Köszönöm Paula néni

Szeretnék egy történetet elmesélni. Nem megírni, mint egy író, csak egyszerűen kiliti kiejtéssel elmesélni.

 1960 februárjában történt.  Balatonkilitin az Alsó- iskola első osztályos tantermében. Ami itt történt, egész életemre meghatározta viselkedésemet.

 Paula néni, szeretett tanító nénink a madarak etetéséről beszélt nekünk. Elmondta, hogy mennyire szenvednek a szegény kis énekes szárnyasok ilyenkor télen, nem találnak maguknak eleséget, mert mindent hó borít.

Nagyon sok kérdést tettünk fel, de ő, mint mindig most is türelmesen mindenre megválaszolt. Így tudtuk meg azt is, hogy az olajos magvak jelentik a fő táplálékot, de jobb híján a kenyérmorzsa is megmenti őket az éhhaláltól.

Alig vártam, hogy kicsöngessenek, azonnal nyúltam a padba, hogy előszedjem a zsíroskenyeret, amit édesanyám szalvétába csomagolt és mielőtt tízórais táskámba tette, a lelkemre kötötte, hogy okvetlen egyem meg, nehogy éhesen menjek haza.

Amint nyúlok a padba, veszem ki a kistáskát, hát az üres. Mi történhetett? –Hol lehet a tízóraim? Hirtelenjében ez lett a világ legégetőbb problémája.

- Hol lehet a tízóraim? Eltűnt. Pedig teljesen beleéltem magam, hogy abból csipegetek a kis cinkéknek, amelyek ott röpködtek osztálytermünk ablaka előtt. Most mit adok enni a kis cinkéknek? -zakatolt bennem a kérdés. Szegénykék nagyon éhesek lehetnek.

Keresgéltem, morgolódtam, de a zsíroskenyér cserbenhagyott, nem jött vissza hozzám.

Ekkor barátom Jancsi a nyitott folyosó végébe invitált és rámutatott egyik osztálytársunkra, aki nekünk háttal a sarokban állt és az én tízóraimról szedegette le a szalvétát. Rohantam Paula nénihez és elhadartam a történteket, elmondtam, hogy megloptak és vártam, hogy a tolvaj megkapja méltó büntetését. A büntetés nem maradt el. Paula néni – ez a drága asszony – mindkettőnket behívott az osztályba és megkérdezte kis osztálytársamtól, hogy valóban elvette e a padomból a tízórait.

A fiú lesütötte a szemét és a sírással együtt kibuggyant belőle a beismerés.

- Igen tanító néni kérem, elvettem a kenyeret.

Paula néni nem kérdezte meg, hogy miért tette, helyette inkább valahogy ilyen kérdést tett fel:

- Éhes vagy kisfiam?

- Igen. -felelt a „tolvaj”

- De azt tudod, hogy nem szabad lopni?

- Soha többet nem teszek ilyet.

Fontoskodva megkérdeztem tanító néninket:- Nem tetszik megbüntetni?

- De igen, volt a válasz és akkor még nem értettem Paula néni szeméből miért hullanak a könnyek. Akkor még nem értettem.

- Az lesz a büntetésed- fordult a fiúhoz, hogy ebből a két szelet zsíroskenyérből az egyiket most meg kell enned. Időközben becsengettek. A kenyerem ellopója, a „bűnt” elkövető kisfiú pedig tanító néni engedélyével óra alatt elfogyasztotta a kenyeret, így „felelve „bűnéért..

Számtan volt a következő óra, de Paula néni az éhes, kiszolgáltatott kiscinkékről mesélt tovább és beszédében többször gyerek cinkéket említett ilyenkor folyton rámpillantott.

Olyan érzésem volt, mintha egy-egy áramütés ért volna és mintha fény gyúlt volna agyamban és elkezdtem az egész történetet másként látni.

Ólomlábakon vánszorogtam haza. Lekuporogtam a konyhában az egyik hokedlira és magamba roskadva nem tudtam szabadulni az osztályban történtektől.

Szüleim azonnal észrevették, hogy valami baj van. Elmeséltem nekik, hogy mi történt, de amint előadtam a történetet olyan nyomasztó érzésem volt, hogy a bűnös nem is az osztálytársam, hanem valami más vagy valaki mások, akik miatt egy kisgyerek éhes lehet és lopni kényszerül.

Apám arca – elbeszélésem alatt – egyre komorabbá, egyre szomorúbbá vált.

- Kisfiam, te még sohasem voltál éhes. Én gyerekkoromban nagyon sokszor. Nekem sem volt édesanyám akárcsak a te kis osztálytársadnak. Testvéreimmel sokat nélkülöztünk. A tanító néni nagyon megfelelő „büntetést” szabott ki. Ennek a kisgyereknek, ha a lopást mindenképpen büntetni kell, csak ez a büntetés jár. És ami még jár neki ebben a mostoha életben az, hogy boldog legyen, ne legyen éhes, ne fázzon, valaki néha megsimogassa a fejét.

- Kisfiam, köszönd meg a tanító néninek, hogy felnyitotta a szemed és rávezetett arra, hogy az elesetteket segíteni kell.

Első osztályos kis gyerek agyam, de legfőképpen a szívem megértette, hogy a tanító nénink miért így cselekedett.

Másnap, iskolába menet elhatároztam, hogy tízóraim felét átadom kis barátomnak. Amint veszem ki a táskámból a zsíroskenyeret, csodák csodája egy szelettel több van a zacskóban. Drága édesanyám előre megsejtette a szándékomat, és gondolt kis osztálytársamra is.

Ettől a naptól kezdve minden nap másik gyerek hozott egy szelet kenyérrel többet tízóraira.

Tanító nénimnek szavakkal soha nem köszöntem meg, hogy ilyen életre szóló útravalót kaptam tőle, inkább magatartásommal az iránta való tisztelettel igyekeztem meghálálni.

Most itt mégis leírom, amit már régen szerettem volna elmondani a nagyszerű pedagógusnak, csodálatos embernek: KÖSZÖNÖM PAULA NÉNI.

DK.