Magyar szó a tajgában 10/2. fejezet

- Idegesítő ez a sötétség - sziszegte, - jó lenne egy kis fény!

Ekkor jutott eszébe, hogy öngyújtója ott lapul a zsebében, és az aljában talán még lehet néhány csepp benzin. Legalább annyira lenne szüksége, hogy egyszer körül tudjon nézni a „dobozban”. Előkotorta a tűzszerszámot, hüvelykujjával tekert egyet a begyújtó keréken, de csak néhány szikrát szórt a tűzkő. Megrázta a kis készüléket, újra csiholt rajt egyet, és csoda történt, fény lobbant, bevilágítva  a láda belsejét. A rövid ideig tartó világosság csak arra volt elegendő, hogy felmérhesse, mik vannak körülötte. Szeme egy fegyver- és egy lőszeresládán akadt meg. Most már különösebben nem zavarta, hogy kialudt a csöppnyi fényforrás, tapogatva nyitotta fel a fegyverládát, és elégedetten állapította meg, hogy kettő darab Thomson géppisztoly akadt a kezébe.

- Remélem működnek! – sóhajtotta.

Izgatottan bontotta ki tőrkésével a lőszeresládát, remélve, hogy a fegyverekbe való muníciót  tartalmazza. Két, gyárilag lehegesztett lemezdobozt talált benne. Tőrét belevágta az egyik tetejébe, és mint egy konzervdobozt kezdte felnyitni. A „konzervnyitó” azonban beletörött az erős fémbe, így közel fél órányi vesződség után jutott a papírdobozkákhoz. Megtapogatta a töltényeket, azonnal felismerte, hogy passzolnak a kibányászott fegyverekhez. Újabb matatás a sötétben, és a tárak, de még a pisztolya is pillanatok alatt megtöltve. A konténer falán át rövid sorozatot eresztett meg a bent lévő farkasok felé. Bár azok elsüvítettek a támadók feje felett, öt lyukacska keletkezett a nagyméretű szállítóláda oldalán, utat engedve a kinti fénynek.

-Megálljatok, most már tudom, hogy merre vagytok!

Lejjebb célzott, s a menekülők közül kettő ott is maradt a padlón.  Gyorsan tárat cserélt, az üreset is megtöltötte, majd az egyik géppisztolyt a kezében tartva, a másikat és a tártáskákat magára aggatva társa megmentésére indult. Mielőtt leugrott volna a roncs padlójáról megsorozta a még lesben álló, támadni készülő vadakat. Legnagyobb csodálkozására a haramiák nem közelítettek hozzá, csak a nyüszítésüket hallotta. A dombon álló fa alatt ott sertepertéltek az ordasok. Amikor meglátták a feléjük közelítő Tomot először csodálkozó pofával tekintettek rá, majd valamilyen belső jelre rohanni kezdtek felé.

- Gyertek csak, most megkapjátok!

Néhány sorozat után a falka maradványa eloldalgott, a remegő inú, hálás Jóska barátja támogatásával elindult a roncshoz.

-Valahol kell itt egy kisebb ládának is lenni! – keresgélt a fedélzeten a lengyel fiú. - Nem láttad?
-Nem.  Mi van benne?
-A saját cserebere tárgyaim.
- Konkrétan?
-Volt benne két német géppuska, három orosz SVT automata távcsővel, sok lőszer, meg egy katonai távcső.
- Honnan szerezted a cuccokat?
- Egy lengyellel cseréltem, aki az angol hadseregben szolgált.
- Minek kellettek neked ezek?
- Gyűjtöm a fegyvereket. Minden hadban álló ország kézifegyvereiből szeretnék egy-egy darabot.
- Nincs az a fal, amelyikre elférne ez a sok vas!

- A fenét! Csak a géppuskák, karabélyok,  géppisztolyok és pisztolyok érdekelnek.
- Hát, amik a ládában voltak  már nem díszítik a nappalid falát.
- Bizonyára kiestek valahol a gépből. Szerencsés az a vadász, aki megtalálja.

A Tom által felnyitott konténerben találtak még  egy Springfield karabélyt a  hozzávaló sok lőszerrel, téli ruhákat és pokrócokat. Egy másik, hasonló méretű, beépített konténerben nagyobb mennyiségű rizst, lisztet, húskonzervet, gyümölcsízt, kockacukrot, kekszet és több doboz teát. Egy kisebb ládából előkerült két petróleumos viharlámpa és egy 20 literes lemezkanna, tele petróleummal. A farkasoknak köszönhetően megtalált szállítmányt már hiába várták a másik támaszponton. A roncs falán lévő  tűzoltódobozból egy fejsze és egy kézifűrész is előkerült, és a raktérben egy kerékpárra is rábukkantak. Szerették volna az összes kincset hazavinni, ami teljességgel lehetetlennek tűnt.

- Mindenből vigyünk egy keveset! Lisztet, cukrot, kompótot, kekszet és az összes fegyvert, sok lőszerrel. A többit visszazárjuk a konténerekbe.  A biciklit hagyjuk itt a padlón, úgy se tudjuk használni semmire!

- Hogyan zárjuk be a konténereket, hiszen mindkettőről lelőttük a lakatot?

- Van itt egy csomó drót, azzal bekötözzük. A medvének nincs annyi esze, és a farkasoknak sem, hogy rájönnének, hogyan kell az ajtót kinyitni.

A válogatás során a külvilágról teljesen megfeledkeztek. Odakint bizony sötétbe borult az erdő, köszönhetően a föléje  tornyosuló matt színű felhőknek.

- Azt hiszem cimbora,  ma innen már egy lépést sem teszünk – szólalt meg riadtan Tom.

- Itt fagyunk meg reggelig, hacsak…!

- Mondd már! Mit találtál ki?

- Van kályhánk, még ha kisméretű is!

- Hol látsz te itt kályhát?

- Hát itt, akár kettő is – mutatott Jóska a két petróleumlámpára. - Arra gondoltam, hogy az egyikkel világítunk, a másikkal pedig fűtünk.

- Ezt a nyitott roncsot egy nagy kályhával se lehetne befűteni, nem egy petróleumlámpával.

-Én se az egész teret akarom fűteni, hanem csak egy csöppnyi helyiséget – pillantott a konténerek felé Jóska, s társa rögtön érezte, hogy ez az ember tudja, mit akar. - Éjszakára belemászunk a konténerbe, és a lámpa hője komfortérzetet teremt számunkra.

Pokrócokkal fedték le a roncson tátongó nyílást, és pokrócokkal bélelték ki a rejtekadó konténert. Az egyik lámpát takaréklángra tekerve lehelyezték a padlóra úgy, hogy a leszigetelt bejáratott világítsa meg, a másik lámpával fűtöttek. A lobogó kanócot egy óra múlva lejjebb tekerték, majd kicsit később ki is kellett kapcsolni, úgy bemelegítette a szűk teret. Tudták, hogy a vasfedél alatt biztonságban vannak, ennek ellenére igyekeztek ébren maradni a vacsorát követően is. A legjobb módszer erre a beszélgetés. Tomot annyira megviselték a farkas támadás borzalmai, hogy félt az elalvástól, és mindent megtett, hogy Jóska is nyitva tartsa a szemeit. Egyfolytában beszélt hozzá és mindenfélét kérdezgetett tőle. Elmeséltette vele szinte az egész életét, hol élt gyerekkorában, milyen Magyarország, milyenek a magyar emberek, és feltett egy olyan kérdést, amelyre csak hosszú választ lehetett adni:

- Te hogy kerültél Amerikába?

- Még a harmincas években történt, hogy egy barátommal felkerekedtünk, magunk mögött hagytuk hazánkat, a nagy szegénységet. Hosszas tanakodás után délnek, az Adria felé vettük az irányt, csak úgy gyalogosan. Száraz volt a nyár, bokáig porban gázoltunk. Néha felkéredzkedtünk egy-egy szekérre, de olyan nem akadt, amelyiken hosszabbtávon utazhattunk volna. A hazulról hozott szalonna és kenyér hamarosan elfogyott, kevéske megtakarított pénzünket pedig úgy féltettük, hogy még magunk elől is rejtegettük a ruhánk bélésében. Elhatároztuk, hogy ételre, ha nem muszáj, nem költünk, azt inkább megszerezzük. Alkalmi munkákat vállalunk hogy pótoljuk a hiányzó falatokat. Egy ideig a gondjaink megoldottnak látszottak, a parasztgazdaságokban mindig van alkalmi munka. Olyan sok élelmet gyűjtöttünk, hogy a cipelése komoly nehézséget jelentett. Két nagy pakkunkkal fáradtan értük el a Drávát. Letelepedtünk a parton a fűzfák árnyékában, jól belakmároztunk a tarisznyáinkban lévő finomságokból, és ott azon nyomban el is aludtunk. Arra ébredtem, hogy a fejem alól valaki ráncigálja a  batyumat. Kaptam a keservesen megszerzett élelem után, de a tolvaj gyorsabb volt, és egyenesen a folyó felé futott. Utána iramodtam, ő irányt változtatott, hátrahagyva a partra húzott csónakját elmenekült a sűrű bokrok között, de magával vitte a sok napra elegendő „megélhetésemet”.

- Akkor most egy tarisznya elemózsiával kell beérnünk - mondtam társamnak, aki ugyancsak eredménytelenül kergette a  másik tolvajt.

- Hát, komám, itt vagyunk újra szegényen, kezdhetjük elölről a gyűjtögetést.

- Nincs itt még veszve az égvilágon semmi! Akinek csónakja van, az már nem is annyira szegény - mutattam a kis lélekvesztőre, amelyre eddig nem is fordítottunk figyelmet. Egypárevezős, kicsi, könnyű vízi alkalmatosság volt, az evezők annak rendje és módja szerint az aljában hevertek.

– Bocsássa meg az Úr, de mi ezt a vízre valót birtokba vesszük, legalább lesz mivel átkelni a Dráván!

- Te értesz a csónakhoz? Hiszen tengerjáró hajón szolgáltál - faggatóztam, de ő bamba arckifejezéssel magyarázta:

- Az igaz, hogy szolgáltam egy teherjárón, de ott egész nap a konyhán dolgoztam, csónakkal annyi dolgom volt, hogy néha napján a matrózoknak segítettem festegetni a kopott ladikokat.

- Valahogy majd csak átevickélünk a túlsó partra, de igyekezzünk, mert a tolvajok akár vissza is térhetnek.

Alighogy ezt kimondtam, már hallatszott is a jómadarak és az általuk verbuvált hadsereg csörtetése a bokrok között.  Nem várhattunk, azonnal a vízre toltuk a „ránk maradt” csónakot, és apró hajónk csak úgy hasította a lanyha hullámokat a horvát partok felé. Mögöttünk egy ideig hallottuk üldözőink kiabálását, de a folyó zúgása, és az egyre növekvő távolság elfedett minden más zajt.

A Dráva déli partja semmiben sem különbözött az északitól. Itt is mindenütt fűzfa és különféle bokrok borították árnyékba a tájat. A bokrok között keskeny ösvények futottak, és még véletlen se lehetett egyenes vonalút találni köztük, egyik kacskaringósabb volt, mint a másik. Jótékony rejteket nyújtottak az orvhalászoknak, csempészeknek és más, nem egyenes úton járóknak, mint ebben az esetben nekünk, a két ágrólszakadt magyar gyereknek, akiknek egyetlen vágya volt, hogy elérjék a tengert. Most azonban még itt voltunk a Dráva-parton, és azon tanakodtunk, jó lenne valakinek eladni a csónakot, amikor egy pillanat alatt megváltozott az elképzelésünk. A bokrok között egész véletlen megpillantottunk egy kis csónakszállító eszközt. Ez tulajdonképpen egy kézikocsi, felpumpált gumikerekekkel, amelyikre pontosan passzolt csöppnyi hajónk. Hogy ne passzolt volna, hiszen a két jármű együvé tartozott, ami jól látszott az egymásra kenődött festéknyomokból!

- Tolvajoktól lopni nem bűn - jelentette ki a barátom, de arra nem tudott választ adni, hogy melyik bibliában olvasta bölcs megállapítását.

Először én bűnnek éreztem, hogy elvettük a másét, de megnyugtatott az a tudat, hogy mi csak a tőlünk ellopott élelem ellenértékét vettük el. Egyre erősebb lett a meggyőződésem, hogy jogosan. Felpakoltuk tehát a csónakot a kerekes micsodára, és azt magunk előtt tolva folytattuk utunkat, arra, amerre a tengert sejtettük.

Hamarosan egy kisvároshoz érkeztünk, ahol éppen vásár volt. Kínálgatták az árusok szebbnél szebb és finomabbnál finomabb portékáikat. Mi már nagyon éhesek voltunk, ezért vettünk egy-egy cipót a péklegénytől, és elkezdtük belőle csipegetni a foszlós belsejét, ezáltal egyre nagyobb üreg keletkezett, és az egész már egy tálkára hasonlított. A vásárban sétálva egy kövér asszony mellett haladtunk el, aki tejfölt árult egy nagy kannából. A vásárlók egymást figyelmeztették, hogy vigyázzanak a kofával, mert mindenkit becsap: vagy kevesebb a kimért tejföl a kelleténél, vagy nagyobb pénzzel fizetés esetén kevesebbet ad vissza, mint amennyi járna.

- Na, komám - mondtam barátomnak, - minket nem tudna átverni ez a némber, mi nem tudnánk nagy pénzzel fizetni neki.

- Pedig nagyon jól esne egy kis tejföl - sóhajtotta a cimborám, és már lépett is a jóasszonyhoz.

- Fél litert kérek!

- Mibe öntsem? – kérdezte az árus, de Lajos már tartotta is a félliteres merítő edény elé a kezében szorongatott kivájt cipót. Nekem is megtetszett az ötlet, én is odaléptem a ”cipóedényemmel” az asszonysághoz.

- Ezt is borítsa meg nénémasszony!

A cipók csak úgy dagadtak a tej finom fölétől, mi pedig fizetéshez készülődtünk, de a zsebünk teljesen üres volt, csak néztünk, bűnbánóan a kofára. Lajos szólalt meg előbb:

- Bocsássa meg a kedves ténsasszony, de a pénzem a másik ruhámban maradt.

- Az enyém is - toldottam meg barátom esdeklését.  - Sajnos nincs mit tenni, mi tudjuk az illendőséget, természetesen visszaadjuk az árut.

És már öntöttük is cipóinkból mindketten az elénk rakott kannába a tejfölt . Még vetettünk rá egy sajnálkozó és bocsánatkérő pillantást, aztán visszamentünk a vásár melletti ligetbe, ahová kerekes csónakunkat rejtettük. Leültünk a fűbe, és megettük a tejföltől átivódott cipókat. Ránk esteledett, és a felborított csónak alatt „ágyaztunk” meg magunknak. Madárcsicsergésre ébredtünk, visszabillentettük a ladikot a kétkerekűre, és folytattuk utunkat abba az irányba, ahonnan előbb-utóbb a tenger mormolását kell majd meghallanunk. Mentünk pusztaságon, falvakon, városokon, hegyeken, völgyeken át, amikor egyszer csak elénk tárult a tenger, Fiume kikötőjével. Ott voltunk álmaink partján, a kikötőben meg csak úgy sorakoztak a szebbnél szebb hajók. Csodálattal néztük ezeket a remekműveket: a kecses vitorlásokat, öreg gőzösöket, teher- és személyszállítókat.

- Talán valamelyik gőzhajón befogadnak bennünket fűtőnek vagy a szakács mellé kisegítőnek - ábrándoztam hangosan, és Lajos barátom tovább szőtte a gondolataimat:

- Ezt a lehetősét csak úgy tudjuk kideríteni, ha rákérdezünk - mondta, és már indultunk is az első kormos kéményű, hatalmas „teknő” felé. Kezdetben nem jártunk sikerrel, amikor megláttunk egy kopott, elhanyagolt külsejű teherhajót a csillogó-villogó utasszállítók mögött. Azért bámultuk meg ezt a csúfságot, mert annyira elütött a többitől, hogy a mérhetetlen kontraszt mágnesként vonzotta a tekinteteket.

- Te, Jóska, nekünk ez is megtenné, ugyanúgy úszik a vízen, és elvinne bennünket oda, ahová készülünk.

- Igaz, de hát arról még nem is beszéltünk, hogy hová készülünk - tettem hozzá barátom lelkesedéséhez, aki nagy bölcsen megadta a „helyes” irányt:

- Hát, a tengerre! Nem erről álmodoztunk? – mutatott az előttünk lüktető víztükörre.

- De előbb-utóbb kiköt a hajó, legalább azt döntsük el, hogy melyik országba szeretnénk eljutni.

- Párizsba! - felelte nagy lelkesen Lajos, és a nyomaték kedvéért megismételte: - Párizsba!

- De hiszen ott nincs is tenger!

- Akkor a Párizshoz közeli kikötőbe, onnan pedig valahogy eljutunk Párizsba.

Bámultuk a kopott teherhajót, és gondolatban már ringattak is bennünket a hullámok, amikor valaki németül ránk kiabált a fedélzetről. Nem sokat értettünk belőle, így hát magyarul visszakiáltottam:

- Nem tudunk németül, csak magyarul - és ekkor a legnagyobb meglepetésünkre ő is a világ legszebb nyelvén folytatta:

- Lenne kedvetek elszegődni tróger munkára egy útra?

- Attól függ, merre tartanak?

- Az Isztriára, és két óra múlva indulunk. Ha érdekel benneteket, akkora legyetek itt- invitált bennünket a jóember.

Az üzlet megköttetett, bár kicsit furcsa módon, és nekünk volt két óránk, hogy valakire rásózzuk a csónakot. Arra számítottunk, hogy annak árából megtesszük első lépésünket a vagyonosodásunk irányába. Vevőt nem találtunk ladikunkra, csak néhány érdeklődő somfordált a közelünkbe, amikor Lajos megszólalt:

- Tudod, mit? Tartsuk meg ezt a kis lélekvesztőt, jó lesz ez még valamire!

Mit volt, mit tenni, a csónak maradt, mi pedig továbbra is a szegények táborát gyarapítottuk. Éppen készülődtünk új munkahelyünkre, amikor egy velünk szembejövő társaság, akikről már messziről lerítt, hogy kupeckedésből „tengetik” az életüket, megállt mellettünk és a legnagyobb hangú, olyan Gábor-cigány féle gúnyolódva megkérdezte:

- Csak nem ezzel az „óceánjáróval” akartok tengerre szállni? – mutatott a lélekvesztőnkre.

- De bizony! - feleltem, - ezzel megyünk az Isztriára, meg is láthatod, ha holnapután ott lesztek a kikötőben. Találkozzunk ott! - mondtam Lajos legnagyobb megrökönyödésére.

Ő még nem tudhatta, hogy mit eszeltem ki ezekkel a pénzeszsákokkal szemben. Tervem megvalósulását ők maguk segítették elő, amikor a nagyhangú vezetőjük előállt egy fogadási ajánlattal:

- Na, akkor idefigyeljetek! - dörögte ellentmondást nem tűrő hangján, miközben ki is húzta magát. – Az ilyenekre mifelénk azt mondják: „tette magát, mint két szem krumpli három zsákban”. Mi is oda tartunk, és ha valóban a csónakkal jöttök át az Isztriára innen a fiumei kikötőből, adok nektek annyi pénzt, hogy egy vadonatúj, nagyobb ladikot vehettek rajta. De ha nem, akkor egy hónapig terelitek az eladásra szánt marháimat. Áll az alku?

- Áll – feleltem, és kezet ráztunk.

A kupectársaság meg volt győződve, hogy csónakkal ezt a nagy távot nem lehet megtenni. Lajos is ijedten nézett, de én már tudtam, hogy mi ezzel a csónakkal megyünk át a szemben lévő félszigetre. Ezzel a tudattal, na és a csónakunkkal indultunk álmaink hajójára. Az éppen kijózanodóban lévő kapitány engedélyt adott, hogy kis ladikunkat is utaztassuk rozsdamarta és festékhiányos tengerjáróján.

- Most már értem! - esett le Lajcsinak a fél krajcár. - Most már értem, hogy miért mertél fogadni a Gáborokkal. Végtére is a csónakkal megyünk át a tengeren, nem nélküle. A fogadásban nem az állt, hogy a csónakban, hanem a csónakkal. Hát, jön a csónak is velünk együtt, de úgy is mondhatjuk, hogy mi megyünk a csónakkal, - fejtegette barátom, én pedig megnyugodtam, hogy nem is olyan buta gyerek ez a Lajos.

Másnap hajnalban a hajón végzett kulimunkától kissé megfáradtan hagytuk el a gőzőst Lovran, Isztria kikötőjében. Szentül meg voltunk győződve, hogy a kupecekkel többé soha életben nem találkozunk, ezért nem is ő körülöttük forogtak a gondolataink. Képzelheted, hogy mekkora volt a meglepetésünk, amikor beléjük botlottunk a kikötő egyik dokkjánál. De ők, hogy elcsodálkoztak, amikor meglátták a két emberke mellett a csónakot! Azonnal leellenőrizték, hogy ez volt e velünk a fiumei kikötőben, és amikor látták, hogy kívül, belül vizes, hála a hülye hajóinasnak, aki a hajó többi csónakjához hasonlóan ezt is beáztatta, meggyőződtek róla, hogy a fogadást elvesztették. A nagyhangú kereskedő óriási, pocakos erszényéből előcsettentette egy új csónak árát, francia frankban megszámolva. Ez akkora pénz volt, hogy Marseille-be, onnan pedig Amerikába is hajózhattunk belőle, ahová egy viharos tengeri hánykolódást követően érkeztünk. A szerencsét hozó csónakunk persze végig velünk volt, az óceánon túlra már csak úgy szerencsehozónak vittük, meg talán azért is, hogy elmondhassuk majd egyszer a falunk nádtetős kocsmájában, hogy ezzel a lélekvesztővel még az Atlanti óceánt is átszeltük.

Dudás Károly

Folytatása következik...