Lujzi néni
A Kilitiek Lujzi nénije 1952-ben, özvegyasszonyként került falunkba hétéves kislányával, Irénkével. Szinte nincs olyan család, aki közvetlen vagy közvetve ne került volna kapcsolatba ezzel a kedves, csallóközi tájszólással beszélő asszonnyal. Sokunk számára ő volt az első ember, akivel életünkben találkoztunk: ő volt ugyanis sok-sok éven át a falunk bábaasszonya.
Fekete Alojzia 1926-ban született a ma Szlovákiához tartozó Naszvadon. 1947-ben az akkori kegyetlen politikai döntés értelmében a többi magyarral együtt el kellett hagyni szülőföldjét, és az „anyaországba” költöztek. 1952 tavaszán került Balatonkilitire, ahol a falu elismert és megbecsült lakója lett. Kinevezték körzeti bábaasszonynak, ahogy akkoriban a szülésznőket nevezték. Hozzá tartozott Kiliti, Papkuta és Töreki. Abban az időben sok anya otthon szülte meg gyermekét. Ahogy mondani szokták: „amikor megérett a baba körme, eljön a szülés ideje”. És ekkor - lehetett akár éjszaka, nappal, hóvihar, szakadó eső – a szülésznő fogta táskáját, rohant a kismamához, és együtt örültek, amikor felhangzott Kiliti legújabb polgárának sírása. Az utat gyalog tette meg vagy biciklivel, néha lovas kocsival szállították a szülő anya házához, autóval csak azokban az esetekben, amikor Tiborcz doktor úr is vele tartott. Komplikáltabb esetekben mentőt kellett hívni. Ilyenkor ő maga is elkísérte a kismamát a kórházba, ami abban az időben legközelebb Székesfehérváron volt. Több anya és kisgyerek életét mentette meg gyors döntéseivel, szakszerű beavatkozásával.
1952 szeptemberében történt. Egy fiatalasszonyhoz hívták, akihez azonnal kirendelte a mentőket, mert az otthoni szülés során veszélybe került volna az anyuka és a kisbaba élete. A jármű nem tudott bemenni a szakadó eső miatt a felázott Rákóczi utcába, ezért az Új sorra – a Vásártéri kereszthez – lovas kocsival vitték ki a „szülő félben” lévő anyát. Lujzi néni saját esőkabátját is a kismama fölé tartotta, nem törődve azzal, hogy ő bőrig ázik.
- Nem számít, majd megszáradok a mentőben – mondta.
Amikor a mentős kijelentette, hogy őt nem vihetik el Székesfehérvárra, így reagált:
- Azt szeretném én látni!
Tudta, hogy rá az úton nagy szükség van. És Lujzi néni három napig, a kisgyerek megszületéséig ott volt a kórházban. Ha azon a szeptemberi napon nem kíséri el a mentősöket, a kisbaba nem marad életben… és most nem lenne, aki ezt a visszaemlékezést leírná.
Később Lujzi néni a Siófoki Szülőotthonban dolgozott, majd 1969-től 1983–ig a Siófoki Kórház szülészetén. Többször kapott elismerést, többek között 2001-ben Siófok Város Polgármestere oklevelét. A nyolcvanas években hat évig Bírósági Ülnöki teendőket is ellátott.
Egyszer elmesélt egy érdekes esetet. Válóperes tárgyaláson vett részt, és amint meglátta a két válni készülő fiatalt, azonnal rájött, hogy mindkettő „gyerek” születésénél ő segédkezett, szüleikkel ezt követően is jó kapcsolatban voltak. Így emlékezett vissza arra a keserű napra:
- Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és hajszálon múlott, hogy nem kezdtem el hangosan zokogni ott, a termben. Minden általam világra segített emberkét valamennyire a saját gyerekemnek is tekintettem. Nagyon fájt, hogy elváltak.
Ez a nagyszerű asszony nem csak kiváló szülésznő, hanem példás családanya, nagymama is volt. 1953-ban kötött házasságot Ábrahám Józseffel, aki ettől az évtől 1973-ig körzeti megbízott rendőrként teljesített szolgálatot szintén Balatonkilitin. 1989-ben hunyt el. Házasságukból 1955-ben ikerlányok születtek: Edit és Judit. Judit fodrász, Edit azonban az édesanyja foglalkozását követve szülésznő lett, igaz később pályát módosított. Nagyobbik lánya, Irénke Németországba ment férjhez, Berlinben él. Nagy ünnep a családban, amikor egyszerre látogatja meg a három lány, az öt unoka és a négy dédunoka.
Edit féltve őriz egy megsárgult lapokból álló, öreg füzetet, egy igazi kortörténeti dokumentumot, egy nagy kincset. Ebben a füzetben a Lujzi néni által világra segített gyerekek neve és születésük időpontja van feljegyezve. A mi lelki füzetünkben pedig – örökre bejegyezve – egy név: Ábrahám Józsefné, Lujzi néni, akinek egy kicsit mi is a gyermekei vagyunk.
Dudás Károly