Magyar szó a tajgában 10/1.
10.Égből pottyant kincsek
A napok tovább kergették egymást, a fák levelei lassacskán rozsdásba váltottak. A repülő oldalában a rovátkáknak egyre több sort kellett nyitni. Az egyik reggelen hirtelen jött fagyra és hangos libagágogásra ébredtek. Kiszaladtak hajlékuk elé, és csodálattal nézték a madarak ezreiből az égre rajzolt V betűket.
- Vadlibák – jegyezte meg egyikőjük.
- Északról jönnek – állapította meg Jóska.
- Tőlünk északabbról? – kérdezte Fred, akinek a kérdésében ott bujkált egy kis remény, vagy csipetnyi bizakodás, mert ha a vadludak északról jönnek, akkor talán az ő földrajzi helyzetüket illetően nincs is akkora baj.
- Bizony, tőlünk még északabbról - bólogatott Bill, - és ez azt jelenti, hogy mi még távol vagyunk a jegesmedvéktől.
- Úgy gondoljátok, hogy még az is előfordulhat, hogy megússzuk az előttünk álló zimankót? – reménykedett Jóska.
- Annyi csak a bizonyos, hogy az északi sarkkörtől lényegesen lejjebb vagyunk. Azt, hogy milyen itt a tél, majd az első tavaszi virágok tisztáson történő megjelenése után mondhatjuk el. Aggodalomra azonban nincs okunk, mert ennivalónk van, fűteni tudunk - vélekedett Sarah.
A fiúk szerették volna, hogy a tél minél később toppanjon be, még szerettek volna gyönyörködni az ezer színben pompázó erdőben. A világ összes nyelvében található jelző is kevés annak a szépségnek a kifejezésére, amit a tajga nyújt ebben az évszakban. Nincs az az ecset, amelyik szebb színeket varázsolna a vászonra, mint amit a természet produkál.
- Utánozhatatlan! – gyönyörködött Jóska, és megjegyezte: - ez egy földi csoda.
- Nem, Jóska! Ez egy égi csoda! Ezt a gyönyörűséget más nem képes létrehozni, csak a mindenható! Akárcsak minden mást is – helyesbített Tom.
- Így van – értettek egyet társukkal a mocsár foglyai.
Egy alkalommal a vadlibák nem húztak át felettük, hanem úgy tűnt, mintha leszálltak volna az erdő mögötti nagyobb tisztáson lévő tóhoz.
- Meg kellene nézni őket, hátha tudunk elkapni közülük – ötlött fel Jóskában.
Sarának tetszett az ötlet:
- Rendben, Tommal menjetek, és derítsétek ki, mi a helyzet!
A két jóbarát óvatosan közelítette meg a fűben legelésző tollasokat, azonban észrevették őket, és egy pillanat alatt nagy szárnycsapkodással rugaszkodtak el a földtől. Tom a madárrengetegbe eresztette számszeríja nyilát, Jóska pedig íjából három vesszőt küldött a sokadalomba. Amikor a madársereg elrepült, kitisztult a láthatár, két, nyílvesszővel átütött ludat láttak meg a földön. Az egyik kisebb volt, a másik nagyobb. Tehát a nyílpuska és az íj is meglőtte a tőle elvárhatót. Tom örömmel emelte fel zsákmányát, az égre tekintett, és megjegyezte:
- Ide ma már a libák biztosan nem jönnek vissza, indulhatunk haza. Tudok egy rövidebb utat.
Egy sűrűbb, erdős részen haladtak keresztül. Megnézték a tó frissen befagyott jegét, és elképedve állapították meg, már járni lehet rajta. Hőmérőjük nem volt, de becslésük alapján mínusz 5-10 fokos volt a levegő. A pilóták téli ruhájában voltak, egyáltalán nem fáztak. Igyekeztek haza, mert szerettek volna eldicsekedni a zsákmánnyal, és a libasült íze is erre késztette őket. A rövid útvonal is fárasztó volt, így egy tisztáson pihenőt tartottak. Az erdőben eltöltött pár hónap tapasztalata alapján kezdték megismerni az erdő szusszanását, a fák közül rájuk leselkedő veszélyt. Soha nem ültek le közvetlenül fák, bokrok mellett, ha nem látták be a mögöttük lévő terepet. Most is a tisztás közepén, egymással szemben helyezkedtek el, a másik háta mögötti területet figyelve.
-Ne nézz hátra! Helyezd készenlétbe a pisztolyod, és tölts be egy nyilat! Farkasok vannak mögötted harminc méterre, két óránál!
Jóska nem kérdezett vissza, úgy tett, ahogy társa kérte.
– Most fordulj, és lőj!
A feléjük sunnyogó öt farkas ordított, mint a sakál. Acsarkodó pofával lassan közelítettek a két katonához. Tom újratöltötte a nyílpuskát, ismét lőtt, de nem talált. Jóska lövése is célttévesztett.
-Dobd nekik a libát! - ordította Tom, és mindketten elhajították a másnapi ebédnek valót.
A támadók ettől a pillanattól csak a bendőjük megtöltésével foglalkoztak. Hörögve, morogva zabálták a szürke tollas madarakat. Jóska és Tom mindenféle biztatás és útbaigazítás nélkül terepfutókat meghazudtoló gyorsasággal távolodott a ragadozóktól. Sietni kellett, mert a sakálfajzatok hamar befalják a két szárnyast, és akkor ismét ők kerülnek az étlapra.
Lihegve értek az útjukat álló domb tetejére.
- Fújjuk ki magunkat! - kérlelte Tom a társát, de Jóska válasz helyett előkapta pisztolyát és lőtt. A legjobb pillanatban, mert az első farkas ott őrjöngött a sarkukban. Nyüszítve vágódott el a frissen fagyott talajon.
- Futás! - ordította Tom, és a domb túloldalán, fákat, bokrokat kerülgetve loholt lefelé, az ismeretlenbe. Igyekezetében nem vette észre, hogy a magyar fiú lemaradt. Hiába tekingetett hátrafelé, nem látta a barátját. Riadtan szólongatta, és csak akkor könnyebbült meg, amikor visszajelzés érkezett:
- Itt vagyok egy nagy fán, itt nem érnek el ezek a zabáló gépek! Egy baj azért van! Lehet, hogy ezen a helyen kell megöregednem, mert a vadak itt strázsálnak alattam, és egyre többen vannak. Te ne kiabálj tovább, úgy tűnik, hogy most csak rám figyelnek! Keress magadnak biztonságos helyet!
- Jól van! – akart válaszolni Tom, de visszafojtotta hangját. Ha őt is „ostrom” alá veszik a „hiénák”, mindkettőjüknek befellegzett.
Felmászott hát egy fára, remélve, hogy arról jobban belátja a sűrűn benőtt terepet, de tévedett. Egészen a csúcsra merészkedett. Tekintetét végigfuttatta a távolabbi, hulló levelű fákon, aztán alig néhány méternyire önmagától mintha egy kis házikót vélt volna felfedezni. - - El kell jutnom odáig! Az én biztonságom Jóska szabadulásának is kulcsa lehet.
Lassan leereszkedett a fáról, és óvatosan közelítette meg az objektumot.
-Ez egy repülőroncs! Csak nem?!
Kitörni készülő ordítását alig tudta visszatartani. Repülőjük levált farok részét találta meg.
Felhúzódzkodva a másfél méter magasságban lévő nyiladékhoz jobb kezében a nyílpuskával, másik kezében pisztolyát szorongatva, araszolva jutott a roncs belsejébe. A levált részen, annak ellenére, hogy az száz meg száz horpadástól tarkállott, egyetlen szakadás sem látszott, az oldalajtaja is zárva volt. A rakodótérben eldeformálódott, de aránylag ép, nagyméretű fémkonténert talált, erős biztonsági lakattal lezárva. Agya ezerrel zakatolt:
-Valahogy ki kell nyitnom!
A megoldást keresve ösztönösen kitekintett a roncs nyílásán, és egy pillanatra megállt a szívverése. Csimpaszkodó ordasok próbáltak bejutni a roncs belsejébe. Tom a legnagyobb pofájúba lőtte a nyilát, töltött, és földre küldte a következőt is. Az élettelen test ráesett a másik tetemre.
- Mit tettem – szörnyülködött most már hangosan, - lépcsőt építettem a támadóimnak!
A farkasok pedig lelőtt társaikat megmászván bejutottak a roncsba. Tom pisztolyával végzett a fedélzetre ugró bestiával. Pillanatnyi ötlettől vezérelve két lövéssel leszedte a konténer lakatját, feltépte a tetejét, és beleugrott a hatalmas fémládába, közben a feléje ugró ordast röptében lelőtte. Magára húzta a fémtetőt, és a viszonylagos biztonságban, végre kifújhatta magát. Zavarta a vaksötét, de jobban aggasztotta, hogy jelenlegi, biztonságosnak ítélt menedéke akár a börtönévé, netalántán akár koporsójává is válhat. Tudta, hogy ebből a helyzetből nem lesz könnyű megmenekülni. Jóska se tud segíteni, mert ő is megmentésre vár. Ott gubbaszt szegény a fa tetején, ezek a gyilkosok el nem mozdulnak alóla, amíg… és félt továbbvinni gondolatát.
Dudás Károly
Folytatása következik...