Lecke egy életre - Papkután

Mint minden évben augusztus 13-a körül, idén is kimegyek Papkutára.1900-ban ezen a napon itt a magtár épületében született nagyapám. Egy perc és máris a volt lóistálló mellett fékezek, elkanyarodok a magtár felé, a mázsaház előtt megáll velem az autó. Nem szállok ki, csak félreállok az útról és máris csapong a képzeletem, szinte letepernek az emlékek. Ezen a helyen van mire emlékezni. Visszaröppenek ezerkilencszázhatvannyolcba.

Ezen a nyáron fejeztem be a gimnázium első osztályát és két nagyon kedves lány osztálytársammal együtt az Új tavasz tsz kertészetében töltöttük a nyári szünetet. Micsoda nyár volt!

Nekem addig is a dolgos parasztember volt a legfontosabb, de ettől a nyártól töretlenül hiszek és bízom a kérges tenyerű kiliti emberben.

Hogy is volt?

Egy szép júniusi reggelen munkára jelentkeztünk a kertésznél, az örök mozgó, állandóan tevékenykedő, szigorúnak látszó, de aranyszívű Csernus András bácsinál, aki röviden tömören elmondta, hogy mi lesz a feladatunk.

Mit kellett csinálnunk? Mindent, amit a többieknek. Lovat vezetni a paprika ekézésekor, a lekaszált gazt összegyűjteni, paradicsomot, paprikát szedni, locsolni az üvegházaknál.

Nekem a legnagyobb élmény a lovak – Guszti és Pajkos – vezetése volt, ilyenkor Matyikó Pista bácsi vagy Hencz Lajos bácsi fogták az eke szarvát.

Mindig nagyon vártuk az ebédidőt. Nemcsak azért mert megéheztünk, hanem ami ilyenkor zajlott az üvegházak melletti árnyas fák alatt az felért egy népünnepéllyel.

Itt fogyasztotta el ebédjét szinte mindenki, aki a pusztán dolgozott. Maráz Vilmos, Márvány József, Csonka József, Matyikó István, Hencz Lajos és a kertészetben dolgozó asszonyok, na és ezen a nyáron a két Marika és én is.

Ezek az emberek kora reggeltől megállás nélkül dolgoztak a forró napon és délidőben – falatozás közben –úgy pihentek, hogy meséltek egymásnak, viccelődtek, ugratták egymást- mindezt szeretettel, oda-oda csípve, de a másikat nem megmarva.

Az egyik délidőben érdekes események történtek.

Maráz Vilmos bácsi megkérdezte tőlem, hogy az ebédhez miért nem eszem paradicsomot, hiszen egész délelőtt ott forgolódtam a paradicsom táblában, zsebre tehettem volna néhány szemet, így másokat is megkínálhattam volna.

Csonka Józsi bácsi is helyeselt, és amikor Matyikó Pista bácsi is egyetértett a többiekkel, villámgyorsan elszaladtam a száz méterre lévő táblába, leakasztottam annyi szem paradicsomot, ahányan voltunk, és uzsgyi, már vissza is érkeztem. Akkor még nem tudtam, hogy ugratnak.

Egyszer csak megjelent András bácsi a kertész. Odaszólított magához és szigorú hangon a következőket mondta:

- Te gyerek miért barangoltál a paradicsomban? - Olyan hivatalos hangon mondta, hogy megijedtem. –Megállj, megmondom az elnöknek, hogy dézsmálja a paradicsomot a fia.

- András bácsi, csak néhány szemet hoztam el.

- Nem az a sok, hanem amit összetapostál közben.

Telve izgalommal lestem a kövesút irányába, ahonnan már hallottam is a jól ismert Danuvia, édesapám motorjának berregését.

- Idefigyeljen elnök úr, ez a gyerek a paradicsomban barangolt, szedi a közösből a termést, mi erről a véleménye?

Nem vettem észre a kertész és az elnök összekacsintását, azaz nem észleltem, hogy tréfa áldozata vagyok.

- Tudja mit András bácsi, én arra gondoltam, - mondja az elnök- apám, le kell vonni a béréből, vagy hozzon a leszedett paradicsom helyett.

- Na, fiam, melyik megoldást választod? - kérdezte apám.

- Hozok helyette.

Másnap reggel édesanyám konyharuhába csomagolt annyi szem paradicsomot, ahány szemmel „megrövidítettem” a szövetkezeti vagyont.

A munkakezdésnél ott volt mindenki és nekem- naiv kisgyereknek-nem tűnt fel, hogy Maráz Vilmos bácsi is ott van a magtárból és nagyapám is a puszta másik végéből.

Egyszer csak megérkezett édesapám is.

- Te jó isten, mi lesz itt?

Fogtam a paradicsomot, kicsomagoltam a konyharuhából,- csodálatos módon nem nyomódott szét egy sem, - és átadtam András bácsinak, aki mosolygós szemekkel a következőket mondta:

„Édes gyerekem, tanuld meg egy életre, hogy ha szükséged van valamire, akkor kérdezz, vagy kérj, de ne önkényeskedj. Ugye érted? „

- Értem András bácsi. És tényleg megértettem. Azt is megértettem, hogy egy jól szervezett ugratás áldozata vagyok, és egy jól irányzott leckéztetésé.

Körbenéztem és láttam a mosolygós, huncut arcokat, köztük apámét is.

Sok évre a történet után egyszer sietve lépkedtem az utcán és elkerültem két idős embert, akik előttem haladtak és beszélgettek.

Az egyik utánam szólt:” Már megint hol barangolsz te gyerek, csak nem a paradicsomban?” – hátra fordultam és akkor ismertem meg Maráz Vilmos bácsit és Csonka Józsi bácsit. A nyakukba ugrottam. Bár most is tehetném! Sírjukat gyakran látom úgy, mint Matyikó Pista bácsiét, Hencz Lajos bácsiét. Mindegyikőjük Márvány papa közelében nyugszik.

Töretlenül hiszek és bízom a kérges kezű kiliti paraszt emberben és nem felejtem őket, bármerre is ”barangolok”

Dudás Károly