Magyar szó a tajgában 1. fejezet

Előszó

Mit jelent magyarnak lenni távol a hazától? Mit jelent a haza, egy magyar földre utaló szimbólum, a piros-fehér-zöld színű kokárda, a zászló, a Kossuth címer? Mit jelent találkozni a magyar múlt egy darabkájával és magyar szóval messze idegenben? Történetem hősei átélik ezeket a felemelő érzéseket, amelyeket szeretnék megosztani a kedves olvasókkal.

Köszönettel tartozom a könyvem megírásához nyújtott nélkülözhetetlen segítségért Gorjanácz Lászlónénak, a gyermekeimnek és feleségemnek.

I. Élet a tajgában

1.  A légi szállítók

A május nem hazudtolta meg önmagát az 1943-as évben sem; szinte remegett a forró levegő az ázsiai légitámaszponton. Az égető betonon tucatnyi B-24 Liberátor készült a felszállásra. Titkos úti céljuk az egyik frontvonal mögötti város repülőtere volt, ahol már nagyon várták az amerikai segélyszállítmányt: élelmet, ruházatot, fegyvert, lőszert. A gépek személyzete pontosan nem tudta, hogy mit tartalmaznak a rakterekbe kötözött konténerek, de a háborúban nem meggymagot szállítanak az ilyen eszközök, az biztos. A nagy hatótávolságú vasmadarak több tonnás terhükkel kétezer kilométert repülnek a célig, aztán vissza a bázisra vagy egy másik támaszpontra, ahonnan újabb szállítmánnyal ismét felemelkednek. Ez így ment már egy álló hónapja … a gépek csak szálltak és repültek, hol az egyik, hol a másik reptérre.

Ezen a száraz nyári napon már másodszor rugaszkodott el a betonról a sereghajtó, Mohikán névre hallgató hatalmas gépmadár. Feladata a célbázison lerakni a konténereket, bálákat, és irány egy másik támaszpont, ahonnan majd ismét alaposan megrakodva folytatódik az „ideszállok - odaszállok” monoton napirendje.

Már a kifutón állt a szállítóeszköz, amikor a hadtápfőnök dzsipje gördült mellé.

- Várjatok még egy pillanatot! - kiáltott fel a pilótának az autó lehúzott ablakán kiugró katona. - Van itt még két konténer, amit át kellene vinni a 2-es bázisra, ha már úgyis odamentek.

- Rendben, dobjátok fel!

Negyed óra múlva már a gép hátuljában volt a dzsipet követő teherautóról a két konténer.

- Mi van bennük? – érdeklődött a pilóta.

- Pontosan akarod tudni, vagy csak nagyjából? – kérdezett vissza a katona.

- Nekem tudnom kell, hogy mit szállítunk! – szólt önérzetesen a repülőgép kapitánya.

- Na, jó! Élelmiszer és ruhafélék vannak a csomagokban, ezekkel tartozunk a 2-es bázisnak, mert tévedésből nekünk küldte át a hadtáp. Az ottani parancsnok meg eszi a kefét, mivel papíron ő vette át a cuccot.

A rövidke beszélgetést követően a monstrum először hörögve, majd mind jobban nekilendülve, az orrát megemelve célba vette a végtelennek tetsző égboltot.

-Ha minden a forgatókönyv szerint zajlik, akkor úgy 3-4 óra múlva letesszük a gépet, két óra alatt kirámolják a „szajrét”, és már hajózunk is a ketteskére - fordult a kapitány a másodpilótához.

A gépen összeszokott személyzet szolgált. A kapitány, a másodpilóta, a navigátor, valamint a négy beosztott katona, akik közül a Joe névre hallgatót leszámítva már többször megtették ezt az utat. Volt még egy alkalmi utasuk is, egy az ötvenedik évén túl járó doktornő, aki, ha szerencsésen célba érnek, kiszáll a 2-es támaszponton.

Az eredetileg bombázónak készült, de áruszállítóként hadrendbe állított gép hatezer méteres magasságban, az eget karcolva repítette a szállítmányt, amikor Joe, az új fiú, megkérdezte a navigátort:

- Mi az a nagy víztükör ott alattunk a távolban? Talán folyót látok tőle még messzebbre?

- Az a fényesen kanyargó csík a Volga folyó, és tőle balra az a nagyobb vízfelület a Fekete-tenger. Fölötte az a kisebb, furcsa alakú, az pedig az Azovi- tenger. Az már Oroszország, ahol most nagy harcok folynak. Isten őrizz, hogy berepüljünk abba a zónába! Azt hiszem, hamarosan leszednének bennünket vagy a németek, vagy az oroszok.

- Az óhaza, Istenem! Itt nagyon régen, valahol a tenger fölött, a kanyargó folyók között élt a népem. Azt tartják, hogy az Ural hegység mögül jöttek ide, és innen indultak aztán nyugatnak, hogy egyszer csak megérkezzenek a Duna-Tisza tájára – szakadtak ki a katonából a szavak, és amikor a remegővé váló hangot néhány könnycsepp is kísérte, az egyik katona értetlenül bámult a fiúra.

- Te még nem tudod Fred, de ez a srác magyar származású, az igazi neve pedig József, de jobban szereti, ha Jóskának szólítjuk - világosította fel a katonát Tom, a jó barát.

- Bizony, ezt a földet megjárva jutottak őseim később arra a helyre, ahol hét törzsük nemzetté kovácsolódott. Vérükkel pecsételték meg ezt a szövetséget. És most arrafelé - mutatott kissé feljebb, nyugatra, - ott, azon a földön, lehet, hogy ebben a pillanatban is magyar katonák vére hull.

- Rohadt háború! – szólt közbe Bill. - Minden és mindenki szenved. Kinek jó ez? Elveszik anyjától a gyermekét, a gyermektől az apját. Romba döntenek mindent, széttépnek álmokat, fejetetejére állítják a világot, ellenséggé változtatják a legjobb barátokat!

- Ha rajtam múlna, nem engedném háborúzni a nemzeteket! Mérkőzzenek meg egymással a vezetők, de életre, halálra. Azt hiszem, hamarosan béke lenne a földön, mert féltenék hitvány életüket. De hát nincs mit tennünk, benne vagyunk ebben a nem kívánt világégésben, és öljük egymást. Olyan emberek rontanak egymásra, akik soha az életben nem látták a másikat. Csak lenne már vége!

A B-24-es duruzsolva közeledett a leszállóhelyhez. Még egy szakaszos fékezés, és az amerikai repülőcsoda leszállt a betoncsíkra. Gyors és erőteljes rakodás következett. Az árut a munkások azonnal teherautókra és egylovas fogatokra rakták, amelyek már vitték is tovább azokat. A repülőgépet ez idő alatt teletankolták. Egy gyors, csereberével egybekötött búcsúzkodás következett a szövetséges tisztektől, melynek során a gép személyzete három karórával szegényebb, de öt liter olívaolajjal, valamint a vendégnek kijáró barna kenyérrel és egy maréknyi sóval lett gazdagabb.

 Az idő aközben haladt, és a kis ázsiai városra ráterítette sötét fátylát az észrevétlenül föléjük settenkedő éjszaka.

-No, fiúk, most pedig a lovak közé csapunk! Hazaérve megkóstoljuk a szakácsnőnk főztjét, aztán végre pihenhetünk egyet - lelkesítette magát és társait a kapitány, miközben gyakorlott mozdulattal emelte föl a repülő orrát a beton végénél. Könnyedén szállt az óriás, és mintha a hajtóművek is vidámabban szelték volna a levegőtengert. Talán a gép is megérzi, ha hazafelé áll a kocsijának a rúdja.

Dudás Károly

...folytatása következik...