asszonyaik hány disznót, juhot és kecskét tartanak majd kicsinyke telkükön. Apránként szerezték be az állományt, nagyon lassan gyarapodott a gazdaság. Eleinte fel sem tűnt, hogy hiányzik valami a legelőről  -   mégpedig a hűs vizű kút az itatóvályúval. A jobbágyok nappal a földeken dolgoztak vagy az uraság birtokán robotoltak, így nem volt idejük és lehetőségük kút létrehozására. Egyedül a vasárnap délutánjuk volt szabad, ezért elhatározták, hogy mise után kiássák. Neki is álltak nagy serényen, már a föld felső rétegét leszedték, amikor megérkezett lóháton az uraság küldönce, és fennhangon, csak úgy úri módon tájékoztatta  az embereket, hogy amit „itt, most tesznek, az a törvény betűi ellenében van, amit ha azonnal abba nem hagynak, tömlöcbe csukatnak”. A kútásásnak ezennel befellegzett, az emberek álma szertefoszlott. Mit ér a legelő, ha az állat nem ihat? A közeli patak és a kút a káptalan földjén van, és az uraság nagy árat kér a vízért. Vízlelő nélkül semmire se mennek. Mit volt mit tenni, a  vizet a kicsinyke házaik udvarában ásott merítős kutakból,  favödrökben hordták a távoli legelőre, ami nagyon keserves munka volt. A férfinépnek ideje se igen jutott rá, mert egész nap az uradalom földjein görnyedeztek,  a kapa, kasza súlya alatt vesztették el erejüket estére kelve. Szomorkodtak a szegény emberek, és azon törték a fejüket, honnan lehetne vizet nyerni, de sehogy sem jutottak ötről a hatra. Szerencsének számított, amikor  az eső áztatta  legelő gödreiben napokig maradt víz. Nem találtak megoldást, a szegénynek semmi sem sikerülhet! Próbáltak sorsukba beletörődni, de már azon voltak, hogy levágják állatkáikat, amelyek még annyira aprók voltak, hogy halálos vétek lett volna kést bökni a nyakukba. A kényszer azonban nagyúr, és a következő szombatestén mégis leszúrták az első kis malackát, ott kint a legelőn. Nyársra húzták, és nagy búsan forgatták a parázs fölött. Amikor megsült, a parázsra száraz ágakat dobtak, az lobbot vetett, és lángja messze világított. Gáni földesúr birtokáig látszott a fénye, ahonnan éppen ekkor kerekedett fel egy deák, amolyan garabonciás, aki az uraságtól kért bebocsátást éjszakára. No nem a házába, csak a pajtába vagy a szérű védelmet nyújtó kerítése mögé, de a rátarti gazda megtagadta a magányos utazótól. Ballagott hát a deák, szemét le nem vette az egyre erősödő fényről. Tudta, érezte, hogy a tűz mellett emberek ülnek.

- Vajon jó emberek vagy rablók, akik ilyen késői órán eregetik a zsarátnokot az ég felé? – szőtte a gondolatait, de nyugtatgatta magát: - Ha rablók, nincs mitől félnem, mert szegény vagyok, mint egy koldus, tőlem aztán nem tudnak elvenni semmit. Ha útonálló gyilkosok, akkor eddig tartott a földi életem, ami bármennyire is hozzám nőtt, túlzottan nincs miért sajnálnom, legfeljebb előbb jutok a mennybe. Ott legalább végre boldog lehetek. Ha jó emberek ülik körül azt az egyre jobban malacsült illatúvá váló tüzet, akkor pedig nincs félni valóm.

Ezekkel a gondolatokkal lépett a megvilágított arcú, szomorkás emberekhez, a kemény munkában elnyűtt jobbágyokhoz, akik az urasággal ellentétben szívélyesen fogadták a jövevényt.

- Adjon az Isten szép estét az összes jó embernek! - üdvözölte a helyieket az érkező.

- Az elfáradt vándornak is nem különben - viszonozták a köszöntést. – Mi járatban ilyen késői órán ott, ahol csak a toportyánok járnak?

- Meg hát kegyelmetek, akik ezt a jószagú tüzet körül ülik. Talán a nádi farkasok elijesztésére szolgálnak a lángok? – szólt a válasz és a kérdés egyszerre.

Aztán jött a többi kérdés, hol innen, hol onnan, amiből pedig egyszeriben sok akadt, mert hát az ismeretlent meg kell ismerni. Az ide, a kiliti éjszakába tévedt fiatalember mesélni kezdett magáról:

- Mátyás vagyok, Gergő fia. Apám Hunyadi János nagyúr seregében szolgál valahol a végeken, hadnagyi rangban. Engem külországba küldtek okosodni, így jutottam el Itáliába, ahol kitanultam a várfundáló mesterséget. Úgy hírlik, hogy hamarosan nagy kincs lesz a tudományom. Mozgolódik a török, előbb–utóbb nem elégszik meg a határ menti csetepatékkal, rá fog támadni az országunkra. Meg kell erősíteni régi várainkat, hogy ellent tudjunk állni a vad oszmán hadnak! Adja a jó Isten, hogy újakat is legyen szerencsénk építeni, amire az a hatalmas sereg ideér.

A parasztemberek kíváncsian hallgatták a művelt vándorlegény elbeszélését, és amikor az már minden idekívánkozót elmondott magáról, ő is kérdezett:

- Kegyelmetek mi végből világítják be az ég alját? Vagy talán fáznak ebben a tikkadt éjszakában?

- Nagy oka van annak, hogy most itt virrasztunk legyilkolt aprócska malackánk fölött - indult meg a szóáradat a szegény jobbágyokból.

Töviről hegyire elmondták bánatukat, nyomorúságukat ennek a jólelkű atyafinak. Érezték, hogy valami megváltásnak kell történnie, valami jó következhet csak erre a sok borzalomra, amit a kegyetlen élet kényszerített rájuk. Ha mégsem jelenik meg valami csoda, ennél a sanyarú világnál már rosszabb úgy sem jöhet, de az is ad egyfajta megnyugvást, hogy kiönthetik szívük mélyéről a fájdalmukat. Dőlt belőlük a zokszó, és a deák némán hallgatta a sirámokat. Néha bólogatott, volt mikor a fejét csóválta. Beleélte magát a jobbágyok helyzetébe, hiszen az ő ősei is jobbágykenyéren éltek. Már amikor volt abból a kenyérből. Amint figelmezte az elbeszélők szavait, maga sem tudja, hogy került a kezébe egy darabka az időközben megsült malac húsából. Jóízűen falatozta a finom pecsenyét, majd tarisznyájából egy borral töltött butellát kotort elő, amit még az ozorai vár strázsamestere csúsztatott abba ott-tartózkodásakor. A hozzá legközelebbi kérges tenyérbe adta az ozorai hegy ajándékát. Az üveg körbejárt, és hamarosan elfogyott belőle a Tükörcsös-hegy leve. A jóemberek egy darabig ültek szótlanul, majd a deák törte meg a csendet.

- Atyámfiai! Azt mondták, hogy az uraság a törvény értelmében nem engedi, hogy kutat ássanak a legelőjükre. A törvénybe azonban az nem foglaltatott bele, hogy gödör ásása is tiltva van. Akkor ássunk egy hosszú és széles gödröt! Ide, erre a helyre, ahová a kutat szándékozták megásni. Itt- láthatják - nedvesebb a föld, mint a többi helyen. Itt valami nagy kincs van a földben!

- Mire megyünk a gödörrel? – kérdezték egyszerre több felől  is az emberek. - Milyen kincs lehet ebben a szegényes földben?

 Így  morfondíroztak, de közben ki is ásták a gödröt.

- Mi lehet most itt a legelőn a leges-legnagyobb kincs a szegényember számára? - kérdezett vissza a deák.

- A víz, hogy itatni tudjuk jószágainkat - felelték a fáradt emberek.

- Na, látják! Akkor most vizet varázsolunk! Semmit se kérdezzenek, hanem tegyék azt, amit mondok!Hozzanak ide egy vékára való makkot!

Néhány fiatalabb legény térült-fordult,  és fáklyafény mellett szedett egy vesszővékányi makkot.  A deák elé tették a földre, aki beleborította a kiásott gödörbe, és csak ennyit mondott:

- Egyengessék el, hogy mindenhová jusson belőle, aztán takarják be földdel!

A jobbágyok mindent a vándor útmutatója szerint tettek, aki ekkor megszólalt:

- Most pedig ideje, hogy mindenki pihenni térjen! Ha egy fél hely jutna nekem is valamelyik fészerben, nagyon hálásan megköszönném – mondta, de inkább már ásította Mátyás. Beballagtak a csillagfényes éjszakán a faluba. A deák az egyik csűrben kapott helyet, amely nagyon is megfelelt kívánalmainak. Volt szalma a dereka alatt, védve volt a farkasoktól, haramiáktól. Hamarosan elaludt. Másnap reggel a vasárnapi napsütés fényözönt bocsátott a kis szalmatetős falucskára. Állt a levegő, felhő sehol, a láthatár kitágult, a tihanyi apátság tornya karnyújtásnyira közeledett. A vendég a békák kuruttyolására sem ébredt fel, pedig azok ugyancsak rázendítettek hajnali és reggeli zenebonájukra a Sió partjáról és a csépával telenőtt tóról, amit Békás-tónak is neveznek. Egyfolytában hallatta hangját a békazenekar. Ez a hely, ahol a kis falu elterült, ez a Csőri kiszögelésén szerényen meghúzódó része Kilitinek még évszázadok múltán is a Békaváros nevet viseli. A falusiak –a miséről hazatérve – felébresztették a hétalvót, és első útjuk a legelőre vezetett. Hajtotta őket a kíváncsiság: vajon mi történt az ásott gödör környékén? A környékén semmi különös, de magában a gödörben nagyon érdekes dolgok estek meg. Messziről látszott, hogy a gödör sokkal mélyebb lett, de talán még szélesebb és hosszabb is. Az alja úgy nézett ki, mintha egy életlen ekevassal felszaggatták volna. Közelebb érve pedig már látszott, hogy az aljában tocsog néhány hüvelyknyi víz, ami igazából csak közelről volt megkülönböztethető a cuppogó sártól.

- Tessék a tó! Ez lett egy éjszaka alatt a gödörből - mondta a fundáló mester.

Most már nem deák, mert aki egy gödörből úgy tud tavat varázsolni, hogy hozzá sem ér, az már tényleg építőmester és nem garabonciás deák.

- Hogyan lesz ebben valódi tiszta és mélyebb víz? – kérdezték az emberek.

- Még egy éjszakát kell várni, és itt valódi nagy víz lesz - felelte a mester. - Holnap reggel az asszonyok nyugodtan kihajthatják az állatokat a legelőre, amire a fejük fölé ér a nap a jószág már  saját nagy vízből olthatja szomját, és nem ilyen kis „pocsétából”.

- Árulja el nekünk mester uram, milyen varázslattal vagy fondorlattal tudta elérni, hogy víz fakadjon soványka legelőnkön? - tették fel a kérdést a falusiak.

- Mondhatnám, hogy varázsló vagy csodatévő vagyok, amit nem mondok, mert csodákat tenni egy valaki volt képes. Áldassék a neve Jézus urunknak! Én csak ismerem a föld, a növények, az emberek és az állatok természetét. Tudom azt, hogy ahol makk van a földbe rejtve, az arra ráengedett disznók addig túrnak, amíg a számukra finom csemegét elő nem kotorják. Azt is tudom, hogy a réteken, legelőkön, ha egy-két réteget leásunk, és nedvesebb a föld, mint máshol, akkor ott nem túl mélyen forrásnak kell lennie, ami a megfelelő módon „kiszabadítva” a felszínre „bugyog”. Ez történt itt is, a kegyelmetek legelőjén. A földben lévő forrást az éjszaka leple alatt a makkra ide sereglő vaddisznók a makk után kutatva, azt kitúrva, kiszabadították. A források vize pedig utat tört magának felfelé, és lám, víz lett a gödörben. Először csak egy kicsi pocsolya, majd egyre nagyobb, és végül pedig nagy víz - adta meg a magyarázatot.

A földesúr kénytelen volt beletörődni, hogy saját tavuk van, amelyet nem loptak, hanem szinte magától keletkezett. Ezt csak a várfundáló mester, a szegény jobbágyok, na és a vaddisznók tudták másképpen.

Volt Balatonkilitin a Kiserdő alsó sarkánál egy tó, gyerekkorom álomvilága. Szélessége egy nyíllövésnyi, hosszúsága valamivel több. Eltűnt a tó, a helyét is benőtte a fű. A rét úgy látszik visszavette régi jussát a víztől, elvett tőlünk valamit, ami semmivel sem pótolható. Itt valamikor a NAGYVÍZ csillogó víztükre mosolygott az égre.

Dudás Károly

...folytatása következik...

Fotók: 1. kép. 2015-ben ideiglenesen újra megtelt vízzel a régi tó.

            2. kép: illusztráció