Kilitiről szeretettel 8.

Betyárvilág

János bácsi, az öreg kanász – „Hegynek neki bukfenc” címen előadott - meséje teljesen izgalomba hozta kis gyerekcsapatunkat. Hazafelé menet Pisti – a borfelelős – meg is jegyezte:
- Ez ám a mese, ez való nekünk, nem a Futrinka utca!

Nem fért hozzá kétség, hogy másnap ott lesz a helyünk az öreg pásztor körül, hátha újra legombolyít egy szálat abból a nagy motringból, ami „feltekeredett” benne az idők folyamán. Annak rendje és módja szerint, amint a délelőtti nap sugarai felhörpintették a harmatot, meg is érkeztünk a legelőre.
- Jó reggelt, János bácsi! - köszöntöttük nagy mesélőnket.
- Az is má’ odébb van - bökte az orrunk alá a napszakkal kapcsolatos tévedésünket, finoman utalva rá, hogy már bizony jócskán benne vagyunk a délelőttben. Ki az a halandó, aki ne látná meg, hogy a Nap már ugyancsak törekszik arra fölfelé, oda föl, egészen a tetőre, hogy onnan égető karmait belemélyessze a mezőn dolgozó ember hátába, aztán majd a megkezdett ívet folytatva, vadságából engedve, előbb megereszkedjen arra nyugat felé, majd pár óra múlva, beleszédüljön a semmibe. Most még foga van a Napnak, most még a délelőtti harapásai elől muszáj bemenekülni a kiserdő lombjai alá. A disznófalka ezen a napon már többször megmártózott az iszapos Nagyvízben.
- Na, mára má’ ölég vót - durrantott egyet ostorával az öreg. – Fürgenc, Csibész, tere’d ki! – adta ki a vezényszót két okos kutyájának, és a jó pulik minden további magyarázat nélkül tudták, hogy a kondának ilyenkor a kiserdő nyárfái alatt van a helye. Legbelül, a fenyves széle felé a göbék és ártányok, középen az éppenhogy csak elválasztott malacok, és a víz felőli szélen az anyakocák. Ezt a rendet János bácsi így alakította ki, és ez így volt jó. Miért volt így jó? Hát, mert így alakította ki János bácsi.
- Na, akkor az én kis jószágaim most ellesznek egy darabig, az ebéd ideje is arrébb van még, akkor hát bökjétek ki, hogy mér’ gyüttetek!

Pisti adott választ a kérdésre:
- Tudja bátyám, arra gondoltunk, hogy a mai napunk nagy részét itt kellene eltölteni, meg hát egy kicsit el is beszélgetnénk itt valakivel, aki szóba áll velünk, és meg is szomjaztunk erre a finom szódára, ami itt lapul a szatyrunkban a málnaszörp mellett. Ebben a nagyobb üvegben is van valami, csak nem tudjuk kitalálni, hogy vajon mi lehet. Na, nézzük csak: van rajta egy címke, és arra meg valami írva. Nézze már meg János bátyám, mert én nem tudom elolvasni, nehogy már a lúgköves üveget hurcoljuk magunkkal a Nagyvíz partjára! – az öreg kézbe vette a nagy, öblös üveget, ami volt vagy 3 literes, rápillantott a rajta lévő címkére, elmosolyodott és kibetűzte az azon lévő szöveget:
- Mesebor … Hogy az anyátok ne sirasson benneteket! Kezet a szívre, ugye semmit se javítgattatok ezen a vinyettán?
- Nyugalom János bácsi, ez Pókáék otellója, a legjobb a környéken, de abban a kisebb üvegben, ott a tarisznya aljában noha van, ha az jobban ízlik, akkor azt is választhatja -  viccelődött Pisti.
- Most akkor döntsétek el, hogy mit akartok! Mesét – a jó kis otellótól, vagy hogy hegyesebben tudjak köpni a nohától?
Hát persze, hogy a mesét akartuk, ami a faragott pipából felszálló füstcsíkkal egy időben kezdett csurdogálni, majd folydogálni, aztán fokozatosan áradt szét térben és időben.
Mi pedig a jóembert körbeülve ismét egy nagy élmény birtokába kerülhettünk, egy olyan kinccsel gyarapodtunk, amit soha az életben el nem vehet tőlünk senki.
- Ha nem bánjátok, akkor ma a betyárokról mesélek, azokról a betyárokról, akik valamikor, úgy száz évvel ezelőtt – de úgy hírlik, hogy még később is – itt élték mindennapjaikat a ságvári és a környéki erdőben. Mielőtt nekiugranánk a mesélésnek egy dolgot azért szögezzünk le: nem mindenki betyár, aki úgy néz ki. Magyarán szólva három fajta számkivetett embert különböztetünk meg . Az egyik a zsivány, aki lop, rabol - és ezt önmagáért teszi -, de lehetőleg nem öl; a másik a haramia, aki saját haszna vagy a bosszúállás miatt már képes ölni is; a harmadik a betyár, aki ugyan megéri a pénzét, mert a lopott és a rabolt holmikból ő sem él rosszul, de ahol csak teheti, segíti az elesett embereket. A betyár szemben áll az igazságtalan, vérszívó világgal, olyan Robin Hood féle. Minden vidéken éltek betyárok a múlt században. Ahol tudták, nyugtalanították a helyi uraságokat, amikor csak tehették, borsot törtek a pandúrok orra alá. Sokszor ez a bors túl csípősre sikeredett. Azokban az időkben tombolt az önkény az országban, a szabadságharcunkat – a cár segítségével – letörő osztrák hiénáknak szabad prédája volt a magyar föld. Az 1849-es vérfürdővel nem elégedtek meg a Habsburg nagyurak és talpnyalóik, törvényeik egy részével a magyarokat tartották kiszolgáltatott helyzetben. Az adók és az urak igazságtalansága elszegényítették a falvak lakóit. Ezzel a hatalmas gépezettel szemben nem lehetett tenni semmit. Itt,  a Balaton környékén sem volt különb a helyzet. Élte a nép a maga sanyarú életét, aztán egy szép napon híre ment, hogy valahonnan messze földről idekeveredett egy testvérpár, olyan betyár félék, és a ságvári erdőben húzták meg magukat. Azt beszélték, hogy valami barlangjuk is van, de annak a bejáratát nem ismeri senki.
- Csak nem a Patkó Jancsi és a testvére?- tettem fel a kérdést a mesélőnek.
- A rosseb, aki tudja a pontos nevüket - vetette oda a mesemondó, aztán folytatta a félbeszakított történetet. – Ezek a legények ritkán avatkoztak be a ságváriak vagy a kilitiek dolgaiba, de ha idegen uraság ment át a területen, az nagyon jól tette, ha „hadsereggel” vonult át. Kemény gyerekek voltak ezek a betyárok, mesterei a karikásnak, fokosnak, késnek, de lőni is tudtak pisztollyal, puskával. Egyszer hírét vették, hogy egy szegény családtól – adótartozás fejében – lefoglalták az összes háziállatot, még a libákat és a tyúkokat is. A szegény asszony hiába kérlelte a végrehajtót és a pandúrokat, azok hajthatatlanok voltak, elszállították az állatkákat.
- Legalább a libákat ne vitték volna el, miből lesz a lányom stafírungja – sírdogált az asszony.

A két betyár – álruhában – besomfordált a faluba, és csak annyit mondott a kisemmizett anyának:
- Ne szomorkodjon néném, lesz a maga lányának stafírungja: tollal, angincihával, olyan, ami után még az uraság is a könnyét hullatja. Van lúd bőven a jó Isten óljában - mutatott az égen „V” betűben szálló vadlibákra. - Hát ebből lesz ennek a széplánynak a stafírungja - ezzel a két betyár úgy elillant, mint ahogy érkezett.
Teltek - múltak a napok, hetek. Kemény hideg szorongatta a ságvári erdőt, a gámi és a bögöcsei tetőt, majd néhány napra enyhült az idő, előbb eső esett, ami hamarosan átváltott ónossá, jeges mázt húzva a szép zöld búzavetésre. Ez a természeti jelenség olyan gyorsan ment végbe, hogy az egyik hajnalban, a legelésző vadliba sereg tollazata jegessé vált, és képtelenek voltak felszállni. Van egy régi népdal Elesett a lúd a jégen címmel, aki ezt a dalt alkotta, bizonyára láthatott már ilyent. A lúd nem igen állhatja a jeget, a teletalp nem alkalmas arra, hogy könnyedén közlekedjen a jegessé vált talajon. Hát még ha a szárnyai is lefagytak! Ez a libahad pedig most ott csúszkált, esett-kelt, tehetetlenkedett, szárnyaszegetten.
A parádézó libákat több oldalról legények közelítették meg – szeges csizmákban –, és a kihúzott halászhálóba terelték a lassan mozgó, gágogó madarakat.
- Na, ennyi libája egész Kilitinek nincs - szólalt meg egyikük, aki a fő „ludas” volt a dologban. - Most már tűnjünk el, amíg a csősz észre nem vesz bennünket!

Ezzel egy szánra pakolták az elnémított állatokat, és elhúzták egy megbízható helyre, ahol azon nyomban nekiláttak a kopasztásnak. A kitépett tollat zsákokba tették, és a kitekert nyakú libákkal együtt a következő éjszaka sötétjében becsempészték a szegény asszony udvarába, tudjátok, azéba, akitől a végrehajtó mindent lefoglalt. A szegény asszony a szomszédokkal közösen feldolgozta a libák húsát, jó pár darabot pedig disznóhúsra cserélt. Ezen a télen olyan finom kolbászt töltöttek – jó részt libabögybe –, hogy évekig ezt emlegették. A megtisztított lúdtollból pedig annyi párna és dunyha lett, hogy még az unokáknak is jutott belőle.

János bácsi kortyolt egy keveset az otellóból, aztán nagy gondosan elkezdte tömni a dohányt kívül ragyogó, belül kormos pipájába, majd nagy élvezettel folytatta a betyárokról szóló történetét:
- Abban az időben a szegény emberek, kiváltképpen, akiknek földjük se volt, napszámba jártak dolgozni a gazdagabbakhoz. A jobb érzésű gazdag emberek a napszámot rendesen megfizették, így mindenki elégedett volt. Akadtak azonban olyanok is, akik amikor elérkezett a fizetés ideje, a kialkudott bérnél kevesebbet vagy a fizetségként beígért sonka helyett avas szalonnát adtak. A szegény emberek nem tudtak mit tenni, mert a törvény az urak pártján volt. Elverni nem merték a megállapodást megszegőket, mert könnyen tömlöcbe kerülhettek volna. Nagyon nehéz volt azokban az időkben a szegény ember élete. Ezt látták és érezték a betyárok is, ezért elhatározták, hogy amikor csak módjuk lesz rá, a maguk sajátságos módján igazságot szolgáltatnak. Történt egyszer, hogy az egyik szegény ember nem kapta meg a kialkudott bért a módos gazdától, holott több napon keresztül – két fiával – lekaszálták a füvet a rétjéről, később felgyűjtötték a szénát és behordták az udvarába, ahol több boglyába összerakták. Amikor mindezzel végeztek, kérték a gazdától a járandóságukat, aki jóval kevesebbet akart adni, mint amennyiben megállapodtak.
- Gazduram, nem ebben állapodtunk meg! - próbálta meggyőzni a napszámos a birtokost, de az, maga mögött érezve az igazságtalan rendszer törvényét, hajthatatlan maradt:
- Örülj neki, hogy ennyit is kapsz! Különben is, ki hinne neked, egy koszos parasztnak.
A szegény ember, a koszos paraszt,  az egykori negyvennyolcas nemzetőr nem tehetett mást, beletörődött sorsába.
- Ezt mérte rám a jó Isten, nem tehetek semmit ellene, ez az én keresztem - keseregett betérve a régi zsuppfedeles Kiliti Csárdába az ott ülő atyafiainak. Azok nem mondtak semmit, csak hallgattak és szomorúan néztek maguk elé. A beszélgetést azonban más is hallotta: a mellettük lévő asztalnál két idegen legény.
A szegény ember  másnap hajnalban több társával, köztük a fiaival együtt egy másik módos gazda  földjén  állt munkába. Olyan távoli volt a föld, hogy az elkövetkező éjszakákat is kint töltötték nádból készült kunyhóban, mert nagyon fárasztó lett volna haza- s visszatérni. Ez volt a szerencséje, ugyanis a faluban olyan dolgok történtek, hogy ő lett volna az egyes számú gyanúsított, ha nincs bizonyíthatóan távol.
- Mi történt a faluban? - kérdeztük kíváncsian.
- Hát, ott aztán vörös lett az ég alja, ott valaki vagy valakik felgyújtották a lelketlen gazda összes szénáját. A falusiak tudni vélték, hogy a betyárok voltak, de közelebbit senki nem tudott mondani. Ezt követően a szívtelen, a megállapodásokat felrúgó gazdák birtokain történtek érdekes dolgok. Egy másik gazdának a Sió part közelében felgyűjtött szénája teljes egészében belekerült a vízbe, aminek a nyéki és ozorai emberek örültek, ugyanis egészen odáig úszott a szálastakarmány. Gyakori volt az olyan eset is, hogy egy-egy gazdát korbáccsal vagy karikással irgalmatlanul elvertek. Az okosabb gazdák tanultak belőle, a makacsabbak pedig néha- néha összefutottak egy-egy betyárra. Amint már jó előbb is mondtam, nem csak betyárok éltek itt az erdő rejtekében, hanem velejéig romlott zsiványok, de még haramiák is. Ezeket az emberek nem szerették, de hát hogyan is szerethették volna őket, amikor azok nem becsültek senkit és semmit, se istent, se embert. Volt köztük egy, különösen kegyetlen és könyörtelen gazember, hallottam a nevét, annak idején gyerekkoromban, de már nem biztos, hogy jól emlékszem rá. Talán Pál lehetett, de mindenki csak Róka néven emlegette. Ez az ördögfajzat úgy intézte a rablásait és egyéb gaztetteit, hogy a gyanú a betyárokra terelődjön. Az igazi betyárok már régóta vadásztak rá, de gúnynevéhez híven ravasz volt, és mindig kicsúszott az üldözők kezei közül. Egyszer ez a gazember bent járt a faluban, ahol nagyon megtetszett neki egy lány, aki egy a faluban vendégeskedő fővárosi tűzoltó gyermeke volt. Az öreg tűzvigyázót a helyiek elnevezték „Pörzsebajúszú Flóriánnak”, mivelhogy a bajusza egy tűz oltása során bőrig leégett, de úgy, hogy az a gyönyörűnek tartott pamacs már soha életben nem szolgálhatott  díszként tekintélyes méretű orra alatt. Amikor Pörzsebajúszú Flórián hírét vette, hogy valaki szemet vetett lányára, azonnal megtette a szükséges óvintézkedéseket. Először is szerét ejtette, hogy mielőbb megismerje ezt a bátor embert, aki az ő lánya után sóvárog. A Kiliti Csárdában történt.
- Hol volt a Csárda akkoriban Kilitin? - kérdeztük mesélőnket.
- A mai Csárdaréten állt, a rét ezért őrzi még ma is a Csárda nevet - magyarázta meg a számunkra a név eredetét, majd így folytatta. – Itt, a csárdában a tűzvigyázó már készen állt tervével, amellyel örökre elhessegeti ezt a kellemetlen alakot a lánya közeléből. Persze előtte a nagylánnyal mindent egyeztetett, sőt a tervébe néhány keménykötésű kiliti legényt is beavatott. A terv egyszerű volt, de nem veszélytelen. Azokban a napokban mindenki arról beszélt, hogy elfogtak egy Jóska nevű haramiát valahol Tapolca környékén, és ahogy abban az időben dukált, a nyilvánosság előtt fel is kötötték. Ez a körülmény lett a terv egyik része. Akkor most nézzük sorjában, hogy mi is történt! Pörzsebajúszú Flórián a temetővel szemközti házban szállt meg takaros feleségével és gyönyörű lányával. A sírok a ház előtti földes úttól egy karnyújtásnyira voltak, ha a szél lengedezett, szinte lehetett hallani a sírokon lévő virágok szirmainak susogását. A nagylány látszólag belement, hogy este, sötétedés után, a ház előtt a bokrok takarásában lévő padon randevúzik az elvetemült gonosztevővel, akinek az útja a temető kerítésének vonalában vezetett. A zsiványt nem zavarta a temető közelsége, és az sem, hogy sötét van, mert mint sokszor mondogatta magáról:”neki kőből van a szíve”. Hát az kőből is volt, egészen eddig az estéig, de most történt valami, ami már ennek a hétpróbás gazembernek is megkondította a harangot.
- Mi volt az? - kérdeztük kórusban.
- Hát az egy hang volt a sírok mögül vagy talán máshonnan. Na, ebben nem volt biztos a sátánfajzat sem. A hang pedig kísértetiesen  belehuhogott a táj sötétjébe: „Róka, én vagyok az a Jóska. Eljöttem a lelkedért. Te leszel a következő.”
- Aztán mi történt? - türelmetlenkedtünk.
- Ekkor  Róka jajveszékelni kezdett, majd a rémülettől elnémult, és soha többé nem állt lábra. Soha, senki nem tudta meg, hogy ki játszotta el a kísértet szerepét, de azt se, hogy hová temették a környék legnagyobb gonosztevőjét. Kilitire nem, az biztos.

János bácsi befejezte az erre a napra szánt történetét. Ennyi volt mára elrendelve, ennyit lehet elmesélni. Dél van. A konyharuhát leteríti a fűre, rápakolja ebédjét, és méltósággal falatozni kezd…. a távolból egyszerre halljuk a két harangszót.

Dudás Károly

...folytatása következik...

Fotó: Kiliti fiatalok táncos jelenete, betyár jelmezben.

          Fotót készítette: Herczegné Csomai Lívia