Kivert rendőrkutya

Fátyolos szemekkel ballagott a szekér után. Ha kicsit lassított, a nyakára kötött kötél megfeszült és nagyokat rántott a két kocsioldalt összetartó sarogján. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Mi történt? A gazdi – az istenként tisztelt gazdi – miért kötözte a kocsi hátuljához,…és hova viszi, vonszolja, miért alázza meg a többi kutya előtt. Különösen a gazdit körbeugráló új kutya idegesítette. Bezzeg az új eb elemében van, képes lenne még a csizmás talpát is megnyalni kenyéradójának. De, hát hová vonszolják őt most, ezen a dicstelen napon? Mi történt, miért dőlt össze a világ?  

Az öreg házőrző semmit sem értett a körülötte zajló kegyetlen eseményekből, nem tudhatta, hogy ítélkeztek felette: kidobják az utcára, ebek harmincadjára kerül, ő, aki több mint tíz évig nyalta a gazda, és háza népének talpát…és kezét. Valamit azért megérzett ebből az igazságtalan helyzetből, a világvégét, az ordas sötétséget…azt a sötétséget, amelytől egész életében irtózott.
-Most már értem, - gondolta a kivert, az évtized viszontagságaitól megviselt – egykori őrző-védő – nem kellek már. Talán a gazdinak – a szeretett gazdinak – igaza van: mit kezdjenek már velem, hiszen mire vagyok még jó?  Egyik szememre nem látok, egyik fülemmel nem hallok, menni is nehéz már. Meg az a kínzó szédülés! Bezzeg, amikor még „rendőrkutyaként szolgáltam”!  Rend is volt a „placcon”, nem ám, mint most. Ezek a mostani járőr,- és nyomozókutyák már úri népek. Ha esik az eső azért, ha nagyon süt a nap, akkor meg azért nem akarnak kimenni az utcára. A mi időnkben, ha törött, ha szakadt, ha esett, ha fújt, a rendőrkutyának kint volt a helye. Akkoriban minden más volt, akkor a zsivány – egyszerűen – csak zsivány volt. Most meg: különbségek vannak a zsiványok között, a’szerint, hogy kinek a zsiványa.” A fene érti meg ezt a mai helyzetet, még azt is meg kell válogatni, hogy a szegény rendőrkutya melyik garázdába haraphat bele. Ó, azok a régi szép – és kemény – rendőrkutya évek! Aztán azoknak is vége szakadt. Először jött a kitaszítottság, kóválygás a semmiben, identitás zavar, a kutya sem tudta eldönteni, hogy rossz eb volt -e, vagy egy érdemei elismerése mellett nyugállományba lökött kimustrált rendőrkutya. Ja, ez akkor volt, amikor a színtévesztés kezdődött, ami aztán tovább folytatódott: nem vagyok képes eligazodni a színek kavalkádjában. A jó múltkor a kutya szemorvosnál hosszú kígyózó sorban üldögélő páciensek – érdekes módon – mind erről panaszkodtak. Nem az én hibám, itt valami baj lehet a festékkel is. Na, tessék, azt sem tudom, hogy mi vár rám és mégis humorizálok. Annyi biztos, hogy hosszú utat tettem meg, amíg eljutottam eddig, a megalázott állapotig, amíg kötél került a nyakamra. Most akkor felakasztanak, agyoncsapnak, vagy egyszerűen kidobnak szégyenszemre a szemétdombra? Inkább akkor az előző kettő valamelyike!  A gazdi, amikor befogadott, teljesen más volt hozzám, de a többi kutyájához is. Aztán – szégyen ide, szégyen oda, jöttek jobb, alkalmazkodóbb ebek, amelyekkel az egykori rendőrkutya már nem tudta tartani a tempót. Összegezzük csak, mi is történt valójában? Egyszerű a képlet, itt a kocsi mögött, kenderpórázon cibálva volt időm rájönni: öreg kutya már nem jó semmire. Még jó, hogy szalonnának se, mert így legalább nem vágnak le, mint egy disznót. Dobot se készítenek a bőrömből, mert ahhoz fiatalabb „egyed” szükséges. Tehát, ha kinyírnak, akkor marad a dögkút, mert a szegény kivénhedt rendőrkutyának még egy gödröt se ásnak. Beleborzongok! A gazdi csak ül a bakon és jókedvűen füttyöget az új kutyának, aki nem győzi körbeszaladgálni, körbehízelegni azt az
áldott jó embert, a gazdámat, az én gazdámat – az én volt gazdámat. Engem pedig most visznek a vesztőhelyre. Lelőnek, mint egy kutyát, vagy felkötnek, mint egy kiszuperált ebet, de ha ezt nem teszik, akkor szégyenemben halok meg, mert az én hűséges kutya szívem ezt a nagy megaláztatást már nem bírja ki.
A kocsi megállt egy helyen, a gazda lekászálódott a bakról, ásót vett elő a kocsiderékból, és lassan, komótosan, valami vidám dalt dúdolva, kiásott egy jókora gödröt. A kocsi mögé kötött öreg kutya – mivel nem tudott emberi nyelven – ezért csak magában gondolta:   -    Legalább nem velem ásattad meg a síromat,- majd hozzátette: - édes gazdám. - A szeretett gazdi az ülésdeszka alól elővette duplacsövűjét, szenvtelen arccal odalépett az öreg kimustrált rendőrkutyához, kiszolgált őrző-védőhöz és egyenesen a szeme közé lőtt. Az öreg rendőrkutya nem ebben a pillanatban halt meg először. Egyszer már elpusztult a lelke, amikor annak idején lecsatolták a nyakáról a rendőrkutya nyakörvet.
Az új kutya ott szaladgál a gazdi körül, lesi minden szavát, nyalogatja lőpor szagú kezét.. A kutya már csak ilyen. A gazdi - az a jóságos gazdi – a szeme előtt végzett hűséges öreg kutyájával, így köszönve meg neki az évtizedes odaadó szolgálatot. Az új négylábú tudatáig ez nem jutott el, ő azt még nem tudja, hogy a számára is lesz annak idején egy kötél, egy gödör, és akkor őt is körbeszaladgálja egy újabb kutya, aki majd azt nézi, hogy a jóságos gazdinak a bal,- vagy a jobb kezét nyalja – e előbb.

Dudás Károly